Az Ige mellett – 2021. tizenkettedik hét

2021 – Tizenkettedik hét (03.14.–03.20.)

Március 14. vasárnap – Böjt 4. vasárnapja

(9) „…egészen az én tulajdonaim ők…” (4Mózes 3)

A léviták segítettek a szolgálatban, de nem ők voltak a „főszereplők”. Annyi „névtelen”, hűséges, hívő gyülekezeti tag van előttem, akik a háttérben odaadással végezték a saját szolgálatukat Isten országának építésében. Ráadásul úgy tették ezt, hogy nem ez volt a fő feladatuk, mint a lévitáknak, hanem „világi” munkájuk mellett vállalták ezt, miközben a saját helyükön az evangéliumot képviselték. Adjunk értük hálát az Úrnak! Vegyük észre őket! Neveik fel vannak írva a mennybe! (Lukács 10,20) Mi is ilyen szolgák legyünk, lehetünk! (5–8)

A léviták szolgálata áldott, szép, számbavett rendben történt, a szent sátor körül. A szolgálatban sem jutott mindenkinek egyforma teher, a szolgálatok különbözőek voltak, de együtt szolgálták az Isten országának építését (14–39).

Lévi törzse teljes egészében az Úr szolgálatára rendeltetett, hogy az Urat illető elsőszülötteket kiváltsák. Istenünk, Jézus Krisztusban, aki a halálból elsőszülöttként feltámadott (Jelenések 1,5), kiváltott minket mindabból, ami Istent illetné, és amit nem tudunk tökéletesen teljesíteni. Ő kiváltott minket a halálból az éltre és a szolgálatra! (40–51)

Ma már annyit változott a világ, hogy nincs is neves ember, mert mindenki annak gondolhatja magát, miközben mindenki névtelen, mert csakis az Úrhoz tartozásunkban van számontartott nevünk és életünk. Pont így van jól! A léviták egészen az Isten tulajdonai voltak, életükben, szolgálatukban. Jézus Krisztusban mindannyian egészen az Isten tulajdonai vagyunk. Ezért bármit szólunk és teszünk, a mindennapi életben is, az Ő dicsőségére tehetjük azt, mint akik egészen az Úréi, mert Ő Jézus Krisztusban teljesen megváltott; teljesen, életünkben és halálunkban. Ezért életünk az Övé! Látszik az életünkben, hogy Őneki élünk. Amikor magunknak élünk – mert kell önmagunknak is élni, a magunk örömére is lenni, ennek is megvan az Istentől rendelt ideje, az Ő rendjében és színe előtt – azért tehetjük ezt, hogy aztán még gazdagabban végezhessük szolgálatainkat. Ez az üdvbizonyosság: egészen az Úréi vagyunk, testestől-lelkestől, életünkben és halálunkban (Róma 14,8), minden rezdülésünkben, még önfeledt állapotunkban is. Ő méltóvá tesz arra, hogy eszerint is éljünk! (9)

A léviták vigyázták azt, hogy illetéktelenül senki ne közeledjen az Úrhoz és meg ne haljon emiatt. Jézus Krisztusban mindannyian illetékességet kaptunk arra, hogy Őhozzá közeledjünk, semmit sem hozva, csak az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Aki pedig, az Úr elválasztó, elhívó kegyelme által Őhozzá közeledhet, az nem hal meg soha, hanem ha meghal is, él (János 11,25). Ma is ez szolgálatunk lényege: hirdetni, hogy van, aki legyőzte a halált, és hívogatni embereket az örök élet már „itt” megélhető örömére (10). Hányszor le kell írnom, hivatalos levelekben, hogy nincs illetékességem az ügyben. Isten ügyében illetékessünkg van; a legfontosabb, a legszentebb ügyben. Nincs ennél örömtelibb szolgálat (10).

Március 15. hétfő – nemzeti ünnep

(15) „De ne érintsék a szent dolgokat, mert akkor meghalnak.” (4Mózes 4,1–16)

Lévi fiai közül Kehátnak és fiainak volt a legfontosabb és legveszélyesebb feladatuk. Az induláskor Kehát fiai takarták le gondosan, és hordozták a legszentebb istentiszteleti tartozékokat: a szent ládát, a szent kenyerek asztalát, a lámpatartót és ezek tartozékait.

Olyan fontos feladatuk volt, Kehátnak és fiainak, hogy külön figyelni kellett arra, hogy Kehát nemzetsége ki ne vesszen a léviták közül (4,18). Úgy kellett letakarniuk ezeket a szent berendezéseket, majd úgy kellett a hordozó rudat a karikákba illeszteniük, hogy hozzá ne érjenek a szent dolgokhoz, mert különben meghalnak (15). Azóta, az életben maradásunk nem a szent dolgoktól függ. Mégis, vegyük komolyan, hogy az, ami szent, ami Isten számára elkülönített, az csak az Isten számára kijelölt célra használható. Az úrvacsorai kehelyből nem iszunk máskor, csak az úrvacsorai közösség szent alkalmakor. Ilyen értelemben érinthetetlen ma is például az úrvacsorai kehely. Ugyanez érvényes arra a szentségre is, amelyet mi Jézus Krisztusban kaptunk. Ez azt jelenti, hogy életünk az Isten számára elkülönített élet. Isten népe, benne Isten gyermeke nem tehet akármit, nem érinthet akármit, nem vállalhat közösséget bármivel. Mindenkivel közösséget vállalunk, a Jézus Krisztusban, mint megváltásra szoruló emberrel, de soha nem mondhatunk igent egyben arra is, amire az Úr nemet mondott.

Ma egy olyan világban élünk, amikor mindent érinthetővé tettünk, minden titkot felfedtünk, mindent hétköznapivá silányítottunk. Silány, szegényes, hétköznapi és szánalmas lett az életünk, ahol minden egy téma körül forog: a jelen még hatékonyabb élvezetén. De csak kínlódunk, mert kifolyik a kezünk közül az élet. Csak Jézus Krisztus megtartó szeretete végzi el azt a csodát, hogy ki ne vesszünk az életből (4,18). Aki ezt a szeretetet megtapasztalta, az leborul a szent Isten előtt, annak fensége és titkai előtt is, és minden nyomorúsága ellenére is, Ő maga is szentté válik, az Úr tulajdonává. Nem is engedi azt az Isten, hogy illetéktelen, ártó kezek hozzáérjenek szentjei életéhez…

Március 16. Kedd

(19) „Ezt tegyétek az érdekükben, hogy éljenek és ne haljanak meg…” (4Mózes 4,17–49)

Mit tehetünk azért, hogy éljünk és ne haljunk meg?

Itt a lévita Kehát fiaival kapcsolatban hangzik el ez a kérdés, aminek egészen gyakorlati aspektusa van. Hiszen a vándorlásban, a szent sátor mozgatása során, a legszentebb dolgokat vitték ők, amelyeket nem láthattak, meg sem érinthettek, mert akkor meghalnak. Vigyázni kellett rájuk, hogy ki ne haljanak Kehát fiai, akikre az Úr eme legfontosabb feladatot bízta. Ezért egészen gyakorlati utasításokat kapnak a feladataikra nézve (17–20).

Pont ez a gyakorlati, mindent betartó igyekezet, akarás emeli magasabb szintre a kérdést: Mit tehetünk azért, hogy éljünk és ne haljunk meg?

Mi magunk, a lényeget illetően, semmit nem tehetünk azért, hogy ne haljunk meg, és azért sem tehetünk semmit, hogy ne vesszünk el. A kérdés itt nem arra vonatkozik, hogy mit tehetünk azért, hogy egészségesen és hosszú ideig éljünk itt a földön. Noha, a Biblia bizonyságtétele ebben is egyértelmű: Életünk ideje az Isten kezében van, és a hosszú élet Isten áldása ebben a világban, de senki nem hosszabbíthatja meg életét ebben a világban egy arasszal sem (Máté 6,27). Hitben járva, vigyázunk a testünkre, egészségesen élünk, mert testünk a Szentlélek temploma, Isten dicsőségének hordozója (1Korinthus 6,19).

De ezek a lényeget illetően semmin nem változtatnak, miszerint az élet mindenestől Isten ajándéka; és az újjászületett, megtért élet is teljesen Isten ajándéka; az örök élet is csakis Isten ajándéka. Minden kegyelem! Még az Úrhoz forduló, a megtartó irgalmat megragadó, ezért könyörgő mozdulat és indulat is kegyelem. Ahogy ezt a Kilencvenedik zsoltár megénekli: „Fordulj hozzánk, Uram, meddig késel, könyörülj szolgáidon!” (Zsoltárok 90,13) Aki már fel tudott így kiáltani, ahogy a zsoltáros, abban munkál az Isten éltető, Jézus Krisztusban életet megváltó kegyelme. Jézus Krisztusban az élő, egyetlen Isten jelentette ki magát, aki életet akar, mert egyszülött Fiát adta a világért, hogy el ne vesszünk (János 3,16). A hit azonban kegyelmi állapot, amivel ezt az életet megragadhatjuk. Aki hisz, az ha meghal is, él (János 11,25).

Az ószövetségi áldozati kultusz végig azt hangsúlyozta, hogy mit tehetünk mi az életért, mit kell nekünk megtenni ezért. Az újszövetségi üzenet pedig azt hirdeti, hogy Isten már mindent megtett értünk, kegyelemben vagyunk. Aki erre ráébredhetett, az megtért. A szombat ünneplése azt fejezi ki, hogy hat napig teszed azt, amit Isten előírt, és akkor a hetedik napon megérdemelten megpihenhetsz. A vasárnap ünneplése, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe pedig azt zengi, hogy a hét az Isten megváltó szeretetének ünneplésével kezdődik, és mi ebből fogunk élni egész héten, boldog bizonyosságban. A hit embere így él, így teszi a dolgát, ezzel a bizonyossággal szolgálva az Urat, a maga helyén, ahogy azt Lévi fiai tették (17–33). Ez is az üdvözítő kegyelem jele: tenni a dolgunkat, hűséggel; ha tökéletesen nem is tudjuk, de az Úr erejével igyekszünk (2Péter 3,14).

Akkor a szent sátor mozgott, hiszen Isten népe vándorolt, ezért volt szükség Kehát fiainak szolgálatára. Ma tudjuk, hogy a lényeg, Isten krisztusi kegyelme állandó: Ő mindig ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8). Aki örül ennek, mindenkor (Filippi 4,4), az kegyelembe fogadott (Lukács 1,28). Az élet Istene velünk van! (Máté 1,23) Ez az egyetlen biztos pont, nincs más!

Március 17. szerda

(24) „…hadd hatoljon bele az átokhozó víz, keserves fájdalmat okozva.” (4Mózes 5)

A házasságtörés nyomán keletkezett fájdalom alatt keservesen nyögő, sokféle embert lelkigondoztam már, férfit és nőt egyaránt. Ma már nincs különbség a szabadságban, a félrelépések lehetőségében és az utána következő keserves fájdalomban sem, a nemek között. Igénk csak a nő paráznaságáról szól, noha a férfi ugyanúgy paráznává lehet, mindkettőjüket fenyegeti ez az eltévelyedés.

Maga a tény, hogy van testi paráznaság, jelzi az emberlét nyomorúságát; azt, hogy Isten áldása helyett átok alatt vagyunk. Ami egy testté lett, azt széttépték (1Mózes 2,4). Olyan ez, mint amikor elvesztem a lábamat, vagy valamelyik fontos testrészemet: keserves fájdalommal jár, és utána minden megváltozik az életemben. Egy házasságtörésnél, amit Isten egybeszerkesztett, azt tépjük szét, és utána a család minden tagja, az egész életünk belerokkan abba. Ez a bűn átka: egy pillanatnyi gyönyörért beáldozunk mindent. Ez a bűn természete: élni, többet és jobban élni, élvezni az életet, tenyészni ebben a világban, mindent birtokba venni és kiszipolyozni. Így élünk, ez vezet bennünket…

A bűn nyomorúsága ez. Az ember, csakis Istenével közösségben élhet teljes életet. A bűn nem más, mint paráznaság Isten ellen: az ember hűtlenné lett Istenéhez, és mint a házasságtörésben, átok alá kerültünk, és keserves fájdalmat okoztunk egymásnak. Hamlet emiatt szenved és kiált fel, a parázna és gyilkos világban, mintegy az emberlét elhajlottsága miatt szenvedve, megoldást keresve: „A világ szétesett, átok ül rajtam, most én kellek hozzá, hogy összerakjam.”

Mi nem tudjuk összerakni a világot. Jézus Krisztus az, aki feltámadásával összerakta azt, ami halálosan szétesett. Őáltala megbocsátott nekünk, megtisztított és üdvözített minket az Isten. Ő levette rólunk a bűn átkát, hogy végre megtérjünk, a porból felkeljünk és új életet éljünk; Ővele üdvözítő közösségben, egymással testvéri szeretetben. Csakis az Ő kegyelme indít bennünket erre, csakis az Ő hatalma végezheti el ezt; de nincs más megoldás!

Március 18. csütörtök

(2) „…az Úrnak szenteli magát…” (4Mózes 6,1–21)

A papi és lévita szolgálat kizárólagosan azok kiváltsága volt, akik Lévi törzséhez tartoztak. Itt azonban egy olyan lehetőségről olvasunk, amin keresztül bármely férfi vagy nő Izráelben külön fogadalmat tehetett az Úr előtt, hogy odaszenteli magát az Úr szolgálatára.

A názírság olyan különleges fogadalom, amelyet hálából, vagy egy feladat elvégzése miatt tettek. A názírság nem feltétlenül szólt egy életre, hanem például csak az adott feladat idejére. A fogadalmat az előírt áldozatokkal meg is válthatták, ha meggondolatlanul tették volna a fogadalmat, vagy a szülők tették volna azt a gyermekükre nézve (3Mózes 27,1–8). Ilyen názír volt Sámson és Sámuel (1Sámuel 1,11).

Az eredeti kifejezés, „názar” azt jelenti: odaszánni. Az odaszánt életnek külső jelei voltak, hiszen az ilyen ember nem ihatott részegítő italt, nem nyírhatta a haját és a szakállát. A külső jel láthatóvá tette az Istennek odaszánt életet. Jézus Krisztus egész életére nézve názír volt, aki bennünket is erre, az Úrnak odaszánt életre váltott meg (Róma 12,1). Életünk minden mozzanata istentisztelet, szent élet, nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem mert Isten kegyelmében vagyunk, az Övéi vagyunk. Rajtunk van a keresztség külső jele, és bennünk munkál Isten hitet ajándékozó, örök élettel meggazdagító és szolgálatra elhívó Lelkének ereje.

Sámsonnak sem a hajában volt az ereje, hanem az élő Istennel való közösségében, odaszánt életében (Bírák 16,6). Amikor elerőtlenedik az életünk, akkor vizsgáljuk meg, igazán hiszünk-e? Nem testi elerőtlenedésről van itt szó, mert Isten ereje a mi erőtlenségünk által éri el célját (2Korinthus 12,9), hanem arról, amikor bizonyosságunk roppan meg, és vagy túlzott aktivitásban mindent mi akarunk megoldani, vagy pedig a halálos kedvetlenség lesz úrrá rajtunk. Sámson is akkor gyengült el, amikor az Urával nem számolt már, és halálosan belefáradt a lelke a kísértésbe, mindenbe, és feladta (Bírák 16,16).

Urunk, a Te Igéd igazság és élet (János 17,17), eleveníts meg, szentelj meg bennünket a Te Igéddel (Zsoltárok 119,25), hogy minden nyomorúságunk ellenére hitelesek lehessünk, a Te ügyedet, az örök élet teljességét, örömét, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét képviselve ebben a világban!

 

 

Március 19. péntek

(24) „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!” (4Mózes 6,22–27)

Isten népének szól ez az áldás, Áron áldása (22–23). Örüljünk, hogy mi Isten népének tagjai vagyunk és részesülünk az Isten áldásából! Legyünk Isten eszközei, hogy mások számára Isten áldásának követei lehessünk!

Csak az Úr áldhat meg, hiszen az áldás lényege az, hogy az áldott Isten a maga lényének teljességéből, tökéletességéből, jóságából, szeretetéből, békességéből, azaz „boldogságából” ajándékoz nekünk (1Timóteus 1,11). Csak az Úr adhatja ezeket az ajándékokat. Az Úr nélkül a tökéletlenség, a rossz, a szeretetlenség, a békétlenség, a boldogtalanság áldatlan állapota hatalmasodik el rajtunk. Az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk (Zsoltárok 127,3), és ezeket a javakat továbbítsuk mások felé is (24).

Az Úr áldásának maximuma Jézus Krisztus megváltó szeretete (János 3,16). Ezért az Úr áldása azt jelenti, hogy Ő megőriz bennünket gondviselő szeretetével ebben a világban, amíg kijelölt időnk tart (24). De az Úr áldásának megőrző ajándéka túlmutat ezen az életen és a halálon az örök életre. Az Úr áldása azt jelenti, hogy megőriz bennünket az Isten. Nem tűnünk el, nem veszünk el! Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20), mi is feltámadunk, mégpedig egy megdicsőült testben, amiben megőrizzük személyazonosságunkat, új emberként, Isten eredeti gondolata szerint.

Az Úr áldásából úgy részesülünk, hogy Isten felragyogtatja az Ő arcát előttünk (25–26): meglátjuk az Istent, Jézus Krisztusban felismerjük Őt, mint mennyei Atyánkat, és hitben ráhagyatkozunk az Ő könyörülő kegyelmére. Isten mindig könyörül népén (22): megtart e-világban, vagy átvisz az örök hajlékba. Isten áldása az, hogy felénk fordult az Isten, és mi az Úr felé fordulhattunk, így megőrző, könyörülő, békességet ajándékozó kegyelméből részesülhettünk.

Március 20. szombat

(9) „…a szent dolgokat a vállukon vigyék.” (4Mózes 7,1–41)

Micsoda méltóság, Isten eszközei lehetünk az Ő szent ügyének képviseletében! Bárhol állunk, ez lehet életünk egyetlen értelme, méltósága. Az a boldogtalan ember, aki nem fedezte fel, hogy az Úr követe ebben a világban, a maga helyén. Isten megváltott bennünket az örök életre, és akinek örök élete van, az már földi életét is abban az örömben éli, hogy a maga helyén úgy szolgál, mintha a „szent dolgokat vinné a vállán” (9).

Az Istentől kapott feladat és felelősség nagyságához mérten kapjuk azokhoz az „ajándékokat”, eszközöket, képességeket, készségeket, lelki ajándékokat, köztük az erőt és a bölcsességet. A mi Urunk ezt a talentumok példázatában is elénk tárta (Máté 25,15). Nagy áldás az, ha valaki az Úr vezetését követve a maga helyén szolgál odaadó hűséggel, elégedettséggel, irigység nélkül, abban a feladatban kiteljesedve, amit az Úr bízott rá. Ez az igazi „nagyság”, amely Isten dicsőségét szolgálva, nem akar többet, mint amit kapott, hiszen hitben járva az igazán „több” már az övé.

A léviták közül Gérsón fiai két szekeret és négy szarvasmarhát kaptak, Merárí fiai négy szekeret és nyolc szarvasmarhát, míg Kehát fiai nem kaptak szekereket és szarvasmarhákat. A különbségtétel oka a feladat különbségében volt, de nem a feladat minőségének különbségében. Mindhárman azt a szent feladatot kapták, hogy a szent sátor szállításában részt vegyenek. Merárí fiainak több szekérre és szarvasmarhára volt szükségük, mint Gérsón fiainak, mert nekik kellett szállítani a szent sátor nehéz fa és fém vázát, Kehát fiai pedig nem kaptak szekeret és szarvasmarhát, mert ők a szent sátor tárgyait a vállukon vitték (1–9).

A feladatban van különbség, de a feladat fontosságában, annak szentségében nincs. Mindenki a maga helyén, Isten dicsőségére végzi a feladatát. Nemcsak a feladatban, a terhekben is van különbség. Kinek-kinek más és más jut. Nehéz helyzetben, emberileg érthetetlen és felfoghatatlan különbségek ezek. Csak az a reménységünk, hogy mi most nem értjük, de egyszer majd megértjük mindezeket (János 13,7); miközben annak az Úrnak a kezéből fogadjuk el a saját, másoknak át nem adható terheinket (Galata 6,4), aki annyira szeretett bennünket, hogy egyszülött Fiát adta érettünk (János 3,16). Ő csakis üdvösségesen jót akar nekünk, és ha több terhet rak ránk, több erőt is ad ahhoz (2Korinthus 12,9; Filippi 4,4), hogy hitben elhordozhassuk azokat, az öröklétig (Jelenések 2,10).