Az Ige mellett – 2021. tizenharmadik hét

2021 – Tizenharmadik hét (03.21.–03.27.)

Március 21. vasárnap – Böjt 5. vasárnapja

(84) „Ez volt Izráel fejedelmeinek az oltár fölszentelésére szánt ajándéka…” (4Mózes 7,42–89)

Isten népének fejedelmei, mind a tizenkét törzs fejedelme ajándékot vittek a szent sátor felszentelésére.

A héber fejedelem szó jelentése, „kiemelt”. Isten népe a kiválasztott, és azok között is vannak vezetők, kiemeltek. Mindegyik kegyelmi állapot, és mindkettő felelősséggel jár. A kiválasztottsággal jár felelősség az, hogy általa nyerje el az élő Isten áldását a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Aki üdvösséget nyert, az csakis áldássá lehet mások életében. Akit pedig Isten kiemelt, vezetővé, „fejedelemmé” tett, annak az a feladata, hogy gondoskodjon az övéiről. Az akkori fejedelmek nem választották el a közéletet és a hitéletet, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ahol nincs hitélet, ott egyre gyarlóbbá lesz a közélet. Ahol nincs hit, ott előbb-utóbb kiderül, hogy nincs élet sem. A nagy világjárvány idején tanít, tanított erre bennünket az Úr. A fejedelmek, kivétel nélkül mind, fontosnak tartották, hogy megjelenjenek a szent sátorban, és ajándékaikkal fenntartsák a hitéletet. Szép példáit tudjuk ennek a történelemből is.

A szent célra kapott ajándék azonban kötelez! Isten országát építhetjük abból, semmi mást. A hitélet vezetői nem engedhetik, hogy Isten népe valami öncélú, feleslegesnek tűnő képződmény legyen a világban. Isten népe csakis áldássá lehet a világban, mert Isten kegyelméből azt adhatják tovább, amit ők érdemtelenül, kegyelemből megnyertek, és ami nélkül lehetetlen élni; az Isten Igéjét, az abban rejlő, szabadító, megváltó örömhírt, Jézus Krisztust. Látjuk, hova juthatunk az Isten nélkül az Ő áldása nélkül…

A fejedelmek mind ugyanazt az ajándékot hozták, mert Isten minden vezetőtől, de minden hívő embertől is ugyanazt akarja: Adjuk oda Őneki, amink van; egész életünket. Ennek jelképes kifejezése az átadott ajándékok sora. Ha Ő az Úr az életünkön, népünk, vezetőink, egyházunk életén, akkor van áldás és élet; áldás és békesség.

Egy „jól menő” üzletember keresett meg nemrégiben. Elmondta, hogy már elege van abból, hogy ő csak a mammon után fut, és nem tud belőle kilépni. Irigykedve tekint rám, hogy én a legfontosabb dolgot tehetem, az Isten országát építhetem. Miközben hallgattam őt, hálával és ugyanakkor szégyenkezve tekintettem magamba. Üzletember barátom azzal folytatta, hogy ő is Isten országát szeretné építeni, a maga területén. Ezért tette azt a javaslatot, hogy gyűjtsük össze a református üzletembereket, szólítsuk meg őket, mint az adott helyen „mai fejedelmeket”, hogy hozzanak ajándékot az Úrnak! Hiszen ezt megtehetik, ő már csak tudja, mert látja, mennyi haszontalan dologra költik a vagyonukat. Csak a töredéke sokat segítene a szolgálatban. Nem a pénzről van szó, hanem a szolgálatról. A szent pénzt csak erre lehet költeni. Mi felelősen használjuk fel majd ezt az Isten országának építésére…

Március 22. hétfŐ

(17) „Mert enyém minden elsőszülött…” (4Mózes 8)

Az Úr megkímélte Isten népének elsőszülötteit, a tíz csapás idején, amikor kihozta népét Egyiptomból (17; 2Mózes 12,29). Ezért minden elsőszülött fiút meg kellett váltani, mert ők különösképpen az Úréi (2Mózes 13,13; 34,20). A léviták különösképpen Istennek odaszánt szolgálata, Isten népének elsőszülötteit váltja ki (5–22).

Nézzük tehát ezt az „elsőszülöttséget” a teljes Írás kontextusában: A mi egyetlen „elsőszülöttünk” Jézus Krisztus, aki elsőszülött a halottak közül; minden tekintetben Ő az első (Kolossé 1,18). Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok az elsőszülöttek ünnepi seregéhez tartoznak, akiknek nevei fel vannak írva a mennybe, akik az Úréi (Zsidókhoz írt levél 12,23). Jézus Krisztusban hisz Isten népe, akik között vannak olyanok, akik belső és külső elhívással, különösképpen az Úr szolgálatára kaptak elhívást, és az egyház külső rendjében felhatalmazást is kaptak erre.

Isten népe, és azok mai lévitái, Isten mai látható szolgái, mint „elsőszülöttek”, azt a szolgálatot kapták, hogy hirdessék és éljék a szabadítás örömhírét, a halottak közül elsőszülött, feltámadott Jézus Krisztust, mint ahogy a hétkarú gyertyatartó világított akkor a szentélyben. Külön parancsba kapja akkor az Úrtól Mózes, és jelzi Áronnak, hogy a hétkarú gyertyatartó elejére helyezzék el a mécseseket, hogy láthatóan világítsanak azok mindenki számára. A lámpást nem szabad elrejteni, hanem a lámpatartóra kell helyezni azt, hogy világítson mindenkinek a házban. Lámpásként kell ragyognunk az emberek előtt, hogy lássák bennünk a szabadító Krisztust és dicsőítsék az Isten kegyelmét (Máté 5,14–16). Ehelyett mi okos teológiával megmagyarázzuk, hogy miért nem ezt tesszük. Világítasz? A halálból szabadítást ajándékozó Úrra mutatsz? Az újjászületett élet lehetőségét látják benned mások, minden nyomorúságod ellenére is? Reménységgel tekintesz a másikra, vagy okos és tényleg igeszerűen logikus tanításod megmagyarázza, hogy miért vesznek el mások? Nincs nagyobb szükség erre, mint ma! Jézus Krisztus kell a világnak, aki a halottak között az elsőszülött! Mutass Krisztusra, a többi nem a te dolgod, a többi nem a lévitára és nem is Isten népére tartozik (1–4).

Milyen szentlelkesen józan Isten Igéje! A léviták huszonöt és ötven év között szolgálhattak aktívan, később is segíthettek a szolgálatban, de az aktív szolgálatuk ideje huszonöt esztendő lehetett. Ez nem véletlen. Ahogy az ember idősödik, fárad, testben-lélekben; merevebb, vagy éppen érzékenyebb lesz, számos egyéb gyarló tulajdonsága erősödik fel. Ma negyven évet kell lehúzni minden területen, vagy még többet, de még utána sem tudunk elengedni semmit, mert ahelyett, hogy a háttérben szolgálnák már csak, és hitünk erősödéséért imádkoznánk, egyre inkább megtisztulva, még mindig mi szeretnénk vezetni a vonatot. Az állandó tevékenységgel hitetlenül a halál elől menekülünk. Isten őrizzen bennünket az időskori tétlenségtől, az tényleg halálos, folyamatosan tevékenykedni kell testben, lélekben, hitben; de egy ponton túl már nem nyilvánosan, hanem a csendes háttérben! (23–26)

Március 23. Kedd

(10) „…az is készítsen páskát az Úrnak.” (4Mózes 9,1–14)

Kész a szabadító kegyelem! A páskaünnep Isten szabadítóan cselekvő hatalmának és kegyelmének ünnepe, arra emlékezve, amikor népét kihozta a szolgaság házából, Egyiptomból. A páskaünnep húsvét ünnepére mutat, amelyben Isten végérvényesen kijelentette szabadító hatalmának kegyelmét, Jézus Krisztusban. Isten kiszabadított bennünket az emberlét halálosan reménytelen fogságából az új és örök életre.

Ragadjuk meg ezt a kegyelmet! Isten népe egy éve vándorolt a pusztában, miközben elkészült az Úr parancsa szerint a szent sátor, és az istentisztelet lett ennek a kis, minden bajnak kitett, vándorló népnek az egyetlen bástyája; az a lehetőség, hogy közösségben rendszeresen megálltak az Úr előtt, és az Ő kegyelmébe kapaszkodtak, ez előírt szertartások szerint (1–5). Ma sincs más lehetőség, csakis ez: az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodni! Az Ő kegyelme mindennél erősebb, igazából az Ő erős keze tart bennünket! Ma sincs más lehetőség, mint megtérni, és hitre jutva újból és újból megújulni ebben a megtartó kegyelemben, az istentiszteleti közösségben, aztán az élet istentiszteletét élni (Róma 12,1–2).

Isten kegyelme nélkül megrövidül az élet! Milyen beszédes! Erre az ünnepre, a legfontosabbra, a kegyelem megragadására adatott pótlási lehetőség azoknak is, akik az elrendelt időben tisztátalanokká lettek, vagy úton voltak, így akkor, az előírások szerint, nem tarthatták meg az ünnepet; és nem erősödhettek meg az Úr szabadító kegyelmében. Ők pont egy hónappal később tarthattak páskát (6–12). Ne rövidüljenek meg ők se az Isten kegyelme nélkül (7). Beszédes ez a kifejezés: „Ne rövidüljenek meg ők se!” Még az Isten népe között tartózkodó jövevény se rövidüljön meg az isteni kegyelem híján (14). Mert bizony az Úr szabadító hatalmának kegyelme nélkül megrövidül az emberi élet, minőségében, tartalmában, értelmében, hosszában, minden tekintetben. Isten megtartó kegyelme nélkül halálosan megrövidül az emberi élet; miközben mi emberek folyamatosan megrövidítjük egymást, és meg akarjuk rövidíteni Istent, az Ő dicsőségét magunknak tulajdonítva. Sok ember az élete alkonyán döbben rá arra – még ekkor sem késő –, hogy milyen rövid és haszontalan életet élt. Nincsen Isten nélkül sem segítség, sem üdvösség (236. dicséret).

Isten kegyelme nélkül elveszik az élet! Akik azonban nem tartottak páskát, akik nem ragadták meg az Isten kegyelmét, akik nem voltak hajlandóak élni az elkészített kegyelemmel, azok elvesztek. Ezt kemény kifejezéssel adja vissza az Ószövetség, de ebből értünk: az ilyen ember kiirtódott a nép közül, az ilyen embert kiközösítették, az Istennel és a másik emberrel való közösség nélkül pedig nincs élet (13). Isten megváltó kegyelme nélkül megrövidül az élet, meghal az élet, elveszik az élet. Isten azt akarja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (János 3,16)

   

 

Március 24. szerda

(23) „Az Úr parancsa szerint maradtak a táborban, és az Úr parancsa szerint indultak el.” (4Mózes 9,15–23)

Isten Igéje a bizonyság hajlékának nevezi a szent sátrat. Isten szabadító, megváltó, velük lévő, áldott jelenlétének bizonysága ez a sátor. A mi bizonyságunk hajléka Jézus Krisztus és az Ő Igéje. Isten megőrző, megtartó szeretete, amely minden értelmet felülhalad, velünk van mindörökké (Filippi 4,7). Nincs ennél nagyobb bizonyosság! Elsorvadunk, elveszünk e bizonyosság nélkül.

Isten népe engedelmesen figyelte az Úr jeleit, és eszerint haladt a pusztában. Amikor a felhő felemelkedett a szent sátorról, akkor indultak tovább; és maradtak, amikor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Mondhatnánk: akkor, azokban a kiemelten kijelentéses időkben, egyértelmű jeleket adott az Isten, hogy mikor kell indulni és mikor kell maradni! Soha ne felejtsük el, hogy mi a teljes kijelentés nemzedéke vagyunk, akik a feltámadott Úrban minden üzenetet megkaptunk az események Urától. Figyeljünk az Úrra, nézzünk fel Jézus Krisztusra, és imával, Igével rendszeresen legyünk közösségben Ővele, csodálatosan kapni fogjuk a vezetését. Ne maradj az Úr nélkül, indulj el az Úr felé, és világossá lesz az irány, az út, bizonyossá a megérkezés. A legbonyolultabb helyzetben pedig azért könyöröghetünk: Urunk, ne engedd, Te, aki az események Ura vagy, hogy olyat tegyünk, ami nem akaratod szerint való.

Amikor maradni kellett, akkor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Isten a „borús időkben” körbeöleli kegyelmével az életünket; ezt soha ne felejtsük el! Amikor „borús az idő”, és nem látjuk, hogyan és merre tovább, akkor maradjunk veszteg (2Mózes 14,14). Várjunk az Úr jelére, az Úr utasítására, aki ma is szól Igéje által, miközben Ő az események Ura is. Ne legyünk türelmetlenek, amikor hosszan kell várakozni! Ez, magasabb szinten, Jézus Krisztus eljövetelére is vonatkozik. Várjunk türelemmel. E-világban gyakran borult az idő, de az Úr velünk van (Máté 1,23). Amikor azonban egyértelműen kivilágosodik, hogy mit szól az Úr; amikor világossá teszi, hogy merre kell menni, mit kell szólni és cselekedni, akkor ne késlekedjünk engedetlenül!

   

 

Március 25. csütörtök

(2) „Készíts két harsonát…” (4Mózes 10,1–10)

Bach kantátiban olyan örömteli bizonyossággal zengenek a harsonák, mint Isten Igéjében. Ezek a kantáták a menny hangjai, a mennyei istentisztelet részei…

Meg fog szólalni a harsona, amikor feltámadunk, romolhatatlanságban (1Korinthus 15,52). Ekkor teljes lesz a diadal a halál fölött. Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ez a reménység e-világban is megáld bennünket, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.

A feltámadás reménysége nélkül mindent a romlás ural: bűn, betegség, halál, elveszett állapotunk számos megjelenési formája. A harsona arra hív bennünket, hogy forduljunk az Úrhoz, hiszen Ő már hozzánk fordult. Emlékezzünk az Úr megváltó szeretetére, imádságban „emlékeztessük” Őt, soha el nem múló szeretetére (10), mert Ő már megemlékezett rólunk (Zsoltárok 90,13).

A harsona hív: Készülj Istened elé (Ámósz 4,12), mert egyedül ott vagy biztonságban! A harsona megtérésre hív. Isten magához gyűjti népét, azok vezetőit, minden egyes tagját, áldott rendben (2–4). A harsona figyelmeztet, amikor baj van, ezzel véd! (5–7) A harsona elindít, amikor menni kell; nem mászkálhatunk összevissza ebben a világban, a saját indulataink szerint (2–4). A harsona hadba indít, amikor küzdeni kell, hogy bátran, hittel és csakis krisztusi eszközökkel küzdjünk, egyébként az alulmaradás a győzelem (9). A harsona ünnepelni hív, örvendezésre, hiszen Isten népe mindenkor örvendező, megszabadított, megváltott nép (10).

A harsonát a papok fújják! (8) De ha bizonytalanul zeng a harsona, az emberek nem kapnak egyértelmű jelzést (1Korinthus 14,8). Ha az igehirdető, a bizonyságtevő, az egyház nem a lényegről, nem Jézus Krisztusról szól, nem a megváltás örömhírét zengi, Isten Igéje alapján, akkor elvész a világ milliárdnyi hangszerének, karmester nélküli, zenekari disszonanciájában. Mi mindent kell ma egy lelkésznek „művelni”, és elsikkad az, ami szolgálatának lényege lenne! Akkor még nem szóltunk a szigorú teológiák hangjáról. „Egy negatív teológia sehová sem vezet. A prófétai hang, Isten Igéjét komolyan véve, még az ítélet figyelmeztetése által is, az Isten jövője felé irányít, a feltámadás felé!” (Rudolf Bohren)

Március 26. péntek

(21) „…fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (4Mózes 10,11–36)

Az Úr parancsa szerinti rendben indul el Isten népe a Sínai-hegytől. A rend Isten ajándéka, az üdvösség jele, az örök élet előíze. A rend biztonsággal ajándékoz meg, amelyben kiteljesedhet az emberi élet. Aki korlátként éli meg a rendet, és új élményekre, izgalmakra vágyakozva mindig kitörne abból, az valójában soha nem tapasztalta még meg, hogy mit jelent a halálos káosz (11–26).

Ezt a rendet az Úr jelenléte biztosította, amelynek megjelenítője volt a szent sátor, amit Lévi fiai, a kijelölt rendben szedtek szét, hordoztak és állítottak fel, mire Isten népe megérkezett a vándorlás újabb állomásához (21), ez esetben a Sínai-pusztából a Párán-pusztába (12). Pusztáról pusztára haladnak. Ilyen ez a földi élet. Csak az Úr jelenléte teheti ezt a pusztaságot olyan zarándoklattá, amely látja az utat, az irányt, a biztató megérkezést. Az Úr jelenlétének látható testet öltése, a megváltó Jézus Krisztusra feltekintő, látható istentisztelet; Isten népének felvállalt, a világ számára is megmutatott, hitvalló összegyülekezése.

Milyen fontos ez a kijelentés: „Fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (21) Lévi fiai, az Úr áldó jelenlétével, hitben várták a többieket, akik elfáradtak az úton. Pedig Lévi fiai is elfáradtak, ha szent terhet cipelve, de ők is terheket hordozva tették meg ugyanazt az utat. Mégis, hitben, másokat biztatva, „kipihenten”, a szent sátrat felállítva, várták a többieket. Aki az Urat szolgálja, elfáradhat, de nem fáradhat meg, hiszen arra van hivatása, hogy másokat hittel fogadjon, biztasson, hitre vezessen. Urunk, könyörülj rajtunk, add mennyei erődet, mert olyan sokszor megfáradunk! Segítette Lévi fiait Mózes imádsága, aki minden elinduláskor és minden megérkezéskor, az Úrhoz imádkozott (35–36). Nagy áldás, ha értünk is mondanak közbenjáró imádságot!

A vándorlás szakaszos, mindig ad pihenőt az Úr, csak vegyük azt észre engedelmesen. Pihenő nélkül hitetlenné és embertelenné lesz az élet, eltorzul, elkorcsosul, ahol a munka is szünet nélküli gürcöléssé silányul. Aki az Úr követésében jár, az megpihen az Úrban. Zarándokutunk végén is megpihenünk majd, várva az Urat. Jó szorgosan dolgozni, jó pihenni, jó lesz megpihenni, és jó lesz az öröklétben mindenkor az Úrral lenni (33).

*

Mózes meghívta apósának fiát, Hóbábot, hogy jöjjön velük, és részesüljön abból a jóból, amit nekik készített az Úr. Tágabb családom tagjai se maradjanak ki abból a jóból, amit az Úr készített nekünk. Érthető az is, hogy Hóbáb legszívesebben visszamenne a rokonsága közé, ahol ő van otthon. De ha visszamegy, akkor vigye az Úrtól megnyert jót is magával. Mózes azonban azért is hívja Hóbábot magával, mert ő jobban ismeri azt a vidéket, ahol Isten népe vándorol, ő jobban tudja, hol kell tábort ütni. Akik hitben járnak, azok együtt haladnak, követve az Urat, és minden irigység nélkül elismerik a másik adományait, amivel a másik is hozzá tud járulni a közös ügyhöz. Annyi értéket, annyi kegyelmi ajándékot kaptunk az Úrtól, de ezek olyan ritkán lehetnek közös áldássá, mert nem ismerjük fel, nem ismerjük el, és nem használjuk fel azokat; sőt, gyengítjük, elnyomjuk, kioltjuk a másikét. Pedig mindenki a maga ajándékaival lehet áldássá, és senki sem érthet mindenhez, bármennyire is szeretné ezt a látszatot kelteni. Szükségünk van egymásra, az Úr ügyének szolgálatában is. Nagy áldás, ahol felismerjük, elismerjük és felhasználjuk a másik talentumát is, még az egy talentumos ember pótolhatatlan kincseit is. Mózes, féltékenység nélkül, a maga helyén vezetőnek nevezi ki Hóbábot (29–32).

Március 27. szombat

(1) „…a nép siránkozott az Úrnak…” (4Mózes 11,1–15)

Siránkozik a nép. Isten népe siránkozott a pusztában, hogy rosszul megy a soruk (1): nem látták reménységgel a megígért föld gazdagságát; megunták a mennyei mannát (7–9); visszavágyódtak az egyiptomi fogságba, mert ott jól tartották őket, olcsón ehettek húst, meg minden finomságot (4–6). Az ember a jólétben „megvakul”, hitetlenné lesz, mindennapi gondjai óriásivá nőnek, miközben az élet élvezetére rendezkedik be. Igen, a jólétben kezd el tátongani az ember előtt, Isten nélküli életének hiábavalósága, és ezért menekül élvezetekbe, pótcselekvésekbe, ezért nem jó soha semmi.

Siránkozik a vezető. Mózes is belefáradt az engedetlen nép vezetésébe. Mózes rossznak tartja, hogy ilyen népet kell vezetnie. Mózesben is elhalványult egy pillanatra a reménység, mert nem látja, hogy továbbra is úgy viszi Isten a népét, mint ahogy a dajka a csecsemőt. Mózes elhordozhatatlannak tartja azt, hogy egy egész nép minden gondját hordoznia kell, mégpedig egyedül, túl sok ez neki is. Mózes inkább meghalna, azt kéri az Úrtól, hogy vegye el életét, mert azzal jót tenne vele az Isten (11–15). Igen, megtántorodnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30–31).

Siránkozzunk mi is? Lelkigondozóként, pláne pszichológusként, mindent meg kell érteni. Igazából a fenti siránkozásokat sem szabad lebecsülni, mert rengeteg emberi gyötrelem van ezen a világon. Ismerünk mi is ezekből többet is. Fontos beleérezni a másik szenvedéseibe! Nem szabad lebecsülni sem a másik, sem a magam szenvedéseit, mert embertelenné leszek! De ez, még édeskevés! Úgy legyek emberséges, hogy mindenekelőtt bízom az Úrban! Hiszen csak az Úr tud rajtunk igazán segíteni, és emberek is csak akkor segíthetnek rajtunk, ha őket az Úr küldi hozzánk. Az Úrban bízva, hitemben soha nem leszek embertelen; ugyanakkor hitem mindig megakadályoz abban, hogy siránkozzak, hogy hálátlan legyek, hogy másokat határon túl a magam bajával terheljek, miközben hiszem azt, hogy Isten nem terhel erő felett.

Amíg az Úr előtt siránkozunk, még van remény. A legnagyobb baj az, amikor a siránkozásunk is gyarló, örökké elégedetlen, Istennel perlekedő siránkozássá torzul. Akkor valóban egyedül maradtunk, akkor soha semmi nem lesz jó! Akkor jogosan felgerjedhet az Úr haragja ellenünk, mint akkor felgerjedt az Úr haragja Isten népe ellen (10). Urunk, könyörülj, ne legyen végleges rajtunk a Te jogos haragod! (2) Aki az Úr előtt siránkozik, azt az Úr kézbe veszi, abban elkezd munkálni az Úr Lelke, az megtanul siránkozás helyett sírni, majd megvigasztalódni, majd hálássá és örvendezővé lenni, és így az ilyen ember reménységre tud hangolni másokat is.