Az Ige mellett – 2021. tizenegyedik hét

2021 – Tizenegyedik hét (03.07.–03.13.)

Március 7. vasárnap – Böjt 3. vasárnapja, Bibliavasárnap

(11) „Örömünnep legyen az ötvenedik esztendő.” (3Mózes 25,1–34)

Az Isten által nekünk ajándékozott nyugalom az Ő ajándékaként jelenik meg az életünkben. Itt ugyan törvényként, rendelkezésként olvasunk erről, de Isten parancsainak betartása mindig megajándékozza az embert.

Ez a nyugalom nekünk adatik minden hetedik napon. Ez a nyugalom kibontakozik minden hetedik évben, az úgynevezett szombatévben. Ez a nyugalom érvényesül minden hétszer hét, azaz negyvenkilenc esztendő utáni ötvenedik évben. A szombatévben még a földet sem művelték meg, pihenni hagyták (1–7). Az ötvenedik évben pedig átélték a nagy örömünnepet, az elengedés esztendejét (8–22). Ilyenkor mindenkire visszaszállt időközben eladott birtoka, jeleként annak, hogy a föld, és minden vagyon valójában az Úré, az nem sajátítható ki senki által végleg (23). Az örömünnep évében térítés nélkül visszakapta mindenki eredeti tulajdonát; ilyenkor felszabadították azt, aki eladósodott… (25,41) Isten nem engedi meg azt, hogy mindent és mindenkit határtalanul kiszipolyozzunk.

Az örömünnep éve annak a nagy szabadulásnak az előlege, amelyben Isten elengedi sokféleképpen tönkrement életünk minden adósságát, és visszaadja eredeti „tulajdonunkat”, az élet teljességét. A nyugalom éve kiteljesedik az örök életben, és hit által már itt van bennünk, közöttünk, hiszen Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. Van minek örülni!

Március 8. hétfő

(36) „Légy istenfélő, hadd éljen meg a testvéred melletted!” (3Mózes 25,35–55)

Ez az igeszakasz telitalálatosan mutat rá arra, hogy miért van szükségünk megváltásra. Itt olyan problémákról olvasunk, amelyek azóta is kínozzák a világot, és emberi erővel soha nem oldhatjuk meg azokat.

Isten Igéje itt egyértelművé teszi, hogy a nagy örömünnep Isten népére vonatkozik, a testvérekre, befelé. Isten törvénye védi Isten népét, hogy a testvérek odafigyeljenek egymásra, ne bántsák, ne gyötörjék egymást kegyetlenül (43), és aki közülük tönkrement, az nyerje vissza minden vagyonát az elengedés nagy évében; sőt már annak közeledtével fokozatosan enyhüljön napszámának próbatétele (51–52). Nagy dolog, Isten cselekvése, ha legalább a testvérek közösségén belül elkezd megvalósulni valami, már e-világban, az Isten országából (35–43; 46–54). Ugyanakkor más népek közül vég nélkül fogadhatott magának Isten népe rabszolgát (44–46).

Isten gondolata sokkal több annál, mint amit itt olvashatunk. Az az Isten, aki kihozta népét a szolgaság házából (55), Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Ő az egész világot szereti, és aki hisz Őbenne – bármely nép közül –, az nem veszhet el (János 3,16). Isten megváltó szeretete nem engedi, hogy egymást végérvényesen rabszolgává tegyük, és egymás felett uralkodjunk. Mikor, miként, hogyan, hol valósulhat meg ez a csoda? E-világban ezt csak hitben járva lehet megtapasztalni, ezernyi csata és ellentmondás között. Megváltás kell; de van Megváltónk! Nem mi fogjuk ezt a kérdést megoldani, és nem „itt”.

A magunk körében azonban Isten országát kell hirdetnünk, élnünk és építenünk. Nem törődhetünk bele a gonosz munkájába. Legyünk a megváltó Úr eszközei!

Március 9. Kedd

(13) „Én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket…” (3Mózes 26,1–39)

Isten törvénye világosan fogalmaz: ha megtartjuk az Úr parancsolatait, akkor áldást tapasztalunk; ha nem tartjuk meg, akkor átkot. Ezt a képletet nem is szabad tovább bonyolítani. E-világban minden nyomorúságunk abból fakad, hogy az Istent nem féljük és emiatt a másik embert nem tiszteljük (Lukács 18,2).

Az Úr nélkül nincs áldás, csak nyomorúság. Döbbenetes realitással írja le ezeket a nyomorúságokat a mai igeszakasz (14–39). Az Úr nélkül hiába dolgozunk, nincs tartós eredmény; mert bármilyen látványos, csak bizonytalan és ideigvaló minden ilyen eredmény (20). Az Úr nélkül élve, menekülünk, noha senki nem üldöz bennünket (17); eszünk és nem lakunk jól (26). Gondoljunk itt életünk ezernyi pótcselekvésére, mert a jólétben még inkább tátong a hiány. Az Úr nélkül gőgösek vagyunk, noha kiderül (19), hogy alávalóan gyávák vagyunk (36). Az Úr nélkül élve sok szörnyűséget gondolunk, látunk, művelünk (16), míg végül pusztasággá lesz a földünk, halálosan szétszórttá lesz az életünk (33), elevenen rothadóvá (39). Az Úr büntetései ezek, amelyekkel világossá teszi előttünk, hogy Őnélküle nincs élet, csak vegetálás; egy ideig.

Csakis az Úrral tapasztalhatjuk meg az áldásokat (3–12). Ezek az áldások messze túlmutatnak a földi életben megtapasztalható áldásokon, hiszen az Úr áldásának lényege, hogy fenntartja velünk szövetségét „itt” (9), és a földi életen túl is. Ezt a csodát Ő Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk. Istenünk szabadító Úr, aki összetörte fogságunk jármát (13). Ő akkor is szeret, ha megszegtük szövetségét; de nem hagy bennünket halálos nyomorúságainkban, hanem megszabadít bennünket azokból, mennyei erőt ad azokban, és megvált bennünket azok ellenére is; mert nem veszhetünk el akkor sem, ha testi szemekkel nézve mindent felemészt a halál. Akit az Úr szeret, annak ad eleget (Zsoltárok 127,2). Mi azért szerethetjük Őt, mert Ő előbb szeretett bennünket (1János 4,19), és Ő tett késszé és hajlandóvá minket arra, hogy parancsai szerint éljünk teljes és örömteli életet.

Március 10. szerda

(45) „…hogy Istenük legyek.” (3Mózes 26,40–46)

Isten büntetése, kiválasztott népe számára kegyelem. Isten büntetése felrázza népét, megtérésre segíti őket, hogy ráébredjenek Istenük megváltó, megtartó, soha el nem múló szeretetére.

Aki számára Isten büntetésében felragyog a kegyelem, megtérve az Úrhoz, az Isten gyermeke, az Isten népének tagja, arra nézve visszavonhatatlanul érvényesek az ígéretek. A kiválasztottság jele többek között ez, amely soha nem tehet gőgössé, csakis olyanná, amiről a mai igerész szól.

A megtérő megvallja bűneit, hűtlenségeit; azt, hogy nem számolt az Úrral, sőt szembeszállt Ővele (40). A megtérő megalázkodik és békével hordozza büntetését (41–43). Ahol megtérés adatik, ott megtisztulnak zavaros emberi kapcsolatok, megbékülnek életek; még a lakott föld is megpihen, fellélegzik (43), ha határtalan önzésünkben megállít és megtérésre vezet bennünket az Isten.

A megtérő megtapasztalja az emberi értelemmel felfoghatatlan csodát, Isten bűnbocsátó kegyelmét. Isten visszaemlékezik soha el nem felejtett szövetségére (42). Ő soha nem felejtett el minket, csak mi felejtettük el Őt. Megtérve éppen ezt a bűnt valljuk meg, miközben hálát adunk azért, hogy az Úr nem vetett el és nem utált meg minket végérvényesen, mert Ő a mi Urunk. Az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39).

A mai igerész utolsó előtti, külön mondata így hangzik: Ő mindeneknek Istene; „Én vagyok az Úr!” (45) Bizony, minden nép Ura Ő, mindenek Ura! Tehát csakis reménységgel teli szolgálattal közelítsünk mindenki felé. Áldott reménység ez, amit emberi értelemmel nem is lehet továbbgondolni, nem is kell! Isten Igéjének örömüzenete nekünk elég. Nemcsak mi, mások is lehetnek az Úr megtérő gyermekei. Még akkor se hagyjon el bennünket ez a reménység, amikor testi szemekkel, számokban, statisztikákban Isten népének zsugorodását látjuk, sokféle hitetlenséggel, hamis hitek garmadájával!

Március 11. csütörtök

(15) „Ha pedig az, aki odaszentelte, vissza akarja váltani…” (3Mózes 27)

Ez a fejezet olyan felajánlásokra, fogadalmakra vonatkozik, amelyek nem tartoztak az előírt áldozatokhoz, hanem önkéntesek voltak. Az ilyen fogadalmak közül kiemelkedik Anna fogadalma, aki gyermekért könyörögve felajánlja azt az Úrnak (1Sámuel 1,11). Anna megtartotta a fogadalmát, és Sámuel áldássá lett Isten országának építésében; ha mégis meggondolhatta volna magát, megválthatta volna fogadalmát; húsz sekelt fizetve érte a szent sátor szolgálatára (5). Anna azonban hitből fakadó, imádságos szívvel tett komoly fogadalmat, ezért nem is gondolta meg magát, és fogadalmának gyümölcse áldássá lett. Jefte értelmetlen fogadalmától azonban el kellett volna állni, lányát meg kellett volna váltani, tíz sekellel (4–5; Bírák 11,30–40).

Fordítsuk le ma is érthető üzenetre ezt a fejezetet. Isten Igéje számol az ember gyarlóságával, meggondolatlan lelkesedéséből fakadó fogadalmaival. Bizony tele van ilyenekkel a minden tekintetben – így hangulatban, lelkesedésben, odaszánásban, hitben is – hullámzó életünk. „Itt fel és alá hullámzik minden!” – hangsúlyozta Barth Károly. Soha ne felejtsük el, hogy az Istennel nem számoló világban is az Isten színe előtt történik minden rezdülésünk, és egyszer számot kell adnunk majd minden hiába kimondott szóért is (Júdás 1,15). Egy lelkes, de nem szentlelkes, pillanatunkban tehetünk meggondolatlan ígéreteket. Mindig baj van azzal, ha a saját „felizgatott” lelkünk vezet bennünket a Szentlélek józansága helyett (2Timóteus 1,7). Isten Igéje azt hangsúlyozza ma, hogy mindezeket az emberi hangulatból – legyen az az öröm emelkedettsége, vagy a rosszkedv indulata – hozott értelmetlen, hazug, nem teljesíthető, ígéreteket; hiteltelenül kimondott szavakat bocsánatosan vissza lehet vonni, még időben. Hányszor mondok én magam egy jobb pillanatomban igent egy feladatra, aztán már másnap kiderül, hogy ezt nem kértem el az Úrtól, mert erre a feladatra már nincs sem elegendő időm, sem kellő erőm, és nem is az én feladatom lenne; tehát nemet kellett volna mondani arra.

Áldott legyen az Isten, hogy az Ő hangulata nem hullámzó, Ő mindenkor ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8), akinek kimondott szava azonnal cselekvés is. Amit Isten kimondott, kijelentett, megígért, az úgy van, arra biztosan építhetünk! Az Úr ígéretei beteljesedtek, aki egyszülött Fiában megszabadított bennünket minden halálos változástól, és az örök élet állandóságával vértezte fel mulandó életünket. Mi az Úr tulajdonai vagyunk, odaszánt életű emberek, és ez az odaszánás azért örök, soha nem visszavonható, mert Isten Lelkének megtartó cselekvése erre a garancia. Az Úr nem engedi el „szentjei”, övéi kezét. Az Úr megtartja fogadalmát. Ez a mi odaszánt életünk áldott garanciája. Ez a mi mulandó életünk egyetlen biztos pontja. Hiszen mulandó életünkben – lám még az akkori listákban is látjuk – mindennek pénzben kifejezhető értéke van, és például az öregebbnek már egyre kevesebb értéke van (7). Az Úr kezében értékes vagy örökre!

Március 12. péntek

(53) „…ne törjön ki haragom Izráel fiainak a közössége ellen.” (4Mózes 1)

Az élő Istennel való rendszeres találkozás volt Isten népének életében a belső összetartó erő. Mózes harmadik könyve ennek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza. Ma ezt rendszeres közösségi és egyéni kegyességnek nevezzük. A kegyességnek az a lényege, hogy rendszeresen szüksége van arra, hogy az egyetlen, örök és élő Isten megtartó kegyelmére hagyatkozzon, mert Őnélküle nincs élet és nincs áldás, csakis az Ő jogos haragja lehet rajtunk. Ezt a léviták szolgálata kapcsán egyértelműen megfogalmazza Isten Igéje: A léviták a bizonyság hajléka körül táborozzanak, ott végezzék tennivalóikat a bizonyság hajlékánál, kifejezve ezzel Isten megtartó jelenlétének nélkülözhetetlenségét, hogy Isten haragja ki ne törjön Izráel fiainak közössége ellen (53).

Először a lelki házat kell építeni, de aztán fontos a kőház építése is. Isten népét, a pusztai vándorlás során, ezernyi veszélynek kitéve, Isten parancsa szerint, biztos rendbe kellett szervezni. Ezért vették számba a húsz év fölötti férfiakat, és egyben „seregbe” szervezték őket. Ebben a világban minden a harcról szól. Isten népe is ebben a világban él. Ezért nélkülözhetetlen a külső szervezettség. Amikor Dávid megszámoltatta a népét, hiúságból tette azt, nem Isten parancsára (2Sámuel 24,1–10). Dávid a külső szervezetben kezdett el bízni, elfelejtkezve az Úrról, és arról, hogy a külső szervezet csak eszköz, az áldást, a győzelmet az Úr adja. Mai kegyességünk is kiüresedik, ha a külső módszerekben bízunk, mert bizony megszólalásainkból olykor már alig tűnik ki a hitvallás, mintha minden rajtunk múlna.

Mi nem a másik ember ellen harcolunk, hanem Isten minden értelmet felülhaladó, üdvözítő békességének érvényesülését képviseljük, ebben a belső feszültségeket is legyőző, Isten megtartó kegyelmére hagyatkozó, szent rendben (Filippi 4,7). Isten majd harcol érettünk, ha kell. Augustinus hangsúlyozta: A hitet nem kell védeni, „csak” meg kell vallani azt, és az majd megvédi magát, mint amikor szabadjára engedik az oroszlánt.

A névjegyzékben az egykori hívőket is listába szedték. Nézegetem az egykori gyülekezeti névjegyzékeket. Mennyi áldott név, a látható egyházban ott van a láthatatlan. Sokukat már el is felejtettem, és egyszerre csak újra megerősít hitük hűsége, amelyet az Úrtól kaptak. Az Igében olvasható végső szám összege lényegtelen. Egyedül Isten hatalma, megtartó kegyelme az, ami számít! Ő az, aki felhasznál bennünket.

 

 

Március 13. szombat

(2) „…a kijelentés sátrától távolabbra, körös-körül táborozzanak.” (4Mózes 2)

Minden ékes és szép rendben történik Isten népének életében: a táborozás és a vonulás egyaránt. Ez még akkor is így van, ha ezt a rendet a gyakorlat felülírja, mert amikor ténylegesen elkezdenek vonulni, akkor nem pont úgy vonulnak, ahogy itt le van írva (10,7). Az adott helyzet és néhány gyakorlati szempont átformálhatja a rendet, de attól az még isteni rend marad, amely a lényegen nem változtat.

Ennek a rendnek lényege az, hogy a szent sátor helyezkedik el középen, kifejezve az élő, szabadító, üdvösséges rendet ajándékozó Isten jelenlétét. A sátortól tisztes távolra, akörül táborozott Isten népe (2): a szent tisztelet távolsága Isten áldott közelsége, hiszen nem birtokoljuk az Istent, de velünk van az Isten (Máté 1,23). Az egész tábort keletre tájolták, mert a világ arra a szabadító naptámadatra vár, aki a Jézus Krisztus (Lukács 1,78). Bizony, Isten népe életében is többször át akarták tájolni ezt az irány. Más népek idegen isteneinek sokasága lakott „északon” (Ézsaiás 14,13). A keleti irány helyett egy időben elkezdték az északi tájolást alkalmazni Isten népének tagjai is (Zsoltárok 48,3). Mivel a pusztító ellenség északról jött, ez az irányváltás nem honosodott meg. Nem az égtájak közötti irányváltásról van szó, hanem arról, amikor elhagyjuk a korábbi örökséget, a jól bevált, biztos, üdvösséges irányt. Mi lesz velünk?

Az isteni rend és irány a mennyei világ előíze. Minden káosz és alapvető irányváltás a gonosz műve. Az autópályán sem lehet irányt váltani, csak szigorú rendben közlekedhetünk. Ez a rend nem korlátoz, hanem szabaddá tesz. Rend nélkül a halál arat. Mennyit kell küzdeni a rendért! Naponta harcot vívunk, hogy rend legyen körülöttünk, az íróasztalon, a lakásban, a kertben, az ügyeinkben; rendben legyünk mi magunk is, testben, lélekben, hitben. A gonosz nem akarja a rendet. Minket azonban Isten Lelke vezérel (Róma 8,14), aki a rend Istene (1Mózes 1,2).