Az Ige mellett – 2021. tizedik hét

2021 – Tizedik hét (02.28.–03.06.)

február 28. vasárnap – Böjt 2. vasárnapja

(24) „…ti fogjátok örökölni…” (3Mózes 20)

Mennyi tévelygés van az életünkben! Pedig Isten gazdag örökséget készített nekünk. Mi pedig tévelygünk, mert nem ismerjük, sem az Isten Igéjét, az Ő útbaigazító szavát, sem az Isten újjászülő hatalmát. Jézus Krisztus mondja mindezt (Máté 22,29). Egyedül Ő tud megszabadítani a halálos tévelygésektől újjászülő hatalma által.

A fejezetben felsorolt tévelygések idegenül hatnak ránk, első olvasatra, de aztán kiderülhet, hogy ma is eleven bűnökről van itt szó.

A gyermekáldozat egy rettenetes pogány áldozati szokás volt. Az ammoniták istene volt Molok, akinek a gyermekáldozatokat bemutatták. Még Salamon is olyannyira eltévelyedett, hogy az idegen kultuszok között, ezt is beengedte országába (1Királyok 11,7). Jeruzsálem mellett, a Ben-Hinnóm völgyében mutatták be ezeket az áldozatokat. Jósiás király vetett véget ennek az istentelen tévelygésnek (2Királyok 22,10), amelyet az élő Isten törvénye, Igéje határozottan és halálos büntetés terhe mellett tilt meg (1–5). A gyerekáldozatnak sajnos ma is sokféle formája van: nemcsak a kiemelt gyerekbántalmazásokra gondolva; hanem a közismert gyerekmunkára, gyerekrabszolgaságra, a névtelen és kiszolgáltatott szenvedő gyerekek tömegeire is; valamint azokra, akik a jóléti társadalomban már sem Istent, sem embert, de még a saját szüleiket sem tisztelik (9). Ezek a gyerekek mindent megkapnak és semmi sem elég nekik, miközben semmi nevelés, semmi útbaigazítás, semmi elvárás és semmi következmény nincs az életükben; vagyis ezek a gyerekek nem kapnak semmi személyes szeretetet, csak tárgyakat. Ez mind gyermekbántalmazás.

Ezek mellett Isten törvénye világosan megtiltja a jövendőmondást, a halottidézést, és a természetellenes szexuális bűnöket (6). Ugyanakkor Isten Igéje egyértelmű tiltást ad a testi paráznaság más fajtáival kapcsolatban is (10–21). Ma, egy szexuálisan is felszabadult világban, még fontosabbak ezek a rendelkezések. Isten nem a testi szerelem szépségét, örömét, fontosságát, nélkülözhetetlenségét vitatja el tőlünk, hanem annak halálos veszélyeitől óv meg bennünket, hiszen a szexualitás csak isteni mederben lehet életet kiteljesítő örömmé, egyébként legyőzhetetlen és pusztító áradattá dagad. Lelkigondozóként tudom, mit okoz a „legvagányabbnak” tűnő férfi és nő életében egy házasságtörés, vagyis az, ha valaki férjes asszonnyal paráználkodik (10). Az itt olvasható bűnkatalógus „legegyszerűbb” esetét emeltem most ki: és ez is halálos bűn, mert belehal a test és a lélek, és halálosan összekuszálódik utána az egész élet. Isten nem azért tilt valamit, hogy elvegyen, hanem azért, hogy életünket meggazdagítsa.

Isten Igéje világossá teszi az utat. Isten Igéje egyértelművé teszi, hogy mit szabad és mit nem szabad. Isten Igéje hangsúlyozza, hogy Isten népének tagjai vagyunk, az Ő tulajdonai, Isten szentsége minket is megszentel, megtisztít, nem enged minket tisztátalan területre (7–8). Ő még a gerjedelmeinket is kezében tartja. Jézus Krisztusban megbocsátotta bűneinket, korábbi életünket elfedezte, és Ő nem engedi, hogy kegyelmével visszaéljünk (22–26). Ez a megváltás. Mi Isten üdvösséges ígéreteinek örökösei vagyunk! (24) Az örökösnek be kell tartania az örökhagyó rendeléseit. Isten azonban olyan örökhagyó, aki méltóvá is tesz bennünket, megváltó hatalma és kegyelme által, az öröklésre.

 

 

Március 1. hétfŐ

(15) „…Én, az Úr szenteltem fel őt.” (3Mózes 21)

Sok külső dolog tette tisztátalanná az embert az Ószövetség korában, amelyek különösképpen vonatkoztak a papokra: nem lehetett halottat érinteni (1–4), nem borotválhatták kopaszra a fejüket (5–6), nem vehettek el elbocsátott, özvegy, vagyis más által már érintett nőt (7–9), és a testi fogyatékosság bizonyos fajtái is tisztátalanná tették őket (16–23).

Örömhír, hogy Jézus Krisztust megismerve mindezek „közömbös” dolgokká lettek, mert bizonyossággal tudjuk: nem a külső dolgok tesznek bennünket tisztátalanná az Isten előtt (Márk 7,15). Ugyanakkor nem egy értelmezhetetlen belső tisztaságról tanít Isten Igéje. Önmagától e-világban nincs tiszta ember egy sem: tisztátalanságunk külső és belső egyaránt.

A szent Istennel való közösség tesz bennünket tisztává (15). Ez a tisztaság azonban a belsőnket – többek között gondolatainkat –, és a külsőnket, valamint az egymáshoz való viszonyulásunkat is megtisztítja. A szent Úrral való közösség egész lényünket és minden viszonyulásunkat megtisztítja, és éppen ez hatalmaz fel minket arra, hogy szent szolgálatunk során bátor hittel érintsünk meg mindent, mert nem mi leszünk ezáltal tisztátalanná, hanem a tisztátalan tisztul általunk. Jézus Krisztus is megérintette a leprásokat…

A felkent papokra (10), lelkészekre, elhívott egyházi szolgákra nézve mindezek többszörösen érvényesek. Imádkozzunk értük, hogy Isten szentségét ragyogtassa egész lényük, szavaik, tetteik, szolgálataik, életük. Könyörögjünk értük, hogy erős hitük, a megváltó és megtisztító Jézus Krisztussal való közösségük olyan erős legyen, hogy ne elkülönüljenek, hanem közösséget vállaljanak a világgal, Isten szentségével hintve meg a világot. Gyanús, ha soroljuk, hogy ezt, meg ezt, meg ezt sem szabad; mert mindezek tisztátalanok! Ilyenkor a hitünk gyenge, és haszontalan szolgák vagyunk!

 

 

 

Március 2. Kedd

(9) „…és meg ne haljanak…” (3Mózes 22,1–16)

Van itt egy tagmondat, ami felragyogott az ószövetségi szabályok rengetegéből: „…és meg ne haljanak…” (9) Isten eredeti szándéka ez: életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10).

Mindenütt arat körülöttünk a halál, és az emberlét egyetlen valóságos problémája a halál kérdése, ezért evangélium meghallani Isten életet védő szándékát, akinek egyedül van hatalma arra, hogy ezt a szándékát valóra is váltsa. Isten ezért küldte el érettünk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust; aki legyőzte a minket tisztátalanná tevő „dolgok” hatalmát megváltó halálával, és aki legyőzte a halált feltámadásával.

Ezeket a kultuszi törvényeket Jézus Krisztus tökéletes áldozata eltörölte. Isten szentsége érvényes, de nem tárgyak és helyzetek tesznek bennünket tisztátalanná (4–16), nem is halottak és férgek érintése (Cselekedetek 10,13). Életünk alapvető nyomorúsága a tisztátalanság. De hitben járva, életünk alapvető öröme Isten megváltó kegyelme, aki megtisztított minket és örök életet ajándékozott nekünk. Ezt az örök életet éljük már e-világban is, amelyen halálunk ténye sem vehet diadalt, mert az élet, Jézus Krisztusban a miénk.

Itt még intést olvasunk: Vigyázzunk, amikor az Úrhoz közeledünk! (1–3) Micsoda fellélegzés: bátran közeledhetünk az Úrhoz; úgy, ahogy vagyunk, a magunk tisztátalan bajaival, halandó életünk minden nyomorúságával, semmit sem hozva, az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Jöjjünk, íme minden készen van! (Lukács 14,17) Ő megtisztít, meggazdagít, megvidámít, éltet (294. dicséret 1. verse).

 

 

Március 3. szerda

(25) „…csonkák és fogyatékosak nem szereznek kegyelmet nektek…” (3Mózes 22,17–33)

Hibátlan állatott lehetett feláldozni az Úrnak. Amelyik állat, akár a legkisebb fogyatékossággal is rendelkezett, az az állat nem volt alkalmas az áldozatra (19–20), kivéve ha önkéntes áldozatról volt szó (23). A hibátlant fogadja kedvesen az Úr. Csonkák és fogyatékosak, nem szereznek kegyelmet nekünk (25).

Többször is olvassuk itt ezt a tagmondatot: az áldozati állat vére kegyelmet szerez nekünk. Az egész ószövetségi áldozati kultusz, annak minden részletével együtt csakis arra mutat rá, hogy az ember, Isten kegyelméből állhat meg az Úr előtt.

Az áldozati állat hibátlanságának követelménye rámutat a szent Isten tökéletességére, aki nem tűrheti a bűnt, a hibát, a bármiféle fogyatékosságot.

A hibátlan állat feláldozása azonban a szent Isten kegyelmét hirdette meg, aki gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnös embert, könyörülni akar a vétkes emberen. Isten kedvesen fogadja a hibátlan áldozati állatot, mert könyörülni akar rajtunk.

A hibátlan állatot hozta a sokféle szempontból nem hibátlan ember, hogy az állat hibátlanságára tekintve, az Isten az embernek kegyelmezzen. Ez a helyettes elégtétel. Tehát, nem az áldozónak, hanem az áldozatnak kellett tökéletesnek lenni: Isten kegyelméhez éppen ezért mindenféle csonka-bonka, fogyatékos, beteg, bűnös, terhelt ember odajárulhat, ha látja a maga nyomorúságát és hiszi az Úr kegyelmének elégséges, gyógyító, üdvözítő hatalmát.

Jézus Krisztus a mi tökéletes és megismételhetetlen áldozatunk, akire támaszkodunk, mint ahogy az áldozó rátette a kezét az áldozat állat fejére, és azzal azonosította magát. Jézus Krisztus az, akinek kegyelmébe kapaszkodunk, akiben elrejtőzve járulhatunk az Úr elé.

Jézus Krisztus kegyelme azonban újjászül már ebben az életben, hogy mi, akik kegyelmet nyertünk, Isten irgalmának eszközei lehessünk egy irgalmatlan világban.

 

 

 

 

Március 4. csütörtök

(11) „…mutassa fel a kévét az Úr előtt, hogy kegyelemben részesüljetek.” (3Mózes 23,1–22)

Egy öreg, megbízható barátunk ment el most éjjel. Teste még ki sem hűlt. Sokszor felvidított, megörvendeztetett, ünnepre hangolt bennünket, Isten megtartó kegyelmére emlékeztetett minket a puszta jelenléte. Ránéztünk és elfelejtettük a bajainkat. Egy darab mennyei ajándék volt ő, „első zsenge, első kéve”, rámutatva a majdani teljesre, az örökre…

Az ünnepek előremutatnak az örök, vég nélküli ünnepre. Az ünnep akkor ünnep, ha abban Urunk éltető jelenlétét, szabadító hatalmát tapasztaljuk meg.

Tudunk-e még ünnepelni, vagy már csak bulizni tudunk? Az ünnepben, akármilyen önfeledt lazítás az – mert erre is szükség van – mindig ott van a szentséges reménység, a megváltás, a beteljesedés utáni könyörgés, és az abba vetett bizonyosság. A bulizó csak kikapcsol, pótcselekvő módon menekül a jelen megoldatlan bajai elől; míg az ünneplő jelenét betölti az üdvösséges jövő öröme, és ez az öröm áthatja a hétköznapok böjtjeit is.

Az ünnepek: első „zsengéi”, kévéi, gyümölcsei, termései az üdvösséges ünnep teljességének. Isten népének fő ünnepei mind arra az ünnepre mutattak, amely véget vet az itteni, sokféle böjtnek, és elhozza a „lakodalmat”. Most böjtölünk, de ünnepre készülő reménységgel tesszük ezt! (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep) A nyugalom napja (1–3), a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (4–8), az első kéve bemutatása (9–14), az aratási hálaadó ünnep (15–22) mind előíze, első termése annak az ünnepnek, amelyet Istenünk Jézus Krisztusban hozott erre a világra. A nyugalom napja az örök nyugalom első kévéje. A feltámadott Jézus Krisztus első zsenge, első kéve a halottak közül, de követjük mi (1Korinthus 15,20). Isten hívő népe a Lélek első zsengéje (Róma 8,23), akik hitben életre jutottak és az örök életet már itt élik.

Az ünnepekhez kapcsolódó áldozatok bemutatását azért kellett elvégezni, hogy kegyelemben részesüljünk (11). Ezért mutatták be, március-áprilisban az első learatott árpakévét, a nyugalom napja utáni napon, az Úr színe előtt. Amikor meglóbálták az első learatott termést, nemcsak hálát adtak, hanem kifejezték, hogy az Isten áldására, kegyelmére szorulnak. Ez az ünnep egyszerre volt hálaadás és könyörgés. Pontosan ez a kettő együtt az ünneplés lényege, amely „odaát” örömmé lesz. Mi már úgy végezzük a munkánkat, és úgy pihenünk meg attól, mint akik bizonnyal kegyelmet nyertek; de akik várják ennek a kegyelemnek a kiteljesedését.

Minden ünnep közös összegyülekezés volt (21). Ünnepelni együtt lehet, Istennel és egymással közösségben, megbékülve, kegyelmet nyerten, egymást bátorítva a hitben. Minden ünneplés utáni aratás gondolt a szegényekre és a nyomorultakra, mert a mező szélét meghagyta nekik (22). De nem adta a szájukba a falatot, a mező széléig el kellett jönni a szegényeknek is, és a meghagyott részt nekik kellett learatni, Istennek hálát adva.

Urunk, taníts meg minket újra ünnepelni, Teneked hálát adni, Tehozzád könyörögni, a Te kegyelmedben és áldásodban bízni; terheket letenni, elengedni, megpihenni, hitben és reménységben élni és majdan így elmenni.

 

 

Március 5. péntek

(24) „…emlékeztető kürtöléssel.” (3Mózes 23,23–44)

Folytatódik tovább az ünnepek felsorolása.

Ezüst kürtöket kellett megfújni minden hónap első napján, valamint a hetedik hónap első napján. Ez volt a kürtzengés ünnepe (23–25). Ez az ünnep pihenőnap volt, szent összegyülekezéssel, ilyenkor semmi munkát nem végeztek Isten népének tagjai, és valamilyen áldozatot mutattak be az Úrnak.

A hetedik hónap első napjának kürtzengése az engesztelés ünnepére készített fel, amelyet a hetedik hónap tizedik napján tartottak (26–32). Isten népe abból az engesztelésből él, amelyet Isten megváltó szeretete ajándékozott nekünk a Jézus Krisztusban: békességünk van Istennel, önmagunkkal és egymással. Nincs többé kárhoztatásunk, sőt örömmel és reménységgel élhetjük életünket. Az engesztelés ünnepére felkészítő kürtzengés is erre figyelmeztet bennünket, amikor elcsüggednénk: Jézus Krisztus feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk bizonyosságaként (1Korinthus 15,20). Ezért nekünk is biztos zengésű trombitaként kell hirdetnünk és élnünk ezt az örömhírt (1Korinthus 14,8). Az engesztelés ünnepe részletesen szabályozott ünnep. Ma azonban nem ez a lényeg, mert az itt előírt önmegtartóztatás és bűnbánat is a bizonyosság örömével és reménységével történik, hiszen mindent megkaptunk már az Úrtól (27). Szent összegyülekezésünk, minden vasárnap, az Úr napján erre emlékeztet bennünket (26–27). Szigorúak az ószövetségi következmények is, mert ha valaki nem tartja meg az engesztelés ünnepét, ki kell azt irtani a népe közül (28–29). Ma ugyanúgy érvényes ez, abban a tekintetben, hogy aki nem áll meg az Isten színe előtt, nem részesül az Ő megváltó, mindent rendbehozó, engesztelő szeretetéből, az több mint belehal az életbe; kiirtja magát és sok nyomorúságot okoz másoknak is (29). Ne így legyen! Kürtöt a szánkhoz!

A sátoros ünnep gyönyörűen fejezi ki emberlétünk e-világi ideigvalóságát (33–44). Nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). Itt „sátrakban lakunk”. Isten Jézus Krisztusban elkészítette a maradandó város ajándékát nekünk. Ezzel a reménységgel élünk földi porsátorunkban és tesszük a dolgunkat, amíg lehet: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Korinthus 5,1)

Mindenkor emlékezzünk ezekre és emlékeztessünk ezekre másokat is!

 

 

 

 

 

Március 6. szombat

(5) „Végy finomlisztet és süss abból tizenkét lepényt.” (3Mózes 24)

A szent kenyereket a szent sátorba hozott ételáldozatból sütötték. Az ételáldozatként hozott liszt, olaj és tömjén a hála jele volt a termésért, az ételért, az életért (2,1). Ebből a pap egy marokkal kivett, és azt az áldozat emlékeztető részeként, a tömjénnel együtt elégette (7). A megmaradt lisztből és olajból sütötték többek között a szent kenyereket, amelyeket mindig szombaton cseréltek frissre a szent asztalon (8). A kenyerek egyenként kb. 7 kilós, nagy lepénykenyerek lehettek. Ezekből sütöttek tizenkettőt, két sorban helyeztek el a szent asztalra (5–6). A régi kenyereket a papok ehették meg (9).

Nem friss kenyér volt már az, amit a papok megehettek. A sorrend kifejezi, hogy első az Úr, aztán minden egyéb megadatik majd nekünk (Máté 6,33). A friss kenyeret majd Jézus Krisztusban kapjuk. A kenyér Isten gondviselő és megváltó szeretetének jele. Jézus Krisztus az élet kenyere (János 6,35). Ő megadja nekünk a mindennapi kenyeret (Máté 6,11). De Ő az, aki bennünket az örök élettel is táplál, hogy sokféleképpen éhes földi életünk minden napja megteljék a mennyei világ gazdagságával. Mert kenyérrel él az ember, de nemcsak kenyérrel él, és annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él, hanem Isten Igéjével is (Máté 4,4). Több az élet! (Lukács 12,23) Ma egyre ritkábban élünk az Igével, az élő Isten közelségével. „Lelkizünk” az élő Isten nélkül. Ezért életünk egyre embertelenebb.

Nem maradhatunk ebben az állapotban. „Térjetek meg!” (Máté 3,2) „Járuljatok az Úrhoz!” (Zsoltárok 100,1–2) Vegyétek és egyétek Jézus Krisztus megváltó szeretetét! (Máté 26,26) Kérjük el, halljuk meg, tapasztaljuk meg az Úr igazán éltető szeretetét, éljünk vele! Ő bűnbocsánattal, örök élettel, új élettel táplál bennünket, miközben mindennapjainkról is gondoskodik; mindig a máról… Ma is Ő éltet! Áldott legyen!