Az Ige mellett – 2021. ötödik hét

2021 – ötödik hét (01.24–01.30.)

Január 24. vasárnap

(4) „…díszes ruhába öltöztetlek téged.” (Zakariás 3)

Ahogy leesik a hó, máris elkezd koszolódni ebben a világban. A kristálytiszta, hófehér csapadék sáros lucsok lesz, mire eltakarítják. Kikerülhetetlenül, menthetetlenül bekoszolódik az életünk ebben a világban, kívül-belül, az élet minden területén, a legszentebb hivatásban is. Nincs olyan dolog itt e-világban, amit, ha alaposabban megpiszkálunk, ne esne szét darabokra. Ráadásul próbáljuk a koszt a másikra dobálni, és bizony folyton tapasztaljuk, hogy a magunk hibáiért másokat vádolunk és mondatunk le. Ez is a gyalázatos bűn drámájának része. Jósua főpap, koszos ruhában áll az Úr angyala előtt. A főpapot nem menti fel az, hogy mitől lett koszos a ruhája; még az sem menti fel őt, ha mások dobálták meg, esetleg mások vétkei miatt lett koszos ő maga. A Sátán, aki jobbkéz felől állt, vádolta a főpapot. A gonosz joggal vádol, de mindig vádol, és reménytelen helyzetünkbe bebetonoz, így szinte természetessé, normává válik a bűn; vagy a másik véglet szerint, örök lelkiismeret-furdalás gyötör. A Sátán úgy is vádol, hogy mi folyton egymást vádoljuk és egymásra mutogatunk, másokat sározunk be, másokra hárítjuk a felelősséget, de bűnbánatot nem tartunk (1).

Van-e remény, megoldás, szabadulás ebben a helyzetben? Az egész „per” az Úr színe előtt történik, aki elküldte védőügyvédjét, angyalát Jósua főpapért. Ez az angyal szót emelt a főpap védelmében, megdorgálta a vádlót, az Úr nevében, és védelmébe vette választottját, mint amikor egy fadarabot az emésztő tűzből ragadnak ki. Ezután az angyal tiszta ruhába öltöztette a főpapot és a koszos göncöt kidobatta. Isten nem hagy bennünket a bűnben, betegségben, halálban, hanem kiragad a gonosz hatalmának elemésztő lángjai közül. Más képpel élve: Urunk megtisztít, vétkeinket elfedezi, azokról többé meg nem emlékezik (Zsoltárok 32,1; Zsoltárok 51,11–12), és az újjászületés fürdőjében részesít bennünket (Titusz 3,5), egész valónkat, teljes életünket. Egy forró fürdő is felüdít testet és lelket, egy időre. Isten kegyelme azonban örök üdvösségre tisztít meg, örök üdvösségre ékesít fel (2–5). A tékozló fiúval is ezt tette az Atyja (Lukács 15,22). Nincs, aki vádolhatná az Isten választottjait (Róma 8,33). Jézus Krisztusban vagyunk, tiszták vagyunk, megváltottak vagyunk! Reménységben élünk, megszabadultan, felszabadultan, életörömben!

Reménységünk azonban elhív bennünket az Úr szolgálatára. Isten megszabadító kegyelmét az engedelmes és hálás élet felszabadultsága követi. Nincs nagyobb szabadság és öröm annál, mint amikor az Úr útján járhatunk. Isten megengedte Józsua főpapnak, hogy a körülötte állók között járjon és keljen, és rámutasson arra a „Sarjadékra”, amelyből hamarosan nagy fa lesz majd (8–10). Ez a fa táplál, óv, gyönyörködtet. A mi Urunk Jézus Krisztus az, aki az örök életre táplál, minden „káros sugárzástól” véd, miközben életünket gyönyörűséggel tölti el (8–10). Mindezek képek, de pontosan kifejezik Isten népének szolgálatát: hirdetni és élni a megváltás evangéliumát, nem okoskodni, nem pártoskodni, hanem mindenkinek felkínálni az Isten országának jó hírét. Bizony eljön majd az az idő, amikor egyik ember meghívja a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá (10). Ez már nem a vádaskodás, hanem a kölcsönös öröm ideje lesz, az Úr kedve szerint. Csak ezzel a reménységgel érdemes élni, csak ezt a reménységet érdemes munkálni, bármit tegyünk is ebben a világban.

 

Január 25. hétfő

(7) „Áldás, áldás szálljon rá!” (Zakariás 4)

Az Úr áldása nélkül olyanok vagyunk, mint az autó motor nélkül, a vitorláshajó vitorla nélkül, az internethálózat kapcsolat nélkül. Az Úr áldása nélkül hiába minden erőlködés. De, akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget (Zsoltárok 127,2).

A próféta látomása szimbolikus, és éppen erre a nélkülözhetetlen isteni áldásra mutat rá. Az arany gyertyatartó lámpásait, hétszer hét, azaz negyvenkilenc csatornán keresztül, látszólag egy felülre elhelyezett olajtartó táplálja, ahova két olajfából két aranycsövön át érkezik az olaj. A látomás lényege az, hogy az olajat nem emberkéznek kell utántölteni, mert arról az Úr gondoskodik. Az Úr áldása kiapadhatatlan, amelyet Lelke által közöl népével (1–3).

Ez az áldás a lehetetlent is lehetővé teszi, hogy az Isten akarata megvalósuljon. Ez az áldás nem erővel és hatalommal, hanem az Isten Lelkének áldott munkája által szolgál. Ez az áldás minden akadályt, minden gúnyolódást felszámol, amelyet Isten országának megvalósulása elé gördítettek. Isten megépíti az Ő országát, arra rákerül az azt befejező, a mindent teljessé formáló „zárókő”, és azon semmi és senki nem vehet diadalt (6–10).

Ehhez a kifogyhatatlan áldáshoz az Isten, adott korokban, elhívott, szentlelkes emberi eszközöket is felhasznál, mint a templom újraépítése idején felhasználta Jósua főpapot és Zerubbábel helytartót. Ő minden időben küld lelki és világi vezetőt, hogy véghezvigye akaratát és közölje áldásait (11–14).

Mindig ebből az áldásból élünk. Ma is ebből élünk. Csodák történnek körülöttünk. Cselekszik az Úr, megáld minket. Kevesebbet kellene ütközni, és nehéz aktuális kérdéseket tematizálni, hanem sokkal többet kellene áldásosan szólni és cselekedni, mindig kikönyörögve ezt a kiapadhatatlan forrást, minden áldások forrását, hogy világítsunk az örök élet krisztusi reménységével a halál árnyékának völgyében (Lukács 1,78).

 

Január 26. kedd

(8) „Ez a gonoszság!” (Zakariás 5)

Mindig elromlik, megromlik, tönkremegy, bekoszolódik az, amibe belefogunk. Minden elgonoszul. Az elején még van lelkesedés, lendület, az újrakezdés örömével, aztán támad a kísértő, előjönnek az emberi gyarlóságok, és nemcsak alábbhagy a lendület, nemcsak elromlik az, ami szépnek indult, hanem elviselhetetlenné lesz, durva és halálos konfliktusokká torzul. Így van ez mindenütt? Így van ez közöttünk is? Költőien fogalmazva azt kérdezhetnénk, hogy hova lett a gyerekkor öröme, lendülete, reménysége? Babits „Esti kérdés” című versével együtt kérdezhetjük: Miért? Miért tűnik el? Micsoda örömöt jelentett, amikor először utaztunk fel a szüleinkkel Budapestre, a fővárosba, kicsattantunk az örömtől, és az induláskor az állomáson, majszolva a szendvicset, zakatoló szívvel lestük, hogy a kanyarban mikor tűnik fel a mozdony, és zöld, vagy piros dízel lesz-e? Akkor váltották le a gőzösöket a dízelmozdonyok. Hol ez az öröm? Nem a gyerekkor idealizálása ez? Az alapkérdés az, ami lényeges.

A fentiek nem öncélú emlékek, hanem nagyon is kapcsolódnak a mai Igéhez. Isten népe hazatérhet a fogságból, és máris, újból ott leselkedik a veszély, hogy nemcsak megfakulhat a hazatértek lelkesedése, hanem azonnal fenyeget az Isten szerető és megváltó szövetségének megszegése. Hányszor bukott már el az Isten népe, és hányszor kapott új esélyt! Most, amikor ismét megkapják az újrakezdés lehetőségét, máris arra kell figyelmeztetnie Istennek a népét, hogy űzze messze a hitetlenséget, az engedetlenséget, ne szegje meg a törvényt, hanem a templom és a város megújulásával együtt újuljon meg ő maga is, mert csak így lehet teljes az élete… A mi életünk pedig korcs, torz árnya annak, amit Isten szánt nekünk. Megöregszik minden új „itt”; elgonoszul itt minden, mert az Úr nélkül eleve gonosz is, csak lepleződik egy ideig. Egyedül az Úr képes bennünket újjászülni. Az újjászületés az Isten megváltó jelenléte az életünkben, amelyből Isten tisztelete fakad. Az újjászületés nem tökéletesség, de áldás és áldott élet mások számára is. Ezért szükséges újjászületni (János 3,7).

A repülő irattekercs hatalmas, temérdek bűn fér el rajta. Két fő bűnt említ a tekercs: Isten nevének hiábavaló említését és a lopást, vagyis a Tízparancsolat mindkét kőtábláját. Az irattekercs méretei a szent sátor méreteivel azonosak, vagyis Isten szövetségi hűségének megszegésére utal az irattekercs. Ismét fenyeget ez a bűn, és vele számos, életet megnyomorító vétek, annak minden átkával. Az Úr áldó jelenléte nélkül ilyen az életünk: pusztítunk és pusztulunk. Ezt minden kozmetikázás ellenére tapasztaljuk (1–4). Ez a bűn zsoldja (Róma 6,23). A másik látomás ugyanerre utal, mert a fazékban ülő parázna asszony Babilonba űzése az idegen kultuszok és mindenféle, folyton fenyegető vallási elhajlás száműzésének fontosságát hirdeti (5–11). Nem lehet két úrnak szolgálni! (Máté 6,24) A két látomás együtt az ember alapállapotára utal: gonoszok vagyunk az Úr nélkül! Gondolj csak bele, miket gondolsz; miket szólsz, fecsegsz, írogatsz „elektronikus tollal” a világ elé, miket művelsz!

Ahol felragyog az élő Isten dicsősége, és ahol az emberi életet körbeöleli az Úr szeretete, ott van esély arra, hogy megálljunk a kísértések idején; ha pedig el is bukunk, tudjuk, hogy van, aki felemel, és nem engedi elhalványulni bennünk a hitből fakadó örömöt és reménységet!

 

 

Január 27. szerda

(13) „Ő fogja felépíteni az Úr templomát…” (Zakariás 6)

Éppen a kórház előtt haladt el egy autó, én látogatni mentem, amikor az autó az út közepén megállt, és a vezetőülésről, sokkos állapotban, sikogatva kiugrott egy hölgy, rohanva a porta felé: „Kérem, segítsenek, nem mozdul a férjem, mi történt vele, még csak negyvenegy éves!” Csak egy pillanatra láttam, ahogy dermedten, mozdulatlanul ül a fiatalember a vezetőülés mellett. Csődület támadt… Egy tragédia a számtalan közül…

Isten ígérete szerint eljön majd az a férfi, aki maradéktalanul felépíti az Úr templomát. Mi itt csak építkezünk, az elkészült épületeinket renováljuk, mert ami elkészült, azt azonnal lehet javítani. Töredékes „itt” minden, a profán és szent dolgok egyaránt. Építkezünk, de soha nem épülnek fel maradéktalanul a dolgaink. Sőt, előbb-utóbb „itt” mindenen eluralkodik valamiféle romlás, halál.

Isten ígérete arra vonatkozik, hogy a Sarjadéknak nevezett férfiú eljövetele nemcsak a jeruzsálemi templomot építi fel, hanem Ő lesz az, aki nagy méltóságra emelkedik, trónra lép és uralkodni fog; vagyis Ő lesz az, akiben Isten megmutatja üdvözítő, életet kiteljesítő uralmát, amely legyőzi a romlást és a halált is.

Ez az ígéret Jézus Krisztus eljövetelében, halálában és feltámadásában teljesedett be, mert Jézus Krisztus nemcsak Isten látható népét és annak látható épületeit tartja meg, hanem lelki értelemben is építi népét. De Isten ennél sokkal többet tesz; maradéktalanul felépíti életünk templomát, ahogy egyszülött Fia testének templomát is harmadnapra felépítette az Isten (János 2,19). Ez az ígéret messze túlmutat a jeruzsálemi templom felépítésén, mert az Isten országának eljövetelére, annak kiteljesedésére utal. Isten nagy méltóságra emelte Fiát, és nagy méltóságra emeli az Ő népét is; de ez a méltóság a megváltott ember méltósága, amely alázatos és szolgáló élettel ajándékoz meg bennünket, mint akik hit által már „itt” megélik ezt a teljességet (9–13).

Jó olvasni azt is, hogy távolról is érkeznek sokan, akik építik az Úr templomát, és maguk is részesei lesznek annak az épülésnek és teljes felépülésnek, amit Isten ad az Ő egyszülött Fia által (14–15). Ebből az a boldog bizonyosság következik, miszerint Isten az egész föld Ura, aki megtartja ezt a világot. Zakariás látomásában, a négy égtáj felé induló fogatok, amelyek bejárják az egész földet, ezt jelképezik. Azok a lovak, amelyek észak földjére mennek, Babilon földjére mennek, hogy a még ott maradt népet hazahívják Isten Lelke által. Isten Lelke megnyugszik észak földjén, megnyugszik az Ő népén és megnyugtatja az Ő népét. Isten Lelke minden látható romlás ellenére megtart, épít és felépít bennünket, hogy amíg e-világban élhetünk, az örök élet bizonyosságában, az Ő dicsőségére éljünk, és így áldássá legyünk sokak számára (1–8).

 

 

Január 28. csütörtök

(5) „…az én kedvemért tartottatok böjtöt?” (Zakariás 7)

Mit teszünk az Úrért; és mit teszünk magunkért, még akkor is, ha az Urat emlegetjük? Bizony, a mérleg a mi javunkra billen. Persze, nem azzal van a baj, hogy önmagunkra gondunk van, hiszen aki nem figyel magára, és nem szereti – áldott határok között – önmagát, az másoknak sem tud adni. Ám, ha mindig minden csak rólunk szól, még a legszentebb ügyre hivatkozva is, az nyomorúságos képmutatás.

Küldöttek érkeztek Bételből Jeruzsálembe, Zakariáshoz, hogy megkérdezzék tőle: most, hogy újjáépül a jeruzsálemi templom, meg kell-e tartani azokat a böjtöket, amelyeket a templom pusztulásáért tartottak? (1–3) Zakariás határozott, prófétai válasza rámutat arra, hogy a böjtöt és az evés-ivást is önmagért tartotta Isten népe. Szertartásaik kiüresedtek, mert semmiféle vallási szertartásnak, böjtnek vagy ünneplésnek sincs értelme addig, amíg az nem társul emberszeretettel, kezdve a mieinkkel, és közülük is azokkal, akik különösen kiszolgáltatottak (4–10).

A hiteles élet nem tökéletes élet, de példaadó élet, amely által az Istent és embert szerető jót éljük mások elé, és ezáltal másokat is ennek a jónak követésére, „utánzására” nevelünk. Ez aztán valóságossá teszi istentiszteleteinket, szertartásainkat is, amelyben felragyog az Isten dicsősége és megszólal az Isten dicsősége. Rudolf Bohren, a „Predigtlehre” című művébe hosszan taglalja az igehirdető példaadásának fontosságát, mert Krisztus követésére mindig a hiteles Krisztust követők példája indít bennünket. Nem az Isten-embert kell utánoznunk, azt nem tudjuk ebben a töredékes testben megvalósítani, hanem az Isten emberét kell követnünk, akiben felragyog a Krisztus, böjtben és bővelkedésben egyaránt.

Jézus Krisztus követése nélkül szétszórttá és pusztasággá lesz minden körülöttünk, de az Úrban ismét helyére kerül és kivirágzik minden: böjtben és ünneplésben egyaránt felragyog Isten dicsősége, amely a ránk bízottak szeretetére indít bennünket, és közben saját életünk is teljessé lesz (11–14).

 

 

Január 29. péntek

(23) „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zakariás 8)

Haladjunk most versről versre, szakaszról szakaszra, szépen sorban, mint egy szabályszerű homíliában, magyarázva és alkalmazva az igeverseket!

Isten szánalomra indult népe iránt. Haragjában is szánalom volt, féltő szeretet (1–2).

Isten beteljesítette ígéretét, népe visszatért Jeruzsálembe, amely igaz és szent város lesz. Visszatérünk a tévelygésből az Úrhoz, az igaz és szent életre, amiben Isten megteremtett bennünket. Ez az újjáteremtés, az üdvösség, életünk valódi iránya, hitben járva; nem pedig a megöregedés, a testi és lelki kiürülés és a halál… (3)

Isten boldog életet ad, már „itt”: játszadozó gyerekeket, és megnyugodtan üldögélő időseket. Idealizált állapotnak tartjuk ezt, mert nem hiszünk az Isten hatalmában, akinél nincs lehetetlen (Máté 19,26). Az is hitetlenségünkre vall, hogy nem vesszük észre: jólétünkben meddig eljuttatott minket az Isten; csak meg kellene ezzel elégedni, hálaadó szívvel (4–6).

Isten megszabadítja népét minden nyomorúságból, bárhol éri az őket a világban, de ez a szabadítás túlmutat ezen a világon, az öröklétre (7–8).

Isten biztatja népét, legyenek erősek; Ő beteljesíti ígéretét, megáldja népét és áldássá teszi őket mások számára (1Mózes 12,3). Eddig nem voltak biztonságban, nem ért semmit, amit kerestek. De az Úr nem engedi, hogy szitokszó legyen Isten népe más népek között. Igen, az Úr nélkül nincs biztonság, és semmit nem ér, amink van! (9–13)

Isten jogosan határozott engedetlen népének megbüntetéséről, de végső határozata a szabadító irgalom, amit Ő megmutatott a Jézus Krisztusban. Isten határozata örök és megmásíthatatlan, ezért ne féljünk, és mi se hirdessünk mást, csak ezt a szabadító irgalmat (14–15).

Ennek az irgalomnak látható áldásai lesznek Isten népe életében, mert nem tesznek semmi rosszat egymás ellen, vagyis nem tesznek semmi olyat, amit az Isten gyűlöl, és ezzel követésre méltó példává lesznek mások számára. Bizony látjuk és utánozzuk egymást! Milyen példával járunk elől? (16–17)

Boldog örvendezéssé válik az élet az Úrban! Ezt hitben megéljük, és hitben erre törekszünk. Ez a boldog örvendezés „odaát” kiteljesedik (18–19).

E példákat látva, eljönnek más népek, minden nemzet közül, és követni akarják az Urat, mert látják, hogy mit jelent, ha velünk van az Isten! (20–23)

 

 

Január 30. szombat

(8) „…megvédjem azoktól, akik arra járnak.” (Zakariás 9)

A történelem Ura hol ezt, hol azt „emeli ki”. A perzsák legyőzték a babilóniaiakat, aztán Babilont a makedón Nagy Sándor kényszerítette térdre, aki leigázta az akkori világot, amelyről Zakariás is említést tesz a mai igeszakaszban (1–7). Hol van azóta Nagy Sándor? De nem is kell ennyire visszamenni az időben. Elég egy 50 évvel ezelőtti híradót megnézni, és azt látjuk, hogy rég eltűntek már az akkori szereplők és problémák; de az alapvető problémák mindig ugyanazok, noha a változó világ köntösében jelennek meg. A probléma ugyanaz, a köntös más. E-világban az egyik mindig le akarja győzni a másikat, hogy aztán még nagyobb várat építhessen magának és még többet halmozhasson fel magának (3).

Az Úr azonban szemmel tartja az embereket (1). Ő mindent lát. Az Úr nem engedi azt, hogy a „birtokosok” és a birodalmak gőgje túllépjen egy határt. Ez az intés nekünk is szól, mert egy adott helyzetben mi magunk is „birtokosok” vagyunk. Mindig az minősít egy embert, hogy miként viselkedik másokkal, amikor ő van „birtokon” belül, a másikkal szemben, amikor ő ül a „nyeregben”. Hogyan viselkedsz azzal, aki hozzád fordul segítségért hivatalnokként, szakemberként, tanárként, orvosként, vezetőként? A hívő ember is mindig ilyenkor vizsgázik a hitében. Hogyan viselkedünk azokkal, akik egy adott helyzetben, akár hétköznapi helyzetben is, ki vannak szolgáltatva nekünk? Az Úr szemmel tart minket, és egyszer megítéli és megalázza „birtokos, másokat felzabáló gőgünket”, egyénenként és birodalmanként egyaránt (6–7).

Az Úr szemmel tart minden embert, és háza mellett táborozva megvédi népét azoktól, akik arra járnak (8). Ő elküldi a Megváltót, a békesség fejedelmét. Örvendezzünk, ujjongjunk, mert Isten elküldi az örökkévaló királyt, akinél nincs hatalmasabb, és akinek hatalma nem a harci kocsikban mutatkozik meg, hanem a békességet teremtő alázatban; még akkor is, ha ebben a világban az alázat halálra van ítélve! (9) Isten hatalma azonban a feltámadott Jézus Krisztusban megmutatta, hogy nincs más út, csakis ez. Ő erre szül újjá bennünket: a békességet teremtő alázat hatalmára. Az alázat: cselekvő isteni szeretet, nem pedig képmutató alázatoskodás. Isten országa ott van jelen, ahol ebben az alázatban felragyog az Úr mindent rendező hatalma. Isten ilyenné formálja népét, és védi őket, hogy megmaradhassanak ebben az alázatban, de hatalmával nem is engedi bántani alázatos népét, senki arra járó által. Sok mindenben keveredhetünk mi is, Isten gyermekei, de az Úr óv, megtart az Ő szeretetében és az abból fakadó, másokat gyógyító alázat hatalmában.