Az Ige mellett — 2021. nyolcadik hét

2021 – nyolcadik hét (02.14.–02.20.)

február 14. vasárnap

(35) „…végezzétek tennivalótokat az Úr előtt…” (3Mózes 8)

„Szépen végigcsinálta a kis életét!” Ezt mondta valaki, egy számára nagyon fontos halottjára. Mélyen megmaradt bennem ez a gondolat. Amikor búcsúztunk tőle, bizony sírva, és hiányát szívfacsaróan érezve a búcsú perceiben, ez volt a vigaszunk: „Szépen végigcsinálta a kis életét”.

A „szépség” a hívő életet jelenti: az Úrral élt, mert csakis az Úrban lehet szépen végigcsinálni ezt az életet, minden körülményben. A „kis élet” pedig azt jelenti, hogy az igazi nagyság az, amikor valaki hitben, a maga helyén szorgosan teszi a dolgát, az Úr színe előtt, „papként”, istentiszteletként; ahogy azt a mai Igében olvastuk. Az ilyen ember nem tör nagyra, legfeljebb elfogadja Isten kezéből egy időre a nagyobb feladatot, de abban is megmarad az Úr kegyelmében, alázatban, kicsinek (Máté 18,10). Aki az Úr engedélye nélkül, direkten nagyra tör, az rombol, akörül a halál arat.

Áron fiainak felszentelése után olvassuk a kiemelt Igét: „Végezték tennivalójukat az Úr előtt”. Jézus Krisztusban mindannyian királyi papság vagyunk, hogy szépen végigcsináljuk a kis életünket… „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Péter 2,9) Nincs ennél több! Jézus Krisztusban mindannyian királyi papság vagyunk, hogy ekként szépen végigcsináljuk a kis életünket…

*

A felkenetési szertartás része volt az, ahogy Mózes az áldozati vérrel megkente Áronnak és fiainak jobb fülcimpáját, jobb hüvelykujját és jobb nagylábujját (24). Ez a szertartás arra utal, hogy a papok testének minden tagja (Róma 6,13–19), életüknek minden rezdülése az Úré. Az egyetemes papság elve alapján minden hívő ember ennek a felkenetésnek részese: „hit által Krisztusnak tagja vagyok és így részese az Ő felkenetésének, hogy így nevéről vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul Őnéki adjam, és szabad, jó lelkiismerettel harcoljak ebben az életben a bűn és az ördög ellen” (Heidelbergi Káté 32. kérdés-felelet). Isten igényt tart életünk egészére, mert testestől és lelkestől az Úréi vagyunk, életünkben és halálunkban egyaránt (Róma 14,8). Nincs ennél nagyobb bizonyosság, vigasz, erőforrás!

Áront és fiait ékes rendben szentelte fel Mózes: megmosta, a főpapi ruhába felöltöztette őket, olajjal megkente a szent sátrat, a felszerelésekkel együtt, majd olajjal felkente Áront. Ezek után Mózes bemutatta értük az első hét fejezet rendje szerinti áldozatokat: vétek, égő, béke és ételáldozatokat. Hét napon át újra és újra megismételte Mózes az áldozatokat (1–36).

 

 

február 15. hétfő

(4) „…ma megjelenik előttetek az Úr.” (3Mózes 9)

Ma megjelenik nektek az Úr! (4) Ezt mondja Mózes Áronnak és a népnek. Mit jelent az, ha megjelenik nekünk az Úr?

Isten megjelenése lehet félelmetes; azoknak, akik nem az Isten színe előtt élnek, akik nem számolnak az Úrral, akik ezen az ígéreten is csak nevetnének, vagy mindenféle istenekkel akarnak találkozni.

A mai igerész evangéliuma azonban éppen az, hogy Isten népe odajárulhat és megállhat az Úr színe előtt. Isten népe rendszeresen leborulhat az Úr színe előtt (24), mindenkor az Úr színe előtt élhet (5). Nincs ennél nagyobb ajándék!

Isten jelenlétében élve, mindig számolhatunk az Úr gondviselő, szabadító, megtartó és megváltó kegyelmével; amely kiemelt helyzetekben olyan konkrét valósággal jelenik meg, mint ahogy az Áron főpapot és fiait felavató áldozatok során, tűz csapott le az égből, és megemésztette az áldozati állatokat. Isten jelenléte emésztő tűz, amely megemészti a koszt, a bűnt, de áldott, éltető fénnyel és melegséggel öleli körül az Ő népét. Ezért ujjongott a nép is, Isten konkrét, hatalmas, éltető jelenlétét megtapasztalva (24).

Isten jelenléte, megjelenése nem félelmetes, hanem örömteli fellélegzés, megkönnyebbülés, megbékülés. Itt ugyanis azt olvassuk, hogy mi mindent kell megtenni ahhoz, hogy megjelenjen népének az Úr dicsősége (2–6). Mi tudjuk, hogy Isten megtett értünk mindent, Jézus Krisztus tökéletes áldozata által, így miénk az üdvösség teljessége, az örök élet tágassága. Miénk az Isten üdvözítő jelenléte (Máté 1,23).

Ez az örömhír azonban szolgálatra indít e-világban. Isten jelenléte megtisztít, szolgálatra küld el, hogy áldást mondjunk és áldássá legyünk, Krisztusban. A fölkenetés és a bemutatott áldozatok alapján kapta meg Áron a felhatalmazást arra, hogy fiaival együtt elkezdhesse a rendszeres szolgálatot. Áronnak először önmagáért kellett bemutatnia az áldozatokat, azután népéért. Áron, Pál szavaival élve, első a bűnösök között (1Timóteus 1,15). Az áldozatok bemutatása után Áron megáldotta a népét (22–24). Mindenki, Jézus Krisztusban bízva, az Úr szolgája.

 

február 16. kedd

(3) „A hozzám közel állókon mutatom meg, hogy szent vagyok…” (3Mózes 10)

Micsoda felelősség! Áldott teher! Isten elhívott bennünket az Ő szolgálatára, hogy a mi odaszánt, szent életünkön keresztül ragyogjon fel az Isten valósága, dicsősége és szeretete a ránk bízottak, valamint sokak előtt; azok között, akik között élünk. Jaj nekünk, ha miattunk káromolják az Isten nevét (3; Róma 14,16).

Áron két fia, Nádáb és Abíhú akkor végeztek szolgálatot, amikor az Isten ezt nem parancsolta nekik, valamint idegen tűzzel áldoztak az Úrnak (1–2).

Belegondolok: hányszor buzgólkodunk, amikor nem kellene; és hányszor tétlenkedünk, amikor cselekedni, szolgálni kellene; hányszor fordulunk idegen módszerekhez, technikákhoz, csakhogy hassunk másokra, pedig valójában idegen tűzzel játszunk.

Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy idegen hatást lássunk mindenben, mert az Úré a föld, és benne minden (1Korinthus 10,26). Isten világának minden eleme hirdetheti az Úr dicsőségét, ha hálaadással, alázatos örömmel és istenfélelemmel élünk azokkal. Ugyanakkor hitben járva egyértelműnek kell lenni, hogy mi az a dolog, eszköz, amit soha nem vehetünk igénybe; mi az a „tűz”, amit soha nem gerjeszthetünk fel, mert az megemészt bennünket és halálossá lehet mások számára is (2).

A kijelentés sátrának bejáratától nem szabad eltávozni, azaz Isten óvó közelségéből nem szabad kiszakadni, mert akkor meghalunk. Isten nélkül elveszünk. Áldott legyen, hogy Ő nem is engedi eltávozni övéit megtartó közelségéből (7).

Mindezek után egy nagyon fontos szempontot hadd hozzak ide. Mózes azt parancsolta, hogy vigyék Áron engedetlenül meghalt két fiát a táboron kívülre, és sírjanak haláluk felett, valamint engedetlenségük és Isten felettük gyakorolt büntetése miatt. Lehet sírni azok felett, akik engedetlenné lettek, meghaltak, és látszólag elvesztek (3–6).

Isten Igéje az Ószövetségben sem engedte meg a részvétlen hitet, mert az valójában nem is hit. Urunk, óvj meg bennünket a rideg, hideg, kegyetlen, kemény, diktátumos, részvétlen, önhitt hittől. Az önhitt hit nem hit… Aki hisz, az tudja, hogy ő maga is méltatlan, Jézus Krisztus kegyelméből él, minden percben, és csakis ennek a kegyelemnek köszönheti, hogy az Úr megőrizte őt a botrányos, tetten érhető bűnöktől, és egyre inkább szentté formálta életét.

 

 

február 17. szerda

(47) „…különbséget tenni a tisztátalan és tiszta között, az ehető állatok és a nem ehető állatok között.” (3Mózes 11)

Különbséget tenni! A megkülönböztetés képessége életmentően fontos, mindenkor, minden helyzetben: különbséget tenni igaz és hamis között; jó és rossz, helyes és helytelen között, tiszta és tisztátalan között, ehető és ehetetlen között… Itt most az a fő kérdés, mi az ami tiszta és tisztátalan; mi az ami ehető, és mi az ami nem ehető, testi és lelki értelemben egyaránt. Hol a mérce ebben számunkra, ki a mérce?

Isten népe számára a mérce Isten kijelentése, Igéje, tökéletes és üdvözítő akarata. Ennek a kijelentésnek csúcsa Jézus Krisztus, aki egyértelműen kijelentette, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami onnan kijön: amit gondolunk, mondunk, és ennek nyomán cselekszünk (Márk 7,15). Az étkezés nem üdvösségkérdés. Isten megváltó szeretete megtisztította a világot, ezért amit az Úr tisztának tart, azt mi ne mondjuk tisztátalannak (Cselekedetek 11,9). Minden tiszta, ha hittel élünk azzal, és e-világban minden tisztátalan, ha hit nélkül, nem Istennek kedves módon élünk azzal. Ezen túl minden vita erről, öncélú okoskodás, teológizálás.

Ugyanakkor, Jézus Krisztusba vetett hittel olvasva ezt a szakaszt, már bátran megfogalmazhatjuk, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mit eszünk testi és lelki, szellemi értelemben egyaránt. Egyáltalán nem mindegy, mit veszünk magunkhoz, mivel élünk, mivel „táplálkozunk”. Az üdvösséget nyert ember ismeri az Isten által meghúzott határokat: Mindent szabad, de nem minden használ (1Korinthus 6,12). A hit embere látja az örök csúcsot, Jézus Krisztust, akire feltekintve mér meg és értékel minden mást. Ettől kezdve az étkezésre vonatkozó szabályok egészségügyi tartalmát is komolyan vehetjük, hiszen testünk a Szentlélek temploma (1Korinthus 6,19).

 

 

Február 18. csütörtök

(2) „Ha egy asszony teherbe esik, és fiút szül, tisztátalan lesz……” (3Mózes 12)

A gyermekáldás Isten ajándéka. Ez a Biblia egyértelmű üzenete: Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsoltárok 127,3) A gyermektelenséget csapásként, sőt esetenként Isten ítéleteként értelmezték (5Mózes 28,18; 1Sámuel 1,2).

A gyermekszülés csak azért tette tisztátalanná az anyát, mert a szülés utáni vérzés volt az, ami szertartásilag tisztátalannak számított, azért is, mert a vérző, folyásos test nem volt egészséges, és ezért tisztátalannak tartották. A tisztaság utáni óhaj megjelenik ezekben a fejezetekben. Bárcsak minket is feszegetne ez az óhaj, a Lélek által!

Isten az élet egészét kezében tartja: népe testi, lelki, szellemi, hitbéli egészségét egyaránt. A világ, Isten előtt, nem vált szét szent és profán egységekre, mint manapság. Az az állapot, amiben ma élünk, az élet, a közösségek, a személyiség, a tudat nyomorúságos hasadását okozza, mert az ember hiába próbál, nem élhet Istene nélkül. Mára tényleg minden egész eltörött. Ezt a hasadást tapasztaljuk a házasságokban, a gyerekvállalásokban, a gyereknevelésben is. A lakott földön, a jóléti társadalmakban probléma a fogyás, összességében pedig a túlnépesedés, és leginkább a jóléti túlfogyasztás, a szegénység és a gazdagság kérdése. Ezek látszólag összefüggenek egymással. Mit felelhetünk ezekre a problémákra? Isten terv szerint alkotott és az üdvözítésének is terve van. Ezért helye van a hittel történő családtervezésnek is. Ugyanakkor mindenekelőtt meg kellene térni! Csak az segítene rajtunk (1).

Ha az asszony lányt szült, és nem fiút, akkor kétszer olyan hosszú ideig számított tisztátalannak. A magyarázók kikerülik ezt a bibliai részt, vagy egészen egyszerűen azt mondják, hogy nem tudják az okát a különbségtételnek. Nagy áldás, hogy Jézus Krisztusban abban az értelemben nincs férfi és nő (Galata 3,28), hogy nincs méltóságbéli különbség férfi és nő között; de az Úrban a férfi megmarad férfinak, a nő pedig nőnek; mindegyik más és más felelősséggel, más és más feladatokkal, más „szerepekkel”, egyformán értékesnek (1Mózes 1,27). Éppen ezért szorulnak egymásra, a férfi és a nő (1Mózes 2,23). A fiút nyolcnaposan körülmetélték. Az Úrhoz tartozás üdvösséges jelét azóta a nők is viselik a keresztségben (Róma 6,4; Efezus 4,5), Jézus Krisztusban (2–5).

A szülés tehát ajándék, ezért a szülés után bemutatott vétekáldozat célja csupán a szertartási tisztulás volt. Az égőáldozat pedig a hála kifejezéseként jelenik meg, az új életért, Isten ajándékáért. Egyesztendős bárányt vittek égőáldozatul, és egy galambfiókát vétekáldozatul. Ha szegény volt az illető, akkor vihetett két madarat, az egyiket égőáldozatul, a másikat vétekáldozatul. Mária, Jézus anyja is ezzel az utóbbival élt, amikor az áldozatát bemutatta (Lukács 2,22–24). Jézus Krisztus szegényen jött a világra, hogy rajtunk, sokféleképpen szegényeken, könyörüljön (Róma 11,32). Mert bizony mindannyian halálosan szegények vagyunk, és csakis Ő válthat ki bennünket halálos, kárhozatos szegénységünkből, csakis Ő ajándékozhat meg bennünket múlhatatlan mennyei gazdagsággal. Minél gazdagabbak vagyunk itt a földön, annál szegényebbek vagyunk, mert annál hitetlenebbek és nyomorultabbak vagyunk. Azt hisszük, hogy gazdagok vagyunk, és nem tudjuk, hogy milyen nagy a mi nyomorúságunk (6–8).

 

 

Február 19. péntek

(2) „…poklos kiütés lesz belőle…” (3Mózes 13,1–28)

Folytassuk a tegnapi gondolatokat!

A poklosság itt többnyire valami gyógyítható bőrbetegséget jelent. A tisztátalanná nyilvánítás pedig az istentisztelettől való távolmaradást határozta meg, a gyógyulás idejére, nem pedig valami bűnt (1–8). Noha mindennek, a fertőzésveszély miatt egészségügyi okai is voltak, ugyanakkor ennél többről van szó, hiszen a szent Isten elé minden tekintetben csak tisztán lehetett odaállni.

Több üzenetet is megfogalmazhatunk a fentiekkel kapcsolatban.

Egyrészt azt, hogy lám akkoriban az Istenbe vetett hit átjárta az élet minden területét, túllépve a szűkebb értelemben vett istentiszteleten, áthatotta az emberi élet minden területét, a szent megjelent a profánban, hogy azt is szentté tegye. Ennek kifejezéseként kellett a törvény szerint, ezekkel a betegségekkel is a papokhoz fordulni, akik koruk orvosai is voltak egyben, mint Isten eszközei. Mindez azonban azt is hangsúlyozza, hogy minden bajunkkal és örömeinkkel is járuljunk Isten színe elé.

Ma a kettő teljesen szétvált, és ebből sok nyomorúságunk származik, hiszen Isten az egész életünk Ura, beleértve minden rezdülésünket. Nincs áldás hétköznapokon, testen, egészségen, nevelésen, pénzügyeken, közéleten, ha az Urat kihagyjuk azokból. Az Úr nélkül terjed az emberi bűn és nyomorúság fertőzése, mint az akkori poklosság, és eleve elkülönít bennünket egymástól. Egyes emberekre hullott szét a társadalom…

Jézus Krisztusban eljött közénk az evangélium, amely betöltötte a törvényt. Ezért tisztátalan életünkkel úgy járulhatunk az Isten elé, hogy az Ő drága vére megtisztít bennünket. Ha egy időre ilyenkor elkülönít, megállít bennünket a mi Urunk, csakis azért van, hogy hitre jussunk és erősödjünk megnyert hitünkben. Isten, Jézus Krisztusra tekintve, tisztának tart bennünket, megigazít, megszentel, megdicsőít; üdvözít. Áldott, mindenre elégséges reménység ez, amely a mai igeszakaszban is többször megszólal: a beteg elkülönítése a gyógyulását szolgálja, azzal a bizonyossággal, hogy egyszer meggyógyul, és addig nem fertőz másokat sem (6). Hit által ez számunkra beteljesedés, még akkor is, ha nem adatik testi gyógyulás. Jézus Krisztusban vagyunk, meggyógyultunk. Hálaadással élünk, amíg tart az időnk!

 

 

február 20. szombat

(45) „…ezt kiáltsa: tisztátalan, tisztátalan!” (3Mózes 13,29–59)

Vajon tettek-e valamit a fertőző bőrbetegségben szenvedő, és ezért elkülönített betegért? Vajon legalább imádkoztak-e érte? Itt csak azt olvassuk, hogy a különböző bőrbetegséggel kapcsolatos esetekre nézve mi a törvény előírása. Azt be kellett tartani, a többiek egészsége érdekében. A poklos, kiütéses betegnek pedig tépett ruhában, egyedül, elkülönítve, a lakott területen kívül kellett élnie, és ha közeledett volna arra valaki, akkor messziről kellett kiáltoznia: „Tisztátalan, tisztátalan!” A törvény biztosítja a rendet, az egészségesek életét, ezért a törvény betartása az életet szolgálja. Ugyanakkor a törvény lelketlen betartása még nem elég, több kell! (29–46)

A leírásból kiderül, hogy a pap nem írt elő gyógykezelést. Az elkülönített beteget magára hagyták, sorsára bízták. Itt arról sincs szó, hogy az Isten akaratára bízták. Itt csak a parancsolatok betartásáról van szó. A beteg már nem számít, mert tisztátalanná lett, kultikus értelemben is. A törvény az egészségeseket védte, az életet, a tisztaságot, a szentséget! Ez a törvény feladata, a törvény nem is tud többet tenni. Sokat változott azóta a világ, hivatalosan a betegség nem számít tisztátalanságnak, noha a szentség sem közbeszéd témája a mi társadalmunkban, óriásit fejlődött az orvostudomány is, elvált egymástól a kultusz és az egészségügy, ezerfelé differenciálódtak területek; de egyvalami nem változott. A beteg ma is magára hagyatott, egyedül van, elkülönítve várja a sorsát. Még maga az egykori orvos is megdöbben azon, hogy amikor beteg lesz, onnantól kezdve ő beteg, ez szerepel a kartonján és nem számít többé. Ha súlyos betegek leszünk, ez a magány csak fokozódik, a szeretteink sem tudnak segíteni, mi pedig rettegünk a szenvedéstől, a magánytól, és attól, hogy teherré leszünk. Mindezeknek lelki hozadéka olyan összetett, hogy igazából nem is hozható szóba. Ezeket a gyötrelmeket a hívő ember is átéli, noha nem meri bevallani. Egyszer egy hívő, haldokló testvérem mondta nekem: „Köszönöm, hogy imádkoztok értem, hogy drukkoltok nekem, de ezen a pályán emberileg csak én vagyok egyedül!” Valóban imádkoztunk, részvéttel ott voltunk, aztán hazamentünk és tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna…

Ehhez még hozzátehetjük a ruhaféléken található poklosságok leírását. Nyilván a tisztaság kultikus jellege mellett az egészségügyi jellegről is szó van itt. Egy régi ruha, egy koszos ruha sok kellemetlenséget és nagy bajt okozhat. A lelki tisztaság és külső tisztaság abban az értelemben kapcsolatban vannak egymással, hogy a hit odafigyel arra, hogy külsőleg is tiszta és rendezett legyen az élete, a ruhája, a megjelenése. Persze, ha valakinek megbomlik az elméje, ezek az összefüggések már nem kérhetők számon. Akkor kezd valaki, például a nyugdíjbavonulás után leépülni, amikor elkezd megkoszosodni: mert bizony minden reggel időben imádkozni kell, és időben fel kell kelni, tiszta ruhába kell öltözni, ünnepnapon ünneplőbe, ezzel is kifejezve hitbéli reménységünket. Lomtalanításkor sok zsákot találtunk, benne régi ruhákkal: ezernyi emlék fakadt fel belőlünk, de a ruhákat ki kellett dobni, nemcsak azért, mert moshatatlanok voltak, hanem azért is, mert lejárt az idejük, ahogy visszavonhatatlanul elmúlt az az időszak, amire emlékeztettek. Lejár az életidőnk is, itt a földön. Örök reménység kell, amit csak az Úr adhat (47–59).

Az az evangéliumi jelenet jut eszünkbe, a törvény sorait olvasva, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megérintette a beteget, megszüntette az elkülönítését, közösségét vállalt vele, kijelentette, hogy a testi betegség nem tesz tisztátalanná, és isteni hatalmával meggyógyította a leprást (Márk 1,41–45). Jézus Krisztus feltámadott a halálból. Ő, ma is megérint, amikor a betegségben, minden segítség ellenére is, valójában egyedül vagyunk. Ő velünk van! Ő ma is tehet csodát, ma is adhat és ad is gyógyulást. A betegségeinkkel együtt járó minden gyarló lelki gyötrelem ellenére bizonyosságunk van az Úrban arra nézve, hogy a maradéktalan gyógyulás „odaát” adatik nekünk. „Itt” is meggyógyulhatunk, de „itt” mindig a halálra gyógyulunk meg.

Itt még a törvény világában élünk, de élő hit által már miénk az evangélium.