Az Ige mellett — 2021. negyvenötödik hét

2021 – Negyvenötödik hét (10.31.–11.06.)

Október 31. vasárnap – A reformáció ünnepe

(8) „Ugyanígy a diakónusok is…” (1Timóteus 3,8–13)

A diakónusok segítők voltak, minden területen. Áldottak a segítők, mert a vezetők, a „püspökök” csak segítőkkel boldogulhatnak, nélkülük semmire sem jutnának. A diakónusok azok, akik a háttérben hittel és hűséggel szolgálnak, szeretve az ügyet, tisztelve a vezetőt, és mindenekelőtt bízva az Úrban. A vezetőnek meg kell becsülnie a segítőit, kölcsönös tisztelettel, szeretettel, anyagi megbecsüléssel is, mert esetükben is érvényes, hogy méltó a munkás a maga bérére (5,18).

A diakónus azonban csak akkor érdemli meg ezt a nevet, ha több, mint béres; azaz, ha valóban szolga, mint az Úr ügyében, mindenki más is. Ezért a diakónusokkal szemben is szinte ugyanazok az elvárások, mint a püspökökkel szemben (8), akik hiteles életükkel megjelenítik a hit titkát (9), akik minden területen önuralommal rendelkeznek (8), akiknek rendezett a családi életük, és a feleségük is hitben hitelesen szolgál; azaz ketten együtt szolgálnak, mint diakónus és diakonissza (11–12). Imádkozzunk, hogy szolgák legyünk, és ne béresek, tiszta lelkiismerettel (9), együtt szolgálva, egymást segítve, az Úrtól ránk bízott ügyben!

Nem mindegy tehát, kik lesznek a segítők! Sok múlik rajtuk. Ezért próbaidőnek kell alávetni őket. Ez a próbaidő biblikus, és minden szolgálati területre érvényes, noha itt emelte ki az Ige (10). Ez a próbaidő, mindjárt az elején követelményeket támaszt, így hamar kiderülnek a dolgok. Arról nem is beszélve, ha a segítők számára mindjárt az elején nem tisztázzuk a „játékszabályokat”, akkor a segítők fölénk nőnek, mindennel visszaélnek, netán ők kezdenek el irányítani, és összeomlik a rend. Szolgálni mindenki a maga helyén tud, Isten dicsőségére, sokak és a saját maga javára is. Hiszen, csak aki a helyén van, az élhet teljes életet, egy kiszámítható rendben. Hol találunk hűséges, odaadó, megbecsülésre méltó segítséget? Egyre ritkább! Bőven akad mosolygósan kedves béres, de az csak béres, aki a legjobb esetben is csak annyit tesz, hogy maximálisan teljesíti az előírt minimum minimumát, de egy lépést nem tesz azon túl. Az ilyenek nem diakónusok! Adj Urunk, hiteles segítőket, akiket Te küldesz mellénk!

Ne felejtsük el, mindenki diakónusként kezdi, és közben, odaadóan szolgálva, a hűséges diakónus szép tisztességet szerez magának. Igenis, ez jelenti azt – az eredeti kifejezés is erre utal –, hogy a hűséges szolgálat ebben a világban is megkapja jutalmát, érdemét, kiemelését. Aki azonban a hit embere, az pontosan tudja, hogy az örök élet szempontjából ennek semmi jelentősége nincs, a „kiemelés” ugyanis még több felelős szolgálatot jelent és csak egy ideig tart. Cafrangok nélkül állunk az Úr elé, és életünk méltósága csak abban van, hogy kegyelméből meg is állhatunk Őelőtte, mint akik már ebben a világban is bátorságot kaptak a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére. Micsoda rang: mindannyian az Úr ügyének „segítői”, az Úr diakónusai lehettünk. Az igazi „rang” csakis ez, a boldog bizonyossággal: megérkezünk az Úrhoz, Ő magához emel bennünket! (13)

November 1. hétfŐ

(16) „…nagy a kegyességnek ez a titka…” (1Timóteus 3,14–16)

A kegyesség nem más, mint Jézus Krisztusban meglátni az egyetlen megoldást, Isten megváltó szeretetének jelenlétét (16).

Az egyház szolgálata csakis ez lehet, hirdetni és élni Isten, Krisztusban közölt, megváltó szeretetét. Az igazságának egyetlen oszlopa és erős alapja Jézus Krisztus evangéliuma (15).

Rudolf Bohren, neves teológus szerint, egy prédikáció dogmatikailag is akkor helyes, ha az dicsőíti Jézus Krisztust, és szenvedélyes örömmel meghirdeti az evangéliumot, miszerint az élet Istene ma is csodálatosan cselekszik, ma is szabadítást ad.

Vagyis az élő Isten ma is csodákat tesz, ma is megjelenik testben, megtestesül emberi életekben, ma is gyógyít, ma is bizonyosságot ad, miszerint a halálerők felett is Ő az Úr. Ő meggyógyít; Ő erőt ad a terhek elhordozásához; Ő hazahív örök és boldog országába, ha erőn túli már a földi kín. Jézus Krisztus ma is munkál, ma is megjelenik, „megtestesül” (16).

Az élő Isten, Lelke által, ma is munkál, aki igaznak – azaz megtapasztalt valóságnak – bizonyítja életünkben az Úr szabadító munkáját, ahogy Jézus Krisztust magát is igaznak bizonyította, szavaiban, tetteiben, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében (16).

Az élő Isten ma is munkálkodik, mennyen és földön egyaránt. A mennyben, az angyalok meglátták Jézus Krisztusban az Isten Fiát, a Megváltót, és Őt magasztalják. Az angyalok meglátták a lényeget, a megoldást, „beleláttak” a legfontosabb ténybe: van megoldás. Ezért magasztalják az Urat. Ez a „belátás” minden más emberi belátás, azaz minden emberi szeretet és irgalom alapja. E „belátás” által folytatódik a mennyei istentisztelet a földön, miszerint emberek jutnak hitre, akik hirdetik az evangéliumot másoknak, miközben egyre többen, az élet istentiszteletét éljük, még akkor is, ha a statisztikák mást mutatnak. Lássunk túl a láthatón! Ez is a kegyesség titka (16).

Az élő Isten ma is munkál: dicsőséget ad népének, részesít minket abban a dicsőségben, ami csak az Övé. Ezt mutatta meg Jézus Krisztusban, az Ő felemeltetésében, és ez lesz teljessé rajtunk is, amikor az Úr visszajön. Ez a dicsőség: felemeltetés. Bizony, ránk fér! Várjuk!

November 2. Kedd

(4) „Isten minden teremtménye jó…, ha hálaadással élnek vele…” (1Timóteus 4,1–5)

Az utolsó időket nem az apostol hozza szóba, hanem a kegyességükben betegesen túlhajtott ellenfelei. Aki Jézus Krisztussal találkozott és az Ő szabadításában részesült, az tudja, hogy örök életet adott nekünk az Isten (1János 5,11), ezért a földi élet minden perce ajándék, öröm, reménység, amely szeretetre indít. Tehát senkit ne riogassunk az utolsó időkkel, hanem mindenki előtt azt az életörömöt sugározzuk, amely üdvbizonyosságból fakad. Aki Jézus Krisztusban hisz, az már az újjáteremtett világ részese, az túl van az utolsó időkön, így annak számára ez nem téma (1).

Ahol azonban nincs hit, ott valóban az utolsó időket éljük, amely két végletben nyilvánul meg azóta is – Pál korában is, ma is, mindenkor – egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig. Az egyik véglet szerint a kegyesség nem élő és éltető, örömöt és reménységet ajándékozó hit, hanem fenyegető, törvényeskedő vallás, amely magának ugyan mindent elnéz, de másoktól vég nélkül, kárhozattal fenyegetve, követel: a szexus és az étel terén, szüzességet és böjtöt követel. Pál ezt így fejezi ki, a korabeli tévtanítókra utalva: tiltják a házasságot és az ételek élvezetét, megtévesztő, hazug, képmutató módon. Emögött igen gyakran az az önző szemlélet tombol, miszerint: „ha én nem tudom élvezni, más se élvezze az életet”. A másik véglet szerint pedig mindent szabad ezen a két területen (is): szabad szexualitás és mértéktelen evés, ivás, birtoklás, élvezet; vagy ezek kompenzálásaként például állandó fogyókúra… (2–3)

Isten minden ajándéka jó, ha hálaadással, az isteni rendben, Jézus Krisztusba vetett hittel élünk azokkal. Nyilván, mindkét terület, amelyeket az apostol említ, nagy ajándék és nagy kísértés is. Isten embere azonban hálaadással él azokkal, és Isten hatalma eleve nem is engedi, hogy visszaéljen velük. Isten, aki mindenek Ura, megőrzi őt (Filippi 4,7). Isten embere élő kegyességgel, folyamatosan az Úr Igéjére figyel, szüntelenül könyörög; ezért a mindennapokban, két lábbal a földön járva, életörömmel és nem értelmezhetetlenül életidegen, azaz mások számára nem félelmetes és fenyegető módon van jelen ebben a világban (4–5).

November 3. szerda

(8) „…a kegyesség pedig mindenre hasznos…” (1Timóteus 4,6–11)

A kegyesség hasznos, ha ott van benne a jelen és jövendő élet ígérete (8), ha az élő Isten ígéretében reménykedik, és minden megnyilvánulásában ezt a reménységet hangsúlyozza, ha azért fáradozik és küzd, hogy másokat is az üdvösség reménységére hangoljon általa az Isten (10). A kegyesség beszéde akkor lesz igaz és teljes elfogadásra méltó, ha megérkezik Jézus Krisztus megoldást, megváltást adó, az emberi életet átformáló örömhíréhez (9). A kegyesség hit és e hittel megragadott igaz tanítás, amely persze mindent megvizsgál, eszerint dönt, int; de az igaz tanítás mégis az élet és reménység Istenébe vetett hitből fakad (6). Isten Igéje is azért szólal meg, hogy azokból vigasztalást nyerve reménykedjünk (Róma 15,4).

Érdemes a fentiek alapján önvizsgálatot tartanunk: milyen a kegyességünk? Ott van-e abban a jelen és a jövendő világ, Jézus Krisztusban kinyilvánított, üdvösséges ígérete? Kegyességünk, a Megváltóba vetett hittel megragadott tanításunk reménységet ad-e, akkor is, amikor prófétai bátorsággal intenie kell? Az apostol rámutat arra, hogy amennyiben kegyességünk nem ilyen, akkor az öncélú, sok esetben a kijelentés eredeti, krisztusi szándékához hűtlen, gyakran embertelen, amely nem töltheti be küldetését; és csak teherré, érthetetlen és értelmezhetetlen üzenetté lesz a ma embere számára, mint akkoriban ilyenek voltak azok a szentségtelen mondák, okoskodások, mindenféle kevert vallási és szellemi irányzatok, amelyekkel az akkori világ is tele volt, mindegyik magának akarván követőket, „elszánt katonákat” toborozni (7).

A Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó kegyesség és tanítás hasznos, áldott, és sokakat reménységre hangol ott, ahol Isten Lelke, az Ő jótetszése szerint munkál. Ezért nagy a kegyesség haszna, a Jézus Krisztusban, a rendszeres napi kegyességé is, Igével és imádsággal, valamint ebből fakadóan, a kegyes élet, amely nem sanyargatja a testet, de adott helyzetben megregulázza azt, hogy saját maga alkalmatlanná ne váljon a szolgálatra (1Korinthus 9,27), és át ne lépjen Istennek nem kedves határokat (8).

Bizony, naponta el kell kérni, életünkben, szolgálatunkban, igehirdetésünkben, hogy kegyességünk krisztusi reménységre hasznos legyen!

November 4. csütörtök

(14) „Ne hanyagold el a benned lévő kegyelmi ajándékot…” (1Timóteus 4,12–5,2)

A bennünk lévő kegyelmi ajándékokat az Úrtól kaptuk, azokkal szolgálni kell, azaz nem szabad azokat elhanyagolni, és közben ezek a kegyelmi ajándékok egyre inkább kibontakoznak (14). Az Úrtól kapott talentumainkkal, tehetségünkkel sáfárkodni kell, az Úr ügyében, és azok még gyarapodnak. Viszont elsorvadnak, ha nem élünk azokkal, illetve ugyancsak elsorvadnak, ha nem az Isten dicsőségére, hanem kizárólag a magunk javára akarjuk fordítani azokat.

A kegyelmi ajándékokat nem a kézrátétel adja, hanem a felismert kegyelmi ajándékot a kézrátétellel kinyilvánítjuk, és kérjük az Úr áldását ahhoz, hogy ezekkel a kegyelmi ajándékokkal a „vének” által megáldott testvérünk az Isten országát építve élhessen (14). Építeni csak úgy lehetséges, ha az igeolvasás és az igehirdetés egyszerre tanít, int, vigasztal, és mindezekkel a megváltás örömhírét hirdeti (13), miközben az előbbiekhez hitelesen példás élet társul, hitben, beszédben, magaviseletben, szeretetben, tisztaságban (12).

Pál kéri Timóteust, mint szolgatársát, hogy maradjon meg hűséggel a szolgálata mellett, leginkább azzal törődjön, és minden egyéb megadatik neki (15). Ennek azonban feltétele az, hogy az Úr szolgája kellőképpen törődjön magával is, azaz legyen gondja önmagára, mert aki önmagára nem figyel, aki nem pihen, aki testi-lelki egészségét nem gondozza, aki nem töltekezik, az nem tud igazán másoknak sem szolgálni (16). Csak az tud másokat megmenteni, vagyis csak az tudja az Isten mentő szeretetét közvetíteni, aki maga is folyamatosan ráhagyatkozik az Úr mentő szeretetére (16). Két végletben is hibázhatunk itt. Egyrészt a szolgálatban állandóan másokért élünk, miközben önmagunk felőrlődünk. Vagy pedig csak önmagunkkal foglalkozunk, még a szolgálat leple alatt is. Nem bűn olyat tenni, amit magadért teszel, ami örömöt okoz, hogy aztán odafordulhass a másik emberhez, miközben folyamatosan az Úr előtt állsz.

November 5. péntek

(9) „Az özvegyasszonyok közé csak olyat szabad bejegyezni…” (1Timóteus 5,3–16)

A gyülekezet, mint nagy család, gondoskodott azokról, akik közöttük özvegyekké lettek. A gyülekezet mindenekelőtt befelé végez szeretetszolgálatot. A testvérek közösségének először egymásról kell gondoskodni. Bizony, ezen a területen is van hiányosságunk.

Érdekes olvasni azt a hosszú feltételrendszert, amit itt a gondoskodás feltételeként sorol fel az apostol. Nem részletezem, olvassuk el! Már-már azt mondhatnánk, ha egy orvos ilyen sok feltételt szabna a gyógyításnak, akkor bizony belehalnánk a betegségbe. Olvassuk figyelmesebben az igeszakaszt! Az akkori gyülekezetben az özvegyeket feljegyezték, és akiket feljegyezték, azok egy gyülekezeti tisztség – az özvegyi tisztség – részesei lettek. Az apostol itt nem az özvegyekről való gondoskodás feltételeiről szól, hanem arról, hogy az özvegyi tisztség közé milyen szempontok szerint vehető fel egy-egy özveggyé lett gyülekezeti tag.

Jézus Krisztus feltétel nélkül segített rajtunk. Még olyan történetet is olvasunk a Bibliában, hogy Jézus a béna embert meggyógyította, látva azoknak hitét, akik magatehetetlen barátjukat, a ház tetejét is megbontva, Őelé vitték. Jézus szeretete feltétel nélküli. Ezt nehezen mondjuk ki, mert szinte lehetetlennek gondoljuk, hogy nekünk semmit ne kelljen tenni a megtartó, üdvözítő kegyelemért. A hitet is éppen akkor támasztja a Szentlélek bennünk, amikor elfogadjuk, hogy semmit nem tudunk az Úr elé vinni, de megyünk Őelé, vagy hagyjuk, hogy Őelé vigyenek mások, mert csak Ő segíthet rajtunk. Aki azonban részesült ebben a megtartó kegyelemben, az hitében erősödik, és igazodik ahhoz az isteni rendhez, amiben kitejesedhet az emberi élet. Az üdvösséget nyert ember is feltétel nélkül segít azon, lehetőségei keretei között, aki mellette bajba kerül, gyülekezetben és gyülekezeten kívül egyaránt.

Ne felejtsük el, egyszer mi is egyedül maradhatunk, bajban, betegségben, „özvegységben”. Áldott legyen az Isten, hogy angyala küld mellénk segítőt, aki tehetetlenül is odavisz a megváltó Úr elé, feltétel nélkül. Az özvegység üzenete ez. A gyülekezeti özvegyi tisztség pedig arra mutat rá, hogy már az akkori egyháznak is volt hivatalos szeretetszolgálata. Ezek voltak az özvegyek: amíg egészséggel bírta, annak cselekvője volt, amikor nem bírta, maga is a szeretetszolgálatra szorult.

Az özvegyi tisztségről leírja az apostol, hogy igenis, itt már vannak feltételek, mint minden más egyházi tisztségnél (9–10): mintaszerű előélet (6–7), azaz hitben megélt családi élet (12), ahol az özvegy már gyakorolta a krisztusi szeretetszolgálatot; valamint feltétel az is, hogy az illető, az adott állapotát hitben hordozza (5), mint aki megadta magát az Úr akaratának és várja az Úr végleges szabadítását.

Az apostol a szeretetszolgálat gyakorlásában is „hittel gyakorlati” megfontolásokat tesz. Csak ott vállal a gyülekezet szeretetszolgálatot, ahol a segítség másként nem oldható meg. Ahol az özvegynek vannak gyerekei vagy unokái, ott azok gondoskodjanak az özvegyekről (4). A fiatalabb özvegyek vállaljanak munkát, menjenek férjhez (11), így gondoskodjanak magukról (14). Indokolatlanul, kényelemből, lustaságból senki ne terhelje a gyülekezeti szeretetszolgálatot (16). Ez egy fontos szempont, ma is, amiről mindig elfelejtkezünk. Ki is mondja az apostol: aki nagyon ráér pletykálni, más dolgába avatkozni (13), az többnyire kihasználja a másik krisztusi szeretetét. Ez bűn! Vannak olyanok, akik csak azt nézik, mit kaphatnak, az soha nem jut eszükbe, hogy ők mit adhatnak. Mindenkinek van valamilye, amiből tud adni a másiknak! Túllépve az özvegyeken, mindig csodálkoztam azon, hogy egyeseknek mennyi idejük van, még panaszkodni, zavart kelteni is. Ezzel az energiával maguk már régen tehettek volna érdemben valamit annak a problémának a megoldásáért, amiről éppen fröcsögnek.

November 6. szombat

(17) „…presbitereket kettős megbecsülésben kell részesíteni…” (1Timóteus 5,17–25)

A presbiteri tisztség itt átfogó értelemben az egyházi szolgálatban álló személyre vonatkozik, mint ahogy az angolszász reformátusság is csak egy egyházi hivatalt ismer, a presbiterséget, és munkájuk szerint különböztetnek meg igehirdetőket (prédikátorokat), tanítókat (professzorokat) kormányzókat, szeretetszolgákat (diakónusokat).

Ezen felül is bővítem a tisztség értelmét: mindazok presbiterek, akik saját hivatásukat az Isten dicsőségére, mások és az Isten országának építésére, szolgálatként végzik, miközben ezzel Isten megváltó szeretetét odaadó fáradtsággal hirdetik, tanítják (17). Ezekre is mind érvényes az, amit az apostol itt leír.

Mindenki, aki az Urat szolgálja, kettős megbecsülést érdemel.

Először is, aki fáradtsággal szolgál, azt anyagilag meg kell becsülni (18). Jézus is hangsúlyozta, hogy méltó a munkás a maga bérére (Máté 10,10; Lukács 10,7). Ennek ószövetségi megfelelője így hangzik: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!” (5Mózes 25,4) Aki nyomtat, mint egy „ökör”, azaz szánt, barázdát tör, gabonamagot csépel, vagyis erő felett dolgozik, azt az „állatot” gondozni kell, etetni és itatni (1Korinthus 9,9). Az első gyülekezetek számára hit- és presztízskérdés volt, hogy az Úr szolgáját ők tartsák el, méltóképpen (2Korinthus 11,7–8). Ezért például a korinthusiak sértésnek is vették, amikor Pál apostol – a feszültségek tisztázásáig – nem fogadott el tőlük semmit. Az apostol azonban elfogadta mindezt a filippi gyülekezettől. Az anyagi megbecsülés fontos ahhoz, hogy szolgálatunk élő és eleven lehessen. Hitben járva azonban fordítsuk meg a sorrendet: bizonyosak vagyunk abban, ahol hűséggel, odaadóan szolgálunk, ott adatik előbb-utóbb az anyagi megbecsülés is, a megelégedés és a hála mindenkori lelkületével együtt. Személyes bizonyságtételem: ezt én is mindenkor megtapasztaltam. Ha felelős vezetők vagyunk, becsüljük meg – anyagilag is – a munkatársainkat!

A megbecsülés másik oldala az, hogy aki szolgál, az ellen ne fogadjunk el vádat, csak ha az megalapozott (19). Annyi minden kering ma már mindenkiről. Bárki bárkiről bármit mondhat, és ma már olyan „anyagokat” lehet szerkeszteni, hogy akár azt is ránk lehet bizonyítani, amit soha nem követtünk el. Legyünk óvatosak. Sok manapság a felelőtlen, arctalan fecsegő, minden felületen. Tartózkodjunk ezektől! Nem mondunk rosszat a másikra, nem is sejtetünk, lebegtetünk kétes dolgokat – önös szándékkal –, különösképpen egymásra, azaz „a hit cselédeire” nem (Efezus 2,19), nem is adunk azonnal hitelt a rossznak, meg sem hallgatjuk, nem gerjesztjük az ilyeneket. Ez az Úr ügye szolgálatának alapja.

A megbecsüléshez azonban hozzátartozik – az Úrnak való szolgálat területén különösen – az intés, a fegyelem, a rend fenntartása. Ahol tetten érhető, látható, tapasztalható, kétség nélkül bizonyítható a vétek, a lazaság, az erkölcstelenség, a visszaélés, ott nem maradhat el a feddés, a következmények érvényesítése. Ez másokban is illő félelmet kelt, látva, hogy mit lehet és mit nem (20). A krisztusi szeretet és megbecsülés, csak építő intéssel együtt lehet áldássá. Sajnos éppen az egyházban érvényesül a fegyelem és a rend a legkevésbé – egy világi cég is következetesebb, bizonyos tekintetben –, mert helytelenül alkalmazzuk a krisztusi szeretetet. Nem vasszigor kell, hanem krisztusi szeretet, de a fentiek szerint. Magam is tapasztaltam, hogy az egyébként hűséges és szeretett munkatársaim határok nélkül élnének a „szabadsággal”, ha nem lenne külső fék. Az emberi gyarlóságnak szüksége van a törvényre, a hitben járó ember kegyelemből élve becsüli meg hálaadással a törvényt.