Az Ige mellett — 2021. negyvenkilencedik hét

2021 – Negyvenkilencedik hét (11.28.–12.04.)

November 28. vasárnap – Advent 1. vasárnapja

(6) „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.” (Jakab 4,1–6)

Honnan vannak a viszályok és a harcok közöttünk? Mert hiába akarják „széplelkek” idealizálni a helyzetet, életünket folyamatosan harcok és háborúk dúlják, szaggatják, minden szinten, minden területen, az Isten népének közösségében is. Ez Isten Igéjének világos diagnózisa, amelyet tapasztalataink alátámasztanak. Bármihez nyúlunk, az problémás lesz, és nem az ügy miatt, hanem az emberi tényező miatt, mert amint emberrel kell érintkezni egy adott ügy megoldásában, máris feszültségek támadnak. Átok alatt vagyunk, amely megváltás után kiált (1).

Igénk nemcsak pontos diagnózist ad rólunk, hanem rámutat állapotunk okaira. Az emberi bűn ez az ok. Jakab azonban a bűnös természetet lefordítja a tapasztalati nyelvre: a tagjainkban dúló önző kívánságok okozzák ezt, élni akarunk, még jobban akarunk élni, és soha nem elég, még több kell, minden kell, a másiké is kell, az egész világ kell, azonnal kell, hogy az élvezeteinkre eltékozoljunk mindent… A jóléti világnak is óriási bűnei vannak ebben. Ha falakba ütközünk, ha nem ér célt a kívánságunk, akkor irigykedünk, viszálykodunk tovább, valamilyen formában ölünk (2).

Még az Istent is belekeverjük az önzésünkbe, meg Igéket, meg az igazság emlegetését is. Imádkozunk, de gyakran még az imádságainkban is csak önmagunkról van szó (3). Kiegyezünk a világgal, észre sem vesszük, vagy pedig még teológiailag is megmagyarázzuk, ahogy kiszolgáljuk a világot; azt a világot, amely megtörte az Istennel való, éltető szövetséget (4).

Áldott legyen az Isten, hogy Ő szereti ezt a nyomorult világot, amelynek mindannyian lakói és részesei vagyunk, Ő megváltotta ezt a világot, és megkezdte annak újjáteremtését. Ennek bizonysága az Ő népe, az egyház! De jó tudni, hogy féltékenyen szeret bennünket a mi Urunk, őriz, nem enged el minket. Isten Lelke arra indít minket, hogy megalázzuk magunkat az Úr előtt és a testvérünk előtt is, megelégedve, alul maradva, csak végre építsünk és ne romboljunk (4–6).

Élő hit nélkül minden marad a régiben. Az élő hit nem lehet kevély, hanem alázatosan, az Úr örökké megtartó kegyelmére hagyatkozva, tud engedni is. Piti, mulandó, gyarló dolgokon „öldöklünk”. Az élő hit szereti ezt a világot, de soha nem köt egyezséget az Isten-ellenes világgal, amely ma is nemet mond az Úr megváltó szavára (4–6). Van-e élő hitünk? Ez itt a kérdés. Isten a kevélyeknek ellenáll, és sok a kevély, nagyon sok a kevély Isten népe között, fájdalmasan sok!!! (6)

November 29. hétfŐ

(9) „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra…” (Jakab 4,7–10)

Az itt olvasható cselekvésekben valójában mindenütt az Úr az alany, valójában Ő cselekszik bennünk, általunk. Igen, aki engedelmeskedik az Istennek, az tud ellent állni a gonosznak, de az engedelmes ember kegyelem alatt van, az Úr örökkévaló uralma alatt, ezért az Úr erejével lehet győztessé a gonosz hatalma felett (7). Mi azért közeledhetünk az Istenhez, mert Ő már közeledett hozzánk; egészen közel jött hozzánk, lehajolt halandó, elveszett életünkért, megváltó szeretetével (8). Mivel az Úr már felénk fordult, ezért tisztulhat meg a kezünk, a cselekedeteink, az életünk, mindezek előtt pedig megtisztulhat a szívünk, vagyis teljes valónk az Úr felé fordulhat, hogy ne maradjunk kétlelkűek, mint akik ide-oda hánykolódnak (8). Mi azért alázhatjuk meg magunkat az Úr előtt, mert Ő már megalázta magát érettünk, a menny gazdagságát otthagyva emberré lett, hogy rajtunk könyörüljön (Filippi 2,6–7).

Az Úr cselekszik értünk, mi pedig az Ő erejével harcoljuk a hit harcát, mert fáj az, ami nem kedves az Istennek az életünkben és mások életében; mindez meggyötör, bűnbánatra, gyászra, sírásra késztet, megszomorodásra indít. Lehet-e nevetni, örülni ott, ahol még van engedetlenség, gonoszság, tisztátalanság, képmutató kétlelkűség, önhittség? (9) Minden ilyen megszomorodást az Isten Lelke munkál bennünk, amikor valóban fáj a bűn, a magunké, a másoké, a világban tapasztalható sok-sok vétek, bántás, azaz istentelenség.

Bizony, ki kell mondani, hogy a jóléti társadalmak élvezeti, elkényeztetett és istentelen kultúrája képtelen bármit is kezdeni a mai Igével: „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra…” (9) Hallani sem akarunk bűnről, gyászról, halálról végképp nem; az örök élet nem téma; élni „itt” akarunk örökké, tenyészni, élvezni az életet egészségben, mert sose halunk meg! Aki meg mégis megidősödik, megbetegszik, az attól a pillanattól nem számít, még akkor sem, ha nagyon szépen, könnyekig meghatóan mondogatjuk, hogy de számít… Kisgimnazista unokaöcsém értelmes fiú, nagy jólétben Németországban él, ahol már az oktatás is „semlegesnemű”. Megvettem neki „A Pál utcai fiúk” című regényt, ami nekem olyan meghatározó volt gyerekkoromban. A szülei azt mondták: nem olvashatja el, mert a vége szomorú, meghal benne a Nemecsek. Lemerevedtem, és tudtam, nincs miről beszélni tovább! Ez a világ „megpattant”. Uram, irgalmazz!

November 30. Kedd

(11) „Ne rágalmazzátok egymást…” (Jakab 4,11–12)

A rágalom gonosz indulatból fakadó, hazug ítélet a másikról, amellyel a másikat tönkre akarom tenni. A rágalom névtelenül is kikürtölhető, így is elvégzi romboló munkáját. A rágalomnak az a természete, hogy hazug, gonosz és romboló. A rágalomnak enyhébb formája a sejtetően bántó megjegyzés vagy vélemény, egy-egy másikra „elejtett” mondat, amelyek szintén rágalmazó lélekből fakadnak.

Isten Igéje a fentiekkel kapcsolatban egyértelmű. Ne rágalmazzuk egymást, a testvérek közösségében végképp ne (11), de felebarátodat, embertársadat se rágalmazd meg! (12) Senkivel se tégy ilyet! Ezt meg is indokolja Jakab levele.

A rágalmazó önhitt ember, aki a törvényadó és az ítélőbíró, azaz az egyetlen, élő Isten helyébe lép, ezáltal önmagát Isten fölé emeli. Így a rágalmazó a legnagyobb bűnt követi el, miközben másokat bánt: magával Istennel kerül szembe. Mégpedig azzal az Istennel kerül szembe, aki egyedül menthet meg és veszíthet el! Nem véletlenül szerepel a megmentés az első helyen, hiszen Isten elsődleges szándéka a megmentés: Ő meg akar menteni, bennünket elveszetteket. Isten az elveszettek mellett áll. Kik vagyunk mi, hogy az evangéliumot, Isten megváltó, megszabadító szeretetének törvényét, rágalmazó lélekkel felülírjuk? Márpedig, vegyük észre, hogy folyamatosan mondogatjuk a másikra a magunkét! (11–12) Az evangélium embere nem lehet törvényeskedő, sem teológiai, sem jogi értelemben. Ha valaki paragrafusokkal jön, az az ember mindig takar valamit, ami a másik „szabályszerű” elvesztésére és nem a megmentésére irányul.

Viszont ne is keverjük össze a dolgokat! Szólni kell azért, ami az Isten szerint nem jó, inteni is kell, a prófétai szolgálatot végezni kell! A prófétai szolgálat intése azonban mindig az Isten mentő szeretetének Lelkéből fakad. Ennek semmi köze nincs a rágalmazás gyarló, a másikat elveszíteni akaró lelkületéhez! Miközben a próféta tudja, hogy az általa mondott intés mindenekelőtt saját magára vonatkozik – őrá, aki annak tolmácsa –, és úgy érkezik meg hitelesen a másikhoz. Isten közös bűnbánatra hív bennünket, nem pedig olcsó bűnbakkeresésre. Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért, hogy Isten bennünket megmenthessen. Kik vagyunk mi? Önhitten senkik, de az Úr kegyelméhez menekülve megmentettek vagyunk, akik másokat is meg akarnak menteni.

December 1. szerda

(13) „…kereskedünk és nyereséget szerzünk…” (Jakab 4,13–17)

A sikeres, nagy nyereséget termelő kereskedők példázata tanít bennünket és megtérésre hív!

Adjunk hálát az Úrnak minden napért! Hiszen minden nap, minden perc kegyelem, amit azért kaptunk, hogy örömben, szeretetben, békességben éljük meg azt, mint akik az Isten országát építik. Ha nem ezt tesszük, hűtlenekké lettünk aznap, és visszaéltünk az Isten ajándékaival. A holnap nincs a kezünkben! Isten az életünk Ura, a holnapunk Ura, az üdvösségünk Ura, akinek akarata tökéletes, aki mindent szépen intéz (15). Aki nem számol azzal, hogy élete véges, az nem számol az Urral sem. Márpedig a ma hitetlenedő embere nem akar tudni a földi élet végességéről: csak élni, tenyészni, élvezni, birtokolni akar. Pedig földi életünk egy lehelet, ma vagyunk, holnap eltűnünk, és akármilyen fontosnak gondoltuk magunkat itt, még a kutya sem ugat utánunk, ha már nem leszünk. Ne legyen illúziónk, hogy bárkinek is hiányozni fogunk (14). Adjunk hálát minden napért, éljünk az Úrnak, és a holnapot helyezzük bizalommal az Ő kezébe, mint aki örök életet ajándékozott nekünk! Vessük magunkat mindenkor az Úr megtartó kegyelmébe!

Adjunk hálát az Úrnak mindenünkért! Vegyük észre, mi mindenünk van! Örüljünk a saját részünknek és a többit adjuk tovább! Kevésre van szükség saját magunknak! (Lukács 10,42) Amíg ezt nem fedezed fel, megelégedett szívvel, addig nem tudsz hálát adni. Nem a másik a gazdag; te vagy a gazdag, aki magadat szegénynek gondolod, és irigykedve tekintesz a másikra! Neked van sok mindened, amiért felelősséggel tartozol, hogy azokkal az Isten dicsőségére és a másik ember javára élj! Nem lehetsz olyan szegény, hogy mégis ne neked kellene adni a másiknak. Nem lehetsz olyan gazdag, hogy vagyonod ne gyötörjön, amíg annak csak te vagy az egyedüli birtokosa. Gazdag vagy, számos módon, de csak a megosztott élet az élet! Aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak! Az adni tudás nem gazdagság vagy szegénység, hanem hit kérdése (17).

Ne ragaszkodjunk semmihez és senkihez se egy határon túl, mert mindent el kell engedni egyszer. Amihez ragaszkodunk, az bálvánnyá lehet és az élő Isten egyetlen helyét foglalja el az életünkben. Ha az Úr áll életünk csúcsán, akkor minden szépen a helyére kerül, életünk isteni rendjében. Tervezz, de jusson eszedbe, hogy a holnapi nap is az Úr kezében van! (13–15) Kereskedj, illetve sáfárkodj, azaz Isten színe előtt, hűséggel forgasd talentumaidat! Vigyázz a nyereséggel, mert abban a gonosz munkál és elszakít az Úrtól. Önhitt dicsekvővé tehet az Úrtól kapott adományod minden sikere, és minden ilyen dicsekvés gonosz, mert amid van, azt az Úrtól kaptad (16). Mid van, amit nem kaptál? (1Korinthus 4,7) Csak az Úrral dicsekedhetsz! Egy nyereség van: az istenfélelem, megelégedéssel (1Timóteus 6,6). Az örök élet gazdagsága mindenre elégséges lesz, mindennél jobb lesz. A feltámadott Jézus Krisztusban mi már itt, ennek az örök életnek üdvösséges gazdagságát éljük.

December 2. csütörtök

(1) „…ti gazdagok…” (Jakab 5,1–6)

A gazdagság olyan földi vagyon, amiből soha nem elég és mindig relatív. A vagyonnak éppen ebben a viszonylagosságában van a démoni természete. Mi, a gyerekkorunkat „dúsgazdagon” éltük meg a háborút megszenvedett szüleinkhez és nagyszüleinkhez képest; ugyanakkor a mi gyerekeink és unokáink tejben-vajban fürdenek a mi gyerekkorunkhoz képest, hiszen mi egy savanyúcukorkának is örültünk és a porban is tudtunk játszani. Erről úgy beszélünk, hogy az említett társadalmi rétegnek köze sem volt a tényleges gazdagsághoz. A gazdagság számos más „tőkét” kapcsol magához, kapcsolati és hatalmi tőkét. A legdémonibb az a gazdagságban, hogy mindig is láthatatlan az igazán gazdag réteg és annak vagyona is. Az a gond a vagyonnal, hogy már maga a téma démoni; ha az ember belekezd ebbe a témába, nem tud belőle jól kikeveredni.

A gazdagság büntetése tökéletes összeomlás, mert aki a vagyonában bízik, annak semmije nem marad. Jakab Jézustól veszi a képeket (Máté 6,19–20): a földi vagyon megrothad, moly megrágja, rozsda megemészti. A földi élet rövid, semmit sem hoztunk a világra, el sem vihetünk innen semmit (1Timóteus 6,6). A legnagyobb büntetés azonban az, hogy nemcsak a vagyon emésztődik meg, hanem a birtokosa is. Valóban, a vagyon felemészti az életet, a testet, a lelket, az idegrendszert; az ember csak ezzel foglalkozik. Még a menedzser egyházat is fenyegeti ez a veszély, egy idő után csak normatívázunk, pályázunk, törvényeket és rendeleteket bogarászunk, szakértőket fogadunk, miközben elerőtlenedik, elhiteltelenedik az evangélium az ajkunkon (1–2).

A gazdagság bűne az, hogy megront ott, ahol kizárólag saját célra felhalmoznak. Lehet a saját, kis résznek örülni, az én szőlőmnek és fügefámnak, de a vagyont illetően csak az menekül meg, akinek a kezén a vagyon átváltozik jótéteménnyé, szolgálattá. Jakab sorolja azokat a bűnöket, amelyeket elkövetünk, relatíve gazdagon is, tehát ne mutogassunk azokra, akik szerintünk gazdagabbak nálunk. Még az utolsó napokban is „kincseket gyűjtöttünk”, amikor már végképpen elengedni, megtérni, hitben erősödni, az Úr előtti megállásra kellett volna készülni. Valóban döbbenetes, hogy az ember, még utolsó vergődésében is „itteni” ügyeket intéz, vagy intéztetnek vele (3). Amiről Jakab ezután ír, azt a Lélek világosságában jól értsük. A világon mennyi, de mennyi mozgalom emelt már szót a szegényekért, akiknek az életét kiszipolyozva lettek mások dőzsölő és hízott szívű gazdagok, ezért a szegények panasza az égre kiált (4–6). Csak ott kezdődik a megtérés – ismét hangsúlyozom –, ha rádöbbenek, hogy én vagyok ez a gazdag ember, aki valóban hízott, dőzsölő, elhájasodott lelkű és szívű ember vagyok, nekem mindenem megvan, a gyerekeimnek is. De kiktől veszem el ezt?

Itt megállok, és áldom az Urat, hogy Jézus Krisztus evangéliuma sokkal több, mint újratermelődő, gyarló társadalmi kérdések megoldása. A mi Urunk mindent újjáteremtő hatalma képes egyedül a szegénység és gazdagság kérdését is megoldani; de Ő sokkal többet ajándékoz nekünk, megszabadít a bűn, a betegség, a gonosz, a halál nagy ellenségeitől. Mi gyűlölködve csapkodhatjuk egymáshoz a szegények megsegítéséről szóló vádakat, miközben lényegében soha, semmi nem változik, amíg a régi srófra jár ez a világ! Hiszem, az egyház is sokkal több, mérhetetlenül több, karitatív szervezetnél; annál, amivé sokan szeretnék eltörpíteni Jézus Krisztus ügyét és az egyház szolgálatát, ma is. Jézus Krisztus maga az egyetlen megoldás, a megváltás, minden tekintetben!

December 3. péntek

(7) „…az Úr eljöveteléig.” (Jakab 5,7–12)

Várjuk az Urat! Várjuk Őt, aki eljött, aki Igéje és Lelke által már velünk van, és aki visszajövetelével teljessé tesz hívő népe számára minden kínzóan töredékest. Várjuk az Urat, mert az Ő eljövetele számunkra nem a vég, hanem az élet teljességének kezdete, a maradéktalan rendeződés és beteljesedés, az egyetlen megoldás. Jézus Krisztus eljövetele az Ő országának elhozatala, a világ és az ember megváltása, az eredeti tisztaságába való visszahelyezése. „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20)

Az Urát hazaváró gyülekezet és az Urát váró hívő ember türelmes: türelemmel várja életének Urát, akit hitben már lát, akinek mindenre elégséges erejét már megtapasztalja életének minden percében.

A türelem Isten közelségének, Isten Lelkének ajándéka. A türelem hívő várakozásból fakad. Csak a hit embere lehet türelmes, aki a jelent a reményteli krisztusi jövővel együtt látja: már kész a megnyugtató megoldás, már tapasztaljuk annak áldásait, és ez a megoldás hamarosan kiteljesedik. Urunk cselekszik, jön, érkezik, mindenre elégséges áldásai már jelen vannak bennünk, közöttünk. A hívő ember türelemmel teszi a dolgát, és könyörögve várja, hogy Isten cselekedjen általa, az az Isten, aki mindig üdvösségesen munkálkodik (János 5,17).

Aki nem az Urat várja, hanem csak ideigvaló emberi várakozásai vannak, annak nincs honnan valóságos erőt és távlatot merítenie, így az ilyen ember folyton türelmetlen, folyton vár valamit, mindig valami mást, valami újat, valami többet, így soha nem tud hálaadással, az örök jövőre kitekintve élni a jelenben. Az egyházban is sok türelmetlen, elégedetlen, ötletelő, öncélúan újítgató ember van. Mit várunk, kit várunk? Mi erősíti meg a szívünket? (7–8)

Ennek a türelemnek része a béketűrés is, amely nem panaszkodik a másik előtt, és végképp nem panaszkodik a másik emberre; a Krisztusban testvérére sem. Sok panasza lehet az emberlétnek, ezekről szólni kell: az Úr előtt! Ravasz László írja, hogy a béketűrő ember nagylelkű és nem kicsinyes, hiszen Isten Lelke munkál benne. A béketűrő ember nem vesz részt tyúkperekben, márpedig a küszöbön álló, örökkévaló Úr igazságára tekintve látjuk be, hogy még a világháborúk is gyarló tyúkperekből robbannak ki (9).

Ez a türelem, a szenvedésben is türelmes. Ez a legnagyobb próbatétel. Ezt csak Isten erejével lehet megélni, aki ismeri és figyelembe veszi határainkat is, és nem terhel bennünket erőnk felett. Aki szenvedett már igazán, az nem beszél felelőtlenül a szenvedésben való türelemről. Az ilyen ember csak leborulva könyörögni tud az Úr mielőbbi megváltó jöveteléért, addig a türelemért (10).

Ez a türelem, a hétköznapokban korrektté formál. A türelmes ember kiegyensúlyozott, józan, szavaiban, életében megbízható, úgy határozott – úgy mond igent és nemet –, hogy mégis képes ebben a bűnösen bonyolult világban árnyaltan látni és mégis egyértelműen remélve hitet vallani! A türelem nem fanatikus, de felüdítően hitvalló, azaz korrekt (12).

Nagy példák a türelemre nézve, a gyümölcstermő növekedésre váró, szorgosan munkálkodó földműves mellett (7), a türelemmel szenvedő próféták (10) és Jób kitartó állhatatossága (11). De a türelem esetében az állhatatosság „bajnokai” nem elégségesek, ezért ne a példákra tekintsünk, hanem csakis az eljövendő Úrra, aki üdvösségesen intézte sorsunkat, hiszen Ő igen irgalmas és könyörületes! (11) Csakis ez a bizonyosság minden türelem forrása!

December 4. szombat

(16) „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jakab 5,13–20)

Az imádságban nem az történik, hogy mi befolyásoljuk az Istent (17), hanem az, hogy ráhagyatkozunk az Ő tökéletes akaratára, aminek érvényesülése számunkra is a legfőbb jó, az üdvösség. Ezért minden könyörgésünk lényegi tárgya az, hogy legyen meg az Úr akarata és jöjjön el az Ő országa (Máté 6,10). A könyörgés éppen azt fejezi ki, hogy magasztaljuk a hatalmas Urat, mindeneknek Urát, akinél nincs nagyobb, és leborulva Őelőtte, megvalljuk, hogy milyen gyarlók, esendők, picikék vagyunk mi. A könyörgés lelkülete a leborulás, az Úr kegyelmére és tökéletes akaratára való hagyatkozás.

Ugyanakkor a könyörgő ember ebben a leborulásban megtapasztalja a csodát: az Úr lehajol érte, és felemeli a könyörgő embert. Erről a felemeltetésről beszél, mint csodáról, mint Isten szabadító cselekvéséről, Jakab is: a szenvedőnek ad az Úr erőt; a betegnek ad imádkozó és segítő testvéreket, bátorító emberi eszközöket, akarata szerint gyógyulást; az örvendezőnek ad az Úr magasztaló alázatot; bűnös életünknek töredelmes, bűnvalló szívet, bocsánatot és megtisztulást ajándékoz (13–15). A könyörgőnek ad megszabadulást az Úr (15). Soha ne felejtsük el, hogy ez a szabadulás Jézus Krisztusban már a miénk, mi már megszabadított, üdvösséget nyert emberek vagyunk, ezért Isten szabadítása jelenthet konkrét földi segítséget is, de ha ez elmarad, ha Ő ezt nem tenné is (Dániel 3,18), az üdvösség akkor is a miénk, történjék bármi.

A könyörgésben mégis, a mai Ige szerint is, ott van az az erő, amelyet Jákób imádsága is kifejez: Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem! (1Mózes 32,27) A könyörgésben nem hathatunk az Istenre, de „megrángathatjuk ruhájának bojtját”, hogy aki mindig ránk figyel, vesse ránk tekintetét. Ezt teszik a zsoltáros imádságai is (Zsoltárok 143,1). Erre a figyelemfelhívásra is valójában nekünk van szükségünk, mint akik ezáltal belevetik magukat az Úr áldó és megtartó kegyelmébe, hiszen Őnélküle semmit sem tehetünk (János 15,5), csak ha az Ő jóváhagyó áldása velünk van.

Édesanyám huszonöt éve él egyedül, és nem lehet kimozdítani megszokott helyéről. Látom, ahogy elsorvad, és amiként beszűkül az élete. Akárhányszor felhívom, annyit mond: „Ma is órákat sétáltam a járdán, hálát adtam, és imádkoztam értetek.” Tudom, ez valóban így van. Azt is tudom, hogy az ilyen élet nem egy beszűkült élet, és én mai napig is az anyám, értem folyamatosan mondott, közbenjáró könyörgéséből élek. Könyörögjünk egymásért is!