Az Ige mellett — 2021. negyvenkettedik hét

2021 – Negyvenkettedik hét (10.10.–10.16.)

Október 10. vasárnap

(2) „Hálát adunk…” (1Thesszalonika 1)

Pál Filippiből menekült Thesszalonikába, ahol alig három hét alatt élő gyülekezet jött létre. Pálnak innen is menekülni kellett: Béreába, majd Athénba ment, innen küldte Timóteust Thesszalonikába, mert aggódott az ottaniakért. Pál már Korinthusban volt, Szilvánusszal együtt, amikor Timóteus jó hírekkel tért vissza hozzá a thesszalonikai gyülekezetet illetően. Ez a levél az Újszövetség legkorábbi irata, 51 tavaszán vagy őszén írhatta azt az apostol (1–2).

Pál hálát ad, a vele lévőkkel együtt, az ottani gyülekezet hitéért (2); azért a csodáért, hogy az apostol által hirdetett evangélium szavait bizonyossággá elevenítette az ottaniak életében a Lélek, akik a bálványokból az élő Istenhez tértek (9). Ma is ezért a csodáért könyörgünk, hogy igehirdetésünk Léleknek és erőnek megmutatása lehessen (1Korinthus 2,4), amit hiteles életünk is alátámaszt, ezért Isten szava megszólít másokat, minden „bálványozó és zaklató” külső körülmény ellenére is! (5–7) Ez a csoda mindenestől az Isten cselekvése, a választottság, az üdvösség jele, kegyelem (4).

Pál hálát ad azért is, hogy a gyülekezet Jézus Krisztusba vetett hitének látható következményei vannak: szeretetből és reménységből fakadó munka, fáradozás és állhatatosság (3–4). Szavak nélküli igehirdetés ez, a hétköznapok igehirdetése, amely megerősíti majd a szavainkat is, az Úrtól készített időben. A thesszalonikai gyülekezet hitéről az egész tartományban tudnak már; sőt, Macedónián túl, szerte Akhájában, ahol éppen a levél írásakor szolgált az apostol. Az élő hit hiteles hit, ezért lehet példává, hiszen Jézus Krisztus követőivé a mi példánkat követve lehetnek mások (6).

Pál hálát ad a végső reménységéért, ami azóta is közös reménységünk: Várjuk a feltámadott Urat, aki teljesen megszabadít bennünket, és teljessé teszi azt, ami hitben már a miénk, de ami „itt” még töredékes. Még annyi nyoma van e-világban annak a haragnak. Ez a harag az ember nyomorúságának terméke: önzés, érdekek, indulat, hergelés, gyűlölet. Joggal van rajtunk emiatt az Isten ítélete, azaz Isten haragja. A szabadítás az, hogy Isten már levette rólunk haragját, kinyilvánította üdvözítő szeretetét felénk, amely megszünteti az emberi haragot is, és tevékeny szeretetre, valamint az Úr várására késztet minket (10).

Október 11. hétfŐ

(2) „…nyíltan hirdessük nálatok az Isten evangéliumát…” (1Thesszalonika 2,1–12)

„Az akkori öregedő és tehetetlen antik kultúrában” megjelent az evangélium – így fogalmaz Ravasz László. Akkoriban (is) számtalan magántudós, bölcs, orvos, kuruzsló, szónok, ügynök, varázsló járta a városokat, és mindegyik igyekezett meggyőzni a hiszékeny lakókat a saját portékájáról; cserébe pedig ellátás, hódolat, védelem járt nekik.

Pál hangsúlyozza, hogy az ő szolgálata más. Noha ezt ő így ki nem mondja: hiszen mindenki ezt állította és állítja magáról, hogy ő más… Pál csak annyit mond: vagy látszott rajtuk feddhetetlen hitelességgel, hogy nem önmagukat képviselik, hanem az Urat; vagy pedig, ha ez nem ütött át szolgálatukon, akkor állíthatnak bármit is… (10)

Pál kiemeli, hogy ő senkit sem akart meggyőzni, senkinek nem akart tetszeni, nem kereste senki kedvét, de nem is félt senkitől; senkire nem telepedett rá, hanem éjjel és nappal dolgozott, hogy eltartsa magát és társait (9). Az apostolt nem vezette hízelgés, kapzsiság, dicsvágy (5–6). Vagyis az apostol szándéka nem volt tisztátalan és álnok, mint amikor valaki, az ügy mögé bújva, valójában csakis önmagát képviseli (3). Pál „csak” nyíltan hirdette az Isten evangéliumát Thesszalonikában, mint az Úr küldötte (2–4). Persze, ebben a nyíltságban sok tusakodás rejtőzött (2), Istentől újból és újból elkért bátorság (2), szelíd és önátadó szeretet (8), kérve-kérő buzdítás és intés.

Jézus Krisztus evangéliumának szolgálata ma is csak így lehet áldott. Azóta kétezer év eltelt, de Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma ugyanaz, lényegében az evangélium hirdetésének módszere is ugyanaz. Fontoljuk meg a fentieket, Isten Igéjének mai üzenetét, szolgálatunkra nézve, tartsunk önvizsgálatot, és könyörögjünk! Van miért…

Október 12. Kedd

(13) „…annak ereje hat is bennetek, akik hisztek.” (1Thesszalonika 2,13–16)

A szentek közössége az, amiről itt az apostol ír.

Ez a közösség „Ige-közösség”, hiszen együtt hallgatták az Isten beszédét, és azt nem emberi beszédként fogadták, hanem Isten szavaként. Ez a csoda felülről adatik. Már az is csoda, a Szentlélek munkája, hogy Isten Igéjétől várják a megszólítást, nem pedig sokféle más hatástól. Ezáltal a hallgatókban ott van a szent és imádságos vágyakozás – amely minden más külső körülményt súlytalanná tesz –, hogy az Igéről szóló beszédben megszólaljon az Úr hozzájuk intézett, megtartó szava. Ezalatt az igehirdetőnek az Igében megszólaló üzenetért újra és újra, könyörögve tusakodni kell, miközben Isten szava hozzá ugyanúgy szól, mint a hallgatókhoz; sőt, először őt szólítja meg az Ige üzenete, mert aki nem lett megszólítva, annak nincs mit mondania (13).

Ez a közösség „hit-közösség”, mert miközben Isten Igéjét és élő, üdvözítő szavát hallgatják, közben megtapasztalják Isten Igéjének erejét, a feltámadott Jézus Krisztus hatalmát. A hit: a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit és az Ő erejének, hatalmának megtapasztalása. A hit soha nem elmélet, hanem mindig gyakorlat, tapasztalati valóság, mert ahol hit van, ott jelek és csodák történnek; ott minden nyomorúság ellenére is átüt a mennyei világ valósága az emberi életen. Ez a hatalom a megváltó szeretet hatalma, Jézus Krisztus ereje, az örök élet bizonyossága, amellyel Ő megtart bennünket, mindenkor. Ez az erő, a Jézus Krisztus ereje, munkál bennünk, általunk, akik hiszünk. Ez az erő nem rombol, hanem épít, gyógyít, felemel, üdvözít (13).

Ez a közösség „szenvedés-közösség”, mert ebben a világban nyomorúságunk lesz (János 16,33). Ahol Jézus Krisztus jelen van, ott azonnal támad az ellenség, ott a búza közé azonnal hintik a konkoly magvát (Máté 13,25). Ilyenkor szinte hiábavaló minden védekezés, minden hitvédelem; sőt, adott esetben csak mélyíti a problémát. Ilyen helyzetben nem marad más, mint a néma szenvedés (Cselekedetek 8,32), azzal a bizonyossággal, hogy a végső győzelem már a miénk (1János 5,4); az ítélet pedig Istené, és nem a miénk. Pál tudja, miről beszél, hiszen amikor többen befogadták az Igét a városban, zsidók és görögök, akkor azonnal irigység és üldözés támadt ellenük, ezért úgy kellett elmenekülniük Thesszalonikából (Cselekedetek 17,1–9). Ez a szenvedés ma is osztályrészünk, amely sokféleképpen ölthet testet, és amely kikerülhetetlen, a hit jele és pecsétje; de velünk az Isten! (14–16) Ez a szenvedésközösség a mindennapokban azt jelenti, hogy miközben örülünk az örülőkkel, tudunk sírni a sírókkal is (Róma 12,15); ez az együttérzés, a részvét közössége. Az a szeretet: tudni, mi fáj a másiknak!

Ez a közösség „hálaadó-közösség”, mindenkor, mindenért (13).

október 13. szerda

(20) „Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thesszalonika 2,17–20)

Pál személyes vallomása ez, ahol teret ad érzései áradásának, érzelemvilága feltárásának, mert abban Isten megmagyarázhatatlan szeretete sugárzik.

Pál, érzelmi kitárulkozásában a thesszalonikai gyülekezetet örömének és koronájának nevezi, mint később, élete végén, a filippi gyülekezetet (Filippi 4,1). Ez a gyülekezet a dicsősége, odaadó életének látható eredménye, gyümölcse, Isten benne munkáló kegyelmének igazolható visszajelzése. Erre a szent visszajelzésre, látható eredményre, örömre, dicsőségre a hitben szolgáló embernek is szüksége van. Ez a dicsőség az Isten dicsőségét ragyogtatja fel ebben a világban, örömre hangol másokat is, de erőt ad a további szolgálathoz. Ha az apostol ezt kimondta, mi se szégyelljük megvallani ugyanezt. Pálnak is, küzdelmei között, szüksége volt erre a visszajelzésre, miként nekünk is. Ne fukarkodjunk a bátorító visszajelzéssel mások felé! (19–20)

Pál érzelmi kitárulkozása kapcsán el kell mondanunk azt, hogy az emberi érzelem önmagában labilis és bizonytalan, de a hívő embert Isten gazdag érzelemvilággal áldja meg, amit az Ő ügyének szolgálatába állít, Lelke vezetésével. A hit, érzelmi gazdagság nélkül embertelen, törvényeskedő, emberi elvárásokra és teljesítményre alapozó tankeresztyénséggé torzulhat. Bizony, sokszor érzelmileg sivár a keresztyénségünk, kellemetlen, lelketlen, rideg, szigorú. Más esetben érzelmeinket szégyelljük, elfojtjuk, vagy pedig – ez a másik véglet – rajongva és parttalanul zúdítjuk a másikra. Lám, Pál, mint szentlelkes ember, adott helyzetben, azt áldásként fogadó emberek előtt, az érzelmeit feltárja, de ebben a kitárulkozásban krisztusi szeretet munkál, amely nem követel, nem rátelepszik a másikra, hanem áldássá lesz az, a sivárság és a ridegség pusztaságában. Csak Istentől készített körben élhetünk ezzel a lehetőséggel. De a mai Ige arra buzdít, hogy az Istentől készített alkalommal ne féljünk kimutatni az érzelmeinket, másokat is bátorítva erre; és végképp ne hagyjuk válasz nélkül mások felénk való, ilyenfajta őszinte közeledését.

Pál személyes vallomásában nemcsak Lélek által vezetett szeretet tárul fel, hanem reménység is, amellyel megnyugvásban tudomásul veszi azt, hogy amikor úgy kellett elmenekülniük az általa nagyon szeretett gyülekezetéből, Thesszalonikából, akkor ez a találkozás az első és az utolsó is volt egyben, ebben a földi világban. Hiába akartak újból és újból visszamenni Thesszalonikába, erre nem nyílt lehetőség. Itt látjuk – és ez nagyon fontos –, hogy az apostol érzelmi élete mennyire az Úr kordájában állt, hiszen vágyakozott arra, hogy személyesen lássa a thesszalonikaiakat, törekedett is erre (17); de elfogadta az Úr döntését, és bizonyossággal tudta, hogy az Úr színe előtt majd találkozni fognak. Igen, Jézus Krisztusban miénk a viszontlátás reménysége (19). Pál nem keseredett meg, nem lett depressziós, öröme végig megmaradt.

Pál személyes vallomása, kitárulkozása egy fontos tanítást is tartalmaz, miszerint nem embereket, vagy külső körülményeket okol azért, hogy ez a találkozás nem jöhetett létre. Tudja, hogy a gonosz az a nagy akadályozó, aki mindig közbe akar szólni ott, ahol Isten Lelke munkál; de soha nem a gonoszé, hanem mindig csakis az Úré a végső szó (19). Soha ne felejtsük el, hogy nem test és vér, nem emberek ellen van tusakodásunk, végképp nem külső körülmények ellen, hanem az Isten ellensége ellen (Efezus 6,11). Rudolf Bohren, „Predigtlehre” című műve többek között ezt az apostoli tanítást eleveníti fel számunkra: „Isten országa még nincs itt, ezért az igehirdetés és a lelkigondozás harcot jelent; nem az emberekkel, nem a helyzetekkel, hanem a Sátán birodalmával. Jézus nagypénteki és húsvéti győzelmét érvényesíteni kell a mindig újraéledő ellenséggel szemben. Nekünk nem emberek ellen kell harcolnunk, bármit élünk is meg. Ellenségünk nem a valamilyen mértékben befolyásolt ember, vagy a körülmények. Ha ezt tudjuk, valamint Jézus Krisztus győzelmébe vetett bizonyosságunkat újra és újra elkérjük, akkor soha nem fogunk megkeseredni.”

 

október 14. csütörtök

(1) „Ezért amikor ezt már nem bírtuk tovább elviselni…” (1Thesszalonika 3,1–8)

Vannak olyan helyzetek, amelyeket már alig bírunk elviselni?

Sok ilyen élethelyzet próbálhat meg bennünket, amelyek emberileg szinte elviselhetetlenek. Az apostol is számos próbatételt élt meg. Ezek közül az egyik az volt, ahogy vágyódott szeretett gyülekezete, a thesszalonikaiak után, valamint ahogy aggódott irántuk. Az apostol életében minden próbatétel a Jézus Krisztus ügye iránti szeretetéből fakadt, és nem csak úgy az emberi élet általános járulékaiként támadtak azok az életútján (1).

Ahol pedig az elviselhetetlenül nehéz helyzetek Jézus Krisztus követéséből fakadnak, ott az Úr azokból mindig ad szabadulást, megoldást. Pál Athénból elküldte Timóteust Thesszalonikába, hogy általa érdeklődjön felőlük, valamint biztassa, erősítse az ottaniakat, hogy meg ne tántorodjanak, ha továbbra is üldöznék őket, hiszen Isten népe erre van rendelve ebben a világban (2–5). Timóteus jó hírekkel jött vissza, a thesszalonikaiak hitét, állhatatosságát és irántuk való szeretetét illetően, ez pedig az apostolnak is erőt adott (6–8).

Az apostol „feléledt” elviselhetetlen helyzetéből, mert a thesszalonikaiak szilárdan álltak a hitben (8). Vagyis egymás hitét kell erősítenünk, bátorítanunk, mindenkor! Nem gyengíteni – sokszor ezt tesszük – hanem erősíteni! Feléled az én hitem, ha a másik hite hitelesen erős számomra, és én ugyanígy erősíthetem a másik hitét. Vegyük észre, hogy az apostol úgy beszél a szilárd hitről, hogy abban a krisztusi szeretet az egyik tartóelem, vagyis nem valami ridegen szilárd hitről van itt szó (8). Ha a hitből nem sugárzik a szeretet, az élet valóban elviselhetetlenné lesz.

Ne becsüljük le azokat az elviselhetetlen helyzeteket se, amelyek nem közvetlenül Jézus Krisztus követéséből fakadnak, mégis tele van azokkal az életünk. Bizony, a sokféle elviselhetetlen mindennapi- és határhelyzetben az egyetlen erőforrás csakis a Jézus Krisztusba vetett hit: Ő ad szeretetet, reménységet, szabadulást. A hit éppen annak bizonyossága, hogy ez a szabadulás már a miénk. Ez a bizonyosság teszi elviselhetővé az elviselhetetlent; csak ez!

Október 15. péntek

(11) „…Jézus Krisztus egyengesse utunkat hozzátok…” (1Thesszalonika 3,9–13)

Eljutni saját magamtól a másik emberig! Ez életünk legfontosabb feladata. Mindenekelőtt pedig ez csoda: az önzéstől eljutni a szeretetig, minden akadály ellenére. A másik ember mindig az, akit az Isten ránk bízott: a szeretteink, akik között élünk, aki mellett éppen vagyunk.

Akkor lehet utunk a másik emberig, ha van utunk az Istenig (11), aki képessé tehet bennünket a valóságos szeretetre, makacs és érdekvezérelt, valamint ügyesen leplezett önzésünk ellenére is.

A valóságos szeretet, megbocsátva, kipótolja az embertárs hiányosságait, nem pedig keresi és felnagyítja azokat (10).

Jézus Krisztus az út: Istenhez, a másik emberhez, és önmagunkhoz; mert ebben a szeretetben teljesedhet ki a saját életünk is.

De jó tudni, hogy az egyetlen úton járhatunk! Ma megint közelebb: az Úrhoz, egymáshoz, önmagunkhoz.

Imádkozzunk: Urunk! Köszönjük, hogy Te vagy az út! Egyengesd utunkat, Tehozzád, egymáshoz, hogy önmagunk boldogságát is így találhassuk meg. Ma is közelebb, közelebb Uram, Tehozzád! Ámen!

Október 16. szombat

(7) „…megszentelődésre.” (1Thesszalonika 4,1–8)

Istennek tetsző módon élni, ebben előbbre jutni, ez a megszentelődés, amellyel kapcsolatban fontos az intés (1), de amelyben nem az intés, nem a megszabott rendelkezések, hanem az Isten Szentlelke vezet bennünket (8). Az intés figyelmeztet; a nem szeretetből kimondott intés pedig inkább megszégyenít, sőt indulatot és ellenállást is kiválthat. Isten Lelke azonban erőt és örömöt ad a megszentelődés útján.

Ez a hívő ember boldog tapasztalata egyben, mert ahogy haladunk a hit útján, miközben telnek az évek, olyan jó megélni, hogy egyre inkább megerősödik bennünk a bizonyosság és lenyugszik, leülepszik, feltisztul az életünk, fokozatosan csak az evangéliumi lényeg számít, a hit, a remény és a szeretet, a Jézus Krisztusban elnyert üdvösség öröme, valamint az ebből fakadó hűséges szolgálat. Ennek tapasztalata üdvbizonyosság és a legnagyobb boldogság is egyben, miközben szeretteinkért, és a ránk bízottakért közbenjáró könyörgést mondunk, hogy ők is megtapasztalhassák ezt a csodát.

Pál konkrétan megnevez két területet, amelyektől Isten minket óvó akarata szerint tartózkodnunk kell: a paráznaság, annak minden változatát ideértve; valamint a másokat megbántó, önző túlkapások sora, amelyben becsapjuk testvéreinket, embertársainkat (3–6). Mi azonban elsősorban nem azért tartózkodhatunk ezektől, mert miattuk megítél majd az Úr (6), hanem mert Isten Lelke vezet, megőriz, megtart a tiszta és egyre tisztuló életben, korábbi bűneinket megvallva, az Ő kegyelmébe bizonyosan belekapaszkodva. Hiszen az Úr a tiszta életre hívott el bennünket, abban megőriz, és nem engedi, hogy megszégyenítsük nevét. Ő az események Ura is, nem enged bemenni olyan ajtón, amin nem szabad! (7–8)

Áldott legyen ezért az egyre inkább kiteljesedő életért az Úr, amely Jézus Krisztusban már most a miénk, és „odaát” maradéktalanul beteljesedik!