Az Ige mellett — 2021. negyvenhetedik hét

2021 – Negyvenhetedik hét (11.14.–11.20.)

November 14. vasárnap

(15) „…helyesen fejtegeti az igazság Igéjét.” (2Timóteus 2,14–18)

Imádságunk tárgya, hogy Isten olyan kipróbált munkásai legyünk, életünk utolsó percéig, mint akik nem vallanak szégyent, hanem hűséggel megállnak. Isten kipróbált munkásának hűsége abban áll, hogy helyesen fejtegeti az igazság beszédét, Isten Igéjét.

Helyesen az szólja az Isten Igéjét, aki nem bonyolódik okoskodó bölcselkedésekbe, haszontalan szóharcokba, üres fecsegésekbe, amely a hallgatók kárára van. Sokat és hosszan tudunk beszélni, prédikációkban ugyanúgy, mint bármely egyházi megnyilvánulásban. Az evangéliumot kell szólni, röviden, konkrétan, pontosan, életszerűen, nem provokálva senkit (14).

Helyesen az szólja az Isten Igéjét, aki nem hirdet olyat, ami ellenkezik Isten kijelentésével. Annyi, de annyi szellemi áramlat akarta mindig is befolyásolni a keresztyén tanítást, és az így összekeveredett gondolatok aztán Isten Igéjének és üzenetének már az ellenkezőjét hirdették. Pál a mai Igében is említ tévtanítókat, akiket meg is nevez. Ezek a görög halhatatlanság tanítását belekeverték a keresztyén üzenetbe, Isten Igéje pedig pont az ellenkezőjéről szól. Az ember halandó, csak Isten hatalma és kegyelme adhat megoldást a halál kérdésére (17–18). Urunk, el ne térjünk a Te Igéd tiszta tanításától, üzenetétől, ebben az ezerféle kínálatú világban, ahol összekevernek mindent mindennel!

Helyesen az szólja az Isten Igéjét, aki nem lesz szentségtelenné, istentelenné, aki a legnyomorultabb helyzetben is megmarad az Isten tisztelete mellett, mint ahogy Jób hűséges maradt mindvégig: „Mindezekben nem vétkezett Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedett.” (Jób 1,22) Mi is csak akkor nem vétkezünk az Úr ellen, ha mindenkor magasztaljuk Isten nevét. (16) Vagyis helyesen szólni az Isten Igéjét azt jelenti, hogy egész életünkben hűségesek maradunk az Úrhoz, életünkkel is alátámasztva, hitelesítve az igazság beszédét.

Helyesen szólni az Isten Igéjét azt jelenti, hogy a megváltás evangéliuma, Jézus Krisztus feltámadásának örömhíre ragyog fel minden Igéből általunk, amely rámutat arra, hogy a magunk erejéből nem tudjuk megoldani az élet alapvető problémáit, csak ha az Úr könyörül rajtunk. Ő könyörült!

November 15. hétfŐ

(21) „…megszentelt edény lesz…” (2Timóteus 2,19–26)

Bizonyosságunk az, hogy Isten tulajdonai vagyunk, az övéi vagyunk, akiket minden helyzetben ismer, számontart és nem enged elszakítani magától soha az Úr. Ez a bizonyosság életünk minden percének szilárd alapja, miközben annyi minden ingadozik vagy éppen összedől körülöttünk. Más képpel élve: ez a bizonyosság Isten szeretetének pecsétje az életünkön (19).

Ez a bizonyosság arra is késszé tesz bennünket, hogy elhagyjunk minden gonoszt, minden olyan dolgot, ami nem kedves az Úrnak. Aki az Úr nevét vallja, az szentül él, miközben élete egyre inkább tisztul, érik. Az apostol is jövő időben fogalmaz: ilyenekké leszünk. Maga az Úr a garancia erre, nem egyszerűen csak a mi akarásunk és erőfeszítésünk, hanem az Úr, aki nem engedi, hogy övéi átlépjenek olyan határokat, amelyek az istentelenség lejtője felé vezetnek; hiszen Isten az események Ura is, övéi életében (19).

A szentség kapcsán szintén egy képet tart elénk az apostol. Különféle anyagból készült edények vannak egy háztartásban, de az edény szentségét nem az anyaga határozza meg, hanem az, hogy mivel töltik meg az edényt, mit hordoz maga az edény. Mivel van tele az életünk? Mit kell kiborítani abból, hogy helye legyen ott annak a Valakinek, aki egyedül adhat értelmet életünknek, és Aki azt az örökkévalóság távlataiba helyezheti azt. Ne felejtsük el, hogy egy edény akkor is értelmetlen önmagában, ha szép anyagból készült, de csak öncélúan kérkedik magával, szépségével, nemességével, adottságaival, ám valójában üresen porosodik az élet stelázsijának legmagasabb fokán (20).

Azok az edények is szentté lehetnek, amelyeket nem istentiszteleti, hanem hétköznapi használatra szántak (20). Sőt, ez a küldetésünk: a hétköznapokban is szentül élni, az élet istentiszteletét élni! (Róma 12,1–2) Világosan megfogalmazza az apostol, mit jelent ez a szentség, a hétköznapokra nézve: hasznossá lenni mások számára, az Úrnak kedves módon. Így legyen megszentelt edény az életünk, mint akik nemcsak az emelkedett ünnepeken, hanem a hétköznapokban lesznek hasznossá, áldottá. Hasznos-e az egyház? Hasznos-e mások számára az, amit mondunk, hirdetünk, teszünk? Értik-e azt az emberek? Épülnek-e általunk? Békességszerzők vagyunk-e, még akkor is, amikor megvalljuk a hitünket? Urunk, tégy bennünket így „megszentelt edényekké”, mint akik mindenkor hasznosak, áldottak!

November 16. Kedd

(5) „Az ilyenek a kegyesség látszatát megtartják ugyan…” (2Timóteus 3,1–9)

A test letagadhatatlanul jelez és kiköveteli a magáét. A testi fájdalom meggyötör, legyen az akár egy fogfájás, vagy derékfájás, az igazán nagy és tartós testi kínokról nem is beszélve. A test azonban a testiségben is kiköveteli a magáét, mert csak magát szereti, és azt akarja, hogy neki jó legyen, minél jobb és élvezetesebb. Döbbenetes az a bűnkatalógus, amit itt a testi emberről leír az apostol (2–4). Olvassuk csak el egyenként ezt a „listát”, önvizsgálatot tartva, nem a másikra, hanem magunkra gondolva! A testi ember leírásának összegzése ennyi: „…inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.” (4)

A testiség legnagyobb nyomorúsága az, hogy képes a kegyesség látszatát is kelteni, miközben csakis önmagát szolgálja és nem az Urat. Ez azonban csak látszat, mert a testi emberből hiányzik a kegyesség ereje (5); valójában üres, képmutató kegyesség ez. Az ilyen kegyesség nagyon okos, kiváló ismeretei vannak az igazságról, de magához az igazsághoz, a megváltó Jézus Krisztushoz semmi köze sincs (7), inkább ellent áll annak (8), és megbízhatatlansága előbb-utóbb nyilvánvalóvá lesz (9). Pál egy nem pontosan beazonosítható bibliai példát is említ az ilyen hamis, testi kegyességre – valószínű a Mózes idejében hitető egyiptomi varázslókra célozva (8) –, de valójában saját korának hasonló nyomorúságára utal, miközben a mára nézve is, minden direkt aktualizálás nélkül, elevenné lesz számunkra ez az igeszakasz.

Mi is mindannyian ilyenek voltunk egykor, de Isten könyörült rajtunk, megváltott bennünket, testünket és lelkünket egyaránt, és újjászült bennünket. Élhetünk a Lélek szerint, éljünk a Lélek szerint! (Galata 5,25) A testünk is Isten ajándéka, minden fájdalma és nyomorúsága ellenére megváltott test ez, hiszen egész valónk – testünk és lelkünk – meghalt és feltámadott a Jézus Krisztussal! Urunk, könyörülj, adj megtérést, új életet, örök életet, hiteles kegyességet, amely örülni is tud, Teszerinted való módon az életet is tudja élvezni, amikor annak adatik ideje. A hiteles kegyesség nem tökéletesség, hanem mindenkor az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozó élet, akit az Úr felemel és megszentel! A hiteles kegyességben testünk a Szentlélek temploma lesz (1Korinthus 6,19). Az ilyen emberben kiformálódik a Krisztus, és élete Léleknek és erőnek megmutatásává formálódik, még testi elesettségében is (1Korinthus 2,4). Ez a csoda csakis az Úr cselekvése! Cselekedd ezt, Urunk, hogy az utolsó, nehéz idők számunkra a reménység és az üdvösség idejévé lehessenek! (1)

November 17. szerda

(11) „…megszabadított az Úr!” (2Timóteus 3,10–17)

Nehéz és veszélyes szolgálata volt az apostolnak, hiszen miközben Jézus Krisztus evangéliumát hirdette, sok üldöztetést kellett elszenvednie. Az Úr azonban megőrizte az apostolt.

Aki az Úr ügyében jár, azt mindenkor üldözni fogják: ezt kimondja az Ige, és mind a mai napig tapasztaljuk is (12). Sok formája van az üldözésnek, például a „jóléti életmódból fakadó üldözés”.

Aki az Úr ügyében jár, azt megőrzi az Úr! Az isteni szabadítás megnyilvánulhat így is: megőriz bennünket az Úr. Magam is csodaként élem meg az életemet, szolgálati időmet, noha messze nem hasonlítható mindez az apostol szenvedéseihez, de ennek ellenére én is hálát adhatok, hogy mindezidáig megőrzött az Úr sok-sok nehéz és nyomorúságos ügyben, amelyekből emberileg alig látszott kijárat (11).

Lám, Timóteust nem elriasztotta az a sok szenvedés, amit Pál életében látott, hanem követte az apostolt, és az apostolon – mint példán – keresztül, magát az Urat követte. Mindig hiteles, krisztusi, emberi bizonyságtételeken és példákon keresztül követjük az Urat. Jézus Krisztus követése nem egy kellemes utazás, tele van küzdelemmel, de életünk egyetlen értelme és öröme csakis ez.

Márpedig ahol a gonoszság egyre határtalanabb, ott csak egy szabadulás létezik, Jézus Krisztus megváltó és újjászülő szeretete, amely az örök élet tágasságában él ebben a világban, ezért tud megelégedni, szeretni, adni, megbocsátani, lemondani, ha kell, alulmaradni, önmegtagadni, békességet szerezni (13). Ez a szabadítás nemcsak megőriz a bajtól és a bajban, hanem krisztusi hittel erőt kap a baj elhordozásához, és a baj ellenére – azaz mindenkor – is részesül az üdvösség szabadító bizonyosságából. Ez a szabadítás új emberré formál. Erről a szabadításról, ennek örömteli ajándékáról szól az egész Írás, ezért nincs annál „hasznosabb” (16–17).

Kegyelmi állapot, hogy megmaradhatunk, minden időben, az Úr mellett, az Ő Igéje közelében, mert Isten örök szabadító szeretettel megmarad mellettünk! (14)

November 18. csütörtök

(5) „…szolgálatodat maradéktalanul teljesítsd.” (2Timóteus 4,1–5)

Urunk, segíts bennünket, hogy ránk bízott szolgálatunkat maradéktalanul betölthessük! Bizonnyal, ha Te küldesz minket egy adott feladatra, akkor Te magad vagy a garancia arra, hogy szolgálatunkat betölthessük (5).

A szolgálat betöltése Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, megélése, képviselete! (5) Ravasz László konkrétan fogalmaz: „Ne igyekezz népszerű lenni, ne kotnyeleskedj világi dolgokba, hagyj békét az emberi tudományoknak, ideológiáknak, filozófiáknak: az evangéliumot prédikáld! Az evangélista munkáját cselekedd: beszélj Krisztus halálláról és feltámadásáról, arról, hogy mit mondott és mit tett az Úr!” Ne azt hirdessük, amit a viszkető fülű világ szeretne hallani, mert nem a világnak kedves, érdekes és új vezet az üdvösségre; de nagyon szeressük a világot, az embereket! (3) Az egészséges tanítás nem egy tökéletes tanrendszer, hanem a Jézus Krisztus evangéliuma, amely újra üdvösségesen egésszé formálja a töredezett emberi életet. Ne magunknak, hanem Krisztusnak gyűjtsünk embereket! (3)

A szolgálat betöltése tehát azt jelenti, hogy Isten Igéjének üzenetét, Jézus Krisztust mindenkor képviseljük, felvállaljuk, hirdetjük és éljük, mert egész életünk értelme és célja ez, ezért erre a szolgálatra minden idő alkalmas (2). Isten Igéje örömhír, tehát mindenekelőtt az evangélium követei vagyunk (5). Ahol pedig Jézus Krisztus evangéliuma szól, az mindig a kellő időben biztat, int és tanít; mikor mire van szükségünk, illetve éppen mit bíz ránk az Úr ezek közül, egy adott helyzetben. Soha ne felejtsük el, hogy a krisztusi örömhír elsőként biztatás, tehát az intésben és a tanításban is ott kell lennie a biztatásnak (2).

A szolgálat betöltése során megadja az Úr, hogy józanok és megfontoltak lehessünk, a bajokat pedig türelmesen elhordozzuk. Igen, a szolgálathoz naponta el kell kérni a józanság és a türelem Lelkét! (5) Az Úr kegyelméből bizonnyal örömmel állhatunk meg majd Őelőtte, a számadás idején (1).

November 19. péntek

(8) „…akik várva várják az Ő megjelenését.” (2Timóteus 4,6–8)

Akik várva várják Jézus Krisztus visszajövetelét, azok nagyon várják Őt, sóhajtozva, könyörögve várják.

Ez a várakozás arra utal, hogy életünk kiteljesedése, megváltásunk kivirágzása Jézus Krisztus visszajövetelével lesz valósággá. Addig töredék itt minden. Felgyorsult életmódunk során mindinkább tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb, problémásabb körülöttünk minden. Bármihez nyúlunk, az nem egyértelmű, feszültséget generál, érdekeket sért. Rengeteget kell dolgozni, már a talpon maradáshoz is, miközben – minden erőlködésünk ellenére – annyi gyarlóság terhel bennünket, de másokat is, és az események is gyarlók, sok nyomorúsággal, fájdalommal. Szinte már azt is megfogalmazzuk, hogy annyi mindenből kimaradnánk, annyi mindenben nem szívesen veszünk részt… Ez a „várva várás” bűnbánattal és sóhajtozva várja az Urat, mint egyetlen megoldást.

Ez a várakozás azonban arra is utal, hogy amíg tehetjük, addig tesszük a dolgunkat, végezzük a szolgálatunkat, addig futunk, de úgy, mint akik a hitet megtartják, illetve, mint akiket megtart a hit. Igen, ez az egyetlen reménységünk, hogy miközben az Urat váró, imádkozó hűséggel tesszük a dolgunkat, Ő megtart bennünket, Ő reménységet ad, hiszen úgy futunk, mint akik már elnyerték az igazság koronáját. Ez a futás nem versenyfutás, hanem annak az embernek a futása, aki a versenyt már megnyerte, ez már a győztesek köre, ezért reménységgel, bizonyossággal teljes, nemes futás az (8).

Ez a várakozás tudja azt, hogy amikor el kell költözni ebből a világból, akkor Jézus Krisztus kegyelméből állhatunk meg az Úr előtt, mint akik, szintén az Ő kegyelméből, itt is örömmel és nemesen, feddhetetlenül, a sok gyarlóság ellenére is határokat át nem lépve futhattak, amíg lehetett. Az időt csak az Úr tudja! (6) Mi azonban várva várjuk az Urat, minden nap, és a mai napon is Ővele indulunk a „futásba”, bizonyossággal, nemesen, megtartó kegyelmére hagyatkozva.

November 20. szombat

(17) „De az Úr mellém állt…” (2Timóteus 4,9–22)

Letagadhatatlanul előbukkan Pál emberi arca itt is, amikor búcsúzik a földi élettől és a szolgálattól. Jó, hogy ezeket az emberi villanásokat is megmutatja Isten Igéje. Ezzel is Isten Lelke munkál közöttünk. Lám, az az apostol, aki a mindenkori örvendezésre hívta fel a figyelmünket, maga is tudott csüggedni. Az emberlét része a csüggedés, hiszen testben-lélekben elfáradunk, egyedül maradhatunk, kiszolgáltatottan „fázhatunk”, és közben sok rosszat követhetnek el ellenünk mások. A csüggedésnek ráadásul az a természete, hogy a bajokat felnagyítja, és már semmi mást nem lát az ember, csak azt, ami reménytelenné teszi a helyzetét (9–16).

Az apostol csüggedése azonban csak átmeneti villanás Pál hangjában. Most sem, ebben a helyzetében sem a csüggedésé a végső szó! Amíg tart az ideje, az utolsó pillanatig hasznosan szolgál: könyveket és köpenyt hozat Timóteussal (13), valamint kéri, hogy Márkkal együtt jöjjön el hozzá mielőbb, mert kettejüknek nagy hasznát veszi a szolgálatban (11), imádkozik ellenségeiért (16). A csüggedésnek nem ad uralkodó helyet Pál, hanem teszi, amit tehet, mindvégig hűséggel (Jelenések 2,10).

Hiszen a bizonyosság mindig felülírja a csüggedést: „De az Úr mellém állt!” (17) Jézus Krisztusban örökre mellénk állt az Isten, velünk van mindenkor (Máté 28,20), nem hagy minket elveszni a gonosz markai között (18), életünket, munkánkat megáldja, amíg kirendelt időnk tart (17), végül bevisz minket az Ő mennyei országába (18). Pál hálával tekint vissza életére, amelyet megáldott az Úr, hiszen általa lett teljessé az Ige hirdetése (17). Végül is nyoma sincs itt a csüggedésnek: hála, bizonyosság, magasztalás zeng (18).

Urunk, add, hogy így élhessünk mi is, életünk utolsó percéig, elűzve messze magunktól, Teáltalad, minden csüggedést!