Az Ige mellett – 2021. negyedik hét

2021 – negyedik hét (01.17–01.23.)

Január 17. vasárnap

(7) „De én az Urat várom…” (Mikeás 7,1–7)

Sötét, ködös, nyirkos ez a január; úgy ráül az emberre. Nem függünk az időjárástól, az évszakoktól! – mondjuk határozottan, de mégis emberből vagyunk, és bizony hat ránk a tartós félhomály.

A sötétség azonban tartósabb és nyomasztóbb; tényleg független az évszaktól. Kivesztek az országból a hívek – ezt látja Mikeás –, ezért gyümölcstelen az emberi élet, vagyis alattomos lett körülöttünk minden és mindenki, vezető és vezetett, bíró és elítélt, főrangú és alrangú egyaránt. Mindennel bántjuk egymást; csűrjük-csavarjuk az ügyeket, mindenből feszültség keletkezik, nem lehet bízni senkiben; még a családban sem (1–6). Döbbenetes képet tár elénk Mikeás: A legjobb ember is olyan, mint a tüskebokor (4).

Ebben a sötétségben szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása. De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem (7). Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (7,8), az elhagyatottságból az Ővele és egymással való üdvözítő közösségre (7,14), a romokból az épülésre (7,11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Efezus 3,19).

 

Január 18. hétfő

(7) „De én az Urat várom…” (Mikeás 7,7–20)

Életünk sötétségében szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása. De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem (7). Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (8), az elhagyatottságból az Ővele és egymással való üdvözítő közösségre (14), a romokból az épülésre (11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Efezus 3,19).

Ennek a felemeltetésnek része az, hogy bűneink következményeit el kell hordoznunk, de az Úr kezében van a perünk, nem emberek kezében. Nincs ennél nagyobb bizonyosság: az Úr intézi az ügyünket, életünk ügyét, Isten népe ügyét, a világ ügyét. Isten népének pedig az a boldog bizonyossága, hogy a büntetést és a nyomorúságot is javukra fordítja az Úr (9). Ellenségeink nem örülhetnek a bajunknak (10), hanem eljön majd az az idő, amikor az élő Istenhez járulnak a népek, és mindenki megbecsüli Isten népét (11–17). Jó ezt tudni, mert Isten népe lenézett, megvetett nép ezen a világon, minden korban gúny és üldözés tárgya. Mi az Urat várjuk, aki így mutatja meg szabadítását rajtunk.

A próféta könyörgő hitvallása bizonyosságban csúcsosodik ki: Kicsoda olyan Isten, mint Te? (18–20) Minden, kedvünket szegő, életet elemésztő sötétség ellenére is felragyog a mi reménységünk! Az Úr legyőzte a sötétséget: Jézus Krisztusban! Őbenne megbocsátotta a bűnt, elengedte a vég nélküli büntetést, mert nem tartja meg örökké haragját, hiszen a kegyelemben leli kedvét. Íme, a kellemes idő, a kegyelem ragyogó napja (2Korinthus 6,2). Isten népe kegyelmet nyert nép, aki kegyelmet hirdet, és ennek a népnek tagjai, egy tövises világban „kellemes” és nem bökdöső emberekké lesznek.

 

Január 19. kedd

(1) „Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni! (Habakuk 1)

A Kr. e. 612. évben rombolták le a babiloni és méd seregek Ninivét, Asszíria fővárosát, és ezzel véget vetettek Asszíria uralmának. Az egyiptomiak kihasználták a lehetőséget, és ellenőrzésük alá vonták a Közel-Keletet. Ekkor, Kr. e. 605-ben a babiloniak, Nebukadneccar vezetésével Karkemisnél legyőzték az egyiptomiakat. Ezzel elkezdődött a térségben a babiloni uralom. Habakuk Jeruzsálemben prófétált, Kr. e. 605–597 között, amikor a babiloniak a déli országrészt megtámadták és az első fogságra vitel megtörtént (2Királyok 24,10–16). Az északi országrészről már nem esik szó. Habakuk a közeljövőben számol a teljes babiloni megszállással. Habakuk kérdéseket tesz fel az Istennek, ő így gyakorolja prófétai tisztét. Babilon kíméletlen hatalmi törekvései komoly kérdéseket ébresztenek a prófétában, Isten történelemben való cselekvését illetően. Habakuk könyve a próféta és Isten párbeszédéből áll. Gyakran értelmezték a prófétai könyv első két fejezetét az utolsó időkre nézve.

A próféta imádsága, kérdések özöne. A próféta így könyörög népéért, miközben egy hatalmas, idegen sereg közeledik feléjük, és ők tele vannak félelemmel. Ez a prófétai könyv is bizonyság arra nézve, hogy kérdezhetjük az Istent, amikor kétségek gyötörnek, amikor nem értjük mindazt, ami történik velünk és körülöttünk. Kegyelmi állapot, ha kérdéseinkkel az Úrhoz fordulunk, mert Ő az egyetlen, aki megoldást ajándékozó, megnyugtató választ adhat kérdéseinkre.

A próféta először saját népének bűnei miatt kérdezi kiáltva az Urat (1–4): Meddig tart még népe hitetlensége és engedetlensége? Hiszen a megmaradt országrészben erőszak, romlottság, nyomorúság rombol, miközben perek és viszályok támasztanak feszültséget mindenütt, és nem érvényesül az igazság.

Isten válasza közli a prófétával az eljövendő ítélet hírét, miszerint nem lesz igaza senkinek sem, mert mindenki vétkes és egyaránt büntetést érdemel (5–11). Nagy és félelmetes nép közeledik. Így írja le a babiloniakat a próféta: kegyetlen és szilaj nép, gyorsabb a párducnál, vadabb a farkasnál, elevenebb a zsákmányra lecsapó sasnál. Ez a nép birtokba veszi azt, ami nem az övé, hajlékokat, vagyonokat, értékeket. Ez a nép önmaga szabja törvényét, erőszakos szándékkal jön, önmagát isteníti, foglyul ejt más népeket és királyokat.

A próféta magasztalja az Urat (12–13). Nagy és félelmetes nép lesz az Isten ítéletének eszköze, mert Isten nem nézheti tétlenül a rosszat, az elnyomást, a hűtlenséget. De a próféta, Urára tekintve mégis kifejezi reménységét arra nézve, hogy Ő majd könyörül népén: „Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni!” (12) Aki az Úrra tekint, az reménységgel telik meg.

A próféta újra kérdez, kifejezve a veszély, az ítélet közeledtével érzett félelmét (14–17). A próféta többet kérdez annál, mint ami a saját népének idegenek általi sanyargatására vonatkozik. Itt a próféta az emberlét mindenkori kérdését fogalmazz meg: bűnösök vagyunk, de ennél még nagyobb a nyomorúságunk, tehetetlen férgek vagyunk, horoggal kifogott, partra vetett halak, akiket kerítőhálóba gyűjtöttek a pusztulás előtt, és örvendeznek azok romlásán. Érzékenyen érint a kép. Valaki említette nekem, hogy ő soha nem szerette a horgászok és a vadászok viselkedését, a lelkületet nem bírja elviselni; szórakozva mészárolni… Enni kell, de mások kárára szórakozni tilos, meggazdagodni még inkább. A próféta kérdése megváltás, Krisztus után kiált, mert emberi bölcsesség, „vélt jóság” és forradalmi vagy reformeri erőlködés nem hozza el soha a megoldást; hanem csakis az Úr megváltó cselekvése.

   

 

 

Január 20. szerda

(20) „Az Úr azonban ott van szent templomában…” (Habakuk 2)

Jaj lesz Babilonnak, mert halálosan megfélemlít minden népet (5–6). Jaj lesz Babilonnak, mert gátlástalanul kifoszt másokat, és rakásra gyűjtve azt, ami nem az övé, tisztességtelen haszonhoz jut (7–11). Jaj lesz Babilonnak, mert vérontással és álnoksággal szerzi meg hatalmát és dicsőségét (12–14). Jaj lesz Babilonnak, mert megalázza, meggyalázza embertársát (15–16). Jaj lesz Babilonnak, mert Isten népe ellen fordult, feldúlta Libanon gyönyörűségét (17). Jaj lesz Babilonnak, mert néma, élettelen bálványokat imádott Istenként, fákat, köveket, aranyat, ezüstöt, dicsőséget (18–19).

Nemcsak Babilonnak lesz jaj, hanem nekünk is, mert megfélemlítjük, kifosztjuk, meggyalázzuk, megöljük embertársunkat, bántjuk Isten népét, és megbántjuk az élő Istent, mert mindenben hiszünk, csak Őbenne nem. Ha minden szépítés nélkül belegondolunk abba, hogy miket művelünk mi emberek, egyházban és világban, ember ellen és Isten ügye ellen, akkor ezeket a jajkiáltásokat nemcsak értjük és jogosnak tartjuk, hanem bűnbánattal magunkra vonatoztatjuk azokat.

Ezeket a jajokat magára vonatkoztató bűnbánat Isten ajándéka, a már a bennünk munkálkodó kegyelem jele. Ez a bűnbánat, az Isten világosságában rádöbben arra, hogy amiért mi fáradozunk, az mind hiábavaló, nagy eredményeink és nagy kudarcaink, nagy örömeink és nagy fájdalmaink egyaránt mulandók. Egyetlen örök és mindenkor változatlan dicsősége csakis az élő Istennek van (13–14), aki mindenkor ott van szent templomában (20). Ezt a bizonyosságot azzal a hittel ragadhatjuk meg, amely szintén az Isten ajándéka. Az élő Istentől kapott, Őbenne bízó hit éltet, alázatossá formál, és ad erőt ahhoz, hogy hűséggel szolgáljunk Istentől készített őrhelyünkön, amíg dobog a szívünk! (1–4)

   

 

 

Január 21. csütörtök

(2) „…haragodban is gondolj az irgalomra!” (Habakuk 3)

Isten ereje ítélet és kegyelem egyszerre. Isten közeledését, szentségét, hatalmát úgy írja le a próféta, hogy felindulásában tapossa a földet és haragjában csépeli a népeket (3–12). Isten dicsősége olyan, mint a nap ragyogása, amely számunkra éltető világosság és melegség; de közelsége megemésztene minket (4). Isten közelsége harag, ítélet, rettenet az elhajlott világ számára; de Isten közelsége szabadulás népe számára (13). Isten szétzúzza a bűnösök házát, de erőt és megváltást ad népének (18–19).

Bizony megremegnek és bomladoznak a népek sátrai; bomladozik életünk sátra. De, akik az Úrban bízunk, azok tudjuk, hogy földi sátrunk összeomlik, mégis van Istentől készített örök, mennyei hajlékunk (2Korinthus 5,1). Mindezt hallva megrendülünk. Ám megrendülésünk az öröm és nem az elkeseredés vagy az ítélet feletti megrendülés: ennyire szeret minket, érdemteleneket, az Úr!

A próféta megremeg Isten hatalma láttán, reszket az Úr haragja miatt és fájdalom járja át csontjait (16). A próféta sajnálja mindazokat, akik Isten ítéletének áldozataivá lesznek. Aki részvétlen, az nem jár hitben. A próféta tudja, hogy Isten ítélete a rendteremtés, az új teremtés kezdete, ezért mielőbbre várja azt; de kéri az Urat, hogy haragjában is gondoljon irgalmára (2). Jézus Krisztusban ez lett valósággá.

A próféta aláveti magát Isten hatalmának, akaratának. Aki pedig aláveti magát az Úr hatalmának, az megszabadul a terheitől, mert egyszerre csak a fölötte uralkodó egyetlen Úr hordozza azokat, mint a roppant oszlopok a híd terheit. Habakuk próféta egyszerre csak nyugtot (16), örömöt (18), erőt (19) kap az Úrtól; reszketése elmúlik, és olyanná lesz, mint a szarvas, aki még a sötét erdőn át is biztosan vágtázik a magaslatok felé (19).

   

 

 

Január 22. péntek

(13) „Az Úr jóságos szavakkal, vigasztaló szavakkal válaszolt…” (Zakariás 1)

Isten szereti és félti népét. Isten, ezt a szeretetét ítéletében mutatta meg, engedetlen népe felé. Isten, népét a büntetés és a próbatétel idején sem taszította el magától. Most eljött az idő, hogy Isten megelégelje övéi szenvedéseit, és az Isten népét sanyargató népek is – akik, noha Isten eszközei voltak az ítéletben – túllépték a nekik szánt határt. Soha ne feledjük el, az Úr szeretetétől senki nem választhat el minket (Róma 8,28–39). Az Úr nem enged el! Az ítélet nem lehet végleges Isten népén, hanem megtéréshez, megtisztuláshoz vezet (1–6).

Isten, aki a történelem Ura is, úgy rendezte az eseményeket, hogy a perzsák legyőzték Babilont Kr. e. 539-ben, majd ezután Círus perzsa király hazaengedte a zsidókat. Ekkor a zsidóknak csak kis része tért haza. Később Dárius király idején (Kr. e. 522–486) prófétált Haggeus és Zakariás, akik buzdították a népet a templom felépítésére (Kr. e. 515). Igen, Isten a történelem Ura, aki kezében tartja népét, de az egész világot és az eseményeket is, a történelmet pedig az Őneki kedves végcéljához vezeti. Legyünk képben az aktuális eseményeket illetően, hűséggel és hittel éljünk azokban, de nehogy belevesszünk a mindennapi csatározásokba. Sokkal több bízatott ránk ennél. Zakariás látomása is ezt hirdeti nekünk: Isten „lovasai” bejárják a földet, és minden napi harci esemény ellenére azt a nyugalmat látják, amit Isten bizonyosan elkészített népének. Lásd azt, ami körülötted történik, szolgáld abban az Úr dicsőségét, és bele ne ragadj a mindennapokba, azok aktuális csatározásaiba – mulandó dolgok ezek – hanem lásd meg azt az üdvösségesen nyugalmas, krisztusi többet, ami hit által már a tiéd; lásd meg és azt hirdesd, éld! (7–12)

Isten tehát a fogság végén jóságos szavakkal vigasztalja népét. Isten mindig evangéliumot hirdet; még az ítélet is az evangélium meghallását szolgálja népe életében. Mi sem tehetünk mást, mint csakis az evangéliumot hirdethetjük, amely Jézus Krisztusban teljesedett be. Hat konkrétum szólal meg Isten jóságos, üdvösséges szavában (13–17). – Isten irgalmasan fordul népéhez, visszatér városukba és templomukba; visszatér népe közé, jelen lesz közöttük. Isten jelenléte az áldás. Isten jelenléte Jézus Krisztus megváltó kegyelme – Isten felépíti népe templomát, majd felépíti Jézus Krisztus testének templomát a feltámadásban, és felépíti a mi testünk templomát is Őérette (János 2,19). – Isten felépíti népe városát, mert feszítenek ki még mérőzsinórt Jeruzsálemben. Isten felépíti, azaz hittel ajándékozza meg újra városainkat, amelyek úgy elvadultak az Úrtól. – Isten népe bővelkedni fog. Ez a bővelkedés testi és lelki javak összessége, amelyeket mindig azért kapunk, hogy azokból másoknak is jusson. A bővelkedés a mennyei, maradéktalan bővelkedés előíze. – Isten kegyelmes jelenléte meg fog vigasztalni bennünket. Bizony, kell ez a vigasz. Csakis Isten a mi vigasztalónk (2Korinthus 2,3–4).

   

 

 

Január 23. szombat

(14) „Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni…” (Zakariás 2)

Van okunk az örömre! Ez az öröm ujjongó öröm, ami elsősorban nem az öröm külső megnyilvánulására vonatkozik, hanem arra, hogy Isten valódi, soha el nem múló örömmel ajándékozza meg népét. Ennek az örömnek a forrása nem bennünk van, hanem a mi Urunkban, aki az élet és az öröm Istene, és aki segítségünkre siet, megszabadít, kihoz a sokféle szolgaság házából, és velünk, közöttünk fog lakni. Ez az örömhír: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Minden vasárnap, minden szent alkalommal; mindenkor, ha Isten Igéje felhangzik, ebben a tényben erősödünk: Jön az Isten, itt van az Isten, velünk van, értünk van, megszabadít, közöttünk lakozik, megtisztít és megszentel bennünket. Jézus Krisztusban mindez végérvényesen beteljesedett.

Ez az öröm arra indít bennünket, hogy ne habozzunk kijönni a régiből és elindulni abba „az új városba”, abba az új életbe, amit az Úr készített nekünk. Zakariás próféta is arra buzdítja a még Babilonban maradtakat, akik komfortosan berendezkedtek a fogságban, és féltek hazamenni a bizonytalanba, hogy induljanak el, fussanak ki, meneküljenek el Babilonból (10–11). Bizony, kényelmesen be tudunk rendezkedni abba, ami nem tetszik Istennek, és nekünk sem jó. Isten kihív, kiszabadít onnan, és személyes védelméről biztosít bennünket. Megépülnek majd Jeruzsálem várfalai, már felmérték az újjáépítendő falak helyét (5–6), de a mi igazi „védőfalunk” maga az Úr, Ő oltalmaz bennünket (7–8). Aki minket bánt, az az Urat magát bántja (12), hiszen mi az Úr tulajdonai vagyunk (16).

Örömre, reménységre, bizonyosságra hangoló, gyönyörű kijelentés ez: Mi az Úr szemfényei vagyunk (12). Az Isten dicsőségének és megváltó szeretetének öröme ragyog a szemünkben, életünkön, minden nyomorúságunk ellenére is. Ez a ragyogás adassék nekünk, a mai napra is, amelyet meglátnak mások is, és ezáltal ők is örömöt, reménységet, bizonyosságot nyernek. Zakariás kimondja, hogy más népek is csatlakoznak majd az Úrhoz (15). Ez Isten népének küldetése, hogy általa áldást nyerjen a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Legyünk csendben (17), figyeljünk az Úrra, az Ő biztató szavára, így induljunk el; csendes, de valódi ujjongással, Isten dicsőségének ragyogásával!