Az Ige mellett – 2021. kilencedik hét

2021 – kilencedik hét (02.21.–02.27.)

február 21. vasárnap

(2) „…megtisztulva a pap elé kerül.” (3Mózes 14,1–32)

A fertőző bőrbetegségből meggyógyult embert fokozatos papi tisztulási szertartásokon át vezették vissza a táboron kívülről a közösségbe (1–20). Ezek a szertartások egyszerre szolgálták azt a várakozási időt – táboron kívül; majd a táborban, de sátoron kívül; végül a sátorban –, amely alapján biztosan gyógyultnak nyilváníthatták az illetőt; másrészt szolgálták a kultikus tisztulást, amelynek során az illető visszatérhetett az Istent dicsérő gyülekezet közösségébe. Isten népe életének minden rezdülését átjárta az élő Istennel való kapcsolat fontossága, minden az Ő színe előtt történhetett, minden mozzanatnak egyszerre kultikus jelentése is van.

Amikor Jézus meggyógyította a leprást és tisztán elbocsátotta őt, akkor erre a mózesi törvényre utal: „…menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel az áldozati ajándékot, amelyet Mózes elrendelt…” (Máté 8,4)

A mózesi törvény nem ad gyógymódokat, mert feladata a tiszta és egészséges közösség védelme volt. Ez fontos. De a törvény szilárd paragrafusai gyógyító orvos után kiáltanak, aki segít a betegen. Aki pedig már volt orvos kezén, az tudja, hogy ennél is többre van szükség: az Úr kegyelmére, szabadító és megváltó irgalmára. Védeni kell a még egészségeset és tisztát; valamint testben, lélekben, hitben gyógyítani kell a beteget. Ez a kettő együtt fontos. A mózesi törvény szertartásai Jézus Krisztus, az áldott orvos után kiáltanak, mert csak az Ő kegyelmes hatalmának oltalmazó közelében tapasztalhatjuk meg együtt ezeket a csodákat.

Amikor a megtisztulni akaró a pap elé állt (2), hogy az megállapítsa tisztaságát, akkor valójában az Úr elé állt. Az áldozatok bemutatása is azt hirdeti (10–20), hogy az Úrtól való a gyógyulás, amely mindig testi és lelki-hitbéli egyszerre. Az áldozatok egyszerre mutatnak rá az ember bűnére, és ugyanakkor hálát adnak Isten szabadításáért. Az Úr Jézus Krisztus a mi gyógyítónk, aki megszabadít, megtisztít, megvált, örök életet ad.

A testi betegség nem bűn, de a bűn zsoldja maga a betegség és a halál (Róma 6,23). Ezért a betegség ma sem választható el az ember alapvetően nyomorúságos, halandó állapotától. Éppen ezért értelmezhető a mai Ige magasabb szinten, átvitt értelemben is.

Döbbenetes, hogy milyen gyorsan bedarálja az Isten közelében élő embert is a tisztátalanság, amely ugyanúgy fertőz. Elkeserítő, hogy milyen esetek történnek közöttünk is. Ezért a tisztát, az egészségeset védeni kell, el kell keríteni. Áldott, védett „rabság” az Úr kerítésén belül lenni. Napi imánk lehet ez: „Uram, ne engedj a szent kerítésen kívül, mert nem tudok megállni, mert elesek, koszos leszek! Ha pedig mégis kint van feladatom, vértezz fel a Te erőddel, hogy megállhassak!”

Ugyanakkor a betegeket – a sokféle nyomorultat, akik nem is tudják, hogy a táboron kívül élnek, csak szenvednek a magánytól, még az emberek tömegében is, összevissza kapcsolatoktól sebzetten, mindenféle tisztátalanságtól terhelten – nem hagyhatjuk magukra. Mindnyájan ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk (1Timóteus 1,13).

„Urunk, Jézus Krisztus, aki a táboron kívül értünk szenvedtél (Zsidókhoz írt levél 13,11), aki felvetted az embersorsot érettünk, hogy isteni hatalmaddal rajtunk könyörülj, tisztíts meg bennünket, hogy visszatérhessünk gyógyító közelségedbe és néped közösségébe, oltalmad alá!”

 

február 22. hétfő

(48) „…tiszta a ház…” (3Mózes 14,33–57)

Amikor kipakolunk egy házat, akkor látjuk, milyen „koszban” éltünk, minden odafigyelés ellenére is, és milyen retkesek a falak, hullik a vakolat. Hány épületet, közöttük hány parókiát láttam ilyen állapotban, de templomot is… Isten Igéje kiterjed életünk minden területére, és szentségének, tisztaságának igénye testünkre, lelkünkre, ruhánkra, lakóhelyünkre, egész életünkre kiterjed. Ugyanakkor éppen ebben az igényben látjuk azt, hogy milyen tisztátalanok vagyunk, mindenestől és mindenünkkel együtt. Aki minden tekintetben „takarít”, az ilyen ember tudja ezt és vágyik a tisztaságra. Aki már nem takarít, az beletörődött a mindent eluraló tisztátalanságba… Isten népe, a hit embere nem törődik bele a „világpiszokba” – Németh László így nevezte a mindent eluraló bűnt –, de azt is tudja, hogy a valódi tisztulást csakis az Isten hatalma és kegyelme ajándékozhatja nekünk. A törvény szerint a pap állapította meg a ház tisztaságát (48), amely kifejezi, hogy a tisztulás nem tőlünk jön, de nekünk könyörögni kell érte, beismerve a megemésztő, gyötrő „koszt”.

A ház poklossága olyan penészesedést, gombásodást jelentett, amely nyirkos környezetben jöhet létre, és amely veszélyes lehetett a teljes épületre, de még inkább a házban lakókra. Az épület tisztasága a benne élők tisztaságát szolgálta. Az épület az emberért van (33). A tárgyak vannak értünk, nem mi a tárgyakért, noha vannak nagyon fontos tárgyaink, amelyek Isten kegyelmeként kísérhetnek csak végig bennünket életünk során; a sorrend azonban soha nem fordulhat meg! A kőből készült házakra vonatkozó tisztulási szertartás akkortól érvényes, amikor Isten népe bevonulhatott az Ígéret Földjére (34). A kőházak építése az örök hazára utal, de soha ne felejtsük el, hogy nekünk itt nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14).

A kezelés során a teljes házat kipakolták. Egy házat kipakolni olyan, mint az életünket kipakolni, egy sereg felesleges dolgot elengedni, külső és belső nagytakarítást tartani, a szemetet meglátni, összeseperni, kivetni… Annyi felesleges „cuccot” hordozunk, testi és lelki értelemben egyaránt. Áldott legyen az Isten, hogy megmutatja, mit kell kidobni, és mi az, ami maradhat, mert fontos, mert továbbra is szükséges, vagy szabad hordozni, szolgálatból, illetve életünk örömeként. Vannak tárgyaim, amelyeket nehéz lenne elengedni, és imádkozom, hogy életem végig velem maradhassanak. Noha ez ó-emberi kérés, ezért legyen minden az Úr akarata szerint, hogy semmi ne legyen bálvánnyá. Amennyiben eltűnt a „ház poklossága” akkor a korábban szokásos áldozatokkal tisztították meg a házat (48–53). Az úgynevezett „kétmadaras szertartásról” olvastunk már. A kivéreztetett madár a régi élet, a szabadon elrepült – izsópos forrásvízben megfürdetett, cédrusfáról elrepült – madár az új kezdet szimbóluma, amely Isten ajándéka, Jézus Krisztusban. A vér a helyettes áldozat, és forrásvíz és az izsóp a tisztulás, a cédrusfa a szabadító Isten hatalmának kifejezői.

Amennyiben a ház nem tisztul a kipakolás után, akkor a ház fertőzött köveit eltávolították, a városon kívülre dobták a régi vakolattal együtt, és új köveket építettek a helyükre, újravakolva azt (39–42). Ha azonban, a kellő várakozási idő után sem sikerült megszüntetni a bajt, akkor az egész házat le kellett bontani (43–45). Ahol elterjed a kosz, a penész, a „poklosság”, ott az egészet porig kell rombolni, nincs mit foltozni. Isten, Jézus Krisztusban újjáteremt, nem pedig félmegoldásokat nyújt. A megítélt régit, válogatás nélkül és azonnal el kell engedni. Nagy kegyelem, ha tehetjük. Nagy nyomorúság, ha habozunk.

 

február 23. kedd

(31) „…hogy meg ne haljanak tisztátalanságuk miatt…” (3Mózes 15)

A tisztaság fogalma mindig az Istennel való kapcsolatunkban érthető meg. A mózesi törvény kimondja, hogy a szent Isten elé csak tisztán járulhatunk. Az itt olvasható tisztulási szabályoknak is az a célja, hogy végül Isten hajlékába, Isten színe elé tisztán álljunk, és meg ne haljunk. A szent Isten ugyanis nem tűrhet semmiféle tisztátalanságot (31).

Hol kezdődik a tisztátalanság? Itt olyan testi bajokból, sőt a test biológiai ritmusából fakadó jelenségek is tisztátalanná vannak nyilvánítva, amelyekről az egyes ember nem tehet. Pont ez a lényeg! Isten Igéje már itt rámutat arra, amit Pál apostol jóval később így fogalmaz meg, és amely messze túlmutat minden teológiai korrektségen, miszerint amíg e testben élünk, távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6). „Itt” minden test tisztátalanná lesz, mindenki és minden tisztátalanná koszosodik. Még a napi tisztálkodásunknak is van erre rámutató, szimbolikus, kultikus értelme; noha a mi korunk már régóta igyekszik elfelejteni mindezeket. Megváltásra szorultságunkat mutatja az is, hogy az ószövetségi törvény szerint újból és újból áldozatokat kellett bemutatni azért, hogy az ember Isten elé járulhasson, mert mindenestől tisztátalanok vagyunk (13–15; 28–30).

Ez a test mindenestől megváltásra szorul, a benne egzisztáló lélekkel együtt; vagyis az egész ember megváltásra szorul. Isten ugyanakkor az embert testben teremtette és így lehelt belé életet, ezért Isten ezt a testet megváltja, újjáteremti. Nem a test lebecsüléséről van szó, hanem éppen annak megbecsüléséről, Isten általi megváltásáról. A megváltás Jézus Krisztusban adatott nekünk.

Az Úr eljöveteléig, szigorú törvények szabályozták a tisztaságot a hétköznapokban is, hiszen akár beismerjük, akár nem, a szent Isten színe előtt állunk, minden másodpercünkben. Jézus Krisztus eljött, újjászült bennünket, hit által már miénk a megváltás reménysége. De az Úr visszajöveteléig az újjászületett ember is, naponta a hit harcát harcolja, naponta megragadja a kegyelmet, és várja testének-életének megváltását, minden gyarló gondolattól indulattól, betegségtől, koszosodástól. Ezért imádkozunk és fürdünk minden nap, tiszta ruhába öltözve, ünnep idején még szebb ruhába öltözve, hogy kegyelemre szorultságunkat, a minket megtisztító Úr utáni tiszteletünket, Őhozzá való kiáltásunkat, valamint az Ő erejével vívott megszentelődési harcunkat kifejezzük.

Jézus Krisztus megtisztított, Őbenne Isten tisztának tart bennünket! Sőt, Jézus Krisztust minden tisztátalanságunkban megérinthetjük, Őtőle tisztulást, gyógyulást, megváltást várva, ahogy ezt a vérfolyásos asszony tette (Máté 9,20). Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, tisztítsuk meg magunkat, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket (2Korinthus 7,1), hogy meg ne haljunk tisztátalanságunk miatt! (31)

 

 

február 24. szerda

(34) „…évenként egyszer végezzenek engesztelést…” (3Mózes 16)

Harsonás evangélium, örömhír ez a bibliai fejezet.

Örömhír, mert azt hirdeti, hogy meg lehet szabadulni, meg lehet tisztulni, el lehet engedni a kiferdült élet terheit és bűneit.

Örömhír mert ahogy a szegény és ártatlan kecskebakra ránehezedett a bűnbánó ember, mintegy átadva neki egész életének csődjét, hogy aztán a pusztába kergesse a bakot, úgy bocsát meg nekünk, és így tisztít meg minket az Isten (21–22). Valaki más bűnhődik miattunk! Az áldozati kultusz Jézus Krisztusra mutat, akiben ez végérvényesen, tökéletesen és győzelmesen megtörtént.

Örömhír az is, hogy nem kell többé végigcsinálni azokat a bonyolult, fárasztó, véres, számunkra idegen szertartásokat, amiket itt, ebben a fejezetben hosszan olvasunk. A szertartások fontosak, hogy a megváltó Úrban, a megváltás feletti örömünkben és bizonyosságunkban erősödjünk, hiszen Jézus Krisztusban minden üdvösségesen megoldódott.

Örömhír, hogy mi töredelmes szívvel beláthatjuk, miszerint Isten „sátra”, Isten kegyelme tisztátalan nép között lakik (16), ezért szentély, papok, Isten népe, egyház és világ engesztelésre szorul, mert ugyan mindenki mondja a magáét és mindenki a másikra mutogat, de nincs „itt” igaza senkinek se, és tisztátalan e-világban mindenki. Kegyelem, hogy mi ezt beláthatjuk és kegyelemért könyöröghetünk.

Örömhír, hogy minden nap az isteni engesztelés, megváltás, megtisztulás kegyelmi ajándéka számunkra, és minden vasárnap Jézus Krisztusban örökre beteljesedett engesztelési ünnep nekünk, azért való hálaadás, hiszen üdvösségünk van (34).

 

 

Február 25. csütörtök

(4) „…áldozatként bemutassa az Úrnak…” (3Mózes 17)

Isten védi népét, Önmaga megtartó szeretetének közelében tartja őket a pusztai vándorlás útvesztői során, ahol annyi veszélynek és kísértésnek voltak kitéve. Az Úr ezért parancsolja azt is, hogy állatot levágni, csak a szent sátor előtt lehet, mintegy áldozatként bemutatva az állatot. Hiszen olyan sokféle gondolattal, szokással, vallással találkoztak Isten népének tagjai a pusztában; és mindegyik életveszélyes, ha eltérít az Úrtól. Ezért Isten parancsa kizárólagos, szigorú; de valójában a népét védi, őrzi, megtartja. Még az étkezési céllal levágandó állatot is el kellett hozni az Úr sátrához, azt a véresáldozat leggyakoribb fajtájaként, békeáldozatként kellett bemutatni, ahol az áldozatból az Úr, a papok, és az állatot bemutató közösség is megkapta a maga részét, közösen fogyasztva el azt. Isten a mindennapi dolgainkat is megszenteli, nem enged bennünket idegen és ártó hatalmaknak kiszolgáltatni.

Ez a parancs folyamatosan szelídült, ahogy a helyzet változott. Ezt a Bibliában is nyomon követhetjük. A letelepedés után is Istennek hálát adva lehetett az állatot levágni – tehát a hétköznapokat továbbra is átjárta az Isten színe előtti élet, és az állat levágásának továbbra is áldozati jellege volt –, de minden alkalommal nem lehetett elzarándokolni a templomhoz ilyen esetekben, ezért csak az évenként előírt ünnepeken mutatták be Isten népének tagjai az áldozatokat (5Mózes 12,20–28). Aztán az Újszövetségben, Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes áldozatára utalva, nincs többé áldozat, így a hús vásárlásához és fogyasztásához kapcsolódó minden kultikus jelleget eltöröltek (1Korinthus 8,1–13).

Ez eddig rendben is van. Ma azonban ott tartunk, hogy elfelejtettük az élő Istent, és a világ életveszélyes sokféleségének imádata úgy beszippantott bennünket, hogy még az étkezés előtti ima is kikopott az életünkből, ha pedig eszünkbe jutna, a másik iránti „szeretet” miatt nem imádkozunk, mert nem akarjuk őt megsérteni vagy zavarba hozni.

Ahogy lazul a parancs, úgy lesz szabadabbá és egyben hitetlenebbé az ember, miközben így lesz egyre inkább kiszolgáltatva ártó, halálos veszélyeknek, hatalmaknak, önmaga bűneinek, a gonosznak. Mi az, ami az életünkben az Isten színe előtt történik? Messze eltávolodtunk az Isten védő, óvó közelségétől.

Egy reménységünk van: Isten nem engedte el népe kezét, Ő felébreszt, nem enged elveszni, magához ölel bennünket! Ma nem mutatunk be áldozatokat, mert Jézus Krisztus megváltó áldozata örök, egyetlen és tökéletes; de hálából odaszánt életet élünk, mint akik nem csak önmaguknak élnek, mint akik minden rezdülésükben vissza akarnak térni az Úrhoz, az élet Urához, mint akik betartják az Úr alapvető parancsait, mert számukra ez az élet.

E-világban Isten törvénye nélkül, engedelmes élet nélkül csak a halál arathat, beszéljünk bármiféle szabadságról. Azt olvassuk, aki nem az Isten hajléka előtt cselekszik, az vérengző (4). Bizony, ha nem Isten színe előtt tesszük, amit teszünk, akkor vérengzőkké leszünk…

 

 

Február 26. péntek

(2) „Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek.” (3Mózes 18)

Evangélium hallani, olvasni azt az indítást és zárást, ami e bibliai fejezet keretét képezi: „Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek.” (2; 30) Ma is ez a megszólítás életünk és hitünk egyetlen, szilárd horgonya (Zsidókhoz írt levél 6,19), mert életünk kezdete és vége, az éltető, életre megváltó Úr (Jelenések 22,13), akinek mi tulajdonai, népének tagjai vagyunk (Zsoltárok 100,3). Nincs ennél nagyobb bizonyosság, mindenkor, mindenre elégségesen (Filippi 4,13). Isten népének tagjai mindazok, akik félik az Urat, nemcsak a „bennszülött”, hanem a megtért „jövevény” is (26). Isten igénye egyetemes, újjászülő és hitre hívó szeretete túllép az emberi határokon.

Ebből az örömhírből és bizonyosságból következik az a tény, hogy Isten népe az Úr éltető mértéke szerinti szent életet él, mert csak ehhez a mértékhez engedelmesen igazodva teljesedhet ki a saját élete is, már itt a földön. Isten ugyanis jobban tudja, hogy mi jó nekünk. Ettől a fejezettől kezdve olvashatjuk az úgynevezett szentségtörvényt. Isten tulajdonai vagyunk. Az Úr szent, mi is szent életet éljünk! Ez a szentség általánosságban azt jelenti, hogy az Urat nem félő, idegen népek szokásait ne kövessük, hanem csakis az Úr rendelkezéseit őrizzük meg, mert Ő megőriz bennünket, és élni fogunk Őáltala (3–8; 26). Ne tegyünk olyat, amiről az Úr egyértelműen azt jelentette ki, hogy az utálatos, förtelmes, tisztátalan, amit ítéletesen fog majd számonkérni rajtunk az Úr (22–25). Amikor azt írja az Ige, hogy még a föld is kihány bennünket, ha ezeket a bűnöket elkövetjük; és kiirtásra leszünk méltókká (27–29); akkor legalább egy pillanatra rettenjünk meg, és ne legyintsünk mindjárt, illetve ne meneküljünk azonnal az Újszövetség kegyelmet ígérő szavához. Tud a ma embere megretteni, ha Isten intő és ítéletes szavát hallja? Kit, mit követünk ma, létezik-e igazodási pont számunkra, mit mondunk, élünk a következő generáció elé; mert bizony másolják a szokásainkat. Mit lát, a mai, modern világban a felnövekvő nemzedék?

Milyen bűnökre mond Isten Igéje, ebben a fejezetben, súlyos ítéletet? Én nem sorolom. Olvassuk el! Akkor egyértelműbb, hogy Isten mondja és nem én. Egyébként, a szentségtörvény első fejezetében a családi élet tisztaságára vonatkozó rendeleteket olvashatunk (6–18). Ezek a parancsok olyan korban hangzottak fel, ahol az ószövetségi nagycsaládban több generáció élt egymással együtt, akár négy nemzedék is. Ebben a zárt együttélésben rendet kellett tartani. A vérrokonok közötti házasságok tilalmát, ma orvosilag is igazoltan, a modern törvények is ott húzzák meg, ahol a mózesi törvények. Isten törvénye szent, igaz és jó (Róma 7,12); az minden szempontból véd minket. Ugyanakkor fontos végigolvasni ezeket a rendelkezéseket, a mai sokszínű kultúrában. Bárcsak tudnánk azokat úgy fogadni, mint Isten parancsolatait, azok mindegyikét (22).

Végezetül, a fentieket komolyan véve, kimondhatjuk, hogy a szent élet kegyelem, de ebben a kegyelemben, minden fogyatékosságunk ellenére, szent életünk valóság, amely – Isten kegyelméből és az Ő erejével – nemet mond arra, amire az Úr is nemet mondott.

 

 

február 27. szombat

(2) „Szentek legyetek, mert én, az Úr… szent vagyok.” (3Mózes 19)

A Tízparancsolat egyes, ide vonatkozó parancsolatai váltakozó sorrendben, kibontva jelennek meg ebben a fejezetben. A fejezet újszövetségi dimenziókat nyit meg, mert úgy magyarázza a parancsolatokat, mint ahogy azt Jézus Krisztus tette.

A szentség mindig a felebaráti szeretetben mutatkozik meg. Ahol a felebarát szeretete nem érvényesül, ott hivatkozhatunk Istenre, vallásra, kultikus tisztaságra; valójában a gonosz, és nem az Isten uralma alatt vagyunk.

Arról van itt szó, amit Jézus Krisztus hirdetett a nagy parancsolatban (Lukács 10,27), amit már itt is olvashatunk Isten és a felebarát szeretetének összetartozásáról (18), amit aztán Jézus Krisztus isteni erejével hitelesen megélt, és amire megváltott és újjászült bennünket.

Pont itt van a „bökkenő”, mert sok kívülről látható szentet ismerek, akiről kiderül, hogy az alapvető emberi kapcsolatai sincsenek rendben. Ezek mind a konfliktushelyzetekben derülnek ki, mert beszédes, ahogy ilyenkor viselkedik az illető; és bizony, aki nehéz helyzetekben nem a békés megoldásra törekszik; sőt, akár Igékre hivatkozva is, inkább súlyosbítja a helyzetet, ott a szentség csak máz. Békességszerzők vagyunk-e? (5–8; Máté 5,9)

A mi szentségünk Jézus Krisztusban van, mert e testben soha nem leszünk tökéletesek (2Korinthus 5,6), de ennek a kegyelmi állapotnak áldott és biztos jele, hogy az ilyen ember, az Úr erejét kérve, mindent megtesz azért, hogy ne nehezítse, hanem kezelje, gyógyítsa a feszült, harci helyzetet; és végképp ne bonyolítsa azt.

Ebben a békességszerző szentségben az irgalmasság cselekedeti is mindig jelen vannak. Az Isten emberének szentsége a békességszerzés és az irgalom: a kiszolgáltatott jövevények, szegények, napszámosok segítése (9–10; 13; 34), a kiszolgáltatottak, például a siketek és a vakok segítése (14), de a kiszolgáltatottak sorát folytathatnánk. Ennek a felebaráti szeretetnek része, hogy nem csapjuk be egymást, nem raboljuk ki egymást, nem sanyargatjuk a másikat semmiféle módon, nem vagyunk részrehajlók az érdekeink szerint, nem rágalmazunk, nem gyűlölünk, nem vagyunk bosszúállók (11–17), tiszteljük az időseket (32). Nem is sorlom tovább a mai igeszakasz elvárásait…

Bizony, megváltásra és valóságos újjászületésre szorulunk! A szentség alapja az élő hit, amely kizár minden pogány, idegen hitet, szokást, gyakorlatot (23–28).

A felebarát fogalmára négy kifejezést használ az igeszakasz: honfitárs, néped fiai, felebarát, embertárs (15–18). Nagy kérdés, hogy ezek közül melyik lép túl a saját nép határain – talán az embertárs –, de ennek megvitatása helyett inkább azt szögezzük le, hogy a teljes fejezetből egyértelművé lesz: Isten akarata az, hogy egymás hite által épülve, a sajátjainkról és a testvérek közösségéről gondoskodva, túl kell és lehet lépni mások felé, hiszen ez Isten népe szolgálatának lényege. Noha az egész világ baját nem vehetjük magunkra. Teljes megoldást, megváltást sem adhatunk a hasadt világ bajaira. Erre csak az Úr képes.