Az Ige mellett – 2021. huszonnyolcadik hét

2021 – Huszonnyolcadik hét (07.04.–07.10.)

Július 4. vasárnap

(10) „Távolítsd el szívedből a bosszúságot…” (Prédikátor 11,9–10)

A bosszúság sokkal többet jelent itt, mint ahogy azt a mindennapi használatban értjük.

Persze a hétköznapi bosszúságaink is ide tartoznak: amikor az ember rágódik olyan dolgokon, amelyek kölcsönös emberi bántásokhoz, piti ügyekhez kapcsolódó böködések: éppen kinek van igaza, ki mit mondott vagy mit nem mondott, mivel bántottak meg, mit értettem félre, mit tartok igazságtalannak… Ezeken aztán napokat és éjszakákat el tudunk rágódni, de sokan egészen a sírig viszik ezeket az apró sérelmeket. A mindennapi bosszúságokhoz tartoznak az élet apró, de akkor éppen megélve mindig kinagyított harcai, küzdelmei, kudarcai.

A bosszúság azonban ennél többet jelent; az emberlét során megtapasztalt tehetetlenséget fejezi ki. De azért bosszúság a bosszúság, mert hétköznapi ügyhöz kapcsolódik; az öröklét szempontjából jelentéktelen, mulandó ügyeken bosszankodunk. Ez a bosszankodás kifejezi az emberlét abszurditását, amiről a prédikátor is ír, és ami az élő Isten megváltó szeretete nélkül nem oldható fel. Jelentéktelen ügyeken bosszankodunk, amelyek azonban a jelenben megélve óriásivá dagadhatnak – éppen ez bennük a kísértés –, ugyanakkor mindennapi emberlétünket keservesen megnehezítik. Ma már – az informatika világában – ezek a bosszantó ingerek akár másodpercenként érkeznek hozzánk, minden területről, kikerülhetetlenül.

Arról van szó, hogy igenis fáj, ha valami gyarló megjegyzést hallok vissza; rosszul esik, ha valaki tiszteletlen és kötekedő, noha jóval fiatalabb nálam; meggyötör, ha valaki vég nélkül visszaél a jóindulattal. Mindennapi, fájó bosszúság az is, hogy amikor óvatosan veszem ki a legszebb poharunkat a szekrényből, kiesik a kezemből és darabokra törik, miközben az egyik szilánkba bele is lépek. És bosszúság az is, hogy éppen most hoztam rendbe, meszeltem ki, két heti munkával, a garázst, és azonnal elkezdett beázni az a garázs, ami eddig csontszáraz volt; a folt egyre csak nő, és nem tudom, honnan jön a víz, miközben a tető teljesen rendben van. Vég nélkül sorolhatók a példák…

De mit számítanak ezek a bosszúságok, amikor az ember nagy bajba kerül, amikor komolyan beteg lesz valaki a családban; amikor életveszélyesen megtapasztaljuk a gonosz munkáját, akár az emberi rosszindulaton keresztül. Akkor a bosszúság egyszerre elröppen, és a nagy bajban már vagy elfelejtjük, vagy nem is értjük, hogy miként tudtunk afféle apróságokon bosszankodni, idegeskedni, aminek semmi jelentősége nincs; az öröklét szempontjából végképpen nincs.

Ezért tanácsolja a mai Ige: távolítsuk el a szívünkből a bosszúságot. Nem tudjuk kikerülni a bosszúságokat; gyarló életünk apró, de gyötrő és repkedő, szemtelenül kínzó legyei ezek, amelyek újból és újból, folyton ránk repkednek, incselkednek… De azonnal el kell őket kergetni. Nem szabad engedni, hogy megüljék a szívünket, az életünket a bosszúságok, sem a gyarló emberek okozta, sem a mindennapi történések okozta bosszúságok. Ezek kikerülhetetlenek, de azonnal el kell őket engedni; nem szabad, hogy ránk telepedjenek! Egyébként ezekbe az apróságokba belesorvadunk, belebetegszünk, miközben egyre sötétebben látva mindent, elgonoszodunk: a bosszús ember előbb-utóbb bosszúálló lesz; azonnal visszalő, de éles tölténnyel. Ezért távolítsd el a szívedből a bosszúságot, hogy távol tarthasd magadtól a rosszat! – mondja a prédikátor.

Csak az Úrban, naponta erőt kérve, lehetséges távol tartani szívünktől a bosszúságot, mert bizony éppen arról van szó, hogy a hétköznapi bosszúságainkba belepörögve leszünk idő előtt betegek; először lélekben, majd testben is. Növeld a hitünket, Urunk!

Július 5. hétfŐ

(7) „…visszatér Istenhez, aki adta.” (Prédikátor 12,1–8)

Mivé lehet az ember, amikor megöregszik. Nincs mit szépíteni ezen: árnyéka lesz önmagának. Teste eltorzult, elgyengült; szelleme megfakult. A legnehezebb helyzet azonban az, amikor az ember már annyira megöregedett, hogy nem is veszi észre, mennyire elrepült felette az idő. A gyerekek már nem tudnak igazán törődni az idős szüleikkel. Ugyanakkor az idős szülők nem is akarnak a gyerekeik terhére lenni és a segítséget nem akarják elfogadni, még ott sem, ahol erre lenne készség. Intézményekre toltuk át az idős szeretteinkről való gondoskodást. Az idős ember érzékeny, nyűgös, bizalmatlan… Az idős ember gyámoltalan, kiszolgáltatott, megalázott, halálra váró napjai megremegnek. Mi is ilyenek leszünk, ha megöregedhetünk. Mi sem tudtunk igazán segíteni a szüleinknek, de a gyerekeink sem tudnak majd velünk törődni.

Szemléletes képekkel festi le a Prédikátor könyvének zárása az öregedést. Az öregedésre, a „nem szeretem” napokra akkor kell felkészülni, amikor még fiatalok és egészségesek vagyunk (1–2). A fiatal még „dagonyázva tenyészik” az életben, pedig hamar eljön az alkonyat ideje. A szentíró nem kertel: hamar reszketni fognak a lábaink, kihullanak a fogaink, meghomályosulnak a szemeink, elhalkul az egykor volt nagyhangú beszédünk, gyötörni fog bennünket az álmatlanság, egy kis emelkedő is kihívást jelent majd, miközben megfehéredik a fejünk, ha marad még hajunk, és nincs már „fűszer”, amely élvezetet okozna. Végül pedig elszakad az életünket tartó kötél és belezuhanunk a halálba, mint a vödör a kút mélységébe. Ez az, amit testi szemeinkkel látunk (3–6).

Ezzel a folyamattal szemben azonban az Ige kihangsúlyozza, hogy az istenfélő ember tudja: mindezt az Isten tartja kézben. Valójában az történik, hogy visszatérünk az Istenhez, aki elküldött ebbe a világba, és aki a kellő időben visszahívott bennünket magához. Ő az első és az utolsó, a kezdet és a vég (Jelenések 1,8). Ezért életünk íve, hitben járva, nem egy felfelé emelkedő, majd csúcsát elérve hanyatló grafikon; hanem folyamatosan emelkedő, hazafelé tartó, üdvösséges ívű pálya. Nem belezuhanunk a mélységbe, mert megtartó Urunk van (7).

Fiatal kortól kezdve (1), hitben kell felkészülni ezekre a napokra, hogy ezt a csodálatos és folyamatos „emelkedést” élhessük meg életutunkon járva. Nagy kérdés, mire készülnek a gyerekeink, a fiataljaink. Még mi, az egyház is, az ő igényeiket szolgáljuk ki, merthogy a fiatalokat meg kell szólítani. De mivel szólítjuk meg őket? Aztán kiégett, csalódott, megkeseredett életű emberekként múlnak ki ebből a világból. Féld az Istent és tartsd meg parancsolatait! (12,13) Ez az egyetlen, üdvözítő út.

július 6. Kedd

(12) „A sok könyv írásának nincs vége…” (Prédikátor 12,9–14)

Kapjuk a hagyatékokat az egyházkerületi könyvtár számára, amelyben sok a duplum, és lassan megtelik az új raktár is. A gyerekek, unokák – sok okból – nem tudnak mit kezdeni a felhalmozott könyvekkel. Amikor visszautasítjuk a kérést, hogy már nem tudjuk hova elhelyezni az anyagot, akkor először sértődés lesz belőle, aztán újabb kérés, hogy szabadítsuk meg őket ettől a tehertől; mégsem akarják kidobni… Mennyi könyv – nem csak teológiai –, kerül elénk, mennyi gondolkozás (12), gondolat, üzenet, munkás életek gyümölcse; mennyi irat, benne személyes levelekkel, fényképekkel is. Természetesen nagy tisztelettel és szakszerűen bánunk ezekkel az anyagokkal.

A mai igevers mégis szíven talál bennünket: A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkozás elfárasztja a testet (12). Vegyük eléje azt a sort is, amelyből kiderül, hogy ez egy igei intés. Fogadjuk el az intést. Mit jelent ez az intés? Talán azt, hogy nem kell mindent leírni, nem kell mindent kimondani, kommentálni, értékelni; nem kell mindent megfejteni, megmagyarázni, definiálni? Jelentheti ezt is, bizonyos hangsúllyal, ha mindez nem épít, hanem rombol. Ez – vagyis a benne munkáló lélek vagy Lélek – azonnal kisüt egy írásból, bármilyen módon létrejött alkotásból, életműből.

De azt is jelenti az ez intés, hogy az átgondoltan, bármilyen tekintetben „megtusakodottan” rögzített, építő anyag mindig érték, küldetésünk betöltése, bármely területen. Ezt ki is mondja a mai igeszakasz (9–10). Lehetetlen úgy élni, hogy ne akarjuk meggondolni, megfejteni azt, ami velünk történik. Sőt, az Istent félő, bölcs ember kimondja mindazt, amire odaszánt élete során jutott, ez prófétai felelőssége egyben; még akkor is, ha szavai tüskések, mert ezek a tüskék egymás mellett olyanokká lesznek, mint az Úr által levert cövekek: a pásztor cövekei a rábízott nyáj védelmében (11).

Ez az igevers arra int továbbá, hogy ne életművünkben keressük az örök életet, a maradandót, mert akkor hiábavalóságra és ebben is csak pótcselekvésre jutunk (12,8); hanem csakis az Úrban keressük a maradandót (13). Egyszerűen tegyük a kötelességünket, engedelmes, odaszánt istenfélelemmel. Isten majd ítél, és az Ő ítélete számunkra már kegyelem, a Jézus Krisztusban! (14)

Nézem a saját könyvtáramat, egyéb cuccaim rengetegét: megijedtem! Aztán Krisztusba vetett bizonyosságom megnyugtatott, ugyanakkor arra indított, hogy vegyem komolyan a mai intést!

Július 7. szerda

(3) „…kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját…” (Márk 1,1–8)

Márk evangéliumának témája (1), amelyet az ószövetségi próféták előkészítettek (Ézsiás 40,3): Jézus Krisztus útja a keresztig és a feltámadásig. Márk elsőként az Istent szólaltatja meg, aki cselekvője mindannak, ami Jézus Krisztussal történik: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat…” (2) Jézus Krisztus útja, Isten által elkészített út, amelynek célja: bűnbocsánat, új élet, örök élet. Jézus útja az, hogy isteni erejével emberlétének útját engedelmesen végigjárja, miértünk, emberekért.

Isten népének útja is, Isten által elkészített út. Áldott szolgálat, amikor valaki, kiáltó hangként rámutathat Jézus Krisztus útjára és az ebből fakadó evangéliumra (3). Ilyen lehetett Keresztelő János, a maga korában, a prófétai ígéretek szerint (Malakiás 3,1), szinte Illés prófétaként, a Messiás előfutáraként jelent meg (Malakiás 3,1).  Mi azonban nem Keresztelő János korában élünk: nem vonultunk ki a pusztába, hanem nagyon is benne élünk a világban; nem böjtölünk, hanem jóllakottak vagyunk, jólétben élünk, ha böjtölünk is, csak jódolgunkban tesszük; és ha kiáltunk az Úrról, nem vonul ki hozzánk az egész nép, hogy hallgasson szavunkra; sőt, ma már annyian kiáltanak, hogy nincs az a kiáltás, amire pár embernél több mozdulna. Ki érti ma a szavunkat, és kit érdekel, ha megtérésről, keresztségről, bűnbocsánatról beszélünk? Alapvetően más lett azóta minden (3–6).

Isten útja azonban győztesen előkészített út. Ezért, aki Jézus Krisztust követi, az most sem tehet mást, mint készíti a ma embere számára az Úr útját, egyenesíti ezt az utat, sokféle „görbeség” között. Mondani kell, hirdetni kell azt, aki erősebb nálunk, erősebb a gyengeségeinknél, erősebb tehetetlen éltünknél; Ő az, aki erősebb a bűnnél és a halálnál. Őhozzá és Őróla kell kiáltani! Isten Szentlelke, a mai hangzavarban is megadja, hogy eljusson ez a hang oda, ahová kell, és ott az élet szavává lesz az örömhír (8).

Július 8. csütörtök

(9) „…eljött Jézus…” (Márk 1,9–11)

Keresztelő János hirdette, hogy eljön az, aki erősebb nála (1,7). Máris olvassuk az ígéret beteljesedését: eljött Jézus (9).

Márk evangéliumának fő témája, Jézus személyének titka, az ember Jézus isteni titka. Kicsoda ez a Jézus? Már itt, az evangélium elején, felhangzik, Isten szavaként, a válasz: Jézus, az Isten szeretett Fia, akiben gyönyörködik az Isten (11). Ez a titok majd csak az evangélium végén, a golgotai kereszt tövében tárul fel, és egyben elsőként hangzik fel hitvallásként ember ajkán, a pogány százados vallomásában: a megfeszített ember Jézus, az Isten Fia (15,39).

Márk számára egyedül ez a fontos Jézus személyében. Nem a biológiai, nemzeti, társadalmi, lélektani, vallási kategóriák alapján határozza meg Jézus személyét, hanem csakis ebben: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, akire minden népnek és nemzetnek, minden társadalmi osztálynak szüksége van. Galilea említése, mint a sokféle nép lakta „pogányok Galileája” is így értendő, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete mindenkit érint (9). Ő az, aki felveszi a bűnösök keresztségét (9), hogy a bűnösökkel – azaz velünk – közösséget vállaljon, hogy életünk görbeségét megigazítsa, és minden tekintetben megtisztítson minket, mint ahogy a víz lemossa a test szennyét (10).

Jézus eljövetelével elérkezett a végső idő, Isten üdvözítő cselekvésének korszaka. Ez a végső idő, Jézus által, a régi korszak ítéletes lezárása, ugyanakkor annak, Isten szerinti kiteljesedése. Isten cselekvése megváltó cselekvés, amely által megnyílik számunkra az ég, és a földi élet az örök élet tágasságába kerül: a mennyei világ nyilvánvalóvá lesz a földi világ számára. Isten megváltó cselekvése által Isten Lelke betölt és vezet bennünket, miközben Isten gyermekeivé leszünk, akikben gyönyörködni lehet: krisztusivá leszünk (10–11).

Július 9. péntek

(14) „…így hirdette az Isten evangéliumát…” (Márk 1,12–15)

Áldott az, ami tömör, lényegre mutató. Ma különösen, amikor annyiféle „inger” hemzseg körülöttünk, amelyekbe szinte beleveszünk és amelyek elhomályosítják azt, ami igazán fontos. Márk tömören fogalmazza meg Jézus küldetésének lényegét, mindjárt Jézus fellépésekor, és egyben kimondja, hogy Jézus küldetése életfontosságú az ember számára, személyesen érint minket.

Ebben a két verses summáriumban Márk Jézus egész földi életútját Isten evangéliumával jellemzi. Így értendő mindaz, amit Jézus szól, tesz és ami Ővele történik. Jézus az Isten megváltó örömhírét hozta el ebbe a világba. Ennek az örömhírnek a tartalma az, hogy Isten országa, Isten életet ajándékozó uralma Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk, a jövőben kiteljesedő öröm már most a miénk. Isten országa Márk evangéliumában nem az ítéletet, hanem az üdvösség teljességének közelségét jelenti, nem elsősorban a bűnbánat gyötrelmét, hanem a már megnyert üdvösség örömében való részesedést. Ezért az evangélium időben is elhatárolja Keresztelő János működését Jézusétól (14): Keresztelő János után jött az erősebb (1,7).

Ezért a felszólítás az egyetlen értelmes emberi cselekvés, amely valójában az Isten cselekvése bennünk: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (15) Csak Jézus Krisztushoz térve, Őbenne bízva tapasztalhatjuk meg az Isten közelségét, valamint Isten uralmának mindent helyreállító ajándékát. Minden más esetben a halál közelségét, és mindenek szétesését élhetjük csak át. Isten országa igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által, Jézus Krisztusban. Betelt az idő, életünk nem fogy, hanem telik; betelik az Úrban!

Július 10. szombat

(17) „Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek benneteket.” (Márk 1,16–20)

Jézus hívása csoda, mert nem emberi előzmények és érdemek alapján történik, hanem Jézus Krisztus isteni, teremtő és újjáteremtő szava által. Mi totálisan belefeledkezünk e-világ dolgaiba, mint Simon és András a mindennapi betevőt biztosító halászatba, és Jézus beleszól ebbe, örök életet adó szavával. Jézus hívása abban is csoda, hogy a megszólítottak azonnal követték Őt; azaz ettől kezdve, az Úr vezetése lett az életükben az egyetlen irányadó mérték és távlat. Mindent otthagytak a megszólítottak Jézusért? Nem ez a fő kérdés. Ha a mindennapi foglalkozásukat illetően továbbra is halászok maradtak volna ezek négyen, azt is Jézus követésében és az örök élet örömében tették volna. Minden embernél másként ölt testet ez az elhívás – Isten akarata szerint –, de a tartalma ugyanaz.

Jézus hívása embermentő szó, üdvözítő hívás. Akik Jézus követői lesznek, azok ebbe az embermentő szolgálatba állhattak. Jézus egy képet használ erre a szolgálatra: emberhalászat. Maga a kép csakis arra utal, hogy kapcsolódik az akkor, ott, Jézus által megszólítottak foglalkozásához. Ugyanakkor ennek a kifejezésnek van egy negatív értelme is, akárcsak a Jézus korabeli zsidóság idejében is volt: rászedni, becsapni a másikat. Ez egy hatalmas figyelmeztetés a Jézus Krisztus nevében végzett szolgálatunkat illetően: soha ne magunkat fitogtatva, magunkhoz, a magunk „keresztyén csapatához” hívogassuk az embereket, hanem csakis az üdvözítő Jézus Krisztushoz! Ez a figyelmeztetés még akkor is fontos, ha az Úr követése mindig egy konkrét gyülekezethez, közösséghez kapcsolódik. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne mi szedjük rá az embereket, hatásos szavainkkal és módszereinkkel, hanem Ő szólítsa meg az embereket általunk; így embermentő emberhalászokká lehessünk.

Szólj Urunk, üdvözítő szavad által, mert elveszettek vagyunk Tenélküled, és csak Te menthetsz meg bennünket! Urunk, tégy bennünket embermentőkké mások életében! Urunk, Te vagy az egyetlen, aki nemcsak egy időre mentesz meg minket, hanem örökre, legyőzve a halált.