Az Ige mellett – 2021. huszonkilencedik hét

2021 – Huszonkilencedik hét (07.11.–07.17.)

Július 11. vasárnap

(22) „…mint akinek hatalma van…” (Márk 1,21–28)

Jézus hatalma az Isten hatalma, ezért ez a hatalom nem gőgös és megnyomorító, hanem megszabadító hatalom.

Jézus hatalommal tanít (21–22). Jézus szava Isten Igéje, megváltó cselekvése. Ahol Isten Igéje szól, a Szentlélek által, és nem valami emberi bölcselkedés, okoskodás, véleményt nyilvánító fecsegés, ott Isten szabadító hatalma érvényesül. Rudolf Bohren prédikációról szóló könyvének egyik legfontosabb tanítása ez. Isten, Jézus Krisztusban közölt szabadító hatalma az, amire igazán szükségünk van. Jézus nem úgy tanít, mint az írástudók, akik rendszert, tant, törvényt hirdetnek, amely ugyancsak egyfajta emberi hatalom és látásmód alá préseli a másikat (22).

Jézus hatalommal cselekszik (22–26), mert meggyógyítja a megszállottságot, a megkötözöttséget, a tisztátalanságot. Ez a megszállottság konkrét lelki és testi betegségekben mutatkozik meg, de jelen van a hétköznapjainkban, a megszállott gondolkodásunkban, cselekvésünkben, életmódunkban. Ez a megszállottság abban mutatkozik meg leginkább, hogy a saját erőnkből képtelenek vagyunk tisztulni, változni, gyógyulni, minden marad a régiben, csak a rossz megjelenésének módja alakul át legfeljebb. Az ember tartósan sem testileg, sem lelkileg nem tudja magát megszabadítani; de ugyanakkor elutasítja a szentséget, az Isten szentségét, az Isten gyógyító hatalmát, ahogy a megszállott ember elutasította az Urat (24).

Jézus azonban hatalommal szól, parancsol: kiválasztó kegyelmének megszabadító hatalma legyőzi az emberi ellenállást, és minden testet és lelket, szellemet, emberi életet megnyomorító, idegen és ártó hatalomnak távoznia kell (25–27). Jézus hatalma megszabadít, meggyógyít, és engedelmessé tesz (27). Engedünk az Úrnak, nem hódolunk embereknek, de Istennek való engedelmességünk, adott esetben az emberi rendeknek való engedelmességben is megnyilvánul, hiszen enélkül csak a gonosz tombolhat körülöttünk.

A csoda soha nem öncélú Jézus cselekvésében, hanem mindig jel, amely Jézus szavához, Igéjéhez kötött. Ma is terjed Jézus Krisztus híre, mint akkoriban, mert ma is, szerte a világon hirdetik az Isten Igéjét, Jézus szabadító hatalmát, Isten pedig cselekszik (28).

Július 12. hétfŐ

(31) „…megfogta kezét, és talpra állította…” (Márk 1,29–31)

Ez a jelenet egyértelműen hirdeti, hogy Simont nem tépte ki a család kötelékéből életének az a fordulata, hogy elkezdte követni Jézust; sőt családjának tagjait ettől kezdve még jobban megbecsülte, beteg anyósát is gondozta, családjához is elvitte Jézust. A Jézus Krisztusba vetett hit nemhogy nem tép ki a családból, hanem elkötelez azok mellett, akiket az Úr leginkább ránk bízott, és elhív minket a közöttük végzendő szolgáló szeretetre és bizonyságtételre. Bizony egyszerűbb hitetlennek bélyegezve azokat, kiszakadni a családból, hiszen a bizonyságtétel a családban a legnehezebb. Itt egy ponton a hiteles, krisztusi szolgálat a bizonyságtétel (29).

Ezt látjuk ebben a történetben is. Amikor Jézus Krisztus megjelenik egy házban, egy családnál – akár a család egy hívő tagja által –, és a családban van egy beteg, akkor először nem a prédikáció következik, hanem a szenvedést enyhítő, gyógyító, szerető szolgálat. Maga Jézus is ezt tette Péter házában, ahol azonnal észrevette a beteget, megfogta a beteg kezét, és gyógyító hatalmával könyörült a betegen, talpra állította őt. Most itt nem hangzik el tanítás, hanem csak gyógyítás; maga a gyógyítás a tanítás Isten hatalmáról, megszabadító szeretetéről, amely Jézus Krisztusban eljött. Ezt azonban biztosan követhette a tanítás is, hiszen Isten Igéje akkor is Isten gyógyító cselekvése, ha Isten akaratából, e-világban számunkra már nem adatik konkrét gyógyulás. Istennek ma is van hatalma gyógyítani, ha az akarata is az, hogy e testben még meggyógyuljunk. Akinek örök életbe vetett bizonyossága van, az már meggyógyult, bármi történik is vele (30).

Hálából ezután a gyógyult asszony kezd el szolgálni Jézusnak és azoknak, akik Ővele voltak (31). Aki Jézus megváltó szolgálatában részesült, az maga is szolgálni kezd, Jézus szeretetével, azok között, ahol él. Ebben a szolgálatban az ember saját magára is odafigyel, mert csak az tud adni, aki maga is rendben van; hitben, erőben maga is töltekezik.

*

Különösen is beszédes itt két kifejezés.

Péter anyósa lázas (30). Aki lázas, annak valamilyen gyulladás van a szervezetében, ott valami nincs rendben. Átvitt értelemben is beteges, amikor valaki valamit lázasan csinál, „lázasan dolgozik”, „lázasan képvisel egy ügyet”, „lázasan koncentrál”. Nem lázas munkára, hanem odaadó, hívő szolgálatra van szükség, amelyben – rendkívüli helyzeteket kivéve – nem szabad elégni.

Jézus most nem szólt semmit, amikor a lázas asszonyt meglátta, hanem irgalmas, tevékeny szeretettel jelen volt a számára: megfogta a beteg asszony kezét és talpra állította őt. Aki lázas, annak gyógyulásra van szüksége, annak Jézus Krisztus gyógyító szeretetére van szüksége (31).

Urunk, amikor már annyira elesettek vagyunk, hogy felállni sincs erőnk, Te állíts talpra minket; de ha más az akaratod, akkor is Te fogd a kezünket! A Te érintésed is igehirdetés, bizonyságtétel az üdvösségről.

július 13. Kedd

(37) „Mindenki Téged keres.” (Márk 1,32–39)

Jézus mindig segítő szeretettel viszonyult a betegekhez. Aki volt már beteg, az tudja, hogy ez mit jelent, amikor az ember elesett állapotban van. Jézus segítő szeretete azonban, isteni hatalma által, gyógyulást is adott a különféle betegségben szenvedőknek. A betegségről azt írja az evangélium, hogy aki beteg, az sínylődik (34). Márpedig az emberi élet alapvetően beteg, megkötözött, megszállott. Az emberi élet legnagyobb baja, hogy az élő Isten életet ajándékozó hatalma helyett idegen hatalmak vetik fogságba az embert. Márk ezért nevezi a betegek egy részét megszállottaknak (32). Ezzel a testi és a lelki eredetű betegségeket is megkülönbözteti egymástól az evangélium, miközben azt is hangsúlyozza, hogy valójában minden betegség gyökere az örök, élő Isten uralmának hiánya az életünkben, ezért ezerféleképpen sínylődünk (32–34).

Jézus azonban nem egy csodadoktor: gyógyításai csak jelek, és sokkal többre mutatnak. Jézus azért jött, hogy hirdesse az Isten Igéjét; azt az evangéliumot, amely megváltó halálának keresztjén és a húsvéti üres sírnál lesz nyilvánvalóvá (38). Jézus azért jött, hogy a megváltás evangéliumát hirdesse és egyben elhozza azt nekünk; mindenkinek, mindenhová (38–39). Ennél nagyobb csoda nincs. Ehhez képest az e-világi gyógyulás csak időleges könyörület, kegyelmi idő, hogy tényleg elkezdjük keresni az Urat (37); nem, mint látványosságot, hanem mint életünknek egyetlen megoldását. Hiszen ebben a világban előbb-utóbb megbetegszünk, meghalunk – „elrendelt dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak” (Zsidókhoz írt levél 9,27) –, de Jézus Krisztusban örök életünk, üdvösségünk van; a számadás tekintetében irgalmat nyertünk. Ez az igazi gyógyulás. Keresse mindenki az Urat!

Jézus elvonult imádkozni, kimenekült a tömegeket mozgató látványosságból (35).  Jézus értünk könyörög, sokféleképpen betegekért és megszállottakért, hogy belássuk végre, a látványosság minden fajtája kirakatba való, ideiglenes tünemény – a látványos keresztyénség is –, nekünk pedig örök megoldásra van szükségünk: pont arra, amit Ő hozott el nekünk. Mindenki keresi a megoldást, de amíg Jézust is a látványosság csodálatos eszközeként keressük, saját magunk számára, addig valójában betegek és megszállottak maradunk (37). Áldott legyen az Úr, hogy Ő keresett és megtalált minket, életünket megváltotta, ezért – akár betegen is – gyógyultak vagyunk.

Július 14. szerda

(40) „Ha akarod, meg tudsz tisztítani.” (Márk 1,40–45)

Aki leprás lett, azt elkülönítették, hogy másokra ne terjedjen át a betegség. A leprásnak „karanténba” kellett vonulnia, mások védelme miatt. A lepra fájdalmas, lassú, halálos kínokkal járó betegség volt, amelyet elkülönítve kellett végigszenvedni, miközben Jézus korában a leprást megbélyegezték, hogy Isten haragja van rajta. Három nyomorúság együtt: testi kínok, kirekesztettség, és ráadásul még Isten sem szeret…

Ebből a mélységből, teljes tehetetlenségből lépett ki és kiáltott fel egy leprás, amikor megszólította Jézust, aki már olyan sok beteget meggyógyított. Micsoda üzenet: emberek közül akárkit nem közelíthetek meg, nem szólíthatok meg, mindenkor pontosan ki vannak osztva a lapok; betegen ezek a lehetőségek még inkább beszűkülnek. Jézushoz mindenkor odajárulhatok; úgy, ahogy vagyok: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani.” (40) Ennyi elég, ebben a pár szavas, imádkozó hitvallásban minden benne van. Az emberlét teljes tehetetlenségének és nyomorúságának beismerése, Jézus Krisztus isteni, megváltó, megtisztító hatalmának elismerése, valamint az Úr kegyelmesen tökéletes akaratára hagyatkozó megnyugvás. Nem is kell több az ember életében: ha ezt a hármat meglátja, belátja, kimondja, megvallja, az Úr előtt, az elég! Nem is tehetünk többet, ennyit is csak az Ő kegyelméből…

De ha ezt a hitvallást kimondta a rengeteg ember és inger között is sokféleképpen „karanténos”, magányos, tisztátalan, beteges, halandó életünk, akkor csodák történnek velünk. Ezeket a csodákat a történet folytatása alapján most csak felsorolni tudom: – Jézus Krisztus megváltó szeretete megszán, megérint, meggyógyít bennünket. Az érintés kifejezi az Isten megváltó közösségvállalását velünk. Az Ő megszabadító akarata érvényesül rajtunk, megtisztulunk, meggyógyulunk; még akkor is, ha testileg már nem gyógyulunk meg. Az Ő isteni ereje élő és ható módon megjelenik erőtlen és karanténos életünkben (41). – Jézus Krisztus által visszatérünk a karanténból az adott társadalmi-vallási rendbe, ahol nem felforgatjuk a világot, hanem csendben várakozva tesszük a dolgunkat. Ez Jézus határozott parancsa a leprás felé: „Csoda történt veled, de egyelőre légy csendben, tégy mindent a megszokott rend szerint, és a saját hittapasztalatod örömét, rajongva ne akard a világra erőltetni, ne akard azonnal a te bizonyságod szerint átformálni a világot, mert abból csak gyarló rombolás lesz, amely Isten országát sem építi (44–45). – Eljön majd a bizonyságtétel ideje is; akkor azonban nem szabad hallgatni és tilos tétlenül állni! Akkor boldog hitvallást kell tenni mindarról, amit láttunk és hallottunk: „Megszánt, megérintett, megtisztított, megszabadított minket az Úr, üdvösségünk van!” (45)

 

 

Július 15. csütörtök

(10) „…van hatalma bűnöket megbocsátani…” (Márk 2,1–12)

Jézus sok beteget meggyógyított, ezért mindenki Őt kereste (1,32–37). Kapernaumban is azonnal elterjedt a híre, ezért olyan sok ember gyűlt össze a házban és a ház körül, hogy mozdulni sem lehetett. Tömegek vártak Jézusra, mert gyógyulni akartak betegségeikből. Amikor az ember beteg, bármi áron gyógyulni szeretne. Sok a beteg, aki azért tudja magáról, hogy beteg, mert a teste jelzett, és a test nagyon tud fájni (1–2).

Jézus azonban először tanította őket, és a várakozók kénytelenek voltak meghallgatni Jézus igehirdetését, amiben Ő egy másfajta betegségre mutatott rá, amit nem akarunk azonnal meglátni, elismerni, beismerni. Ezt a betegséget, amely minden emberi nyomorúság forrása, és amelyet Jézus így nevez: a bűn. Minden betegségünknek, testi-lelki bajunknak, konfliktusunknak, halálunknak, kárba veszett életünknek oka a bűn: az Isten nélküli, az Istentől elszakadt, az Istennel ellenségeskedő élet nyomorúsága. Jézus azért jött, hogy ezt az alapbetegségünket gyógyítsa meg, minden baj forrását, megbocsássa bűneinket, és visszavezessen minket az Istenhez, aki minden életnek forrása (5). Az ember többnyire tiltakozik, hogy ez lenne a baja; vagy megbotránkozik Jézuson, mint Isten Fián, Megváltón, ahogy ezt az akkori írástudók tették; és teszik ma is, sokan. Még az ember Jézus elviselhető a ma embere számára, min a szeretet példája; de az Isten Fiaként tanító és gyógyító, embert megváltó Jézus Krisztus alig (6–7).

Pedig az igazi gyógyulás a bűnbocsánat, amikor az Istennel való közösségünk helyreáll, amikor bizonyossá válik számunkra, hogy örök életünk van, Jézus Krisztusban. Ez a hit testi-lelki gyógyulást ad, rendezi önmagunkkal és a másikkal való viszonyunkat, valamint reménységet ad akkor is, amikor testi gyógyulás már nincs számunkra, mert úton vagyunk hazafelé… Addig azonban a hívő ember szolgál, hívő testvéreivel együtt – mint itt ezek négyen – és sok embert vezethet Jézushoz; olyanokat is, akik kifelé csillognak a tehetségtől és a sikertől, ám valójában mégis olyan tehetetlenek, mint ez a bénult beteg, itt a bibliai történetben (1–5). Felfoghatatlan csoda: Jézus látta a béna barátainak hitét, meggyógyította a bénát (5). Ne feledjük, az igazi gyógyulása a bűnbocsánat volt, a testi gyógyulás pedig áldott ráadása annak (9–12).

Ilyen hatalmas Urunk van! (10)

Július 16. péntek

(14) „Amikor továbbhaladt, meglátta Lévit…” (Márk 2,13–17)

Amikor Jézus továbbhaladt – így vezeti be Márk Lévi elhívásának történetét (14). Márk evangélista nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Jézusnak nem volt sem „háza”, sem „otthona”. Jézus vendég volt mindenütt, aki folyamatosan úton volt, hol egy kapernaumi házban (2,1–12), hol a tengerparton tanított az Isten országáról (13), majd onnan is továbbhaladt másfelé (14). Jézus követőinek is tudniuk kell, hogy nincs „itt” maradandó lakásunk, ezért az eljövendőt, az eljövendő Urat keressük (Zsidókhoz írt levél 13,14). Mi emberek, hitben járva is keressük persze az otthon biztonságát; tudja is ezt a mi Urunk, ad nekünk védett otthont, családot, gyülekezetet; de azért, hogy ott megerősödve a hitben, minden nap elinduljunk a szolgálatba; miközben tudjuk, hogy „itteni” otthonunk csak ideiglenes: Jézus Krisztusban van a mi örök hazánk.

Jézust a tenger mellett is, ahogy a kapernaumi házban is, nagy sokaság hallgatta (13). Márk kifejezése: „az egész sokaság” (13). Ez a visszatérő kép Jézus hatalmának, és az emberre való igényének egyetemességét hirdeti. Mindenkinek szüksége van Jézus tanítására, hiszen Jézus úgy tanított, mint akinek mennyei hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók (1,22). Jézus hatalommal szólt az Isten országáról. Ez a hatalom azt jelentette, hogy akit megszólított, az nemcsak hallott az Isten országáról, annak örök boldogságáról, öröméről, bőségéről; hanem mindjárt részesült is abból. Az igehirdetés hatalma, ma is ez: Jézus hatalmával szólni az Ő Igéjét, hívó szavát, mindenkinek, az „egész sokaságnak”, elkülönülés, válogatás nélkül; és az Úr majd cselekszik. Lévi elhívásának története is ezt hirdeti: mindenkinek szól ez a hívás, isteni hatalommal; Jézus szól, megszólít és részesít is mennyei javaiból.

Jézus Lévit konkrét élethelyzetében látta meg, a vámszedő asztal mellett ülve (15).

Jézus a sokaság között is meglátja azt, akit éppen akkor meg kell látni. Ő így lát bennünket is; meglát kiválasztó, elhívó tekintetével; konkrét örömünkben, bajunkban, nyomorúságunkban, és kihív bennünket onnan.

Jézus, hatalmas szavával beleszól Lévi életébe, tanítványává, követőjévé teszi őt. Jézus tanítványává nem az emberi képességeink tesznek, hanem Jézus elhívó, hatalmas szava.

Ez itt különösen is hangsúlyt kap, hiszen Lévi vámszedő, akit a rómaiak kiszolgálása miatt saját népe – emberileg joggal – megvetett, népáruló bérencnek tartott, aki a több pénzért – hogy neki is jusson a beszedett vámból –, a saját népét is megkárosította, akár nyerészkedően megzsarolta. A vámszedőket tisztátalanoknak tartották, kultikus értelemben is, mert pogányokkal, azaz rómaiakkal érintkeztek. A vámszedőket vallásilag és társadalmilag is kiközösítették, és nyilvánvalóan a bűnösök és pogányok közé sorolták őket.

Mindezt Jézus is tudta, mégis meglátta, megszólította, elhívta Lévit. Jézus ezzel egy olyan határt lépett át, amelyet hiába kritizáltak és fenyegettek népének és korának éppen bevett ideológusai (15–16), Jézus isteni hatalma mennyei távlatokban látott és nemcsak saját korának szemüvegén át; sőt, egyenesen küldetéseként határozza meg ezt a látásmódot és az ebből következő cselekvést (17). Jézus követői is mindig látják saját korukat, de egyben túllátnak az adott kontextuson, és aszerint szólnak, cselekszenek.

Ilyen radikális az Isten kegyelme, még egy Lévit is elhívhat. Isten kegyelme áttör minden vallási és társadalmi korlátot, a legmegvetettebbek és a legmélyebbre süllyedtek előtt is megnyitja a kegyelem ajtaját. Jézus Krisztus nem ismert reménytelen helyzetet. Akiket azonban ez az isteni hatalom megszólított, azok elkezdték Jézust követni, az Isten országában újjászülettek, mássá lettek, és bizonyossággal tudták, hogy hová tartoznak.

Július 17. szombat

(19) „Böjtölhetnek-e a lakodalmasok…” (Márk 2,18–22)

Jézus egész igehirdetésének súlypontjára mutat ez a szakasz. A lakodalom az öröm, az ünnep ideje, amikor semmiféle böjtnek nincs helye. Ezzel a képpel Jézus azt hirdeti meg, hogy itt van a végső, üdvösséges idő, hiszen Őbenne maga Isten van jelen kegyelmével és jóságával. Ezért nincs szükség és lehetőség másra, csak az örömre (19).

Isten jelenlétének örömideje értelmetlenné tesz minden vallásos teljesítményt – ideértve az akkori zsidó böjti szokásokat, és az egyes zsidó kegyességi körök böjtöléseit – amellyel az ember hatni akar Istenre, hogy kegyelemre hangolja Őt (18). Isten kegyelme, bocsánata nem válasz az ember vallásos buzgóságára, böjtölésére, farizeusi kegyességére, hanem az Ő szabad kegyelmi döntésének ajándéka. Tehát ebben az örömidőben böjtölni ugyanolyan képtelenség, mint egy lakodalomban.

Márk teológiája hangsúlyozza ki leginkább Jézus igehirdetésének radikalitását. Márk azt tartotta, hogy Jézus tanítványai nem böjtöltek, és Jézus maga sem böjtölt (18; Máté 11,18). Ezért, ha jönnek majd napok (20), amikor a húsvét utáni gyülekezet visszatér a böjthöz, az is igazából ellentmond Jézus abszolút igényének. Hiszen a feltámadott Úr húsvét után is velünk van, Igéje által, mindenkor: ezért a húsvét utáni idő is az üdvösséges öröm ideje. Az az új, amit Jézus hozott, olyannyira összeegyeztethetetlen a korábbi régivel, mint a régi ruha és az új anyagból arra varrt folt, a régi tömlő és az abba töltött új bor (21–22); mint a lakodalomban a böjt.

Mindezt átgondolva, megkérdezhetjük, hogy hol van belőlünk ez a valódi, jézusi, evangéliumi öröm? Ez az öröm nem rajongás. Hiszen a rajongás nem vesz tudomást arról, hogy Jézus visszajöveteléig még feszültségben élünk, ezernyi baj között. Mégis, a krisztusi kegyelemből táplálkozó öröm folyamatos, mindenkori, a körülményektől független öröm, az Úrban (Filippi 4,4); a bizonyosságból fakadó öröm. Urunk, növeld a hitünket! (Lukács 17,5)