Az Ige mellett – 2021. huszonhetedik hét

2021 – Huszonhetedik hét (06.27.–07.03.)

Június 27. vasárnap

(2) „Ha Isten valakinek gazdagságot, kincseket és tekintélyt ad…” (Prédikátor 6)

A Prédikátor könyvének teológiája a tegnapi és a mai igeszakaszunkban, az alábbi témákban érvényesül.

A gazdagság, pénz, vagyon nagy témáját hozza az igeszakasz, valamint az ebből következő hatalmat, azaz a kapcsolati tőkét. Ezek nagy gondot jelentenek, mert észrevétlen foglyul ejtenek, és mindig több kell belőlük, miközben értékük mulandó: elvész a vagyon, és a pozícióval a hatalom.

A beszédből sok van. Romboló viták és perlekedések ezek, miközben folyamatos beszédünk fárasztó. A szent ismétlések fontosságát nem vitatva, ma már alig lehet újat mondani.

A törekvés pedig, amelyben az ember beáldozza a jelent, és illetéktelen területek után sóvárog, nevetséges és szánalmas.

Mindezeket a témákat helyezzük azok újszövetség kontextusába!

A gazdagság az Isten megváltó szeretetében való bővelkedés, amely Jézus Krisztust adja másoknak; mert látja, mennyi mindent kapott az Úrtól, annak csak egy kis részét tartja meg magának, a többit továbbadja.

A beszéd hallgatással kezdődik, hogy aztán az Igére figyelve Jézus Krisztusról tanúskodhassunk. A meditáció egy kettősségben történik, amelyről Bohren azt írja, hogy egyszerre birtokoljuk az Igét, mint az oroszlán mormogva a zsákmányát; másrészt óhajtjuk azt, turbékolva tipegve, mint a galambok a magokat. Az első zsoltár Igében gyönyörködő embere mindkettőt jelenti.

A törekvés kapcsán pedig elmondhatjuk, hogy a feltámadott Jézus Krisztus örökkévaló jelenében élve tesszük a dolgunkat, kérve arra az Úr áldását. Ebben az örökkévaló jelenben elrendezett a múlt, és reménységgel telik meg a jövő.

Június 28. hétfŐ

(9) „Ne bosszankodj föl lelkedben hirtelen…” (Prédikátor 7)

Ebben a fejezetben a témák megszólaltatása a példabeszédek bölcs mondásainak műfaja szerint történik. Egy témát emelünk ki most, a sok közül.

Van min bosszankodni. Egyrészt: sok bajt okozunk egymásnak, mi emberek, ami bosszantó. Másrészt: az ember sok tekintetben átéli e-világban a tehetetlenségét, ami zsigerből bosszúsághoz vezet. Ez a tehetetlenség olyan „apró” eseteknél kezdődik, mint amikor átgondoltan akarok a falra felfúrni valamit, és mégis elfúrom a falban a vezetéket, hónapokig kitartó gondot okozva ezzel magamnak. Ez a tehetetlenség – ki is mondja a prédikátor – a halál napján csúcsosodik ki, a gyász idején (1–6). A kettő között pedig hemzsegnek a földi létben megtapasztalható, bosszantó esetek.

A bosszúság azonban gyarló, ó-emberi indulat. A bosszúság tükörként mutat rá arra, hogy milyenek vagyunk mi emberek, önmagukban. Az is beszédes, hogy milyen esetek felett, és hogyan bosszankodunk, mi emberek. A bosszúságból halálos harag, agresszió, bosszú fakadhat. A bosszús ember csakis önmaga felől szemléli az eseményeket. A bosszúság jelzi, hogy nincs igazi kapaszkodónk. A bosszúság rámutat a hitbéli állapotunkra is. Tartsunk önvizsgálatot: hányszor vagyunk feszültek, idegesek, indulatosak. Kívül még uralkodunk magunkon, de belül zakatol a szívünk, mindenünk; szinte robbanásra kész állapotban vagyunk. Csak alkat függvénye, hogy ki, mikor, hogyan robban. A bosszúság rámutat: az embernek megváltásra van szüksége.

A bölcs tanács, amit itt olvasunk, fontos: Ne bosszankodjunk fel hirtelen! Amikor valami „bosszúság” ér, állj meg, pihenj el, ne szólj és tégy semmit egy darabig, mert bosszúsan csak rosszat tehetsz. A bosszúság tönkreteszi a testet és a lelket, a magadét és a másét egyaránt. Ez a bölcs tanítás fontos, de ennél sokkal többre van szükség. Erről is beszél a prédikátor. Bosszúság helyett megszomorodásra van szükség (1–6), amely tud sírni önmaga és mások gyarlósága felett, képes sírni az erjedt és romlott emberlét tehetetlensége, halandósága felett. Isten a szív szerint megszomorodókat, a sírókat, nem hagyja vigasztalás nélkül (Máté 5,4). A megváltó Jézus Krisztus a mi egyetlen vigasztalónk (2Korinthus 1,3). Isten joggal lenne „bosszús” ránk, de egyszülött Fiában mégis könyörült rajtunk, megbocsátott; és minket is megszabadított minden hirtelen és meggondolatlan tettől, minden halálos bosszúságtól.

június 29. Kedd

(2) „…a király parancsát meg kell tartani…” (Prédikátor 8)

A hatalomra, a „királyra” szükség van, mert a hatalom biztosítja a rendet. Ebben a világban, hatalom nélkül, mindenen elhatalmasodna az emberi gonoszság, és mindent maga alá gyűrne a káosz (6). A felsőbbség nem élhet vissza a hatalmával, de törvényes keretek között élnie kell a hatalommal, számonkérve az embert: „Mit művelsz?” (4) A hatalom rendje szent kényszer alatt tart, hogy ne álljunk rá semmi rosszra (3), ne ismerjük meg a veszedelmet (5). Az e-világi törvények mintája az Isten törvénye, amelynek magja a Tízparancsolat (2Mózes 20,1–17).

A felsőbbség rendje akkor is nélkülözhetetlen, ha a fentiek csak „ideális” esetben valósulnak meg. A törvénykezés gyakran részrehajló. A hatalom többnyire az érdekei alapján tájékozódik és dönt. Ezért a hatalom gyakran eltűri, hogy egyik ember a másik rovására hatalmaskodjon, vagy azt, hogy a bűnös helyett az igaz legyen megbüntetve (9–14).

Ugyanakkor a felsőbbségnek és minden embernek tudnia kell – noha, csak az istenfélő, bölcs ember tudja –, hogy senkinek sincs hatalma a „szél” és a halál felett (8), valamint egyszer eljön az ítélet, a számadás ideje is (5). Sokat változott azóta a világ, mióta Isten Lelke megihlette ezeket a sorokat. Azóta a tudomány robbanásszerűen fejlődött, majdnem robotok irányítanak bennünket, szinte mindent tudnak rólunk, ha akarnak, és nagy szabadságban és jólétben élve is szorongunk. Azóta sokat változott a világ: de a természeti erőket és a halált nem sikerült legyőznünk, vagyis az alapvető emberi problémák ma is ugyanazok, mint akkoriban.

A fő kérdés ma is ugyanaz: Mi lesz velünk a halálban, a halál után? Pontosabban fogalmazzuk meg a kérdést: Hogyan állhatunk meg az Úr előtt? Isten Igéje ma is világos ebben: A bűnösnek nem lesz jó dolga, mert nem féli az Istent (13). Nem a tetteink tartanak meg bennünket (16), nem is az Istenről vallott pontos tanaink, hiszen nem birtokolhatjuk az Istent (17), hanem csakis az Ő kegyelme tart meg minket. Ez a kegyelem azonban újjászül: örömmel ajándékoz meg, már „itt” (15); szorgalmas, de nem éjjel-nappal gürcölő emberré formál bennünket (16); és a lényeget illetően hitismerettel ruház fel minket (17): Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

Június 30. szerda

(1) „…Isten kezében vannak.” (Prédikátor 9,1–12)

Az igaz és bölcs ember bizonyosságban él. Az igaz és bölcs ember ezzel a bizonyossággal mindenkor tudja, hogy Isten kezében van az élete (1). Az ilyen ember azt is tudja, hogy ha megbomlana az elméje, és kételyek gyötörnék, az Úr szerető keze akkor sem engedi el az életét.

Ennek a bizonyossággal teli bölcsességnek egyik alkotóeleme az, hogy tisztán és józanul látunk ebben a földi életben. Nem remélünk többet ettől a földi élettől annál, mint amit ez a földi élet, eme szétesett formájában adhat. Noha fiatalon minden előttünk van (1), és egy gyarló pillanatban még azt hisszük, hogy miénk a világ; hamar kiderül, hogy ez önbecsapás, még „a legokosabb, a legszebb, a legvagyonosabb és leghatalmasabb” ember esetében is. Az igaz és bölcs ember tudja, hogy e-világban minden érhet mindenkit (2), mert az emberek szíve tele van gonoszsággal és esztelenséggel, mert noha mindnyájan hamarosan a holtak közé kerülnek, mégis folyamatosan „kínozzák” egymást (3). Minden érhet mindenkit, de ez a tény mit sem változtat Isten örök szeretetén. Az igaz és bölcs ember tudja ezt. Az ilyen embernek minden nap eszébe jut a halál, ez pedig alázatra indítja őt (4–6).

Ennek a bizonyossággal teli bölcsességnek másik alkotóeleme az, hogy nem ragadunk bele a „realitásokba”, hanem túllépünk azokon. Az igaz és bölcs ember tudja, hogy minden nap kegyelem, ezért minden napot és pillanatot örömmel és hálaadással ragad meg, amíg csak teheti; és örül a saját részének, annak, ami neki jutott. Istennek kedves dolog az életöröm, az Ő akarata szerint való. Ezt az életörömöt fejezi ki a kenyér és a bor említése, az evés, az ivás, az asztalközösség, a feleség, az élet élvezete… Ez az öröm azonban isteni rendben megélt öröm. Éppen ezért említi az igevers a feleséget: „Élvezd az életet feleségeddel együtt…” (9) Vagyis az életöröm csak az isteni mederben élhető meg, egyébként elsodor, mint az ár. Ezt az örömöt fejezi ki még egy kép: „Ruhád legyen mindig fehér…” (8) Vagyis, soha ne hagyd el magad. Minden reggel időben kelj föl, hozd rendbe magad és az életteredet, öltözz tiszta ruhába, és tedd a dolgod, amíg csak teheted (10).

Ennek a bizonyossággal teli bölcsességnek harmadik alkotóeleme az, amire, akire a kenyér és a bor, hitünk szerint mutat: Életünknek megváltója van, a feltámadott Jézus Krisztus (7). A prédikátor még csak annyit tudhatott, hogy meg fogunk halni, és a halottak emléke elvész, a holtak már semmiről sem tudnak, hiszen a halál megsemmisülés (4–6). Mi azonban ismerjük Jézus Krisztus evangéliumát. Mi többet tudunk, mint akkor tudhattak. Mi tovább látunk a halálon, arra az örök életre, amit az Isten készített nekünk.  „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik.” (4) Jézus Krisztus azt mondta: „…én élek, és ti is élni fogtok.” (János 14,19) „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem Te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsoltárok 73,26)

Július 1. csütörtök

(17) „A bölcsek nyugodt szavaira kell inkább hallgatni…” (Prédikátor 9,13–18)

Milyen a bölcs ember? Csak a mai igeszakasz szerint több fontos meghatározását adhatjuk a bölcsességnek, így az istenfélelemnek is, hiszen a bölcsesség kezdete az Isten félelme (Példabeszédek 1,7).

A bölcsek nyugodt beszéde Isten ajándéka akkor, amikor az ostobák kiabálnak (17). A bölcsességirodalom nem árnyal, így hangsúlyozza az Ige üzenetét. Bizony, sokszor leszünk ostobává, amikor ebben a harsány és pörgős világban mi magunk is sodrásba kerülünk és elveszítjük a nyugalmunkat. Sok a hangos beszéd, gyakori a provokáció. Valljuk meg: csak az Isten erejével tudunk bölcsek maradni, megőrizni a nyugalmunkat, nem felvenni a kesztyűt a méltatlan helyzetben. Adott esetben akár hallgatni is kell, minthogy visszakiabáljunk. Szólni majd máskor, később kell. A bölcsek nyugodt beszéde másokat is megnyugtat, a harci helyzetet lecsendesíti, így a nyugodt beszéd életeket ment. Egyetlen ostoba sok embert tehet tönkre; de egyetlen bölcs sok életet menthet meg, nem harci eszközökkel, hanem a beszédével, amelyet a Szentlélek ereje, szeretete, józansága tesz nyugodttá (18).

A bölcsességről azt is írja az Ige, hogy nemcsak nyugodt, hanem előítéletektől mentes. Ma már terhelt ez a kifejezés, ezért inkább így mondanám, hogy nem különböztet meg senkit, gyarló emberi szempontok szerint. Az igeszakasz példázatánál maradva ez azt jelenti, hogy az igazi, Istentől való bölcsesség a szegény bölcs embert is megbecsüli, aki bölcsességével egy kicsiny város kevéske lakóját menti meg. Az Úrtól való bölcsesség másokban is felismeri a bölcsességet; az emberi mértékkel mérve nálánál „szegényebbek” életében is (13–16), és nem lesz személyválogatóvá; de soha nem is tagadja meg a saját értékeit, mások gyarló érdekeiért.

Tudjuk azonban, hogy Szentlélek nélkül, azaz istenfélelem nélkül, hit nélkül egy harsány, törekvő, érdekvezérelt világban nincs az a nyugodt bölcsesség, amely meg tudná akadályozni az ostobák kiabálását, azok harci eszközeinek bevetését, az életellenes erők uralomra törését, akik fennen hirdetik az előítéletek nélküli élet fontosságát, de ők maguk kimondatlan előítéletek koordinátarendszerében tájékozódnak.

Bizony, éppen ezért, allegóriává lett számomra ez a példázat. Kicsiny, kevés, mulandó város lakói vagyunk, ezen a földön, mindnyájan (14). Eljött értünk a szegény bölcs, hogy a nagy, de ostoba királyok és hatalmak hatalmaskodásaitól megmentsen minket (15). Mi azonban nem törődtünk megmentőnkkel (16). Minden hit, minden bölcsesség ott kezdődik, amikor ez előtt az érettünk szegénnyé lett király előtt, Jézus Krisztus előtt leborulunk, és az Ő mentő szeretetébe újjászületve, mi magunk is az Ő mentő szeretetének cselekvő képviselői leszünk, a magunk helyén.

Július 2. péntek

(16) „Jaj neked, ország, ha királyod…” (Prédikátor 10)

A Példabeszédek könyvének rövid, bölcs mondásait olvashatjuk itt is, a bölcs ember és az ostoba ember magatartásáról és annak következményeiről. Megtaláljuk itt a bölcsességirodalom nagy témáit: a hatalom, gazdagság és szegénység; a beszéd és a higgadt hallgatás; a szorgalom és a lustaság visszatérő témái ezek. Mindegyik elolvasása után azt tapasztaljuk, hogy mindezek mai is elevenen érintenek bennünket!

Igen, ahogy egy döglött légytől megbüdösödik a kenőcskészítő teljes olaja (1), úgy egyetlen „nehéz” ember tönkretehet körülöttünk mindent, vagy egyetlen tévedéssel szétzúzhatjuk az egész életünket (1).

Valóban, ma is hatásosabb az ostobaság a bölcs tisztességnél. Nekünk azonban nem hatni kell, hanem evangéliumot hirdetni és szolgálni, a többit pedig majd az Úr elvégzi.

A higgadtság ma is nagy ajándék, mert a higgadtság nagy vétkeket akadályoz meg (4).

Ma is hemzsegnek körülöttünk a társadalmi igazságtalanságok (5–7), sokszor egészen sajátos, modern módon.

Manapság is minden munkának, hivatásnak megvan a maga nehézsége (8–11). A prédikátor még azt is hozzáteszi, hogy az ostobát kifárasztja a munkája (15–18). Igen, fontos úgy odaadóan, hivatásként, szorgalmasan tenni a dolgunkat, hogy mégse csak arról szóljon az életünk, mert sokkal több az élet a munkánknál. Nem mindegy, mennyi időt, energiát fektetsz a munkádba, mert az életfeladatod sokkal több ennél!

Manapság még inkább érvényes, hogy vigyázni kell a beszédünkre (12–14), abban az értelemben is, hogy még a hálószobában kimondott szavakat is az „égi madár” viszi tovább (20), vagyis minden kiderül, ma már mindent tudnak rólunk, ha akarnak…

Több az élet, mint pénz és vagyon, de ma, a városiasodó világban, ahol minden élelemtermelő, kétkezi munkát elfelejtettünk, végképp csak pénz kell mindenhez, ami megélhetés (19). Nagy kiszolgáltatottság ez!

Látjuk tehát, hogy mi minden kell a bölcs élethez! De mi kell ahhoz, hogy bölcsek lehessünk? A bölcsességirodalom szerint a bölcsesség kezdete az Isten félelme (Példabeszédek 1,7). Az Isten félelme pedig nemcsak a hatalmas, egyetlen Isten szentsége előtti megrendülés, hanem annak megtapasztalása, hogy ez a hatalmas Isten lehajol érettünk, kézbe veszi töredékes életünket, megtart, megvált, és újjászül minket erre a „bölcs”, szent életre, az Ő erejével. Ez adatott nekünk Jézus Krisztusban. A mi királyunk, Jézus Krisztus; a mi országunk, az Isten országa; ezért a mi országunknak nem lesz „jaj…” (16)

Július 3. szombat

(5) „…nem ismered Isten munkáját…” (Prédikátor 11,1–8)

„Nem ismerjük Isten munkáját.” – írja a prédikátor. Mit ért ez alatt a szentíró? A részleteket nem tudjuk, a mai napot és a holnapot sem ismerjük, a távolabbi jövőt még inkább nem látjuk. Ahogy az élet formálódása és a szél járása is titok – és annak ellenére is titok maradt, hogy a tudomány sok elemét megfejtette azoknak –, akként titok az Isten munkája. Nem birtokoljuk az Istent (3).

Nem ismerjük Isten munkáját teljes részleteiben. Egyet tehetünk, minden reggel imádságos reménységgel felkelünk és bosszúság nélkül tesszük a dolgunkat estig, valamikor még sötétedés után is: közben örülünk és az örömben sem bízzuk el magunkat, mert istenfélelemmel, hittel felkészülünk a sötétebb napokra is. Külön kitér a prédikátor itt a fiatal évekre. Örvendezzünk fiatalon, de felelősen, mert a fiatal évek határtalan tenyészete hamar megkopik, és Isten előtt, a fiatal éveinkről is számot kell adnunk. Bizony, az ember életének része az is, hogy miket művelt zabolátlan fiatal éveiben. Van bűnbocsánat, de sok fiatalkori tévesztés következményeit egész életünkben viselnünk kell (11,4–10).

Nem ismerjük Isten munkáját teljes részleteiben, de a lényeget Isten kijelentette nekünk: Ő mindeneknek Ura, mi pedig az Ő népe vagyunk, legelőjének nyája (Zsoltár 100), akiket teremtett, gondviselő szeretetével körbevesz és akiket Jézus Krisztusban megváltott. Ezért nekünk a sötétebb időkben is van reménységünk, világosságunk és üdvösséges örömünk (Zsoltárok 119,105).