Az Ige mellett — 2021. hetedik hét

2021 – hetedik hét (02.07.–02.13.)

február 7. vasárnap

(1) „Ha valakinek az áldozata békeáldozat…” (3Mózes 3)

A békeáldozat során az állat belső részeiről lefejtették a kövérjét, a májon lévő hártyát és a két vesét. Ezt a papok elfüstölgették az oltáron, mint az Istennek szánt részt, az áldozati állat vérét pedig körbehintették az oltáron (1–5). Marhát, juhot (6–11) vagy kecskét (12–17) áldoztak fel békeáldozatként. Az áldozat többi részét az áldozó fogyasztotta el a hozzátartozóival együtt. Az áldozó itt is az áldozat fejére tette a kezét, az áldozat előtt, mintegy rátámaszkodott az áldozati állatra, hogy ráhelyezze minden bűnét, amelyeket az Istennel és az emberekkel kapcsolatos békesség ellen vétett (2).

Istent az áldozati állat kövérje illette meg (3). A zsír a legértékesebb rész, ez az Istené! Emlékszem, a két világháborút és sok nyomorúságot átélt nagyszüleim gyakran éheztek. A zsírnak nagy becsülete volt, mint ami az éhezés idején is életben tart. Zsírral főztek, sütöttek, tartósítottak. Csak a mi jóléti, anorexiás korunkban, jódolgunkban emeltük szépségideállá a csontsovány embert. Most lenne mit enni, de nem eszünk. Mi lesz velünk, ha majd nem lesz mit enni… Semmi önellátáshoz nem értünk már. Bánni fogjuk, hogy nem ettünk hálásabban, amikor erre az Úr lehetőséget adott, helyette egészségre, meg minden egyébre hivatkozva koplaltunk. Valójában ez a hozzáállás a bennünk tomboló békétlenséget jelzi…

Nem arról van szó, hogy egészségtelenül élve hízzunk, hanem arról, hogy az evés – hitben – a békesség, a hálaadás, az asztalközösség, a bizonyosságban megélt üdvösség előíze, amely az asztalához mindig meghív egy-egy szűkölködőt is. Az éhezők kérdése is megoldódna ezzel az elhordozható áldozathozatallal. Az örök élet: nagy vacsora (Lukács 14,15). Isten szereti és óvja a kövéreket, bizony (Ezékiel 34,16). A szépségideált pedig a mi, sokszor torz, békétlen szívünk és életünk alakítja. Szükséges a békeáldozat, mert csakis az Úr adhat békességet… Ez a szemlélet soha nem játszható ki a böjttel, de a böjt nem fogyókúra.

Az áldozat és az azt követő asztalközösség kifejezte a helyreállt békességet Isten és az ember, valamint az ember és ember között, amelyben az önmagunkkal való békesség ajándéka is meggazdagít bennünket. Mindezek az Úr kegyelmének ajándékai, amit az áldozat kiábrázolt.

Jézus Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalakat, amelyeket mi mindig újra- és újraépítenénk (Efezus 2,14).

Ez a békesség nélkülözhetetlen.

Ugyanakkor az Isten békesége minden értelmet felülhalad, kibeszélhetetlen, mindenestül ajándék, már „itt” a miénk, hitben; de csak „odaát” lesz maradéktalan (Filippi 4,7). Ez a békesség Isten ügyéhez, Isten rendjéhez ragaszkodó hűségből fakadó békesség.

Vagyis ez a békesség az Úr ügyéhez való hűtlenségben, olcsó és hitünket feladó kompromisszumokkal soha nem lesz megtapasztalható. Ezért a bűn korszakában ez a békesség bizony sokszor küzdelmet, szenvedést, harcot felvállaló békesség (Máté 10,34).

De, az Isten békességét elnyert embertől soha nem indulhat mások bármiféle bántásának semmi kezdeménye. Sőt, az Isten népét éppen arról ismerhetjük meg, hogy rendben vannak az emberi kapcsolatai, és mindenben erre törekszik. Ez a szent, békességszerző törekvés az Isten emberének naponkénti békeáldozata (Máté 5,9).

 

február 8. hétfő

(2) „…ha valaki nem szándékosan vétkezik…” (3Mózes 4)

A vétekáldozatot olyan bűnök engeszteléseként mutatták be, amit nem szándékosan követtek el, hanem tudatlanságból, nem megátalkodottan, nem az Úr elleni lázadás lelkületével. A vétkes társadalmi helyzete alapján csökkent az áldozat értéke, nem az elkövetett vétkek alapján. A legdrágább áldozati állatot mutattak be a pap és a gyülekezet vétkeiért, kisebb értékű áldozatot a világi vezető és mást az átlagember vétkeiért (1–4).

Az áldozati állat vérét bevitték a kijelentés sátrának szentélyébe, meghintették vele a szentek szentjébe vezető kárpitot, és megkenték vele a szentélyben lévő illatáldozat oltár szarvait, aztán a vér többi részét a külső udvaron található égőáldozati oltár aljára öntötték (5–7). Az áldozat „kövérjét” elfüstölgették ezen az oltáron (8–10), és ezen túl a tejes áldozati állatot elégették a táboron kívül. A pap nem ehetett a saját magáért és a gyülekezetéért bemutatott áldozat húsából (11–12).

Néhány üzenetkezdemény, a fentiek alapján, gondoljuk ezeket tovább! Engesztelésre van szükségünk, mert vétkezünk, akaratlanul is. Ez a tagjainkban lévő törvény (Róma 7,23), a bűn átka, amiről az apostol beszél. De jó, hogy nekünk nem kell ezeket a bonyolultan szabályozott véres cselekményeket újra és újra végrehajtanunk, mert a mi Urunk örök engesztelést szerzett nekünk. Ugyanakkor a mészárlás nem ért véget, csak nincs vallási jelentősége, de mindig a másikból élünk… Ez csak „odaát” lesz másként. A pap is ember, ő is vétkezik, ő is engesztelésre szorul; ugyanakkor a papnak nem lehetnek szándékosan, megátalkodottan elkövetett vétkei, mert akkor hiteltelenné lesz a szolgálatra. Az Úr irgalmát megkaphatja, ha töredelmes szívvel kéri azt, de a szolgálatot már nem. Vigyázzunk erre a szent szolgálatra, mert a „papokon” keresztül Isten népét ítélik meg a világban (3–12). A pap engesztelésért könyörög, közbenjár népéért, és a bűnbocsánat bizonyosságával biztatva terelgeti őket, mint pásztor (13–21). Isten népe pedig szereti, tiszteli, megbecsüli „papjait”, éltetve a szent szolgálatot. Így építhetjük együtt Isten országát a Krisztusban.

 

február 9. kedd

(2) „…még ha nem is vette észre… vétkessé vált.” (3Mózes 5,1–13)

Állatorvosnál vagyunk a megvénült vizslánkkal, akinek lassan letelik az ideje. Kétségbeesve tekint ránk. Mennyit szenved nyomorult állat, hogy elmehessen végre. Az infúzió bekötéséhez az öreg vizsla lábán nehezen találja a doktornő a vénát, és Isten nevét emlegetve elkáromkodja magát. Beleremegek, egy okos, tanult, szép nő… Beleremegek… Miközben ő észre sem veszi, mit mondott.

A mai Igében leírt bűnök közös jellemzője az, hogy elkövetője először észre sem vette, hogy vétkezett, de aztán később vétkei tudatosodhattak benne (1–4). Ha nem is vettük észre a bűnt, attól az még bűn, amely terhel bennünket. Elhajlott, kísértésekkel teli életünk tele van ilyen helyzetekkel, az itt leírtakon túl. Magasabb szintre emelve a gondolatot kimondhatjuk, hogy az ember életének alapvető nyomorúsága az, hogy nem tudatosodik benne a vétke. A ma embere nem tud mit kezdeni a bűnnel, a bűnösség kérdésével, saját bűneinek belátása helyett másokra mutogat.

Kegyelmi állapot, amikor valaki számára „megnyílik az ég”, és rádöbbenhet saját életének nagy bűnére és nyomorúságára, és ennek nyomán az Úrhoz menekülhet, töredelmes szívvel és láthatóan is felvállalva ezt. Kegyelmi állapot, amikor valakinek fáj a bűn, a sajátja és a másiké is, aki meg tud szomorodni, aki tud sírni emiatt (Máté 5,4), aki nem hárít, aki az Úrtól való megoldásra vár… A bemutatott vétekáldozat a látható külső keret, de a törvény is megfogalmazza azt, amit a próféták is kiemeltek, miszerint a bemutatott áldozat a szív töredelme nélkül üres szertartás. Az áldozat bemutatója vallja meg tehát, hogy miben vétkezett (5), és utána mutassa be áldozatát. Nem az áldozat értéke számít, hanem a töredelmes szív; és azzal együtt a felvállalt, előírt rend szerint bemutatott „áldozat”, amely ma számunkra az úrvacsora: a feltámadott Jézus Krisztussal és egymással való közösségünk megújítása a bűnbocsánat és az örök élet bizonyosságában. A nem vérrel bemutatott áldozat is elégséges volt itt (11), előremutatva Jézus Krisztusra, akinek vére minden bűntől megtisztított minket, ezért nem kell többé vérontás (Zsidókhoz írt levél 9,22), nincs szükség gyarló áldozatokra, tilos egymás beáldozása, hogy kiengesztelődjünk (5,6–14).

A bűnvallás után bemutatott áldozat kifejezi azt, hogy Isten megbocsátó hatalmába és irgalmába vetett bizonyossággal reméljük, hogy elrontott dolgaink helyrehozhatók, és az Úr erejével tudunk majd szentebbül élni.

 

 

február 10. szerda

(25) „Jóvátételi áldozatul…” (3Mózes 5,14–26)

Jóvátételi áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor valaki kárt vagy veszteséget okozott, akár tudatlanul, akár szándékosan, és akár Isten, akár ember ellen elkövetve ezeket a vétkeket.

A jóvátételi áldozat először is akkor vált szükségessé, ha valaki hűtlenül bánt az Úr szent dolgaival (14–19). Aktuális üzenetként megfogalmazhatjuk, hogy ma ez az igeszakasz az egyházat hívja önvizsgálatra és bűnbánatra, mert bizony sokféleképpen bánunk hűtlenül az Úr szent dolgaival. Gondoljunk csak bele abba, hogy hova jutott a keresztyén hitünk felvállalása, az Úr iránti hűségünk, hitünk, szolgálatunk, szeretetünk? Most csak a magunk körein belül válaszoljunk erre a kérdésre. Sok prófécia inti a hűtlen pásztorokat (Ezékiel 34,2), de ez az intés ugyanúgy szól a hűtlen gyülekezeti tagoknak az istenfélelmet elhagyó jóléti keresztyénségünknek. Mennyire fontos számunkra Isten ügye, Jézus Krisztus egyháza, az evangélium örömhíre?

A jóvátételi áldozatok másik fajtáját akkor mutatták be, amikor valaki hűtlenséget követett el a felebarátjával szemben (20–26). Itt sem arról van szó csupán, amit a mózesi törvény leír, hiszen az Isten ügyével szembeni hűtlenség sem pénzügyi vagy valami látványos, tetten érhető visszaélést jelent csupán, hanem ennél sokkal többet. A felebaráttal szembeni hűtlenség is több annál, mint ami itt le van írva, miszerint megkárosítjuk, meglopjuk, megzsaroljuk felebarátunkat, hazudunk vele kapcsolatban. Az egymás iránti hűtlenségnek számos formája van a mai modern világban. Eleve az önzésünk ilyen, amellyel – főleg határhelyzetekben – viszonyulunk egymáshoz.

A jóvátételi áldozat azt az örömhírt tárja elénk, hogy jóvá lehet tenni azt, amit elrontottunk. Ez természetesen nem minden esetben jelenti azt, hogy bűneink következményét eltörölhetjük, hiszen azokat bizonyos esetekben egy életen keresztül hordoznunk kell. A jóvátétel itt azt jelenti, hogy van bűnbocsánat. Ebből a megnyert kegyelemből pedig az következik, hogy jóvátesszük azokat a hibákat, amelyeket elkövettünk, és amelyeket még jóvátehetünk. A megtért élet erre törekszik: hűségesen bánik az Úr szent dolgaival, egyre nagyobb buzgósággal, ez ad örömöt földi életének is; ugyanakkor visszaadja felebarátjának mindazt, amit elvett tőle, tud bocsánatot kérni és az elvett javak ötödrészét még azon felül megfizeti a kárvallottnak. Gondoljunk Zákeusra, aki először megtért, és ebből azonnal az következett, hogy vagyona felét a szegényeknek adta, és ha valakitől jogtalanul elvett valamit, annak a négyszeresét adta vissza (Lukács 19,8).

Sok mindent nem tudunk jóvátenni! Milyen nagy kegyelem, hogy Isten Jézus Krisztusban jóvátette a bűneink által okozott nyomorúságot, és Isten országa által, elkezdte visszaállítani az üdvösséges isteni rendet. Mi ehhez igazodunk.

 

 

Február 11. csütörtök

(6) „A tüzet állandóan tartsák égve…” (3Mózes 6)

Ebben a fejezetben az eddig tárgyalt ószövetségi áldozatok összegzését olvashatjuk, amely átnyúlik a következő fejezetre is: az égőáldozat, az ételáldozat, a vétekáldozat és a jóvátételi áldozat bemutatásának rendjét. De itt ezeknek az áldozatoknak a bemutatását más nézőpontból olvashatjuk. Itt a papok kötelességét és jogait sorolja fel a szentíró az egyes áldozatok kapcsán, míg korábban azt tárgyalta, hogy mit kell tenni az áldozat bemutatójának az egyes áldozatok esetében.

Most csak az égőáldozatok bemutatásával kapcsolatban fogalmazunk meg néhány üzenetet.

Az égőáldozat esetében a papok gondja volt az, hogy az oltáron állandóan égjen a tűz (6) Ez a gondoskodás minden áldott szolgálat feltétele: állandóan az Úr ügyét képviselve égni, de nem másokat „elégetni” a túlbuzgóságommal, ugyanakkor nem is önmagamat felemészteni, mert csak a józanság Lelkének hite tud építően szolgálni a világban (2Timóteus 1,7).

Isten ügyének szolgálata folyamatos szolgálat, de ezt mindenki a maga feladatában, a maga helyén gyakorolja. A folyamatosság nem azt jelenti, hogy nincs pihenés, mert az Isten parancsa ellen való. A folyamatosság azt jelenti, hogy odaszánt élettel végzem a feladatomat Isten dicsőségére és a körülöttem élők javára (2; 5).

A pap öltözéke más akkor, amikor a szent szolgálatot végzi, és más ruhában van akkor, amikor kilép a szent sátorból, hogy „a hamut” a táboron kívüli helyre vigye. A külsőségek fontosak, a külső megjelenés a hitre utal, vagy annak hiányára. Isten közelében a tiszta ruha, a gyolcsruha megjeleníti azt, hogy a lelkünk is tiszta ünneplőbe szeretne öltözni az Úr kegyelme által. Nem keverhetjük össze a szentet és a profánt, illetve az a szolgálatunk lényege, hogy a szent átjárja a hétköznapit (3–4).

Nem véletlen az sem, hogy az égőáldozat áll első helyen ebben a felsorolásban, amelyből a papoknak semmi nem jutott, vagyis a szolgálat, a kötelesség volt az őket megillető rész. Természetesen méltó a munkás a maga bérére (Lukács 10,7), de elhívás nélkül csak béresek leszünk és nem pásztorok (János 10,12). Bizony ma is nagy nyomorúságunk ez. Pedig ahogy Jézus Krisztus mondta, ha mindent megtettünk, akkor is haszontalan szolgák voltunk, és csak azt tettük, ami a kötelességünk (Lukács 17,10).

 

 

Február 12. péntek

(15) „A hálaadó békeáldozat…” (3Mózes 7,1–21)

A hálaadó békeáldozat a békeáldozatok leggyakoribb formája volt (12). Egy család, egy közösség így fejezte ki háláját az Úrnak, megjelentek az Úr színe előtt, és valamit odaáldoztak az Úrnak abból, amit Istentől kaptak. Mennyi mindenünk van! Még a legszűkebb időkben is van miért hálát adni. Az Isten népe és Isten embere hálás, mert tudja, hogy mindent az Úrtól kapott, és ebből valamit hálából visszaad az Úr ügyére. Gyakran vagyunk elégedetlenek, hálátlanok. Hányszor elfeledkezünk arról, hogy mindenünk az Úré. Az elvilágiasodás során elfelejtettünk adni, másoknak is, de Isten ügyének támogatására is. Az egyházfenntartás kérdése nem lenne probléma ott, ahol hívő, hálás életek vannak.

A békeáldozat, így a hálaadó békeáldozat sajátossága, a vele együtt járó közösségi étkezés volt (15). Az egymással való asztalközösség, ahol imádság is elhangzik előtte, kifejezi testvéri összetartozásunkat, Isten iránti hálánkat, valamint azt, hogy az Úr minket testben és lélekben tápláló, gondviselő és megváltó szeretetére szorulunk, mert csakis Őbenne, Őáltala adatik nekünk békesség egy zaklatott világban: békesség Istennel, önmagunkkal és egymással.

A békeáldozatból a közös étkezésre szánt részt aznap meg kellett enni, bizonyos kivételektől eltekintve nem hagyhattak abból másnap reggelre (15). Isten ajándékaival a hálaadó élet hűségesen sáfárkodva él, nem késlekedve azzal, nem halogatva azt másnapra, mert nem tudjuk, lesz-e másnap… Nem pazarolunk ételt, időt, mert mindezek a lehetőségek másnapra „megromlanak” (18), „elégnek” (17); már nem azok, amik a kimért időben lehettek volna. Mindent idejében megtenni, az Istentől készített alkalmakkal ekként élni! Kimért életünket szép isteni rendben végigcsinálni. Shakespeare II. Richárd című tragédiája többek közt arról is szól, hogy egy király nem élt időben a lehetőséggel, és „nagy bánatra” jutott, amikor a lehetőség elillant. „Aznap megenni!” A késlekedés nem válik javunkra; sőt, romlásunkra lesz (18).

A békeáldozat meghatározott részét a papok kapták (14). Így a békeáldozat kifejezte az egyház szolgáinak ellátását. Az Újszövetség nyelvén megfogalmazva mindez azt jelenti, hogy itt kifejezést nyert a látható egyház fenntartásának fontossága. Ugyanakkor az igeszakasz azt is hangsúlyozta, hogy a papokat csak egy meghatározott rész illette, amely a tisztes megélhetésüket biztosította, minden gyarló dőzsölés nélkül. Isten népe nem nyomorog, de nem is dőzsöl, és soha nem szűkölködik.

A békeáldozatot tisztán lehetett elfogyasztani (19–21). Akkor az élet minden cselekményét, az áldozatbemutatás minden részletét átjárta az a követelmény és bizonyosság, hogy az Isten színe előtt történik. Az életnek kultikus hangsúlya volt, hogy Isten tisztasága megjelenjék az emberi élet tisztátalanságában. Kár, hogy ezt teljesen elfelejtettük, és minden profánná lett, még az istentiszteletek is hatásvadász műsorokká torzulnak sok helyütt, vagy valami civil közösségi összejövetellé. Urunk, adj hitet, szentséget, tisztaságot, életünk minden rezdülését tereld vissza a Te színed elé!

 

 

február 13. szombat

(25) „Ki kell irtani népe közül mindenkit, aki eszik annak az állatnak a kövérjéből, amelyből tűzáldozatot mutatnak be az Úrnak.” (3Mózes 7,22–38)

Ami az Urat illeti, azt nem vehetjük el az Úrtól, abba belehalunk, azzal kiirtjuk egymást és saját magunkat. Minden bajunk és nyomorúságunk, e földi létben, abból fakad, hogy nem adjuk meg Istennek, ami az Istené, így az életet biztosító rend is borul, és arat a gonosz és a halál. Ugyanakkor minden örömünk abból fakad, ha megadjuk Istennek azt, ami az Istené (Máté 22,21): az országot, a dicsőséget és a hatalmat (Máté 6,13); azaz az elsőbbséget (Máté 4,10). Csak így lehet áldás az életünkön, szolgálatunkon, viszonyulásainkon, kapcsolatainkon, beleágyazva az örök élet boldog tágasságába.

Pontosan erről szól, a mai igeszakasz is, a mózesi törvény nyelvén. Az állat legértékesebb része a kövérje volt. A vér – mint az élet hordozója – az állat kövérjével együtt csakis az Urat illette. Az életével fizetett, aki a vérből és az állat kövérjéből evett (22–27). Ami az Urat illeti, azt nem vehetjük el Őtőle, mert azzal halált hozunk magunkra! (27) Viszont, ha ezt tiszteletben tartjuk, akkor minden a helyére kerül az életünk isteni rendjében: Isten, hit, papok, egyház, világ, hatalom, munka, pihenés; sorolhatnánk. A törvény ugyanis arra is pontosan utal, hogy az áldozati állatból mely rész lehetett a papoké, a szegy és a jobb comb (28–36). Ezután arra is kitér a rendelkezések sora, hogy az áldozat többi részeit, testvéri közösségben, megehette az áldozat bemutatója, annak családja és a vele lévők. Itt ugyanis a békeáldozat taglalásáról van szó…

Minden ékes, üdvösséges, örömteli rendben van, ha az Úr az első, ha nem vesszük el azt, ami csakis az Úré! Minden valódi gazdagodásunk forrása csakis ez. Gondoljunk bele, most amikor ezeket a sorokat írom, milyen nagy bajokkal küzdünk, családban, egyházban, világban. Mindenki maga konkretizálja! Prófétai intése az Igének az, hogy rámutat a baj gyökerére: Nem adjuk meg az Istennek azt, ami az Istené! Térjünk meg!