Az ige mellett — 2021. hatodik hét

2021 – hatodik hét (01.31–02.06.)

Január 31. vasárnap

(8) „…mert megváltottam őket…” (Zakariás 10)

A megváltás mindenestől Isten cselekvése, hiszen Istennek gondja van hűtlen népére is (3); velük van az Isten (5). Zakariás leírása szerint is, itt mindenben Isten a cselekvő, akin kívül nincs más Isten (6). Megváltani csakis az Úr képes.

A megváltás, ebben az összefüggésben megszabadítást jelent, amelynek során Isten megszabadítja népét a bálványoktól és a hűtlen pásztoroktól (2–3), majd harcban megerősítve népét (4–5), hazahozza őket a fogságból; így szétszórt népét egyesíti az Úr (10), akik hatalmassá lesznek a népek között (12). A megváltásnak tehát itt e-világi dimenziói vannak.

A megváltás azonban sokkal több ennél. A megváltás azt jelenti, amit Jézus Krisztusban hozott el számunkra az Isten. Zakariás prófétál is a mai szakaszban erről: „Gondja lesz a Seregek Urának nyájára, Júda házára, fölékesíti őket, mint harci paripát. Közülük való a sarokkő…” (3–4) Isten úgy gondoskodik népéről, hogy Júda házából elküldi a Megváltót, aki felékesíti életünket, és mint az épületet a sarokkő, megszilárdítja azt. Ezek csak képek arra nézve, ami a megváltás.

Azért kell megváltás, mert a mi életünk halálosan inog, és ha sárba is tapossuk ellenségeinket (5), és ha mi leszünk is hatalmassá a népek között (12), életünk akkor sem megoldott, amíg van önzés, bűn, betegség, halál; amíg csak a másik fölé kerekedve, látványos e-világi áldásokban tudjuk elképzelni a megoldást.

A megváltás valóságos szabadulás a bűnből, halálból, gonosz hatalmából, Isten szabadítása által, a megváltás az öröklét, Isten eredeti gondolata szerint, amely olyan örömmel tölti el az embert (7), ami megjelenik ebben a földi életben is, és amelyből jut majd másoknak is.

 

február 1. hétfő

(9) „Nem legeltetlek titeket!” (Zakariás 11)

Kihez fordulunk, ha az elhagyatottságot megtapasztaljuk? Egy betegágy mellett állva, kérdezte tőlem egy idős testvér: „Van-e emberfia, akinek számítunk, aki törődik velünk, amikor már semmink sincs a puszta léten kívül?” Nem akartam sablonos szavakkal vigasztalni, csak fogtam a kezét. A kérdését értettem, mert olyan unott, kioktató közönnyel igazítottak útba, amikor az osztályon kerestem a beteg testvéremet. Megértem a nővért is, mert ő is kiszolgáltatott… A kiszolgáltatottság azonban sokkal nagyobb nyomorúság a gyötrő érzésnél, mert az Istennel való viszonyunkban értelmezhető igazán, és minden földi nyomorúságunk is ennek következménye.

Bele tudunk-e még remegni ezekbe a döbbenetes kijelentésekbe: Isten – a jó pásztor, aki életét adja a juhokért (János 10,11) – nem legeltet minket többé (9), nem szán meg minket, nem ment meg többé bennünket (6). Mi marad nekünk, ha az Úr elhagy bennünket? A kárhozat az Istentől való elhagyatottság kifejezhetetlen állapota. Levágni való juhok lettünk hűtlenségünk miatt, és a magunk helyén, „pásztorként” is hűtlenekké torzultunk, miközben meguntuk az örök pásztort! (8)

Az Úr nélkül kárhozatos az életünk, minden viszonyulásunk. Ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak és egymásnak. Darabokra szaggatjuk a ránk bízott országot és egymást (6). Végül könyörtelenül kiderül, hogy levágásra való juhok vagyunk az Úr megváltó kegyelme nélkül, akik halálra marják egymást (9). Maga a kép is döbbenetesen kifejező, amit Zakariás itt felvillant előttünk. Isten eltörte az irántunk való jóakaratát, mint a pásztor a botját (10–13), azaz felbontotta velünk kötött szövetségét; és eltörte az egymás iránti egyetértés „botját”, amelynek nyomán egymásnak esett Isten népe, Izráel és Júda (14). Gondoljunk bele, milyen szakadozott az Isten népe is, milyen lenne akkor a világ? Isten üdvözítő jóakarata nélkül miben lehetne egyetértés? Az Úr nélkül minden szétesik.

A legnagyobb nyomorúság az, amit a hűtlen pásztorok kapcsán tár elénk a próféta. Az Úr szeretete nélkül nem egymás pásztorai, hanem egymás farkasai vagyunk (15–17). Tartsunk bűnbánatot! Nem törődünk az elveszettel, nem keressük az elkóboroltat, nem gyógyítjuk a sérültet, nem viseljük gondját a megfáradtnak; sőt, „megesszük” egymást, elhagyjuk egymást… Mondanánk, azért ez túlzás, ennyire nem vagyunk rosszak! Pedig ez nem túlzás, és határhelyzetekben egyértelművé lesz, hogy bizony, ilyenek vagyunk.

Csak a megváltó Úr könyörülhet rajtunk, Ő szülhet újjá minket, csak Őbenne van remény a megmaradásra, az életre, a megelevenedésre, arra a jóra, ami csakis az Úrnál van, és amit csakis Ő ajándékozhat nekünk. Jézus Krisztusban, a Jó pásztorban miénk ez az ajándék: nem vagyunk kiszolgáltatottak, ha Őneki kiszolgáltattuk magunkat, az egyetlen hű pásztornak, aki életét adta érettünk (János 10,11).

 

február 2. kedd

(5) „Istenükben, a Seregek Urában van az erejük…” (Zakariás 12)

Isten oltalmazza népét (8–9). Az Isten velünk, ki lehetne ellenünk? (Róma 8,31) Ha minden nép, ha a gonosz minden serege összefogna ellenünk, akkor sem tudnak legyőzni minket (3).

Ez a bizonyosság szilárddá edz minket. Zakariás próféta képe szemléletes és beszédes: beleszakad, aki meg akar emelni bennünket, és ki akar mozdítani bennünket hitünkből (3). Jézus Krisztusban szilárdak, rendíthetetlenek, mozdíthatatlanok vagyunk (1Korinthus 15,58). Jeruzsálem, azaz Isten népe sértetlenül megmarad a maga helyén (6), Isten megtartó kegyelme által. Nem mi vagyunk erősek, hanem az Úr ereje ad tartást, szilárdságot, hűséget hívő életünknek (5). Rendkívüli helyzetekben úgy tűnhet, testi szemekkel látva, hogy elpusztíthatnak minket, de legyőzni akkor sem tudnak bennünket. Urunk nem engedi el a kezünket. Ez az örömhír Isten népére és az egyes hívő emberre egyaránt igaz. Isten oltalmazza népét, hogy népe oltalmazhasson másokat (8–9).

Tehát ez a bizonyosság nem gőggel, hanem alázattal tölt el bennünket, amely még az ellenség szeretetére is kísérletet tesz, az Úr erejével (5). Isten hívő népe mozdíthatatlan a hitében, de aki szilárd a hitében, az krisztusi szeretettel nagyon is nyitott mások felé. A mozdíthatatlanság nagyon is nyitott mozgásban nyilvánul meg ott, ahol az élő, feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit munkál. A fanatikus mozdíthatatlanság halott hitre és nem az élő Úr Lelke által vezérelt hitre utal.

Aztán ez a bizonyosság, az Úr oltalmazó szeretetéből fakadó bizonyosság, nyitottságot jelent. Ez a nyitottság először mindig a magunk népe felé rendezi a kapcsolatainkat, a testvéreink, az atyánkfiai felé; majd a felebarát, az embertárs felé; ahogy itt, Zakariás látomásában, Jeruzsálem, Júda és Izráel között rendeződik a testvéri viszony. Isten népének tagjai nem dicsekszenek egymással szemben. Csak Isten megbékélt népe lehet krisztusi példa és békességet munkáló szolga mások felé, a világban (7).

Végül ez a bizonyosság bűnbánatra vezeti Isten népét. Valójában ez a bűnbánat a kezdete és a vége a hívő életnek, azaz annak kerete. Isten népe a bűnbánat és a könyörület lelkével megáldott nép, aki feltekint arra, „akit érette átszegeztek” (10), és Jézus Krisztusra tekintve ő maga is irgalmas másokhoz (10–14).

 

 

február 3. szerda

(1) „Azon a napon forrás fakad…” (Zakariás 13)

Templomunkról, amely szinte a Balaton partján épült, készítettek egy montázst, amely úgy ábrázolja szeretett templomunkat, hogy a templom lépcsőinél már ott hullámzik a Balaton lágy vize. Bibliai kép ez, amelyről Zakariás is ír a mai Igében (1).

A víz éltet, felüdít, tisztít. Víz nélkül nincs élet. Jézus Krisztus az élet vize, aki örök életre és teljes életre itat bennünket (János 4,10–14). Ez víz a templomból fakad. Több prófétai látomás szól erről, gondoljunk csak Ezékielre és Jóelre (Ezékiel 47,1; Jóel 4,18). Ez a templom Jézus Krisztus (János 3,21); csak Ő éltet, testben, lélekben, hitben; csak Ő üdíti és frissíti fel megfáradt életünket igazán; csak Ő öntözi meg sokféleképpen eltikkadt, rossz „közérzetünket”, hogy annak pusztasága megelevenedjen; csak Ő tisztít meg minket, akik folyton bekoszolódunk. Ha itt megtépázva kiszáradunk, és abba netán belehalunk is, Ő akkor is az élet vize, minden élet forrása (Zsoltárok 36,10).

A megtisztulást, a bűn és vétek végleges lemosását emeli ki a próféta ezek közül; amikor minden halálos bálványunktól megszabadulunk az Úr szabadító irgalma által (2–3). Higgyük el, hogy a bálványmentes élet nem azt jelenti, hogy öröm és elevenség nélkül maradunk, hanem éppen ellenkezőleg, megszabadulunk minden kárhozatos fogságból, amelyek minden örömünket és elevenségünket megbénították.

Jézus Krisztus megvált a „tisztátalan lelkülettől”; mert bizony annyi koszos gondolat, indulat feszül bennünk. Olvasok leveleket, mutatnak bejegyzéseket, hallok hozzászólásokat; és ha még relatíve igaza van az illetőnek; mégis, micsoda lelkület mozgatja megnyilvánulásait.

Sok a hamis, hazug próféta, és észre sem vesszük, a magunk gyarló igazát védve, hogy mi is közéjük tartozunk (2). A hazug próféta bűne nagyobb, mint azé, aki „csak úgy hazudik”, mert a hamis próféta az Úr nevében beszélve hazudik (3–4). A hamis próféták bűne az is, hogy köpönyegforgatók, és mindig annak tetszenek, akinek éppen kell. Ha jön egy fordulat és a számonkérés, letagadják még azt is, hogy próféták voltak, és valaha is ismerték az Istent, hanem azonnal egyszerű földművesnek mondják magukat (5–6).

Isten ítélete a megtisztulást szolgálja. Isten ítéletének másik oldala mindig a kegyelem. Isten megítéli a bűnt, porig rombolja a halálos régit, hogy felépülhessen az üdvözítően új. Ez az új teremtés. Isten ítélete elűzi a hűtlen pásztorokat, és szétkergeti a hűtlen nyájat is. Olvassuk pontosan a próféciát! Isten megítéli a bojtárokat is! Tehát Isten ítéletében nem az lesz, mint „itt”, hogy folyton szapuljuk a felelős vezetőket és minden rosszért bűnbakként őket okoljuk, mi meg mögéjük bújva nyugodtan füllentgetünk és csínykedünk tovább. Isten a hűtlen bojtárt is úgy veri el, mint a hanyag pásztort (7–8). Isten azonban nem leli kedvét a verésben, a „maradékot” megtisztítja, mint tűzben az ezüstöt és az aranyat. A víz és a tűz képe itt a megtisztulást hirdeti, ami készen van az Úrnál: az Úr ítélete népe számára kegyelem.

Bizony, megtisztulunk, segítségül hívjuk az Úr nevét, Ő pedig meghallgat bennünket. Az Úréi vagyunk, népe vagyunk, Ő pedig Istenünk (9). Üdvösségünk reménységre szól (Róma 8,24).

 

 

Február 4. csütörtök

(9) „Azon a napon az Úr lesz az egyetlen Isten…” (Zakariás 14)

Figyeljünk a próféta által használt kifejezésekre: kifosztják, meggyalázzák (1–2), zűrzavar támad, egymásra támadnak, kezet emelnek egymásra, még Isten látható népének tagjai is (13–14). Ebben voltunk és egyre inkább ebben vagyunk. Isten gyermeke vagy, Isten maradék népének tagja vagy (2), ha ezt látod, és ha ezt a helyzetet, mesterségesen pozitív technikákkal nem akarod szépíteni, csak azért, hogy a jelenben jól érezd magad. Isten maradék népének tagja vagy, ha fáj az a testi és szellemi fosztogatás, amiben élünk, és amelyben minden, Isten szerint szent dolgot profanizálnak, meggyaláznak. Isten maradék népének tagja vagy, ha látod a halálos zűrzavart és mindez fáj, fáraszt, meggyötör, ezért várod már az Úr szerinti végső megoldást.

Ez a végső, üdvözítő megoldás eljött a Jézus Krisztusban. Őbenne elkezdődött az a megváltó, gyógyító folyamat, amelynek végén Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28). Isten maradék népe számára, hit által mindez már valóság, amit a próféta gyönyörű képekkel ír le. Az Úr völgyet hasít a hegyből, hogy népének menedéket nyújtson, majd síksággá tesz mindent, hogy egyértelműen kiemelkedjen az Úr városa, az Úr jelenléte, az Úr igazsága és megváltó szeretete. Isten népét nem bántja többé a forróság és a fagy, a szomjúság és a szárazság, nem lesz többé háború, miután Isten maga szállt harcba népéért (3–11). Onnantól kezdve vége lesz a zűrzavarnak és egyértelművé lesznek a dolgok. Világossá lesz, hogy az Úr az egyetlen Isten, mindenek királya (8–9), és Őhozzá járulnak mindenhonnan a népek (16–19).

Nem arról van itt szó, amit egy gyarló, politikai-messiási váradalom festett le, hogy Isten majd igazat ad népének, kiemeli őket, a többiek pedig elevenen megrothadnak (12), és aki megmarad, az Isten népének kultusza, vallása szerint él, egyébként elpusztul (19). Nem lesz itt igaza senkinek sem, mert nincs igaz ember egy sem (Róma 3,10). Csakis az Úrnak lesz igaza akkor, és pont így lesz jó, mert csak ez az egyetlen megoldás; és éppen ennek belátása az élő hit, az Isten valóságos népéhez való tartozás csodája, amely megváltás után kiált, mindenki számára.

A világtörténelem végén eljön majd a béke korszaka, de Isten népe hitben már ebben él és ezt munkálja, miközben tudja, hogy a béke maradéktalan korszaka Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé. Ezért Isten népének mindenkori imádsága ez: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) „Urunk, szakítsd fel az eget, és szállj alá!” (Zsoltárok 18,10)

 

 

Február 5. péntek

(4) „Tegye a kezét az égőáldozat fejére…” (3Mózes 1)

Az Úr parancsolata és részletesen szabályozta az áldozatok bemutatásának rendjét (3Mózes 1–7 fejezetek). Isten rendelése rámutat arra, hogy az elferdült világ elemi része az áldozat, nemcsak abban az értelemben, hogy egyik élet a másik feláldozásából élhet; hanem abban az értelemben is, hogy mások áldozata tisztíthat és menthet meg bennünket. Isten rendelése azonban ennél sokkal többre mutat rá: arra, ami Jézus Krisztusban, mint tökéletes engesztelő áldozatban lett teljessé, és akiben Isten minden bűnünkért eleget tett (Zsidókhoz írt levél 7,28), bennünket a gonosztól megszabadított és üdvösséggel, teljes és örök élettel ajándékozott meg (1–2).

Az égőáldozat sajátossága, hogy azt teljesen el kellett égetni (9). Isten teljesen odaajándékozta Önmagát nekünk a Jézus Krisztusban. Életünk teljesen megoldott, kiengesztelt élet, és a maradéktalan beteljesedés felé haladó élet.

Ennek előképe az égőáldozat, amit itt az áldozó és a pap együtt mutat be, mindegyik a maga, Istentől kijelölt feladatát végezve el (3–9). Közös a szolgálat, közös a szent ügy, más és más a feladat, az arra való elhívás.

Az egyetlen és tökéletes áldozatot az Úr mutatta be értünk. Az előkép Jézus Krisztusban beteljesedett, ettől kezdve nem égőáldozatot, hanem szolgáló életünk hálaáldozatát mutatjuk be, mint megváltott ember, az élet evangéliumát, Jézus Krisztus ügyét szolgálva. Jézus Krisztus áldozatából odaszánt élet következhet, amely hálából az Úrnak és a mellé rendelt embertársának él. Ettől kezdve áldozatot hozunk egymásért, de csak rendkívüli – Istentől rendelt – helyzetekben kell feláldoznunk magunkat a másikért. A mi teljes önfeláldozásunk ugyanis semmit nem old meg a lényegi problémákat illetően; azt Jézus Krisztus már megoldotta. Más a hívő szolgálat és más a fanatizmus.

Nincs különbség az áldozat értékességében, noha a marha, a juh és a madár értéke között volt különbség (3–14). Uram, ennyim van; kevés, töredékes, nem tökéletes; de a Te kegyelmedbe kapaszkodva odaáldozom azt Teneked, mert megváltó szereteted teljessé, értékessé tette, megtisztította, megváltotta az én töredékes életemet. Az égőáldozat nemcsak kötelező, hanem önkéntes áldozati fajta is volt: önként, hálából szánom oda az életemet.

Az égőáldozat evangéliumi mozzanata az, amikor az égőáldozatot bemutató rátette kezét a feláldozandó állat fejére (4). Az eredeti szövegben ez a kifejezés azt jelenti: rátámaszkodni. Ahogy az áldozatot bemutató ember rátámaszkodott a helyette bűnhődő, halált elszenvedő, hibátlan állatra, úgy kell nekünk ráhagyatkozni a mi Urunk Jézus Krisztusra, az Ő megtartó kegyelmére, mindenkor, mindenben! Ő a viharzó élet-tengeren, a halál árnyékának völgyében is biztos támasz; vihart lecsendesítő, halált legyőző, örök életet és új életet ajándékozó Úr. Ahogy az erkély rátámaszkodik az azt hordozó oszlopokra, úgy kell nekünk Jézus Krisztusra hagyatkozni, és az erkélyről már nagyobb, örök távlatokat látunk, míg lent belekeseredhetnénk a részletekbe. Reménységünk van (Róma 5,5).

 

 

február 6. szombat

(2) „…ezt a részt emlékeztető áldozatként…” (3Mózes 2)

Az ételáldozat a későbbiekben rendszeresen más áldozatokhoz kapcsolódott, égő- és véresáldozatokhoz, közben azonban megmaradt az ételáldozat sajátos jelentése is, (4Mózes 15,1–21). Az ételáldozat nincs kötelezően előírt időhöz és mennyiséghez kötve. Az ételáldozat jelentése ma is fontos számunkra.

Az ételáldozat ugyanis a gondviselő Isten iránti hálaadást fejezte ki a termésért. Isten az, aki testben és lélekben táplál bennünket. Ő az, aki ételt és italt ajándékoz nekünk, egzisztenciát; ugyanakkor Ő az, aki nem enged bennünket beleragadni a kenyérgondokba, hanem ennél sokkal többel ajándékoz meg bennünket, mennyei örömmel, reménységgel, hittel. Kár, hogy a jóléti társadalomban ezt egyre többen elfelejtjük. Vegyük észre, emlékezzünk rá, hogy mennyi mindenünk van! Adjunk hálát ezekért! (2)

Az ételáldozat, a hálaadás mellett, Isten segítségül hívását is kifejezte. Az ételáldozat Istennek felajánlott, emlékeztető része ugyanis a hálaadás mellett könyörgést is jelentett Isten további áldásaiért. Nem Istent kellett emlékeztetni erre (2), mintha Ő emlékeztetésre lenne szorulva, hanem önmagamat kell emlékeztetnem arra, hogy el ne feledkezzem az Úrnak semmiféle jótéteményéről (Zsoltárok 103,2), hiszen eddigi könyörgéseimet is meghallgatta az Úr, az Ő akarata szerint.

Az ételáldozat ugyanakkor kifejezte az Isten ügye és annak látható közössége iránti hűséget. Mégpedig azzal tette ezt, hogy az ételáldozatból csak egy marék lisztet füstölgettek el a papok az oltáron (2), ami pedig megmaradt az ételáldozatból, az a papokat illette, mint szolgálatukért való ellátást. Ahol Isten népének tagjai fontosnak tartják azt, hogy Krisztus látható egyházát, annak szolgáit és szolgálatát eltartsák.

Az imádság nem korlátozható csak a szavakra. Vannak olyan dolgaink, amelyre nem találunk szavakat, és azokat mégis oda kell vinnünk Isten elé. Ha erőm, időm, jövedelmem első „zsengéjéből” áldozok az Úrnak, az is imádság: egyszerre hálaadás, könyörgés és hitvallás Isten ügye mellett, annak látható intézményeit támogatva.

Az ételáldozat papok által elfüstölgetett része kedves illatú áldozattá lett az Úr előtt (9), mint ahogy Jézus Krisztusban Isten népe is kedves illattá lesz ebben a világban (2Korinthus 2,15), akik minden nyomorúságuk ellenére is hitelesek.

Az ételáldozat kovász nélkül készülhetett (11), mert Isten szentségétől minden keltetőszerként használt, erjesztett bomlásterméket távol kellett tartani. Bizony, ahol Istennel megbékülnek, ott a felebaráttal, az atyánkfiával és az embertárssal is meg kell békülnünk (Máté 5,23). Bizony nem az a baj, hogy sok erjesztett dolgot eszünk, hanem az, hogy sok bomlasztó erjesztett indulat vezet bennünket mindenütt a békességszerzés helyett. Milyen érdekes, mintha a nagystílű fogadások asztalai ezt pont kifejeznék, mert erjesztett, maszatos ételen kívül nemigen lehet bármi mást is enni egy valamirevaló konferencián. Amilyen a konferencia lelkülete, meg amilyen a lelkületünk, olyanok az ételeink is. Sokféle kovász van. Amiről Jézus Krisztus tanított, amit Ő ajándékozott nekünk, az nem bomlaszt, nem erjeszt, hanem megkeleszti a tésztát (Máté 13,33), és a kis darab mennyei gazdagság megsokasodik. Más a farizeusok kovásza és más a hívők kovásza (Máté 16,11–12; 1Korinthus 5,7).

Az ételáldozatból nem hiányozhatott a só (13), amely Isten megváltó, szerető szövetségének jele volt. Ahogy a só megízesíti az ételt, tartósítja azt, mint soha le nem bomló vegyület; úgy ízesíti, tartósítja életünket az örökkévaló Isten, aki megváltó szeretetével ölelt körbe bennünket a Jézus Krisztusban.