Az Ige mellett – 2021. harmincötödik hét

2021 – Harmincötödik hét (08.22.–08.28.)

Augusztus 22. vasárnap

(22) „Higgyetek Istenben!” (Márk 11,20–26)

Jézus tanítást ad itt a hitről. A hit Istené, pontosan ez a szerkezet szerepel az eredetiben, vagyis a hit azért Istené, mert Ő adja a hitet, a hit Őrá támaszkodik, Őbelőle él; ilyen értelemben istenhit. A hitről Jézus azt mondja, hogy az részesedést jelent Isten hatalmában, akinél minden lehetséges (10,27), ezért képes arra, ami emberileg lehetetlen (22).

Jézus feltétlen isteni igénnyel szól. Jézus nem ismeri a kicsinyhitűséget. Márk ezt radikálisan hangsúlyozza az egész evangéliumban. A hit lényege éppen az, hogy feltétlenül számol Isten hatalmával, és részesül is abban; azaz nem kételkedik abban az értelemben, hogy ingadozna Isten hatalmas cselekvése és bármiféle emberi lehetőség között. Isten pedig mindent jól tesz, és a javunkra cselekszik. A hegy elmozdítása csak példa, kép; a hegyek jól vannak ott, ahová azokat az Isten teremtette. A hegyek elmozdításánál nagyobbat cselekszik az Úr hatalma, hit által, velünk (23).

A hit legfőbb megnyilatkozása az imádság. Ebből látszik, hogy a hit soha nem emberi teljesítmény, hanem mindig teljes odafordulás az Istenhez, belekapaszkodás az Ő hatalmába. Isten meghallgatta kérésünket. Isten, még mielőtt szólnánk, már döntött felőlünk, és az Ő tökéletes akaratához igazodva, javunkra fordítja kéréseinket (24).

Aki pedig hisz, imádkozik, annak rendeződnek az emberi kapcsolatai. Ez a három összetartozik. Isten bocsánata nem függvénye a mi megbocsátásunknak, sőt megelőzi azt, de aki bűnbocsánatot nyert, az megbocsát, csakis a békességre törekszik. A hívő embernek rendben vannak az emberi kapcsolatai. Akár olyan értelemben is, hogy akikkel nem lehet „halálos” konfliktusok nélkül élni, azokat igyekszik elkerülni, éppen azért, hogy megbocsáthasson nekik is, és imádkozhasson érettünk. Azért is imádkozhatunk, hogy az Isten hatalma szabadítson meg bennünket azoktól az emberektől, akikkel nem tudunk építő békében élni; vagy, ha nem tudjuk őket elkerülni, akkor Ő adjon erőt, bölcsességet, hogy megtaláljuk hozzájuk a „kulcsot”. (25–26)

Augusztus 23. hétfŐ

(28) „Milyen hatalommal cselekszed ezeket…” (Márk 11,27–33)

Jézus isteni hatalommal cselekedett. Ez ingerelte azokat, akiknek nem volt hatalmuk, pedig ők lettek volna az isteni hatalom letéteményesei: a főpapok, az írástudók és a vének. De nekik csak szavaik voltak, miközben tehetetlenül ragaszkodtak a hagyományokhoz (27). Bosszúságukban keresték meg Jézust a kérdésükkel: „Milyen hatalommal cselekszel?” (28)

Jézus hatalma beszédében és tetteiben mutatkozott meg, leginkább abban, hogy bűnbocsánatot hirdetett (2,9), minden feltétel nélkül, így minden véres áldozati szertartás nélkül is. Aki ezt a feltételnélküliséget elfogadta, azaz hittel vette ezt a jézusi hatalmat, az bocsánatot nyert; és aki bocsánatot nyert, az szintén megkapta azt a hatalmat, hogy mások bűneit megoldja, mint az Isten hatalmának eszköze (Máté 16,19). Ez zavarta leginkább az írástudókat, olyannyira, hogy ezt Isten káromlásának tartották (2,7). Hiszen eddig, Mózes törvénye szerint, bonyolult feltételekhez volt kötve a bűnbocsánat: az áldozati kultuszhoz. Mi, ma milyen egyéb feltételhez kötjük a bűnbocsánatot? Merjük hinni és hirdetni, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, az nem veszhet el? (János 3,16)

Már Keresztelő János meghirdette a bűnök bocsánatát, amit nem kapcsolt feltételhez (1,3–4). Ebben volt Keresztelő János leginkább Jézus Krisztus előfutára. Nem véletlen, hogy Jézus éppen vele kapcsolatosan kérdez vissza az Őneki feltett kérdés vonatkozásában: mondják meg a Nagytanács küldöttségének tagjai, honnan volt Keresztelő János hatalma, mennyből, vagy emberektől; akkor Ő is megmondja, milyen felhatalmazással cselekszik. Ezzel Jézus megfogta az Őt kérdezőket – az Igében benne van, hogy miért –, akik a gyáva semlegességet választva elkullogtak. Jézus pedig hatalommal szólt és cselekedett tovább érettünk. Jézus Krisztusban bűnbocsánatunk van, új és örök életünk van; nem elveszettek, hanem megmentettek vagyunk, tele reménységgel. Semmiféle hívő tan, vagy kegyesség bajnoka és semmiféle vallás kizárólagossága nem kérdőjelezheti meg ezt! (29–33)

Augusztus 24. Kedd

(11) „…az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben…” (Márk 12,1–17)

Boldog az az ember, aki tudja, hogy élete az Úr kezében van, ezért életének megoldása, üdvösséges egysége is az Úr ajándéka. Boldog az az ember, aki erre minden nap kezdetén, életének minden idejében hálaadással és könyörgéssel tud rácsodálkozni (11), mert Isten ajándékai csodálatosak (Zsoltárok 118,22–23).

Az Úrtól kaptuk az életünk szőlőskertjét, hogy dolgozzunk és örüljünk abban a Gazda, azaz Istenünk dicsőségére. Az Úrtól kaptuk azt a csodát, amit csak hittel lehet megragadni, miszerint Isten nem engedi, hogy hűtlenek, önzők, durvák, gyilkosok maradjunk az Ő szőlőskertjében, mint akik maguknak tulajdonítják azt a szőlőskertet, amit „művelésre és őrzésre” kaptak. Még nagyobb csoda – szintén az Úrtól való csoda –, ha valaki belátja, hogy mindeddig gyarlón élt, Istennel nem számolt, a másik embert kihasználta, csak önmagáért létezett; Isten ügyét lenézte, Isten szolgáit gúnyolta, bántotta, Isten ügyét gyalázta, Isten Fiának megváltó áldozata pedig botrány volt számára (1–8). Úrtól való csoda: belátni, hogy ezzel a lelkülettel tönkretesszük a ránk bízott szőlőskertet, halálossá tesszük mások és a magunk életét is, miközben kárhozatosan szétesik az életünk, mint ahogy a boltív darabokra hullik sarokkő nélkül (10). Csodák csodája: az Úrtól lett engedetlen életünk egyetlen megoldása, a megváltás: a Gazda megölt Fia – a példázat képével élve – a megvetett kő, amely sarokkő lett, amely egyben tartja a boltozatot, az életet, a világot (10–11).

Boldog az az ember, akinek szemében csodálatos mindez, aki leborulhatott az Úr előtt, mindezek szerzője előtt. Ez a boldogság, az üdvösség. Tart még a kegyelmi idő! De vigyázzunk, aki megmarad a hűtlen, önző, durva, gyilkos életében, attól az Úr elveszi a szőlőt, és másoknak adja azt! (9)

Augusztus 25. szerda

(24) „…nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát?” (Márk 12,18–27)

Jézus azt mondja: Tévedünk, nem ismerjük az Írásokat, mert nem ismerjük az Isten hatalmát. Először meg kell ismernünk az Isten hatalmát, amely megszabadított, bűnbocsánatot, új és örök életet adott nekünk; és csak utána érthetjük helyesen az Írásokat; meg mindent, ami velünk történik. Amíg az Isten hatalmát meg nem tapasztaltuk, addig tévedünk; addig az egész életünk tele van tévedéssel, tévesztéssel, bűnnel és vétkekkel; addig tévelygünk – ahogy Károli Gáspár fordította ezt a részt – mert nem látjuk a valódi célt (24).

Isten hatalmának ismerete nélkül az Írásokból csak dogmatikai rendszer lehet. Isten hatalmának megtapasztalása nélkül csak vitatkozhatunk az Írásokon, igehelyeket tehetünk egymás mellé, hogy saját hitünket és életünket igazoljuk, vagy az Írás egyes részeit kiemelve, a saját lelkünk, személyiségünk, indulatunk, kívánságunk indította kegyességünket alátámasszuk. A szadduceusok – Jézus korának egyik kegyességi irányzata voltak ők –, szintén ezt tették. Ők nem hitték a feltámadást (18). Ez a nézetük határozta meg írásértelmezésüket, és a Jézushoz való viszonyukat. Ezért tették fel Jézusnak az életszerűtlen kérdést: Egy asszony, akinek hét férje volt, ha van feltámadás, ott kinek a felesége lesz a hét férj közül? Persze a farizeusi kegyesség, két férj esetében, de több férj esetében is azt a választ adta, hogy az első férj az igazi férj, annak adatik vissza az asszony akkor. Isten hatalmának ismerete nélkül a spekuláció marad. Mi egyéb marad nekünk Isten hatalmának ismerete nélkül? (18–23)

Jézus arra mutat rá, hogy Isten hatalma éppen az, hogy Ő az élők Istene és nem a holtaké. Isten az élet Istene. Isten, aki az élő Isten, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, tehát ha így nevezik a zsidók az élő Istent, akkor ezzel azt is állítják azok, akik sokáig nem hittek a feltámadásban, illetve sokáig nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób élnek, pedig meghaltak (26–27). Aki Jézus Krisztusban hisz, az, ha meghal is él; mert aki él és hisz a feltámadott Úrban, az valójában nem hal meg soha (János 11,25). Isten hatalma örök életet ajándékoz nekünk, amelynek valósága nem határozható meg e földi lét dimenzióival, de beragyogja ezt a földi életet, és sokkal jobb lesz mindennél (Filippi 1,23); olyannyira, hogy aki, ami „itt”, az Úrban fontossá lett számunkra, az „odaát” is fontos marad. Így élhetjük meg, az Úrban, házasságunkat is (25).

Augusztus 26. csütörtök

(34) „Nem vagy messze az Isten országától.” (Márk 12,28–34)

Első hallásra egy udvarias párbeszédet hallunk itt. Egy írástudó megkérdezte Jézust a legfőbb parancsolatról (28). Jézus két törvényi hellyel felelt (29–31); a két hely együtt a Nagyparancsolat (5Mózes 6,4–5; 3Mózes 19,18). Az írástudó megdicsérte Jézust, hogy jól felelt, mert Isten és egymás szeretete valóban többet ér minden vallási áldozatnál, égő- és véresáldozatnál (32–33). Erre a dicséretre, „dicsérettel” reagált Jézus is, mert látta, hogy értelmesen felelt az írástudó: „Nem vagy messze az Isten országától.” (34)

Ugyanakkor ez a dicséret elgondolkodtató. Mit jelent ez: nem vagy messze? Ez az írástudó vallásos volt, ráadásul értelmesnek tartotta őt Jézus, hiszen erre Jézus külön felfigyelt (34). Úgy látszik, a hívő életnek külön értéke az, ha értelmes is. A dicséret tartalma pedig az, hogy a távolságból közelség lett, de ez a közelség mégsem jelent bentlétet: „A küszöbön téblábolsz…”

Jézus nem ad a kijelentéséhez külön magyarázatot. Azt sem tudjuk, hogy az írástudóra miként hatott Jézus válasza: napirendre tért felette, vagy izgatni kezdte ez a válasz. Az igehirdetők inthetnek is, biztathatnak is ezzel az Igével: Vigyázz, el ne bízd magad, hogy már bent vagy, mindannak ellenére, amit tanultál, amit kegyesen tettél; de kétségbe se ess, hiszen van bemenetel az Isten országába!

Na, de miként van bemenetel az Isten országába? Nagy áldás, ha a távolságból közelség lesz, de ez még nem elég; miként juthatunk be oda? Olyanokká kell lennünk, mint a rúdugróknak, akik egy hatalmas rúd segítségével tudják csak átugrani az ember számára átugorhatatlan magasságot? Mit kell tennünk? Itt ragyogott fel előttem egy igevers: Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) De ebben az Igében nagyon fontos az első tagmondat is, hogy először nagyon kell akarni, és mindent bevetve kell futni, hogy az ember számára kiderüljön; emberi erővel nem megy; csak az Úr könyörülete emel be az Isten országába. Aki bent van, az is igyekszik és fut; de már úgy, mint aki megszabadult, felszabadult, aki tud pihenőt tartani, megállni, hálát adni, újból és újból az Úrra figyelni, rácsodálkozni, elengedni.

Augusztus 27. péntek

(38) „Óvakodjatok…” (Márk 12,35–44)

Mitől óvakodjunk, Jézus tanítása szerint? (37)

Óvakodjunk a hiú dicsőségvágytól! Az írástudók hosszú ruházata, amelyet a gazdag előkelők és a tudós rabbik viseltek, kiemelte őket a többiek közül; miközben ezek szerettek sokak előtt tündökölni, kitűnni, szerették a nyilvánosságot, ott az elsőbbséget, a feltűnést, nagy étkezésekkel egybekötve. Jézus tanításában a felszínes külsőségektől való óvást is jelenti ez az intés. Ma is nagy kísértésünk a hiú dicsőségvágy, amely a legnemesebb és legszentebb ügyeink mögött is ott lapulhat. Aki elől áll, legyen mindenki szolgája. Igen, az a hiteles elöljáró, akin látszik, hogy szenvedélye a rábízott ügy, amiért szenvedést is vállal, így nem csak saját magáról van szó. Az ilyen ember öltözzön fel tisztességesen, de ne hivalkodóan, és úgy álljon a nyilvánosság elé, mint aki nem tündökölni akar, hanem segíteni, asztalközösséget vállalva a legszegényebbel is, ahol nem ő maga dúskál az ételben, hanem másokat etet meg. Az Úr ügyét csak így lehet szolgálni! (38–39)

Ehhez kapcsolódik Jézus másik két óvása, amit most csak megemlítek, de részletesen nem tudom azokat kifejteni. Jézus óv a szociális bűnöktől, amelyben hiú dicsőség- és uralkodó birtoklásvágyunk felemészti az „özvegyek”, az elhagyatottak házát. Ide tartozik minden olyan helyzet, amelyben embertelenül bánunk azokkal, akik éppen kiszolgáltatottak nekünk, bürokráciában, betegségben, érdekharcokban, kapcsolatokban, váratlan helyzetekben; bárhol (40). Hány ilyen helyzetben vizsgázunk elégtelenül! Jézus óv a látszatkegyességtől; mert tudunk mi hosszan imádkozni, akár imaversenyt is tartani, meg Igéket idézni, és felállva máris kibeszéljük a másikat (40).

Mivel ez az intés a „vallásos” embereknek szól; kimondhatjuk, hogy Jézus mindhárom intésben a hamis kegyességtől óv. Csak az Úr megváltó kegyelme szülhet újjá bennünket, hogy gyarló életünk valójában megújuljon és egyre inkább megtisztuljon ezeken a területeken! Sorolhatnám, hogy hány és hány elrettentő példát láttam már, kegyes emberek között élve, a fenti jézusi intésekhez kapcsolódva; de bizony magamon kell kezdeni az önvizsgálatot!

Augusztus 28. szombat

(5) „Vigyázzatok…” (Márk 13,1–20)

Jézus intése érintsen most meg bennünket: „Vigyázzatok!” (5) Ez az intés érvényes ránk mindenkor, akik az Úr követői vagyunk.

Vigyázzunk, hogy meg ne tévesszen valaki bennünket! Folyamatosan hatások érnek bennünket, ezerfélék. Könyörögjünk, hogy az hasson ránk, ami nemcsak emlegeti az Urat, hanem valóban az Úrtól való; amit a magunk rendszeres, Igére figyelő kegyességében is megtusakodtunk, és igaznak fogadtunk el; mert az épít és nem rombol, éltet és nem pusztít, kedvel és nem gyűlöl; Istent dicsőíti és az Ő országát építi, amely igazság, békesség és öröm (5–6).

Vigyázzunk, hogy a mindenkori vajúdások kínjait ne tartsuk különleges jeleknek, mert ezek mindenkor voltak; hanem legyünk készen úgy, mint akik az Úr kegyelmére hagyatkozva, hitben élnek, és az élet Urát reménységgel várják, hiszen egyedül Ő képes a vajúdásból új életet teremteni! (7–8)

Vigyázzunk, hogy el ne bízzuk magunkat, mert a saját erőnkből meg nem tudunk állni! Ezért szüntelenül imádkozzunk (18), hogy mindvégig kitartsunk a hitben, mennyei erővel! Könyörögjünk azért is, hogy az Úr ne terheljen minket erőnk felett, és vegye ki szívünkből az aggodalmat! Valamint adja nekünk az Úr, a rendkívüli helyzetekben, az Őrá való hagyatkozás csodáját, amikor robban a bűnös és önző feszültség, amikor mindenen úrrá lesz a gyűlölet, amikor még a családok is szétzilálódnak, és semmi isteni mértéket és szentséget nem tisztelnek már; amikor a „pusztító utálatosság” kezdi el látszólagos uralmát… Vigyázzunk, és merjünk menekülni, akár mindent odahagyva is, amikor az Úr erre lehetőséget ad, amikor Ő maga akar kimenekíteni bennünket a bajból; vagyis nem kell hősködni! Az Úr ad jelet és erőt akkor is, amikor maradni kell, és helyben kitartani! (9–18)

Vigyázzunk, el ne hagyjon bennünket a reménység! Megváltott emberek vagyunk, az Úrban vagyunk, az Övéi vagyunk, a vajúdás napjainak van határa, és Isten megrövidít azokat a napokat (19-20).

Micsoda ígéret hangzik el itt; vigyázzunk, úgy értsük, ahogy azt az Úr mondta: érettünk az Úr másokon is könyörül, de az Ő kegyelme nélkül mi sem állhatnánk meg! (20)