Az Ige mellett – 2021. harmincnyolcadik hét

2021 – Harmincnyolcadik hét (09.12.–09.18.)

Szeptember 12. vasárnap

(7) „…pedig nincsen más…” (Galata 1,6–9)

Nincs más! (7)

Nincs más öröm az ember számára, csakis az, amit a feltámadott Jézus Krisztus szeretete adhat, akiben az Isten megtartó, szabadító szeretete ölelt magához bennünket. Nincs más vigasz, az ember számára, csakis az, hogy az Isten velünk van, minden napon, a világ végezetéig, azaz az örökkévalóságig. Nincs más erőforrás, csakis az, amit az élő Isten ereje adhat. Nincs más út, igazság és élet, csak Krisztus. Nincs más megoldás az ember számára, csakis a krisztusi megváltás.

De könnyen megzavarhatnak bennünket, hogy elfelejtsük a fentieket (7). Megzavarhat bennünket a fiatal, életerős és kicsattanóan egészséges lendület, később a siker, a hatalom, a vagyon. De a másik oldalon megzavarhat bennünket a csüggedés, amikor rádöbbenünk, hogy mindezek egyszerre csak elfogynak körülöttünk: a fiatalság évei eltűnnek, az egészségünk megroppan, a siker kudarccá lesz, a hatalom elmúlik, a vagyon megrendül. De leginkább megzavarhat bennünket az, hogy Isten hívő népe is olyan sokféle, egymást nehezen elfogadó. Most ugyanazt az evangéliumot hisszük és hirdetjük, a Krisztusét, vagy valami mást? Ha értelmes hittel belegondolunk, tényleg megzavarodhatunk abban a gyakran kizárólagos, másokat is kitagadó összevisszaságban, amivel terhelt a látható egyház.

Egy bizonyos: aki a saját értelemzése, kegyessége szerinti Jézust, az egyetlen, feltámadott Krisztus elé teszi, az önmagához pártolt, Krisztust elhagyta, és Pál kemény szavai joggal érik el őt! (8–9) Sokan pedig „egyesek” hatása alá kerülhetnek, akik ugyanígy elferdítik az evangéliumot, és valójában maguknak toboroznak embereket (7). Nyomorúságos, „átkozott” állapot: az Úr nélkül élni, pedig nincs más megoldás az ember számára, csakis Krisztus. Még nyomorúságosabb, ha az Urat emlegetve, valójában más evangéliumhoz és más Krisztushoz fordultunk. Hamar megtörténhet ez velünk; önhitten észre sem vesszük, és máris visszaéltünk az Úr kegyelmével (6). Áldott egyen az Úr, hogy nem enged bennünket végképp elpártolni kiválasztó kegyelme.

szeptember 13. hétfŐ

(16) „…nem kértem tanácsot hús-vér embertől.” (Galata 1,10–24)

Pál meggyőződése élő hitre vall: nem embereknek akar tetszeni, hanem Jézus Krisztusnak (10–11); az evangéliumot nem emberektől, hanem az Úrtól vette (12–13; 1Korinthus 11,23); megtérése az Úr őt kiválasztó, felfoghatatlan kegyelméből való, hiszen csak az Úr ereje végezhette el azt a csodát, hogy a Krisztus követőit üldözőből, a Krisztus szolgája lehessen (14–16), egykori pusztító, káromló és erőszakos emberből az Isten megváltó szeretetét hirdető ember legyen (1Timóteus 1,13).

Pál meggyőződése olyan határozott, hogy nem kért tanácsot hús és vér emberektől, tekintélyektől; még a nagy „oszlopapostoloktól” sem. Pál meggyőződése nem függött emberektől, e-világi hatalmaktól, vallási, egyházi, kegyességi óriásoktól; ő nem függött senkitől sem; egyedül csak a megtartó Jézus Krisztustól, aki rajta könyörült, aki őt kiválasztotta és elhívta. Csak ez a függetlenség teszi lehetővé az Úrnak való szolgálatot. Belegondoltam, mennyi függés terhel bennünket, ebből következően mennyi bizonytalanság és félelem terheli a szolgálatunkat; ettől olyan erőtlen, bizonytalan, hullámzó ez a szolgálat (16–22).

Pál meggyőződése az Úrtól való. Ez a meggyőződés elsőre olyan ridegnek, szinte embertelennek, ellentmondást nem tűrőnek, így félelmetesnek és riasztónak tűnhet. Valójában azonban csak ez a meggyőződés az, amelyért imádkoznunk kell! Ez a meggyőződés soha nem lehet irgalmatlan a másik emberhez, hanem nyitott szeretettel meghallgatja a másikat, befogadja, segíti; de ez a meggyőződés mégis sziklaszilárd, nem ingadozik. Ez a bizonyosság nem kér tanácsot embertől, de nagyon szereti az embert.

Vigyázzunk, nem mi vagyunk szilárdak, hanem az az Úr, aki elhívott bennünket! Ez egy rendíthetetlen, szabad, független meggyőződés (1Korinthus 15,58), amely megrendül a világ és az ember nyomorúságán, a sajátját is látva – Pál is kimondta, hogy a bűnösök között ő az első –, és amely Jézus Krisztus határtalanul határozott szeretetével ölel át mindeneket (Efezus 1,10), még a „pogányokat” is (16).

szeptember 14. Kedd

(2) „…a tekintélyesek elé…” (Galata 2,1–10)

Mindig kialakulnak az úgynevezett tekintélyesek, akiknek szavuk meghatározó. Minden területen, minden korszakban, egyházban és világban így van ez. A jeruzsálemi gyülekezetben is így volt ez akkor (2). Az apostolok között oszlopapostoloknak nevezték Jakabot, Pétert és Jánost (9). A tekintélyesekre szükség van, Isten eszközei ők, akiket felhasznál országának építésében. A tekintély ugyanis mindig egyedül csak a teremtő és megtartó Úré; csakis az övé! Mi, emberek, ha tekintélyt kapunk, az Úrtól kapjuk azt, egy időre, hogy Őt képviseljük.

Ugyanakkor a tekintélyeseknek nagy a felelősségük, hiszen a tekintély nagy kísértés, mindenkor, minden területen, amelyben az ember észre sem veszi, hogy már nem jó úton jár, már nem Isten eszköze, hanem saját magát képviseli: tekintélyét élvezi; a hatalommal nem szolgál és épít, hanem visszaél azzal; és a kellő időben nem tudja elengedni ezt a tekintélyt, ami nem az övé, hanem csakis az Úré.

Pál apostol tisztelettel tekintett a jeruzsálemi tekintélyesekre, eléjük tárta az evangéliumot, amelyet ő a pogányok, a nem zsidók előtt hirdetett (1–2); egyeztetett velük szolgálatuk rendjét illetően, miszerint Pál a pogányok között hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát (7–10). Fontos, hogy az egyházban minden ékes és szép rendben történjék, csak így lehet szolgálatunkon áldás. Pál azonban egy határon túl mindig szabad volt a tekintélyesektől (8), amennyiben azok túllépték illetékességük határait; főként, ha a tekintélyeseket nem az Úr, hanem a rejtetten mögöttük álló személyek és gyarló emberi indulatok irányították. Az apostol ezeket áltestvéreknek nevezte, és mindig szembeszállt velük; soha nem hallgatott, olcsó félelemből (4). Ugyanakkor Pál soha nem öncélúan, magamutogatóan szólt, hanem mintegy Isten eszközeként, „lojálisan” igazgatta a tekintélyeseket is. Bölcs az a tekintély, aki hallgat másokra; és tudja azt is, kikre kell hallgatni, és kikre nem.

Pál tisztelte a rendet, a tekintélyt, mert félte a tekintélyt megbízó egyetlen tekintélyt, az Urat; és éppen ebben a tiszteletben bontakozott ki Pál szabadsága is. A tekintélytisztelet csakis istenfélelemben mutatkozhat meg, ékes rendet biztosít, ezért nem fárad hiába; építeni ugyanis csak rendben lehet (4). A tekintélytisztelet soha nem a tekintélyes személyt dicsőíti, hanem mindig magát az Urat; ebben van szabadsága is.

Szeptember 15. szerda

(13) „Képmutató módon viselkedett…” (Galata 2,11–14)

Antiókhiában a pogányokból, a nem zsidókból lett keresztyének voltak többségben. Amikor valaki a jeruzsálemi gyülekezetből érkezett, mint törvénytartó zsidó, nem vehetett részt a gyülekezet szeretetvendégségén, és az úrvacsorában sem, mert a törvény ezt tiltotta. Amikor a nagy tekintélyű Péter, Barnabással együtt megérkezett Antiókhiába, nem különült el az ottani testvéreitől, hiszen testvérek voltak az Úrban, és azért jött, hogy közösségben legyen velük, együtt evett és ivott velük. Amikor azonban a még nagyobb tekintélyű Jakab megérkezett Jeruzsálemből, akkor Péter megijedt, és Barnabással együtt különvonult Jakab társaságába, hogy a zsidó előírásokat megtartva étkezzenek. Hozzájuk csatlakozott a többi zsidó is. Lám, az antiókhiai pogánykeresztyén gyülekezetben egy zsidó kisebbség elszigetelte magát, elkülönült, hogy rituális tisztaságát megőrizze. Más volt a megegyezés, más volt az eddigi gyakorlat, és más volt eddig Péter és Barnabás viselkedése is.

Számos üzenet szólal meg itt, amelyeket csak sorolni fogok, minden kifejtés nélkül.

Lám, minden tekintélyesnél van tekintélyesebb (12).

Az ember megijed a tekintélyesebbtől és képmutató módon megalázkodik, mert fél (12).

Ez a képmutató magatartás ragadós, mert a Péterrel lévők is ugyanígy viselkedtek (13).

Milyen szomorú látni az első gyülekezetekben fennálló, kezelhetetlen feszültséget, és milyen szomorú tapasztalni, hogy ma is sokféleképpen elkülönülünk egymástól, noha ugyanazt az Urat és Megváltót valljuk. Az elkülönülés persze egy külön kérdés, bizonyos helyzetekben, de nem a testvérek közösségében; itt értelmezhetetlen. Hiába egyezünk meg szóban; az élet, a gyakorlat, az emberi nyomorúság, hitben járva is, „meghasít” bennünket. Kegyelemre szorulunk (12–13).

Lehetne itt pásztori és egyházpolitikai szempontból is megtekinteni ezt az igeszakaszt.

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy miként adatik nekünk az üdvösség. Ha Jézus Krisztusban adatik nekünk az üdvösség, akkor hogyan lehetséges bármiféle más követelmény megtartását az üdvösség feltételének nevezni? Ezek ugyanis csak áldott következmények lehetnek, de nem feltételek (2,16).

Szeptember 16. csütörtök

(16) „…nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által.” (Galata 2,15–21)

A megigazulás rendezi az Istennel való viszonyunkat. A megigazulás üdvösség, békesség, kiengesztelődés. A megigazulás azt jelenti, hogy az Isten, bennünket számontartva, megváltó szeretettel, az igaz, tiszta, bűntelen Jézus Krisztusra tekint, és az Ő igazságát nekünk tulajdonítja. Isten igaznak tart bennünket, noha nem vagyunk azok. Olyan ez, mint amikor az anyai szeretet a saját gyermekeit tartja a világon legszebbnek és a legtökéletesebbnek, noha nyilván nem azok.

Az isteni szeretet azonban nem gyarló emberi szeretet, mert az Isten szeretetének hatalma van, amely a megigazított embert átformálja, így a megigazított ember egyre igazabb, egyre tisztább lesz; megszentelődik. Nem az isteni törvény, az isteni rend maradéktalan cselekvése által leszünk igazzá, hiszen a testben élve mindig távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6), de az Isten megigazító szeretetének hatalma által egyre inkább érik, tisztul az életünk, mint ahogy a Balaton kitisztul, leülepszik, megnyugszik a nyári sok-sok zaklatás után.

Nem az erkölcsi és szertartási törvények betartása tesz bennünket igazzá, mert a test e-világban mindig ki fogja követelni a magáét (16). Hiszen látjuk, tapasztaljuk, ezerféle módon, számtalan formában, mindenféle szép és nemes lepellel elfedve magát, követel, indul, támad, előretör a test. Látjuk ezt egyházban és világban; kegyes és nagynak mondott ügyek leplében; vitákban, érdekellentétekben, a többet és többet akarásban, indulatokban, haragban, gyűlöletben, önzésben; abban, hogy a másiknak egy jottányit sem engedünk, a megoldást keresve. Nem az erkölcsi és szertartási törvények betartása tesz igazzá, de Isten szeretetének hatalma igenis, miután igaznak tulajdonított minket, munkálni kezd bennünk, hogy életünk és hitünk, a látható világ nekünk kirendelt színterén és a látható egyházban is, egyre hitelesebben testet öltsön, vagyis egyre inkább kiformálódjék bennünk a Krisztus (20; 4,19).

A Jézus Krisztusba vetett hit által tapasztaljuk meg ezt a csodát. Hit által lesz mindez az ígéret a miénk, a sajátunk. Hit által lesz az enyém a bűnbocsánat, a kegyelem, az üdvösség, az örök élet, a békesség, az Isten igazsága, a Krisztus tisztasága. A hit is az Úr ajándéka, amellyel Jézus Krisztusban vagyunk, mint árvíz idején a bárkában. Pál ezt a csodát így fejezi ki: én Krisztusban és Krisztus bennem; vagyis a lemetszett virág a vízben, és a víz a virágban.

Szeptember 17. péntek

  • „…ki igézett meg titeket…” (Galata 3,1–5)

Mi igéz meg bennünket, mi hat ránk erősen? Melyik az a pillanat, amikor a rohanásban is megállsz, mert olyan hatás ért, amely erősebb nálad, és kényszerít? Mikor van ez a pillanat, minek hatására történik? Sokat elmondhatnak ezek a történések rólunk is…

Az igézet kényszerít, úgy hat, hogy nem ereszt többé. Az igézetnek éppen az a lényege, hogy esztelenné tesz, miként a galaták esztelenné lettek. Az igézet olyan erős, külső hatás, amely rabbá tesz, felszámolja a saját gondolataimat, minden önállóságomat, és irányít. Az igézet idegen, ártó hatalom erejének munkája, amely konkrétan láthatóvá lesz a fogságba esett ember életén, személyiségén, kapcsolatain, testén, testiségén, egész valóján; még a hitén, a kegyességén, a vallásosságán is (3). Nemcsak „kellemes”, hanem „kellemetlen” hatás is megigézhet: félelem, gyötrelem… Akit megigéztek, az nem Isten Lelkének, nem Isten megváltó és felszabadító erejének hatása alatt van (5). Nemcsak a megigézett, hanem az igéző ugyanígy rab; idegen, ártó hatalmaknak kiszolgáltatott, akár önző, önhitt énjén keresztül is!

Isten Lelke ugyanis megajándékoz, nem pedig megigéz. Isten Lelke olyan mennyei erőkkel vesz körbe bennünket, amelyek a mennyei világ gazdagságával töltik meg földi életünket, és nem esztelenné tesznek bennünket, hanem nagyon is bölccsé formálnak; olyan emberekké, mint akik a földön élnek, testben; de mégis Lélek szerint, a Krisztusban. Isten Lelke szabaddá tesz, és mégis engedelmessé formál, az Úrban (2). Isten Lelke Jézus Krisztusra mutat, akiben fény támadt az alagút végén, tágas tér és éltető friss levegő. Az igézet az alagútban tart, ott bűvöl el valamivel; Jézus Krisztus pedig kivezet onnan.

Szolgálatunk nyomorúsága gyakran az, hogy mi a világ többi, másokat megigéző, lebilincselő és saját „bűvköre” (gondolatköre, érdekköre) alá vető ingerével akarunk versenyezni. Ezért úgy akarunk hatni, mint a világ, bevetve közben minden eszközt, módszert, technikát, hogy a saját portékánkkal hassunk, megigézzünk másokat. Pál úgy beszélt Jézus Krisztusról a galatáknak, mintha közöttük feszítették volna meg az Urat. De Pál ennél többet nem tett, csak hirdette a megfeszített és feltámadott Urat. Pál úgy írta le a galaták között az Urat, hogy „csak beszélt” az Úrról, nem vetített projektoron, nem szervezett utána, különböző beépített emberekkel, csoportos beszélgetéseket, nem énekelt, nem zenélt, nem táncolt, „csak szólt”, mégpedig bizonyossággal. Pál nem önmagát és nem az önmagáét adta, a „hatást” pedig a Szentlélekre bízta.

Ha mi akarunk hatni, akkor vagy elveszünk az ezernyi más hatás ingere között; vagy megigézünk másokat. Csak az Isten Lelke képes úgy hatni, hogy ott áldott, mennyei öröm és szabadság támad: fény az alagút végén!

„Ennyire esztelenek vagytok? Ki igézett meg benneteket?” (1–3) Kiket igézünk meg mi, önző és gyarló, esztelen módon?

   

 

Szeptember 18. szombat

(10) „Átkozott mindenki, aki nem teljesíti mindazt, aminek a teljesítése meg van írva…” (Galata 3,6–18)

Isten ígérete az, hogy áldást nyerünk (8). Az áldás az átok ellentéte (10); vagyis az áldás azt jelenti, hogy hatalmát veszti minden, ami ebben a világban halálos és ártó; értelmét veszti minden, ami teljesítménycentrikus.

Igen, az öröklétben többek között a teljesítménynek sem lesz többé értelme. Miként akkor, a „vallásos” korban is minden a teljesítmény körül forgott – ki, milyen hatékonyan tudja teljesíteni az Isten törvényét –, úgy manapság, „a világias” korszakban is minden a teljesítményen múlik, csak az igyekezet tárgya más.

Ebben a teljesítménycentrikus igyekezetben tesszük tönkre egymást, önmagunkat, a lakott földet, mindent. Nemesnek tartjuk, megindokoljuk az igyekezetünket, de valójában halálos igyekezet az, amelynek nincs örökkévaló célja, nem lát örök távlatokat, ezért önző, kielégíthetetlen, pusztító és átok alatt van. A követelmények és elvárások rendszeréből, sem akkor, sem ma, nincs lehetőség kitörni, csak előre lehet menni; és vagy tesszük, amit kell, különben meghalunk; vagy pedig nem sikerül teljesíteni, amit kell, az is halálos. A kudarcos embert azonnal kivetik. Ez a törvény világa, ez a törvény átka. Előttem vannak feladatok – mindig több és több –, irgalom pedig nincs, vagy teljesítem őket, vagy elbuktam, kudarcot szenvedtem, és végem van. A feladatok, a teljesítmények tekintetében sem a világban, sem az egyházban nincs irgalom. Ez a törvény világa; noha annak van „vallásos” és „nem vallásos” olvasata, a lelkülete ugyanaz.

Innen látjuk, hogy milyen nagy szükségünk van arra, hogy az irgalmas Isten levegye rólunk a törvény, a teljesítés átkát, és kimondja: „Szeretlek téged, mindig is szerettelek, a teljesítményedtől függetlenül.” Ábrahám utódában, Jézus Krisztusban ezt mondta ki (16), ennek bizonyságát adta az Isten. Isten ígéretei beteljesedtek, áldást nyertünk az átok ellenében. Az áldás a legfőbb jó, amit csak Isten ajándékozhat nekünk. Ennek felismerése a hit, amely szintén kegyelmi ajándék. Az igaz ember hitből, azaz ebből az irgalmas, megelőlegezett, krisztusi szeretetből él (11).

Akit pedig a teljesítményeitől függetlenül szeretnek, az tud aztán igazán teljesíteni, az szárnyakat kap, ő maga teszi a dolgát, a másikat nem hajszolja agyon, nem is szórakozik a másikkal, miközben tudja, hogy nem az eredménytől függ az élete, így képessé lesz megelégedni, képessé lesz elengedni, hiszen már minden az övé.