Az Ige mellett – 2021. harmincnegyedik hét

2021 – Harmincnegyedik hét (08.15.–08.21.)

Augusztus 15. vasárnap

(49) „…minden ember tűzzel sózatik meg.” (Márk 9,42–50)

Isten sózza meg az embert. A só megízesít és tartósít, megóv a romlástól. Isten megsózta ízetlen és megromlott, halálosan romlandó életünket, Jézus Krisztusban. Ez az evangélium, amelyet Márk ezzel a képpel, metaforával fejez ki (49).

A tűzzel való megsózatás, Isten által, így az emberre nézve valami üdvösségeset jelent, amely Isten előtt is kedvessé teszi az embert. A tűz itt egy váratlan elem ebben a képben, amely jelentheti a Szentlélek tüzét, a szolgálat, a hit tüzét és szenvedélyét, mert az Úrnak csak így lehet szolgálni: élő hittel, tűzzel, nem rajongva, de buzgón, odaszántan! A tűz azonban az ítélet tüzét is jelentheti. Mindenkinek, aki kedves akar lenni az Isten előtt, annak az ítélet tűzén kell átmennie, amely megemészti a régi, bűnös embert, és az örök élet örömével, reménységével sózza meg a krisztusi embert. Ezen az ítéleten, átment a mi Urunk, a kereszten, mi pedig az Úrban vagyunk, mint akiket tűzzel sózott meg az Isten. A keresztyén élet, tanítványság, a szolgálat enélkül értelmetlen, ízetlen só, sótlan só. Jó a só, ha só! Krisztus nélkül nincs keresztyénség! (49)

Ugyanakkor ennél többről van itt szó. Itt érvényes minden emberre ez az Ige: mert Jézus Krisztus nélkül esély nincs a békességre, sem Istennel, sem egymással. Jézus Krisztus nélkül nincs élet. Minden embert hív ez az Ige, de csak Krisztusban lesz a tűzzel való megsózatás kegyelemmé, üdvösséggé, Őnélküle jogos ítélet alatt nyögünk. Áldott legyen az Úr, hogy Őbenne lehetünk! (50)

Augusztus 16. hétfŐ

(9) „Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza!” (Márk 10,1–16)

Jézus Krisztus egyértelmű kijelentést tesz a házassággal kapcsolatban. Ő az események Ura; akivel összeköttetett az életem, az örök hűségre kötelez (9).

Amikor Mózes válólevélről rendelkezett, akkor ezzel, Isten szerető rendjének törvénye, az elbocsátott asszonyt védte egy férfijogú társadalomban (5Mózes 24,1), de nem mondott igent a válásra (1–4). A válás gyarlóságunk, szívünk keménysége miatt van, a bűn miatt (5), de Isten eredeti gondolata az, hogy egy férfi és egy nő egy testté lesz (6–7; 1Mózes 1,27; 1Mózes 2,24). Nem lehet „lecserélni” a másikat, mert örök nyomot hagyunk egymásban (5–12). Jézus még a paráznaság esetét sem engedte meg, mint válóokot, mert ez a kitétel – „aki elbocsátja a feleségét, paráznaság esetét kivéve…” – a korai kéziratokban nem szerepel (Máté 19,9).

Ugyanakkor éppen ez az a terület, ahol a leginkább sebezhetőek vagyunk; itt mutatkozik meg leginkább az ember bűne és nyomorúsága, valamint az evangélium örömhíre, miszerint kegyelem alatt vagyunk. Mennyi kísértés, mennyi gyarló gondolat terhel bennünket! Mennyi megromlott házasság gyötrődik ezen a világon, ha kifelé hordozza is a látszatot. Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! A házasságot az Úrtól kell elkérni, az Úrban kell megkötni, és az Úrtól kell elkérni a kegyelmet, nagy alázattal, annak megújulásához.

Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! (1Korinthus 10,12) Áldott legyen az Isten, hogy kegyelemből van üdvösségünk (Efezus 2,8), de ez szív szerint is késszé, és hajlandóvá tesz arra, hogy az Úrnak éljünk. Vedd észre házastársadban azt a világon egyetlenegyet, akit minden tekintetben rád bízott az Úr, örülj neki, lásd szépnek, szeresd, értékeld, vigyázz rá, hordoz el hűségben! Tedd ezt egy olyan világban, ahol már minden bástyát szétbombáztak, mert a házassági hűség hitvallás. Itt van a leginkább szükségünk az Úr megtartó kegyelmére.

Augusztus 17. Kedd

(17) „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Márk 10,17–31)

Márk csak annyit mond, hogy valaki, egy ember, odafutott Jézus elé, térdre borult előtte és egy kérdést tett fel Jézusnak (17). Arról, hogy ez a valaki gazdag volt, csak később hallunk (22). Tehát az eredeti, önálló történet elsődleges szempontja nem a gazdagság, nem a vagyon témája volt, hanem Jézus követése és az örök élet csodálatos ügye állt a középpontban.

Ez az ember ugyanis az örök élet felől kérdezte Jézust, és „jó helyen” érdeklődött, mert Jézusnak tette fel ezt a kérdést, leborulva, alázattal, igaz vágyakozással (17). Isten ajándéka az, ha valakit foglalkoztat az örök élet, az üdvösség. Az Úr ajándéka az, amikor tekintetünk nemcsak erre a földi életre irányul, hanem túllát azon, és izgatja mindaz, ami sokkal több, mint ez a földi élet, de ami áldottá teszi ezt a földi életet is. Soha nem a földi élet lebecsüléséről van szó ebben a vágyakozásban, mert a földi élet mindenestől az Úr ajándéka, hanem éppen ellenkezőleg, a földi élet megbecsüléséről, és annak kiteljesedéséről. Ma érdekli az embereket az örök élet, téma ez, és Jézus közelében, Isten Igéjének közelében lesz ez számunkra kérdéssé? Vagy pedig mindent ettől a földi élettől várunk; illetve az örök életről is a saját emberi spekulációinkra hagyatkozva fantáziálunk?

Ez az ember tenni akart valamit az örök életért. A farizeusi kegyességre is ez volt jellemző, mint állandó kérdés: „Mit kell nekem tennem? Jól teszem-e?” Ez a kérdés becsületes igyekezetre vall; és állandó bizonytalanságban tartja az embert, Isten ajándékait illetően. Olyan valaki térdel Jézus előtt, aki emberi és vallási igyekezetének határához érkezett, akit bizonytalanság gyötör, és ezt beismeri Jézus előtt. Ebben az állapotban elkezdődhet a mennyei csoda… (17)

Ez az ember „Jó Mesternek” szólítja Jézust. Jézus válasza nem elutasítás, hanem szeretetteli segítségadás (21) a Jézusnak mély tiszteletet adó ember felé. Amikor Jézus tanítást ad a jóról, akkor áldott segítséget ad ennek az embernek, hiszen hangsúlyozza, hogy aki felől te bizonytalan vagy, az az egyedül jó, az élő Isten, aki kegyelme által javára van az embernek (Zsoltárok 118,1). Nem szabad itt arról okoskodni, Jézus személyét illetően, hogy Jézus miért utasítja vissza, magára nézve, a „jó” jelzőt, hiszen Jézus személye titokban marad, mint ahogy Márknál ez jellemző, egészen a keresztig és a feltámadásig. Jézus nem a maga bölcsességét hirdeti, és nem a maga dicsőségét keresi, hanem Istenét. Jézusban Isten jósága és kegyelme keresi a végső sorsa felől bizonytalan embert, hogy bizonyosságra segítse őt (18).

Augusztus 18. szerda

(43) „De tiköztetek nem ez a rend…” (Márk 10,32–45)

Ez a jézusi „de” magasra teszi a mércét! (43) Jézus a tanítványaihoz fordul, hozzánk fordul, és azt mondja, hogy az övéi között más a rend, mert mindenben az isteni rend a rend, amelynek egyik fontos megnyilvánulása, hogy a testvérek között nincs versengés, hanem egymást szeretik, tisztelik, nagyra tartják, megbecsülik, és egymásban meglátják azt a kegyelmi ajándékot, ami az Úrtól van (43–45).

Érzékeny vagyok arra, hogy átlássak az emberi szándékokon. Bizony sokszor látjuk a „zebedeus-fi” lelkületet közöttünk is (35–37), persze Jézushoz járulva, Jézusra hivatkozva. Ugyanakkor ez a lelkület szakadásokat támaszt a testvérek között, mint ahogy a többi tíz tanítvány is megharagudott Jakabra és Jánosra (41). Sok hiú ember van közöttünk, nagyravágyó; annyi kegyes gőg, annyi tiszteletlen megnyilvánulás, számos rejtett indulat terhel bennünket, egyeseket – gyakran magunkat – istenítő, megint másokat lenéző megnyilvánulással. Annyi erős, domináns, önhitt, félelmetes vezéregyéniség terheli a szent ügyet közöttünk! A hit bizonyossága nem ilyen erő! Magamon kezdem a bűnbánatot minden nap, ebben! Kezdjük mi is magunkon! Micsoda bátorság, ahogy Zebedeus fiai azt állítják, hogy ki tudják inni azt a poharat, amit Jézusnak ki kell majd inni! Nem is tudják, mit beszélnek! (38–39) Milyen magabiztosan, mindenkit túlharsogva mondják ezeket; a többiek csak megharagudni mernek, de félnek tőlük, és szólni már nem szólnak nekik (41). Az Úr az, aki rájuk szól.

Zengjen bennünk minden nap Jézus Krisztus szava: „De tiközöttetek nem ez a rend!” (43) Ti nem pogányok vagytok, nem pogányként uralkodó fejedelmek, ti nem erővel és hatalommal, hanem az Úr Lelkével szolgáltok (Zakariás 4,6). Ti az Úrban vagytok fejedelmek, olyan szolgák, akik mennyei dicsőségben ragyognak, már ebben a világban is, a szolgaság alázatában is (42).

Ez a jézusi „de” akkor működhet, ha az krisztusi „de” lesz; vagyis, ha a feltámadott Úr Jézus Krisztus kézbe veszi az életünket és valóban újjá formál minket, ezzel pedig kiválasztottságunkat láthatóvá teszi (40), hogy merünk „alul maradni”, merünk szolgálni, merjük a krisztusi szeretet kockázatát felvállalni. Nem az a kiválasztott, aki ezt tökéletes bibliai tanítással és másokat letaroló határozottsággal magáról állítja, miközben másokat lenéz, kiátkoz. Az a kiválasztott, akiben kiformálódik a Krisztus (Galata 4,19); az a Krisztus, aki azért jött, hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (45). Legalább a testvérek közösségében könyörögjünk az isteni rend érvényesüléséért!

Augusztus 19. csütörtök

(49) „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” (Márk 10,46–52)

Egy vak koldus, aki korábban már hallott Jézus könyörülő szeretetéről, nem szégyellt kiáltani Jézushoz. Bartimeust ekkor már nem érdekelte a nyilvánosság, a jerikói városkapu forgalma, sem az emberek véleménye, abbahagyta a „viselkedést”, és felfedte, mennyire fáj a nyomorúsága, a tehetetlensége (46–47).

Nagy dolog, hogy valaki a hitére hivatkozva csendesen hordozza a baját; ez fontos is. De vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor a hitre hivatkozva „hőst” játszani, maga a hitetlenség. A hívő embert megtartja a hite (52), mert a hit ott kezdődik, amikor az ember szemet nyit a saját nyomorúságára, a betegségére, a törékeny, halandó életére, amely összetöri minden elbizakodottságát, és elkezd félni, az Úr előtt (Róma 11,20); kiáltva, könyörögve az egyetlen segítségért. Bartimeust senki nem tarthatta vissza, hogy kiáltson, az Úrtól készített alkalommal. Kiáltott az, aki eddig csendesen hordozta a nyomorúságát. A fegyelmezett hívő életünk próbája: amikor a kiáltás alkalmát készíti el az Úr, merünk-e kiáltani? (48)

Jézus biztatja a vak koldust ebben a kiáltásban: Bízzál! Kelj fel! Hívlak téged! (49) Csak ez számít. Az Úr meghallja az Őhozzá könyörgő kiáltást: biztat, felemel, hív magához. A hit ez, az Úr támasztja bennünk. Sokféleképpen emelhet fel, és hívhat magához minket, a mi Urunk; de mindegyikből megtartott élet támad, ha Ő hív! Ha Ő hív, mindent eldobva, örömmel megyünk, akárcsak Bartimeus (50).

Igen, ezt mondjuk, ezt akarjuk mondani. Ezért könyörgünk, ha majd innen menni kell, így mehessünk el az Úrhoz. De ez mégis milyen nehéz! A vak ember is azt kéri, hogy lásson, hogy még „itt” élhessen boldogabb, egészségesebb életet; de már úgy, hogy „itteni” életében is az Urat követi (51–52).

Augusztus 20. péntek – Állami ünnep

(1) „Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához…” (Márk 11,1–14)

Márk a lényegre koncentrál, a részleteknél nem időzik, a földrajzi pontosság sem fontos számára: Betánia Jeruzsálemtől három kilométerre feküdt, Bétfagé pedig már Jeruzsálem külvárosának számított, tehát a sorrend fordított, mint ahogy Márk említi. Valamikor fontosak a részletek, de amikor élet-halál kérdésről van szó, akkor minden részlet eltörpül a lényeg mellett. Isten kijelentésének – amely az érettünk virágvasárnap Jeruzsálembe bevonuló Jézus Krisztusban lett teljessé, – az a fő üzenete, hogy Isten az életre váltott meg bennünket, emellett pedig minden földi részlet eltörpül (1).

Márk lényeglátása a húsvét utáni gyülekezet Szentlelket vett bizonyosságának ajándéka. Ennek a lényeglátásának része, ahogy Márk kiemeli azt, hogy Jézus mindent pontosan előre tudott, mert mindent kijelentett neki az Atya, ahogy ezt háromszor a tanítványoknak is hangsúlyozta már (10,32–34). A szamárcsikó említésénél is az a legkiemeltebb szempont, hogy azon még soha nem ült ember. Ez is Jézus személyének egyetlenségére, páratlanságára utal. Ő, az ember Jézus, az Isten Fia, amely nagypénteken, húsvétkor lesz nyilvánvalóvá; számunkra pedig akkor, amikor hitre jutva, végre látunk és hallunk. Életünk akkor lesz „páratlan”, ha Őbenne meglátjuk az Urat, életünk szabadítóját (2).

Jézus Úrként való megjelölése is istenfiúi méltóságára utal, de még nem ez a hangsúlyos, hanem éppen e méltóság elrejtettsége, miszerint az Úr szükséget szenved és „kölcsönre” szorul, amelyet majd visszaad, mert visszaküldi a szamárcsikót. Még egy szamara sem volt az Úrnak. Mennyi mindenünk van viszont nekünk! Ő szükséget szenvedett, hogy a mi szükségeinket betöltse. Aki ezt a bőséget átélte, az meghallja a hívó szót: az Úrnak szüksége van ránk, felhasznál minket, megváltottjait, hogy javainkkal az Ő dicsőségére éljünk. Ez életünk egyetlen értelme, miközben saját örömünkre is ebben az átadottságban élhetünk (3).

Augusztus 21. szombat

(17) „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára.” (Márk 11,15–19)

Nézem, mi minden miatt viaskodnak az emberek egymással… Az ember akkor jutott hitre, amikor ráébredhetett arra, hogy nincs semmije, az Úr nélkül. A Jelenések könyve ezt így fogalmazza meg: „Azt mondod, gazdag vagy és nincs szükséged semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, a szegény; a vak és a mezítelen …” (Jelenések 3,17) Ennek a szegénységnek látható megnyilvánulása, hogy már nincs szent, az élet üzletté, pénzzé, haszonná, fogyasztássá, adássá és vétellé lett (15); kirabolunk, tönkreteszünk mindent (17). Aki pedig erre nemet mond, az gyanússá; sőt, halálos ellenséggé lesz (18–19).

Jézus határozottan nemet mond erre (15), de úgy, hogy Ő az egyetlen, aki valódi, új, örök gazdagságot adhat. Ne tűnjék ez keresztyén közhelynek! Igenis, a legfontosabb üzenetről van szó. Amikor a harsány viaskodók és üzletelők közül az Isten levesz egy-egy figurát a sakktábláról – és csak az Ő megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy egyelőre még nem mi vagyunk azok, akiket levesz –, akkor döbbenünk rá, hogy mi értelme így mindennek. Persze, erre rádöbbenni: már az is kegyelmi állapot.

Ugyanakkor ez az Ige nem azt mondja, hogy Jézus, mint egy társadalmi reformer, felemeli a szavát az „üzlet” ellen. Az „üzlet” az élet szerves része lehetne, ahogy a templomi kultusznak is része volt, az áldozati kultuszhoz kapcsolódóan, az áldozati állatok adás-vétele. Jézus itt ennél sokkal többet mond, mint ahogy sokkal többet is ad nekünk, örök, egyszeri áldozatával: mindent Ő ad, és aki ezt a mindent megkapta, az – minden nyomorúsága ellenére is – tudja a határokat, amit nem léphet át. Van, amit a templomon, a szent helyen, nem lehet „átvinni”! (16)

A templom kapcsán az imádság háza hangsúlyozásával Jézus kijelenti az ember valódi helyzetét az Isten előtt: az ember mindig csak kérő és elfogadó lehet, mint aki kegyelemre, Isten megváltó szeretetére szorul. Az áldozatban az ember akar adni Istennek. Először azonban mindig Isten ad az embernek, és az ember csakis ebből a mennyei gazdagságból adhat. Isten Jézus Krisztusban adta oda a menny gazdagságát az embernek (17).

Márk – Ézsaiás nyomán (Ézsaiás 56,7) – kiemeli, hogy Isten minden népnek adta ezt a gazdagságot. Aki pedig az Úrtól vehette a mennyei javakat, az másoknak is ad, másokért is könyörög (17).