Az Ige mellett – 2021. harminckilencedik hét

2021 – Harminckilencedik hét (09.19.–09.25.)

Szeptember 19. vasárnap

(21) „…amely képes életet adni…” (Galata 3,19–29)

Ki képes életet adni? Ki képes úgy életet adni, hogy megőrzi, óvja az életet? Ki képes maradandóan gyógyítani az életet? Ki képes visszaadni az életet? Hányféleképpen arat körülöttünk a halál… Ez az emberlét legnagyobb problémája. Isten törvénye nem képes életet adni (21). De nem képes életet adni semmilyen törvény sem, mert a törvény csak torolni tud. Nem képes életet adni a tudomány, se senki emberfia. Életet adni egyedül az Isten maga képes, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, és aki által mi is az örök élet örökösei vagyunk (29).

Isten törvénye arra képes rámutatni, hogy milyen gyarlók, engedetlenek, halálra méltók vagyunk, mi minden (22). Isten törvényének magasra tett lécét, ugyanis csak leverni tudjuk. Isten azonban nem a lécet viszi feljebb, hanem megbocsátva az eddigi és a további kudarcokat, felemel bennünket a lécig. Isten törvényének magasra tett léce ugyanakkor arra késztet, hogy magunkat megalázva, folyamatosan felfelé tekintsünk, a feladat nagyságára, belátva a magunk erőtlenségét; de ugyanakkor még feljebb tekintsünk, a mi Urunkra. Isten törvénye nem tud életet adni, de nevel, alázatban tart, rendet tart és hitre segít. A törvény Jézus Krisztusra vezérlő mester (23).

Aki azonban Jézus Krisztusban van, az olyanná lett, mint aki repülőre szállt, de olyanra, ami soha nem zuhanhat le, amely biztosan megérkezik. Aki Jézus Krisztusban van, az nagyobb távlatokat lát be, az életet nyert. Most merjük komolyan venni ezt a nagyobb távlatot, örökségünk távlatait: a repülőről nézve mit számít már a földi világban magasra tett léc, nem is látszik; onnan nem látszanak a különböző népek, nemzetek, sem a férfi, sem a nő, sem a szolga, sem a szabad.

Persze, a repülőgépnek le kell szállni, a földre, de aki abban utazott, az már látta az igazi távlatokat, és ennek örömével, szabadságával szolgál a maga népe körében, férfiként vagy nőként, szolgaként is szabadon. A hit embere nem mossa össze a dolgokat, továbbra is vannak népek és nemzetek, van önazonosság, de a hit embere az életet szolgálva tudja, hogy ezeket Isten egy vérből teremtette (Cselekedetek 17,26), ezért a népek nem bánthatják, hanem erősíthetik egymást, miközben mindenki még inkább azzá lesz, akivé az Isten teremtette. A hit embere vallja, hogy van férfi és van nő, mert férfivá és nővé teremtette Isten az embert (1Mózes 1,27); a férfi legyen férfi, a nő pedig legyen nő; közte nincs más; de adott ponton mindkettőben az embert kell látni, aki halandó, de aki Jézus Krisztusban életet nyert. A hit embere látja, hogy sokféle szolgaság van még, de tudja, hogy Isten elkészítette a szabadulást, így a hit embere csakis Isten szabadító szeretetének eszköze lehet. Csak ha úr és szolga megtér, csak akkor változik a társadalom; addig nincs esély.

Az élet Krisztusban van; a törvény, az ember, a tudomány nem adhat életet és megoldást! (25–29)

szeptember 20. hétfŐ

(3) „…amikor kiskorúak voltunk…” (Galata 4,1–7)

Kiskorúak vagyunk (1). Belém hasított ez a kifejezés! Valóban, milyen kiskorúan, milyen szolgai módon élünk. A szabadságot, vagy bármiféle szólamot emlegetve is, valójában mindig a rabjai leszünk valaminek. Éppen ez az ember nyomorúsága: elromlik körülöttünk, közöttünk minden, rabjai leszünk mindennek, szenvedélynek és kegyességnek, elnyomásnak és szabadságnak egyaránt. Ebből következik, hogy kiskorúságunk befolyásolhatóvá, manipulálhatóvá tesz bennünket. Aki kiskorú, az szélsőséges, felelőtlen, megbízhatatlan, szertelen, önállótlan; olyan, mint egy gyerek. Aki kiskorú, az kicsinyes, irigy, önző, állandóan másoktól függ és másoknak akar megfelelni. A kiskorú kiszolgáltatott, szolga, a világ minden elemétől függ (3), miközben ennek nincs is tudatában; ezért tele van szertelen és öntudatlan örömmel, vagy valamiféle megmagyarázhatatlan félelemmel. Valójában az is kiskorú, aki a másikat kiskorúságban tartja. A kiskorúra vigyázni kell, saját érdekében is, vezetni kell, nevelni kell.

Örömhírt olvasunk itt, hogy ez a kiskorúság csak egy ideig tart, az apa, az Atya által megszabott ideig (2). Örömhír hallani, hogy egykor kiskorúak voltunk, de már nem vagyunk azok (3). Amikor ugyanis eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, akit alávetett ennek a világnak, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló kiskorú világból, megváltson, és nagykorúvá érlelje életünket, hitünket, kegyességünket (4–5). Isten akarata érvényesült ebben a szabadításban, ebben a nagykorúsításban (7).

A nagykorú ember csakis az Úrtól függ, megtartó Istenétől, hiszen mindent megadott neki az Úr, övé az örök élet, ezért nem vehetnek el tőle semmit sem. A nagykorú ember tudja, hogy örökös (6). Csakis az Úrtól függünk. Persze odafigyelünk a másikra, tanulunk egymástól, megadjuk a másiknak a tiszteletet, de nem rajongunk senkiért, és nem lehetünk senki szolgái. Ez a nagykorúság szabad, de szabadságát nem felelőtlen tobzódásban, hanem felelős önkorlátozásban éli meg. A nagykorú ember szabad, ezért tud szolgálni, ezért képes nem csak önmagának élni. A nagykorú ember tudatában van a saját nyomorúságának, ezért távol van tőle minden szélsőséges öröm, de bizonyossága mindenkor reménységgel vértezi fel őt (7).

Urunk, csak Tetőled várjuk ezt a nagykorúságot! Urunk, szabadíts meg bennünket minden kiskorúságtól, infantilizmustól, hogy a Te Lelked által az istenfiak szabadságában élhessünk, a Te dicsőségedre szolgálva „itt”! Könyörülj rajtunk! (6)

szeptember 21. Kedd

(11) „…féltelek titeket…” (Galata 4,8–11)

Megrendítő, féltő szeretet tör fel az apostol szívéből. Úgy félti Galácia tartomány gyülekezeteit, mint apa a saját gyermekét. Ez a féltő szeretet a testi, lelki, hitbéli egészség iránt érzett imádságos aggodalom. Hangsúlyos: ez a féltő szeretet, imádságos aggodalom, amely közbenjáró könyörgésben rendszeresen imádkozik a másikért, miközben a másikat az Úr mindent szépen intéző akaratára bízza, és abban megnyugszik (10–11).

Ugyanakkor ennek a féltő szeretetnek mégis van egy emberi oldala is, amelyben ott gyötör a kétség: mi lesz azokkal, akiket az Isten ránk bízott? Ilyenkor az ember magát is odagondolja: Mi lesz velünk? Hiszen a testi szemek látásában értékelve az eseményeket: bizony rosszul állnak a „dolgaink”. Merre halad ez a világ? Hiába volt minden fáradozás? Beleveszünk a hiábavalóság átkába? (11)

Az apostol bizonyos a hitében, de elbizonytalanodott a szolgálatának, fáradozásának eredményességét illetően, amikor a galáciai gyülekezetekre tekint. Igen, ez gyötrő érzés: amikor fáradoztam, jól tettem-e, amit tettem; hogyan használtam ki az időt; hova tettem a hangsúlyokat; hittel és szeretettel szolgáltam-e; van-e a munkámnak, az életemnek látható eredménye? Nem szabad a látható eredményekre tekinteni! Soha ne felejtsük el, amit aztán az apostol magának is felel erre a kérdésre, de ami valójában az Isten válasza: „A mi munkánk nem hiábavaló az Úrban!” (1Korinthus 15,58) Tegyük, amit tenni tudunk, naponta kérve az Úr vezetését, erejét, bölcsességét; a többi nem ránk tartozik. Ezek után bele ne keseredjünk abba, mintegy spekulálva, hogy mi nem sikerült, illetve mit kellett volna másként tenni! (11)

Tény, hogy úgy tűnik, mintha a galáciai gyülekezetek közül sokan visszatérnének a pogány szokások után, most a zsidó szokásokhoz, feladva keresztyén szabadságukat (8–10). Tény, hogy nincs annál tragikusabb, mint amikor valaki megszabadult és aztán visszaesett régi nyomorúságába, hitetlenségébe, megkötözöttségei közé. Legyünk bizonyosak abban, hogy aki megismerte az élő Istent, mert az élő Isten megismerte őt, az meginoghat; de azt az embert, azt a népet valójában soha senki és semmi nem szakíthatja el az Úr szeretetétől (Róma 8,38–39). Ezt az apostol ki is mondja a mai Igében, de „indirekt” fogalmazva (9).

Imádságos aggodalmunk féltő szeretetre és a szent ügy iránti buzgó elkötelezettségre vall; Jézus Krisztusra tekintve, bizonyosságunk adjon nyugalmat nekünk akkor, amikor kétségek gyötörnének!

*

Ravasz László írja ehhez a szakaszhoz az alábbiakat:

„Az ember a világ elemei alá volt rekesztve törvényekkel, bálványokkal, filozófiákkal, babonákkal, rítusokkal, mágiákkal; szóval mindazzal, ami Krisztuson kívül létmagyarázó és sorshatározó.

Ez az ember a Krisztusban felszabadult, fiú lett, örökös, és ajkán elhangozhat az öröklét üdvrivalgása: Atyám!

Most ebből az állapotból akarnak a galáciabeliek visszatérni az elemekhez. Nem a korábban elhagyott pogány bálványaikhoz és álisteneikhez, hanem a zsidó elemekhez, az istenné lett kultikus rendhez, a rítusistenhez, akinek számlálgatják napjait és hónapjait, szent óráit és éveit, mint a csillagjósok a horoszkópok titkait. A ritualizmus is pogányság!”

Szeptember 22. szerda

(15) „Hova lett a ti boldogságotok?” (Galata 4,12–20)

Milyen szép volt egykor! Így emlékszik vissza az ember a gyerekkorára, a kezdetekre, az indulás buzgóságára, a fiatalkor lendületére, az első szerelemre, sorolhatnánk… A mindent megszépítő nosztalgián túl, valóban vannak olyan élethelyzetek, amelyekben boldogok vagyunk. Isten ajándéka minden ilyen valóság, a mennyei világ előíze. Ezt tapasztalta meg az apostol is, amikor a galaták között szolgált. Pál valójában távolabbi helyekre igyekezett az evangéliummal, de útközben beteg lett – az Isten megállította őt Galáciában –, és az ott lakók áldozatos, segítő, gyógyító, igaz és önzetlen szeretettel vették körül az apostolt. Nincs nagyobb ajándék, mint amikor ezt megtapasztalhatjuk. Ez a boldogság. Hiszen az önzetlen, gyógyító szeretetben mindig Krisztus mozdul, és az Úr jelenléte a boldogság. Pál pedig, gyógyulása közben, szólt a galatáknak az evangéliumról is, akik nyitott szívvel fogadták az Úr megváltó szeretetének örömhírét (12–14).

Amikor Pál meggyógyult, továbbment, hogy máshová is vigye az evangéliumot. Aztán történt valami… Mindig történik valami, mindig jön valaki… A zavartalan boldogság pedig eltűnik. Ebben a világban ez törvényszerű? Minden megromlik, minden megfakul, minden elmúlik? Pál is ezt kérdezi: Hova tűnt a ti boldog szeretetetek, amellyel úgy fogadtatok engem, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust? (14–15) Hova tűnt a boldog, testvéri viszonyunk?

Ez az emberi nyomorúság tökéletes leírása: az ember nem nyugszik addig, amíg nem dob követ az állóvízbe; egy idő után megunja a dolgokat, újat és jobbat akar, mást akar; izgalomra vágyik, ezért gyakran szándékosan is zavart kelt. Az ember gyarló parázna.

Jöttek Galatába máshonnan, mások, akik szintén Jézus Krisztust hirdették, de másként, és elirigyelve Pál hatását, meg Pál és a galaták „boldogságát”, közbeszóltak, becsmérelték Pált, miközben mondták a magukét. A galaták pedig meginogtak, sőt csalódtak Pálban.

Bizony, gyakran beszélünk arról a valakiről, aki éppen nincs ott közöttünk: ilyenkor „kibeszéljük” az illetőt. Ezek a helyzetek arra is alkalmasak, hogy ármánykodjunk a másik ellen. Elég egy apró megjegyzés, amely máris bomlaszthat. Ez történt az apostollal is, amikor elhagyta a galáciai gyülekezeteket (18). Jöttek mások, akik nemcsak rossz hírét terjesztették Pálnak a gyülekezetekben, hanem ezek az „áltestvérek” saját kegyességükre – saját ószövetségi kegyességükre – akarták formálni az ottani hívőket. Ezek nem jó szándékkal buzgólkodtak ott (17–18). Mi milyen szándékkal buzgólkodunk? Ha ellenségeskedést támasztunk ott, ahol eddig békesség volt, ott hiába magyarázzuk meg nemes indokokkal a tettünket (új kell, jobb kell, fejlődés kell), valójában bajkeverők vagyunk. Ibsen, „Vadkacsa” című drámája erről szól. Gyarló emberi csaták ezek, melyekben tobzódik a gonosz: „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak benneteket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok.” (17)

Pál önzetlenül, Krisztus ügyéért szolgált, beleadta teljes életét, vállalt minden fájdalmat, csakhogy kiformálódjon a galaták között a Krisztus! Isten formálja ki közöttünk a Krisztust, de kezdjük el megbecsülni azokat, akik ezért fájdalmasan odaadó, önzetlen és szent buzgósággal fáradoznak! (17–18)

Szeptember 23. csütörtök

(31) „…a szabad asszony gyermekei vagyunk.” (Galata 4,21–31)

Sára, reménytelen meddősége ellenére szülte meg gyermekét, Izsákot, aki Isten ajándéka volt. Így születünk mi is újjá, az emberi élet reménytelensége ellenére (27).

Ez az új élet az Isten ajándéka. A mi életünk meddő. A meddő pedig, minként Sára, csak isteni csoda által tud szülni. Isten ajándéka, hogy nem test szerint élünk, hanem e testben is Lélek szerint élhetünk (29); úgy, mint akik tudják, hogy Isten Lelke élteti őket, és Isten Lelke által kapták a hit ajándékát, ezért a Lélek vezetése szerint élnek. Áldott legyen az Isten, ezért az új életért.

Az Isten Lelke által vezetett új életet pedig, mint Isten gyermekei, mint az ígéret gyermekei (28), reménységben, szabadon éljük meg (31). Ennek az új életnek legfontosabb jellemzője: a szabadság. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Korinthus 3,17) Ez a szabadság a legpontosabban azzal írható körül, hogy a hit emberének üdvbizonyossága van; ez mindenkor reménységgel és örömmel tölti el az életét. A hit emberének szabadságát mások véleménye, mások – számára törvényeket állító – kegyessége nem befolyásolhatja. A hit embere Jézus Krisztusban van, ezért már e-világban az örök élet örömét, bőségét, szabadságát éli. A hit embere is köteles betartani az e-világi rend minden törvényét, hiszen a szabadság csak a rendben virágzik ki. Ez a szabadság még a halál világában él, de már a haláltól megszabadultan!

Ez a szabadság ajándék, de naponkénti imádságban újból el kell kérni azt. Hágár üldözte Sárát, végül Sárának végleg szakítania kellett Hágárral, hogy szabadságát megélhesse. Naponta ki kell könyörögnünk ezt a szakítást, hogy ne rabságban, hanem az Isten gyermekeinek szabadságában éljünk.

Éppen egy szépirodalmi tanulmányt írok, és minden nap meg kell küzdenem azzal, hogy itt most merjek ne csak az egyházi keretek között mozogni, hanem szabadabban fogalmazni, hívő emberként, de emberként; más szavakkal, más példákkal, frissebben fogalmazni, nem félve attól, hogy mit szólnak majd hozzá a mindenféle, éppen ügyeletes véleményformálók, vagy éppen a „hit nagyjai”.

Szeptember 24. péntek

(4) „Ha törvény által akartok megigazulni…” (Galata 5,1–6)

Akartok! Mit akarunk valójában, mi az, ami fontos, mi vezérel, mi indít, mi motivál bennünket? Milyen cél hajt minket, amikor valamit akarunk? Akaratból nincs hiány, főleg, ha annak gyarló oldalát nézzük, az emberi akaratosságot és makacsságot.

Az apostol azonban szűkíti ezt a területet: „Ha megigazulni akarunk…” Eleve az vetődött fel bennem, hogy kérdés-e manapság mindez széles körökben? Sok mindent akarunk, de megigazulni? Sokan nem is tudjuk, mit is jelent ez valójában. Ha valamennyire sejtjük is a bibliai kifejezés értelmét, még akkor is eleven a kérdés: akarunk-e igazul élni, igazul szólni; akarunk-e jobbá lenni?

Kegyelem alatt van az, akinek ez a kérdés fontos, aki megigazulni akar, aki tisztán akar állni Isten előtt, és tisztábban akar élni ebben a világban is. Ugyanis, aki számára mindez problémává lesz, abban az Isten Lelke munkál, miközben az ilyen ember belátja a maga hiányosságait, és eleve az Isten megbocsátó és megtisztító kegyelmére hagyatkozik, mert rádöbben arra, hogy „az egész törvényt nem tudja megtartani” (3), vagyis nem tud maradéktalanul Isten tökéletes rendjében élni.

Aki kegyelem alatt van, az elfogadja, hogy Isten őt, minden gyarlósága ellenére, tisztának tartja, a Jézus Krisztus tisztaságáért, érdeméért. Az ilyen ember aztán nem a saját erőfeszítésével akar, hanem az Isten Lelke indítja őt (5). Ha pedig az Isten Lelke indít, akkor az Ő akarata szerinti jóra törekszünk, minden kudarcunk ellenére is azzal a bizonyossággal, hogy Isten ajándékait nem veszíthetjük el. Nem mi akarunk valamit, főként nem leszünk akarnokokká, hanem Isten ajándékaiban bővelkedve, a Lélek által, azaz hitből cselekszünk, igaz reménységgel, miközben várjuk ennek a reménységnek a beteljesedését.

Ugyanakkor állandó kísértésünk, hogy elfeledkezzünk Isten ajándékairól és mi magunk akarjunk. Ebben az akarásban aztán átvesszük Istentől a vezetést. Erről azt mondja az apostol, hogy ilyenkor Krisztustól elszakadtunk, a kegyelemből pedig kiestünk (4) és Jézus Krisztus semmit sem használ nekünk (2). Ha mi magunk akarunk, akkor egyedül maradtunk, akkor szolgák vagyunk, a legnagyobb emberi közösségben és a legnagyobb szabadságban is (1–2). Rettenetes ebbe belegondolni, de erről beszél az apostol.

A keresztyén szabadság tehát ez: minden a miénk, mindent Krisztustól várunk, miközben bővelkedve és hálaadó szívvel cselekszünk. Csak Jézus Krisztus számít, az Őbenne bízó hit (6). Nem az számít, hogy kik vagyunk, „zsidók vagy nem zsidók” (6), nem az számít, hogy krisztuskövetésünknek milyen akarnok megnyilvánulásai vannak az életünkben, hanem csakis a Jézus Krisztusba vetett hit számít!

Szeptember 25. szombat

(10) „Én bizalommal vagyok irántatok az Úrban…” (Galata 5,7–15)

Mennyi probléma támadt hirtelen! Olyan szépen indult és haladt eddig minden, most pedig gond és baj mindenütt. Olyan jól futottunk eddig, most azonban megtorpantunk (7). Miért? Elfáradtunk, célt tévesztettünk, akadályoz valami, vagy eltérített minket valaki? (8)

Az apostol hangsúlyozza, hogy életünk futásában az Úr az, aki szólít, aki hív bennünket; Ő az, aki biztat és irányban tart. Az Ő szavára figyeljünk! Ez manapság életmentés, hiszen annyi, de annyi hatás, hívás, szólongatás érhet el bennünket, amelyben könnyen megzavarodhatunk, hogy merre menjünk. Ezek között sok a kísértés is, amely eltéríthet, félrevezethet bennünket. Sok bántó akadály is támadhat, amely kedvünket szegi, erőnket veszi, és megfáradhatunk a futásban.

Az apostol szinte felkiált: Hol van az indulás lendülete és frissessége? „Olyan jól futottatok eddig!” Hol van az indulás hite, öröme, tisztasága, reménysége, amely bizonyossággal engedett az Úr szavának, üdvösséges hívásának? Most pedig…

Az apostol és a galáciai gyülekezetek között feszültség alakult ki: félrevezetők, lázítók támadtak a gyülekezetben, akik magát az apostolt is vádolták (8–12); miközben a gyülekezeteken belül is ellenségeskedés támadt, hiszen egymást marták, falták, ahelyett, hogy szeretetben szolgáltak volna egymásnak; arról nem is beszélve, hogy sokan félreértették a keresztény szabadságot, mintegy alkalomként értelmezték azt a bűnre (13–14).

Ebben a pusztító zűrzavarban (13), de jó meghallani Pál szavát: „Én bizalommal vagyok irántatok, az Úrban!” (10) A bizalmatlanság elsorvaszt, önhitten magányossá tesz, megkeserít. Aki bízik az Úrban, az bízik a másik emberben is; minden csalódása ellenére is. Ez a bizalom az, amely megoldhatja azt, ami emberileg megoldhatatlan. Ebben a bizalomban a szabadító Úr cselekszik. A bizalom gyógyít, örömöt és reménységet ad, valamint felelőssé tesz a másik iránt. Ez a bizalom teszi késszé bennünk azt a csodát, hogy erőt nyerjünk, újból irányba álljunk, és magunk is bizalommal meghalljuk annak szavát, aki örökkévaló szeretettel hív bennünket (8).