Az Ige mellett – 2021. harminckettedik hét

2021 – Harminckettedik hét (08.01.–08.07.)

Augusztus 1. vasárnap

(7) „…magához hívta a tizenkettőt, és kezdte őket kiküldeni…” (Márk 6,7–13)

Jézus tanítványai vagyunk. Mit jelent tanítványnak lenni? E gazdag igeszakasz első versére, a hetedik versre figyelve, válaszolunk most erre a kérdésre

Jézus magához hívja, elhívja tanítványait (7). Akiket Jézus kiválasztott, azokat életük egy pontján megszólítja, magához hívja, elhívja az Úr. Jézus tanítványai kiválasztottak és elhívottak. Mi Jézus Krisztus közelében vagyunk, Őnála, Őbenne vagyunk, az Ő megváltó szeretetében, védelmében, ahonnan senki nem ragadhat ki bennünket.

Jézus ezzel az üdvözítő védelemmel, üdvbizonyossággal küldi szolgálatba kiválasztott és elhívott tanítványait (7). Az elhívás küldetést jelent, vagyis az elhívott mindig kilép a megszokott köreiből mások felé, de bizonyossággal teheti ezt. Így nem a tanítványra hatnak, hanem a tanítvány által maga Jézus Krisztus hat, cselekszik, Isten országának erejével.

Ez az erő pedig, még ha beszéd is, ha bizonyságtétel is, akkor is Isten cselekvése, amely által Isten hatalma érvényesül a tisztátalan lelkek felett (7). Ez a hatalom ma is jelenlévő, működő isteni hatalom. Nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben! (1Korinthus 4,20) Nem test és lélek ellen harcolunk mi (Efezus 6,12), hanem a gonosz és serege ellen. Nem emberek ellen küzdünk, nem emberekre haragszunk, hanem a gonosz feletti végső, krisztusi győzelem lesz látható szolgálatunkban. Ezért soha nem keseredhetünk meg.

Ugyanakkor a küldetés nem magánügy, hanem közösségi ügy, a gyülekezet, az egyház ügye. Ezért küldi ki Jézus kettesével a tanítványokat (7). Ez a párosítás a Jézusról való tanúskodás alapvető módja, amely valójában azt jelenti, hogy ahol ketten elindulnak az Úr nevében, ott Ő velük van (Máté 18,20), és megáldja küldetésüket, így már nem is ketten vannak, hanem valójában hárman.

Ez a párosítás nemcsak a tanú védelmét, egymás egységben való támogatását jelentette, hanem a tanúskodás hitelességét is. A küldetés soha nem magánügy, mert a küldött Jézus Krisztus hatalmában részesedik, amely által beszédét, cselekvését Isten hatalmának jelei kísérik, amelyek a végső, halál és gonosz feletti győzelemre mutatnak. Ez a hatalom konkrét győzelem a romboló, démoni erők felett.

Az Úrról való tanúskodás ma is ördögűzés, ahogy ezt Rudolf Bohren hangsúlyozza, Léleknek és erőnek megmutatása (1Korinthus 2,4).

Jó tudni, hogy küldetésünk eredményessége nem rajtunk múlik, hanem az Úr hatalmán, aki a mai napig munkálkodik (János 5,17).

Augusztus 2. hétfŐ

(20) „…Heródes félt Jánostól, akiről tudta, hogy igaz és szent ember…” (Márk 6,14–29)

Egyik ismerősöm említette nekem a napokban: „Sok élettörténetet ismerek, számos emberi konfliktust, hatalmi és erkölcsi helyzetet láttam már, egészen elképesztő végletekkel, istentelenül önhitt megoldásokkal, a legkisebb hatalommal is visszaélő önzéssel. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek az emberek miként számolnak el a lelkiismeretükkel, ha már az Istenben nem is hisznek? Olykor-olykor okoz-e mindez nekik álmatlan éjszakát, lelkiismeret-furdalást, egyáltalán elgondolkodnak-e egy pillanatra azon, hogy miket is művelnek, másokkal is? Én sem vagyok tökéletes, tele van az életem nyomorúsággal; de igyekszem alázattal, imádságos szívvel, tiszta lelkiismerettel járni az Úr előtt, istenfélelemben.”

Heródes Antipász egy elbizakodott, nagyotmondó kisfejedelem volt, aki visszaélt hatalmával, házasságtörőként a szeretője irányítja, és annak fondorlatát követve Keresztelő János gyilkosává lett. Heródes igen sokat képzelt magáról, miközben egy mások által vezetett, és főleg a gonosz által legyőzött ember volt. Heródes egy bukott ember, aki mindennel visszaélt ott, ahová az Isten állította őt. Ezt a prófétai ítéletet a mai igeszakasz mondja ki, nem pedig mi hoztuk ezt az ítéletet.

Pedig Heródes megkapta a lehetőséget arra, hogy elgondolkodjon életének csődjén, és belátva bűneit, megbánva azokat, mássá legyen. A fejedelem hallgatta Keresztelő János tanítását, akit börtönbe vetett, szeretője hatására, mert Keresztelő János, prófétai bátorsággal figyelmeztette őket bűnös viszonyukra (18). Heródesnek jelzett a lelkiismerete, ezen keresztül az Úr intése és hívása hangzott, mert félt Jánostól, akit igaz és szent embernek tartott, és akihez rendszeresen lejárt a börtönbe, és szívesen hallgatta őt. Heródes ilyenkor elbizonytalanodott. Ez az elbizonytalanodás a megtérésre való hívás hangja volt. A megtartó, isteni kegyelem keres bennünket, amikor elbizonytalanodunk, korábbi életünk csődjén (20). Heródes aztán mégis maradt a régi életében, a hatalom, a mindent felforgató szerelem igézetben, az őt irányító statisztéria zsaroló fogságában, a mulatságok álörömében (21–28).

Döbbenetes tapasztalatom, hogy mi magunk is mindig hárítunk – egyházban is –, folyton a másikra mutogatunk: „Nem mi, hanem ő…” A tisztaságot, a rendet, a törvény betartását elvárjuk mástól, de önmagunkat mindig részrehajlóan ítéljük meg. Hol marad az életünkből a bűnlátás, a bűnvallás, az alázatos és töredelmes önvizsgálat, a megtérés és a megszentelődés? Még tart a kegyelmi idő!

Augusztus 3. Kedd

(41) „…megáldotta és megtörte a kenyereket…” (Márk 6,30–44)

Mit ad nekünk Jézus Krisztus?

Fáradtságunkban az Úr közelében pihenhetünk és nyugodhatunk meg. Amikor olyan sűrű az életünk – emberek, elvárások és feladatok között –, hogy még enni sincs időnk, akkor Jézus figyelmeztet minket, hogy álljunk meg, pihenjünk meg, az Ő közelében, egy „lakatlan helyen” (30–32).

A nagy sokaság között – és egyre többen vagyunk mindenütt, annyira, hogy már „lakatlan hely” is alig létezik – élve a mindennapjainkat, az Úr megszán minket, mert olyanok vagyunk, mint a pásztor nélkül való juhok. Ne tévesszen meg bennünket a nagy sokaság, amely Jézus közelébe igyekszik. Olyanok ezek, mint akik csodára, valami rendkívüli, látványos dologra várnak Jézus közelében. Jézus először tanítani kezdi őket, mert az Ő szava, Igéje, tanítása az, amelyben megszólal Isten minket megszánó szeretete, amely szétesett életünket az örök élet beszédével rendezi. Mindig Isten szava az első; utána követheti azt a csoda, mint jel, amely számunkra, gyarló emberek számára megerősíti az örök élet, az üdvösség Igéjét (33–34).

Jézus az örök élet beszédével tanít minket, miközben földi szükségeinket is látja: éhségünket, szomjúságunkat, földi egzisztenciánk kérdéseit. Azt is látja, hogy milyen tehetetlenek vagyunk az Ő gondviselő és megtartó szeretete nélkül, még a mindennapi, földi dolgainkat illetően is; tehetetlenek vagyunk egymás figyelmes megsegítésében; tehetetlenül állunk a nagy dolgok előtt (35–37).

Jézus mégis úgy ad, hogy felhasználja azt a keveset, ami nekünk van, az öt kenyeret és a két halat, így tart jól ötezer embert. Adjuk oda kevéske kis életünket az Úrnak, és Ő megáldja, megsokasítja azt, hogy áldássá legyünk sokak számára. Tartsuk be azt a rendet, amit Ő parancsol, mert olyan sokan vagyunk, hogy csak az isteni rendben lehetséges az, hogy testben, lélekben, hitben épüljünk, és ne tapossuk halálra egymást! Ne felejtsük el az áldások esője után összeszedni a maradékot, megbecsülve mindenkit és mindent! (38–44)

Jézus Krisztus meghalt érettünk, és feltámadott, legyőzve a halált. Ő az élet kenyere, aki az örök életre táplál. Az örök élet ajándéka az, amely igazán megelégít; minden földi szükséget gyógyít (41).

Augusztus 4. szerda

(52) „…mert a szívük kemény volt.” (Márk 6,45–56)

Nincs az a csoda, amelyre tekintve magasztalná az ember az Urat, amíg kemény a szíve. A kemény szívű ember hitetlen marad, nem látja meg Jézusban azt a szerető Urat, aki a viharzó, sötét tengeren is értünk jön, szavával biztat és megment (52).

A kemény szív olyan, mint a lemetszett ág, folyamatosan szárad ki belőle az élet-nedvesség, egyre merevebb, egyre hajlíthatatlanabb, így egyre törékenyebb lesz. A lemetszett ágból eltűnik a lágy rész és marad a szilárd rész, ami kemény, merev, hajlíthatatlan, éppen ezért nagyon törékeny. A szív az egész embert jelenti. A mi életünk lemetszett ág, az Úr nélkül, és amíg távol vagyunk az Úrtól, addig életünk szilárd, kemény, merev és hajlíthatatlan élet. Így bánunk egymással, így viszonyulunk a világhoz, és élő hit nélkül az egyházi és kegyes ember is ilyen kemény. Persze hamar érkezhet a sötét, az élet-vihar, a támadó ellenszél, a megrettenés, amely látomásokat lát ott is, ahol az Úr van jelen. Ilyenkor kiderül, milyen törékeny, a legkeményebb élet is, az Úr nélkül (47–49).

Mi marad nekünk, levágott ágként? Egy darabig még úgy tűnik, mintha élnénk, de egyre keményebbek, kérgesebbek és törékenyebbek leszünk. Egyre inkább mindent a szilárd és logikus gondolkodásra alapozunk, és egyre kevesebb jut a lágy bizalomra. A bizalom a Bibliában mindig az élő Úrra való ráhagyatkozást jelenti. Így marad a sötét, a vihar, az ellenszél, az erőlködés, a félelem és a rettegés, a mindenféle fantáziálás, illetve a másokhoz való kemény viszonyulás, mások elrettentése…

Mi segít hitre? Márk negatív tanítványképe végigvonul az evangéliumon (52). Márk szerint Jézusnak meg kell halnia és fel kell támadnia, hogy lehetővé váljék a hit, amely felismeri az ember Jézusban Isten megmentő hatalmának jelenlétét. Ez az isteni hatalom ér el húsvét után sokakhoz, a Szentlélek által. Az Úr kegyelme által, a kemény ember értelme és szíve megnyílik, hogy meghallja az Úr biztató szavát, meglássa velünk vállalt, üdvözítő közösségét, és ő maga is merjen, az értelmén túl is élni, látni, értelmezni, bízni, meglágyulni, mások felé is. A legnagyobb csoda már a miénk: Jézus feltámadott! Az Úr közelsége, megszólító, biztató szava megnyugvást ad a rettenet idején is. Ő beszáll hozzánk, életünk hajójába, és közösséget vállal velünk (50–51).

Augusztus 5. csütörtök

(9) „Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy megtartsátok a magatok hagyományait.” (Márk 7,1–23)

Jézus azt mondja, hogy mi, az Isten népe, félretesszük az Isten parancsolatait, hogy a magunk hagyományait megtartsuk. Jézus arra utal, hogy úgy tartjuk meg az Isten parancsolatát, ahogy azt mi magunk értelmezzük, abból egyre erősebb hagyomány lesz, amely az ember akaratát, gondolatát, számos okból befolyásolt értelmezését jeleníti meg, és egyre távolabb kerül Isten valóságos akaratától; noha ezt az emberi akaratot Isten akaratának nevezzük (13).

Isten akaratáról egyértelműen szól a mi Urunk egy példázattal (10–12), miszerint valaki az Istennek bemutatandó áldozatra hivatkozva nem segít beteg szülein, mert áldozati ajándéknak van félretéve az, amivel szüleit megsegíthetné. Ezzel pedig a Tízparancsolat és a Nagyparancsolat ellen vét. Isten akarata ugyanis mindenkor az Isten megváltó szeretetéből következő szeretet, amellyel az ember szereti Urát és a mellé rendelt embertársát. Mi az isteni parancsolatokból rendszert, szertartást, vallást, hagyományt formálunk, miközben bennünk számos tisztátalan erő munkál, amelyek igazából irányítanak minket (14–23).

Jézus ezzel arra mutat rá, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről, a világból eléri, hanem ami belül mozgatja őt, és amelyet a külső hagyományokkal próbál leplezni, mintegy Isten akaratára hivatkozva (1–9). Erre mutat rá Jézus, hogy félretesszük az Isten parancsolatát, de ráadásul nagyon ügyelünk rá, hogy szépen tegyük félre, vallásosan, betartva minden külső rendet, mindig a másikat hibáztatva, soha nem nézve magunkba. Jézus Isten népének mondja ezt a figyelmeztetést. Mindez nekünk szól! Szépen tesszük félre az Isten parancsolatait. Van esztétikuma az engedetlenségünknek. Képmutató módon vagyunk engedetlenek. Isten népe szépen teszi félre az Isten gondolatát azért, hogy a saját gondolatát valósíthassa meg. Jézus megtérésre hív.

Nem arról van szó, hogy a hagyományok, az elődök örökségének gyönyörű kincsei nem érvényesek. Azokat továbbra is meg kell becsülni, azokból rengeteget lehet tanulni. Soha nem tagadhatjuk meg azokat, akik hitvalló módon előttünk jártak, és akik által gyönyörűséges kultúránk létrejött. De mindig figyelnünk kell arra, hogy a keretek mennyei tartalma, a lényeg jelen van-e a hitünkben és az életünkben, azaz Jézus Krisztus megváltó szeretete újjászült-e bennünket? Egész keresztyénségünk éltető szívdobogása a feltámadott Jézus Krisztus, a kegyelemből kapott üdvösség, és ez által az Ő szeretetparancsának, mint egyetlen akaratának munkálása, már itt e földi világban.

Augusztus 6. péntek

(24) „…elment Tírusz vidékére.” (Márk 7,24–30)

Jézus elment Tírusz vidékére. Már ebben a „mozdulatban” ott van az evangélium. Tírusz nemcsak a korabeli zsidóság földrajzi határán túl helyezkedett el, hanem az ottaniak gazdagok voltak, kiművelt hellén kultúrával rendelkeztek, és lenézték a zsidókat. Válaszként a zsidók, vallási értelemben nézték le a tírusziakat, mint pogányokat, mint a gonosz megtestesítőit (Ezékiel 28). Mennyi ellenségeskedés terheli az életünket: mindenki visszavonul a saját határai közé, és azt védve, gyűlölettel lövöldöz a másikra. Jézus azonban átlépte a határt, nemcsak a földrajzit, hanem az ellenségeskedés határát is azzal, hogy meglátogatta az ott lakókat (24).

Jézus azonban ennél sokkal többet tett; meggyógyította egy ottani, pogány asszony leányát. Jézus kitárta a „zártkörű rendezvény termének ajtaját”, ahol az üdvösség értelmében csak a zsidókból lett keresztyéneknek terítettek asztalt. Nagy kérdés volt abban a korban a zsidókból Jézushoz tértek számára, hogy mit kezdjenek a nem zsidókkal, a pogányokkal? Jézus egyértelműen utat mutatott ebben: irgalommal cselekedett a tíruszi asszony lányával. Jézus átlépte a maga vallásának, rituális és tisztasági szabályainak, tanításának határait, hogy segítő, irgalmas szeretetet gyakoroljon. Vigyázzunk, nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta a maga örökségét, a maga népét, a maga vallását, hanem túllépett azon, egy konkrét helyzetben, hogy az élő Istenbe vetett hit lényegét mutassa meg: a segítő szeretetet, amely a golgotai kereszten bűnt és halált legyőző, megváltó szeretetté lett. Ma is döntő kérdés: mit tegyünk egy ilyen helyzetben, a magunkéhoz ragaszkodjunk, vagy irgalmasan cselekedjünk? Jézus eldöntötte a kérdést (29–30).

A tíruszi asszonyról se feledkezzünk meg. Micsoda alázat volt ebben az asszonyban! A tíruszi, gazdag asszony odajárult Jézushoz, leborult előtte, és könyörgött a lánya gyógyulásáért, bízva Jézus hatalmában. Ez az asszony, alázatában azt is eltűrte, hogy Jézus először visszautasította őt. Jézus, korának zsidó vélekedését szólaltatja meg, amikor az asszonyt először keményen visszautasította (27). Az asszony azonban elfogadta ezt is az Úrtól, és tovább könyörgött, a kutyáknak járó morzsáért, mert Jézus Krisztustól az is elég. Aki az Úrban bízik, az alázatos lesz; nem alázatoskodó, hanem valóban alázatos, mint aki az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozik, és másokat szeretve, másokért is az Úr elé járul (25–28).

Augusztus 7. szombat

(36) „…ezt senkinek se mondják el…” (Márk 7,31–37)

Jézus megérintette a süketnéma embert, a fülét és a nyelvét is. Még mindig pogány vidéken jár Jézus, olyan helyen, ahol a zsidó ember nem érinthetett meg senkit, mert tisztátalanná vált. Jézus érintése hirdeti, hogy Isten gyógyító és megváltó érintése mindenkié. Jézus érintése nemcsak gyógyító céllal történt, hanem a szeretet és a közösség kifejezését is jelentette. Nem mindegy, miként érintem meg a másikat. Jézus érintése az Isten hatalmának érintése, szeretete, közösségvállalása. A személyes terek átlépése, a másik személyes terébe való belépés, akár érintéssel is, joggal, csak indokolt esetben lehetséges. De ma szinte tilos az érintés, egyre ridegebb is a világ; illetve, ha megérint például egy orvos keze, milyen az az érintés? (31–33)

Jézus, többet tett ennél, mert Ő maga is több volt egy orvosnál. Jézus imádkozott a süketnéma beteg felett, megnyitotta a beteg életét. Minden betegség életünk zártságából fakad, megoldatlanságából, amely lebénítja egy-egy szervünket, majd az egész életünket. Megnyílni Isten előtt, ez a gyógyulás, ezutánkellő módon meg fogunk majd nyílni mások felé is. Megnyílni az Úr előtt kell, hallani és érteni az Igéjét; majd az emberek felé azért kell ez a nyitottság, hogy Urunk örömhírét hirdessem, szóljam, továbbadjam, és nem azért, hogy magamról beszéljek. Aki nyitott Isten felé, az egészségesen nyitott mások felé; azaz lehet zárkózott is, egy nyilvánosságra kiéhezett világban. Ez azonban már nem egy beteges, hanem egy gyógyult zárkózottság (34).

Jézus megtiltotta a gyógyult embernek, hogy híresztelje azt, ami vele történt, de senki nem tudta magában tartani a csodát. Ennek a jelenetnek ismert a hagyományos magyarázata, miszerint erre a messiási titokra azért volt szükség, mert Jézus személyének titka nem a csodákban tárul fel igazán, hanem a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál. Ő nem csodadoktor, hanem Isten Fia, Megváltó. Majd utána lehet Őt hirdetni igazán. De ma is csak akkor lehet az Urat hirdetni, ha Ő elkészíti arra a helyet és az időt. A vasárnapi istentisztelet például egy ilyen rendszeresen előkészített alkalom erre, és persze életünk számos alkalma lehet a bizonyságtétel idejévé. Amikor azonban nem az Úr parancsolja, hogy szóljunk, akkor ócska, unalmas, fárasztó fecsegőkké leszünk; vagy életveszélyessé is lehet a beszédünk. Ahol nem az Úr érint és nyit meg, ott jobb hallgatni; főleg, ha erre Ő ad parancsot (36). Ahol azonban Ő készíti elő a szólást, ott szólni kell, az Urat kell hirdetni, aki mindent jól tesz (1Mózes 1,31), aki a süketeket hallókká teszi, a némákat beszélőkké, a halandót üdvözíti, megtartja (37).