Az Ige mellett – 2021. harminchetedik hét

2021 – Harminchetedik hét (09.05.–09.11.)

Szeptember 5. vasárnap

(15) „…kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék.” (Márk 15,1–19)

Mindig megrendít a kereszt titka, amely kimeríthetetlen. Boruljunk most le úgy a kereszt titka előtt, hogy annak egyik üzenetét átgondoljuk! Jézus Krisztus isteni szeretettel szeretett bennünket. Az Isten szeretet!  (1János 4,8) és ezzel az isteni szeretettel ajándékoz meg minket a Megfeszített.

Ha Jézus Krisztus csak emberi szeretettel szeretett volna bennünket, akkor nem lépett volna túl az ószövetségi parancsolaton: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (3Mózes 19,18) Ez a parancsolat még arra is figyelmeztet bennünket, hogy okos egyensúlyt tartsunk önmagunk és felebarátunk szeretete között. Mi – bizonyos tekintetben – mesterei vagyunk ennek az okos szeretetnek. Persze, nagyon fontos, ha valaki a felebarátja szeretetére is odafigyel, és nem csak önmagát szereti; miközben ebben az okos egyensúlyban önmagára is odafigyel, hiszen csak az tud adni a másiknak, aki maga is rendben van, aki önmagát is szereti. Már ennek átgondolása, megvalósítása, az arra való törekvés is a Szentlélek munkája. Jézus szeretetében azonban sokkal több van ennél az okos egyensúlynál.

Jézus Krisztus azt mutatta meg a kereszten, hogy jobban kell szeretnünk a felebarátunkat, mint önmagunkat. Ebben a „jobban” való szeretetben nem kérdezhetjük, hogy hol van ennek a szeretetnek a határa, mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja a felebarátaiért (János 15,13). Valóban, ez kiemelkedő szeretet.

Jézus Krisztus még ennél is jobban szeretett minket, mert Ő szerette az ellenségeit is: a Nagytanács tagjait, Pilátust (1–15), az Őt megcsúfoló római katonákat is (16–19), imádkozik érettük a kereszten (Lukács 23,34). Ő szereti a zsidókat és nem zsidókat, kegyeseket és bűnösöket; téged és engem is szeret, miközben megszólít minket: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Máté 5,44) Ez a szeretet csúcsa. Ilyen az Isten szeretete. Mi, emberek csak táborokban, megosztottságban tudunk szeretni, okos szeretettel, és szeretetünk bármikor gyűlöletté torzulhat. Isten szeretete határtalan, felfoghatatlan; az okos emberi szeretet számára botrány, amely elhordozza az ebből fakadó gyűlöletet is, és amely nemcsak tanítja, hanem éli is ezt a szeretetet. Csak leborulni lehet ez előtt az isteni szeretet előtt, hogy a mi okos szeretetünk is több, nagyobb szeretetté legyen…

szeptember 6. hétfŐ

(32) „…szálljon le a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk.” (Márk 15,20–32)

A kereszten kínszenvedő Jézust azzal káromolták, hogy mutassa meg hatalmát most is, mentse meg magát és szálljon le a keresztről. Így gúnyolták azok is, akik „csak éppen arra jártak, a fejüket csóválva”; és így gúnyolták a keresztre feszített Jézust a főpapok és az írástudók is; de még azok is, akik vele együtt voltak megfeszítve (29–32). Márk szemléletében mindenki Jézus ellenségévé lesz, mindenki gúnyolja és káromolja az Urat: mindenki vétkes.

Márk azzal is fokozza ezt a helyzetet, hogy a gúnyolódásnak politikai színezetet ad, hiszen a főpapok és az írástudók Krisztusnak, Izráel királyának nevezik Jézust. Itt a Krisztus, mint Izráel királya azt a politikai vádat erősíti meg, miszerint Jézus egy „rabló”, azaz egy rómaiak elleni lázadás vezetője, egy hamis politikai messiás, egy bukott vezér. Milyen döbbenetes: abban a pillanatban, amint valami politikai színezetet kap, attól kezdve megoszt, ellentétes indulatokat és akár gyűlöletet is támaszt, leránt a földre. Az emberi, gyarló játszmák a legszentebb ügyet is képesek hitelteleníteni.

Az ember feltételt szab a hitnek: csodát akar látni és ezzel Jézusban ellenőrizni akarja az „istenit”: Szálljon le Jézus a keresztről! Isten azonban nem a csodák emberfeletti pillanataiban akar találkozni és együtt lenni az emberrel, hanem ott, ahol az ember valójában él: a csodák nélküli, bűnökkel teli, halálos végű életének útján. Jézus elutasítja a jelkívánást. Jézus nem szállt le a keresztről. Jézus önmagát nem mentette meg, hogy másokat megmentsen. Jézus nem szállt le a keresztről, hanem végigjárta az emberlét minden mélységét, szenvedését, kínját; elhordozva annak minden terhét és bűnét.

Ebben a szakaszban a 22. zsoltár idézeteivel találkozunk, mert Jézus kereszthalálában Isten megváltó szeretetének akarata teljesedett be (Zsoltárok 22,8–9). Isten, egyszülött Fiában, elhordozta azokat a terheket, amelyekbe mi végérvényesen belehaltunk, belevesztünk volna. Isten megtartó szeretete nem engedte, hogy életünk aláhulljon!

szeptember 7. Kedd

(33) „Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.” (Márk 15,33–41)

A Jézus halálát leíró rész minden eleme fontos üzenetet hordoz. Az időpont meghatározása az eseményeket kezében tartó és formáló Isten hatalmát jelzik. A mi időszámításunk szerint a „hatodik óra” a déli tizenkét órának felel meg; a „kilencedik óra” pedig a délután három órának. Jézus három órán át függött a kereszten, a mi időszámításunk szerint délelőtt kilenc órától déli tizenkét óráig. Isten népe biztosan tudja, hogy Isten az események Ura, minden percünk Ura, Ő a történelem Ura is, aki azt, benne Isten népének életét és a mi személyes életünket is, végső céljához vezeti. Az Ige, Jézus Krisztus halálának tényszerű leírásában, benne az időpontok közlésében, ezt is üzeni nekünk. Áldott bizonyosság ez. Isten népének életében nincsenek véletlenek.

Déli tizenkét órakor sötétség támadt. A sötétség a végső idők, illetve Isten ítéletének a jele. A sötétség az ítélő Isten válasza mindarra, amit az „egész föld” Jézussal tett. Nem véletlen, hogy Márk így fogalmaz: Sötétség támadt az egész földön. Jézus keresztje tehát ítélet a világ felett. Minden bűn és gonoszság felett; ítélet a gonosz hatalma felett, a halálerők felett. De a sötétség éppen a „kilencedik óráig”, azaz éppen Jézus haláláig tart. Ez Jézus Krisztus halálának evangéliuma: az Ő halála váltsághalál, amely véget vet a sötétségnek, elhárítja Isten jogos ítéletét a világ felől, és ezzel megkezdődik az új világkorszak, amelyben felragyog Isten dicsősége, a bűn, a halál és a gonosz hatalma felett.

Az egész föld számára felragyogott ez az örömhír, hiszen nagypéntek húsvétra és a végső győzelemre mutat, amely Isten megváltó szeretetének győzelme. Ez már elvehetetlenül a miénk (Róma 8,38–39).

Szeptember 8. szerda

(43) „…eljött arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát…” (Márk 15,42–47)

A legrégibb őskeresztyén hitvallásformula nemcsak Jézus halálát és feltámadását említi, hanem a temetését is, mint az evangélium tartalmát. Jézus temetését valamennyi evangélium megírja, amely történeti közlés és hitvallás egyszerre: Jézus valóban meghalt, eltemették és valóban feltámadott!

Ismét feltűnik, egy eddig ismeretlen ember, arimátiai József, aki még a szombat beállta előtt, azaz péntek este hat óra előtt eljött, és elintézte Jézus temetését (42–43). A kivégzettek testét rokonok, vagy barátok kérhették el és temethették el, ha erre a hatóságok engedélyt adtak. Itt a tanítványokra várt volna ez a feladat, ők azonban elmenekültek; a Jézust követő asszonyok is csak távolról lesték az eseményeket (47). Most arimátiai József lépett a tanítványok helyébe. Arimátia júdeai város lehetett. Istennek mindig támadnak új eszközei, akik friss hittel állnak, a kellő időben, az Úr ügyének szolgálatába. Az Úr ügyének épülését emberek csődje nem befolyásolhatja. Amikor mi megfáradunk, netán gyarlóságaink elgyengítenek bennünket, akkor támaszt az Úr – a legnehezebb és a legkényelmesebb időben is –, utánunk is, hitvallókat. Engedjük őket előre, miközben mi se lankadjunk meg az imádságban és a hitben, ha már erőnk, bátorságunk, bölcsességünk elfogyott! (42)

Arimátiai József tekintélyes ember volt (43). Ez a tekintély jelentette a vagyonosságát és azt, hogy társadalmilag is elismert volt. Erre utal, hogy a Nagytanács tagja volt. Ez nem feltétlenül a jeruzsálemi, hanem egy vidéki testületet is jelenthetett, de mindenképpen a társadalmi elismertség jele volt.

Ez a társadalmilag elismert ember várta az Isten országát, várta az élő Isten uralmát, azt az országot, amelyben Isten üdvözítő rendje érvényesül, az Úr igazsága, békessége és öröme (43). Márk tömör megjegyzése Józseffel kapcsolatban erre a várakozásra utal, erre az élő hitre utal, hiszen Márk végig azt hangsúlyozta, hogy Isten országa nem egy társadalmi berendezkedés, nem is egy intézmény, hanem az Isten mindent rendező, áldott uralma, amelyben kiteljesedhet az emberi élet, és amely Jézus Krisztus halála és feltámadása által már itt van, már egészen közel jött hozzánk, megtérést és élő hitet ajándékoz (1,14–15).

Arimátiai József tekintélyes ember volt, aki élő hittel várta az Isten országát, és ezt a hitét meg is vallotta; a kellő időben, bátran, a világ előtt, a világi hatalmasságok előtt is (43). Így ment be Pilátushoz, és elkérte Jézus testét, majd eltemette (43–46). Áldott legyen az Isten, hogy ma is ad tekintélyes embereket – a látható egyház elhívott szolgái mellett –, akik nyíltan felvállalják az Úr ügyét, és elhordozzák az ezzel járó stigmát.

Szeptember 9. csütörtök

(7) „De menjetek el, mondjátok meg tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy…” (Márk 16,1–8)

A húsvéti örömhírt először az asszonyok hallják meg, köztük magdalai Mária, a korábban megkötözött és bukott nő, akit Jézus megszabadított (1).

Az asszonyok a sírhoz mentek, kérdésekkel, aggodalmakkal: „Ki fogja a követ elhengeríteni nekünk a sírbolt elől?” Miközben „sírokat ápolunk”, életünk tele van a pillanatra vonatkozó kérdéssel és aggodalommal, és életidőnk nagy része olyan dolgokkal telik, amelyek totálisan mulandók, jelentőségüket vesztik. Sírokat ápolunk, aggodalmak és kérdések között (2–3).

Nagy kegyelem, amikor felnézhetünk a sírápolásból! Nagy kegyelem, amikor meglátjuk, hogy amiért aggódtunk, az már megoldódott; amit kérdezgetünk, arra már régen választ kaptunk. Nézz fel! Amikor az asszonyok felnéztek, látták, hogy a kő el van már hengerítve a sír szájáról, pedig az igen nagy volt. Üres a húsvéti sír. Jézus testét nem kell megkenni, nincs ott. Életünk sokféle zártsága, halálos beszorítottsága szabadulást nyert: a „nagy követ” elhengerítették. Nem emberi erő lehetett képes erre! (4)

Ahogy az asszonyok láttak, azonnal hallották is a húsvéti örömhírt, az angyal igehirdetését, amely minden emberi félelem uralmát elveszi: a megfeszített Jézus feltámadott. A sorrend ma fordított: aki a húsvéti örömhírt meghallja, az kezd el feltekinteni, látni; az ilyen ember bizonyosságot nyer, anélkül, hogy bizonyítékokat keresne (5).

Aki pedig hallott és látott, az elindul és hirdeti az örök élet örömhírét másoknak. Hiszen Jézus feltámadását azért kell továbbadni másoknak, mert Jézus feltámadása minket érint, értünk támadt fel, legyőzte a halált, megszerezte nekünk az örök életet; és e földi élet útján is előttünk jár! Nincs ennél nagyobb örömhír! Csak mondani kell, nem kell bizonyítani! Mindenkinek mondani kell, de úgyis csak a „tanítványok” lesznek fogékonyak rá, vagyis nekünk nem az eredményre kell tekintenünk. A keresztyénség nem az eredményességen múlik. Sőt, a tanítványok közül kiemeli az angyali igehirdetés Pétert, a bukott tanítványt. Isten nem engedi el övéit, felemeli az elbukottat is, nem hagyja elveszni! (6–7)

Először az ember, ekkorra jó hír hallatán, szinte megnémul, megdöbben (8). Az asszonyokkal is ez történt, de aztán elindultak és szóltak (16,10).

Szeptember 10. péntek

(20) „…az Úr pedig együtt munkálkodott velük…” (Márk 16,9–20)

A feltámadott Jézus először megjelent magdalai Máriának, akit korábban súlyos betegségből gyógyított meg. Ezután a feltámadott Jézus megjelent még két embernek, akik útközben vidékre mentek. Végül a feltámadott Úr megjelent a tizenegy tanítványnak is. Amíg a feltámadott Jézussal nem találkozunk, addig bár sokféle hitünk lehet, valójában hit nélkül élünk, addig életünkre a sírás és a kesergés jellemző, még akkor is, ha éppen csapongva élvezzük az életet (9–14).

Jézus azért jelent meg Máriának, az emmausi tanítványoknak, a tizenegynek, hogy őket hitre segítse, és tanúvá tegye őket, mint akik hittel viszik az örömhírt mások felé. Jézus Krisztus él, ma is szól, ma is itt van, Igéje és Lelke által, ma is megjelenik nekünk, hogy hitre segítsen minket és szolgálatra küldjön, amelyben minden szavunk, egész életünk hitvallás; ott, ahol éppen vagyunk. A feltámadott Jézus, szerte a világon megjelenik sokaknak, így ma is, szerte a világon hirdetik az evangéliumot, a feltámadás örömhírét, amely egyetemes, minden embernek szól. Nem külön missziói programról van szó itt, mert a tanúnak eleve küldetése az örömhír továbbadása (15).

A küldetés eredménye pedig az Úr ajándéka. A hit és a hitvallás, a hit és a keresztség, valamint az üdvösség az Úr cselekvése, nem a miénk; ezért mi csak hűséggel szolgálunk, és azzal a buzgó reménységgel, hogy senkinek az élete se valljon kárt. Szolgálatunk eredményét a mennybe ment Jézus garantálja, aki együtt munkálkodik velünk, és igehirdetésünket megerősíti látható jelekkel, csodákkal, új nyelvvel, amelyen a ma embere is érti az evangéliumot. Az Úr az, aki megóvja küldötteit minden nehéz, veszélyes helyzetben, a sokféle kígyók között is, a sokféle halálos méreggel átitatott világban (16–20).

Szeptember 11. szombat

(4) „…önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból…” (Galata 1,1–5)

Add önmagad! Ez egy félelmetes jelszó! Mire telik tőlünk, ha önmagunkat adjuk: indulat, önzés, önkiélés, a másik rovására; szinte határtalanul, mert addig terjeszkedünk, ameddig csak lehet. Mindenkit és mindent tönkreteszünk, ha mi vagyunk a nyeregben: a gonoszságunk rettenetes. Túlzok? Ez nem túlzás. A tapasztalatok igazolják mindezt; amit egyébként a Biblia is tanít az emberről. Annyi, de annyi emberrel beszélgetek, és bizony mindenki szenved ettől; ugyanakkor adott helyzetekben mégis, ugyanolyan könyörtelen tud lenni, mint amitől ő maga is szenved más szituációkban. Nagy nyomorúságban vagyunk, és ez az aspektus csak egy „szelete” a nyomorúságunknak. Persze, minden helyzet bonyolult – azaz nézőpont kérdése –, és éppen ez a bonyolultság is része a nyomorúságunknak.

Jézus Krisztus önmagát adta: érettünk! Ő az egyetlen, aki önmagát adva áldássá lesz, mert az Ő lényének lényege az isteni, megváltó szeretet. Ő az Isten Fia, aki eljött értünk, gyarló, nagy nyomorúságban sínylődő emberekért. Ő meghalt érettünk és feltámadott, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló, gonosz világból. Ez a feltámadott Jézus Krisztus szólította meg Pál apostolt, és bennünket is. Ez a feltámadott Jézus Krisztus újjá formál, Isten szeretetével tölt el bennünket, és nem kiemel ebből a jelenvaló világból, hanem elküld ebbe a világa, hogy mi magunk is, az Ő követeiként, áldássá legyünk mások számára. Ő legyőzte a gonoszt, nem adhatjuk meg magunkat a gonosznak mi sem, akik már hitben járunk. Ehhez az ellenálláshoz Ő ad erőt nekünk, mert csakis az Ő erejével állhatunk meg. Isten szabadítása, a feltámadott Úrban, még ennél is sokkal többet jelent: örök életet, üdvösséget, amely átjárja ezt a földi életet, minden bonyolultsága ellenére.

Milyen az Isten szabadítása? Olyan, mint amikor egy szorosan összegubancolódott cipőfűzőt csak elvágni tudunk, hogy újat fűzzünk a helyére. Mi emberek nem tudjuk kibogozni azt, ami ebben a bonyolult világban összekuszálódott. Radikális, isteni beavatkozás kell, megváltás kell! Ez a megváltó szeretet, ez a megoldás a miénk; és általunk – az Úr kegyelméből – másoké is lehet!