Az Ige mellett – 2021. harminchatodik hét

2021 – Harminchatodik hét (08.29.–09.04.)

Augusztus 29. vasárnap

(26) „…nagy hatalommal és dicsőséggel…” (Márk 13,21–37)

Ezek a sorok nem félelmetesek, hanem vigasztalóak azoknak, akik az Úrban vannak; szerte a világon (27).

Jézus Krisztus visszajövetele azokban a napokban történik, aminek idejét senki sem tudja, csak az Atya; noha jeleit láthatjuk, mint ahogy a fügefa zöldellése jelzi, hogy itt a nyár. Ezért mindig készen kell lenni, mert a Gazda elutazott, minket pedig megbízott, hogy tartsuk rendben a házát, ki-ki a maga területén. Vigyázzunk, nem tudjuk, mikor jön haza a Gazda, ezért mindig az Ő rendjében kell élni és szorgoskodni! Ez a vigyázás nem gürcölés, nem az ideigvaló érdekek ébersége, hanem az Isten rendjét munkáló és őrző, hűséges életet jelenti, amely a vigyázó hűség közben tud pihenni és örülni is. Ez a vigyázásra buzdító intés nem félelmet kelt, hanem erőt ad, biztat, bátorít; nem hiábavaló a hűség! (32–37)

Jézus Krisztus visszajövetelekor a nap elsötétedik, a hold nem fénylik többé. Ekkor minden „itteni” ragyogás és szemfényvesztés eltűnik; „világossá” lesz, hogy sokféle magamutogatásunk mit ért. Az Úr azonban nem hagyja sötétségben népét, mert az Ő dicsősége tölti majd be az emberi életet. Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed.” (Ézsaiás 60,19)

Jézus Krisztus visszajövetele megrendíti az eget és a földet, minden e-világi erő összeomlik. Ekkor rádöbbenünk, hogy az „itteni” erősek ideje lejár. Jézus Krisztus hatalma, megtartó ereje nyilvánvalóvá lesz. Mi az Úr erejében bízunk, és minden erőnk csakis Őtőle van, amit szolgálatra és Őt dicsérő életörömre kaptunk. Addig van erőnk, amíg Ő velünk van. Az Úr visszajövetelével az Ő megváltó, megtartó szeretetének hatalma teljesedik ki az életünkön. Erre várunk! (25)

Augusztus 30. hétfŐ

(4) „Mire való a kenetnek ez a pazarlása?” (Márk 14,1–11)

A Jézus iránti tisztelet és szeretet megtartja a józan rendet, de a hitvalló pillanatban áttöri a szokásos kereteket. Az asszony váratlan megjelenése, odaadó tette, amellyel Jézus elé önti élete minden eddig kincsét, a drága kenetet: megdöbbentő volt. Ezzel szemben áll a többiek józan méltatlankodása, akik pazarlásnak tartják az asszony tettét, hivatkozva arra, hogy a drága kenet árából meg lehetett volna segíteni a szegényeket… Kegyelmi állapot, ha elérkezik életünkben az a pillanat, amikor már nem kell „viselkednünk”, mert csak egyetlen helyes viselkedés létezik majd: leborulni az Úr előtt, mindent kiönteni, mindent átadni, mindent elengedni és mindent Őtőle várni. Ez az odaadás a Szentlélek műve, túl minden emberi önzésen, okoskodáson, büszkeségen és hősködésen! Ez az egyetlen tett, ami nem pazarlás; minden másban tékozlunk, ha nem hittel tesszük azt (3–5).

Jézus jó tettnek nevezi az asszony cselekedetét. Ez a jó tett nem erkölcsi tett, miközben tőlünk mindig csak ezt várják el mások. A szegények megsegítése fontos, de a keresztyén szolgálat lényege más, és éppen ebből következhet majd a szegények segítése, illetve magának a szegénység ügyének megoldása is. A szegénység megoldása mindannyiónk feladata és felelőssége, kivétel nélkül, hívőké és hitetleneké egyaránt. Ez tényleg egy erkölcsi kérdés. Valljuk azonban, hogy ez a kérdés, igaz megtérés nélkül soha nem fog megoldódni. A szegényekre soha nem szabad hivatkozni, mások ellenében, a szegényekért tenni kell, amíg van szegénység! (6–7)

Az asszony tette hitvalló, prófétai tett volt, amely Jézus jelenlétének rendkívüli alkalmát ragadta meg, és amely rámutatott Jézus személyének, küldetésének páratlanságára: királlyá kente a halálba menő Jézust, meglátva Őbenne az örök élet királyát. Maga Jézus magyarázta ezt így, amikor az asszony tettét és az evangélium örömhírét összekapcsolta egymással. Az evangélium: az Ő halála és feltámadása. Jézus Ura az eseményeknek, nem pedig elszenvedője, aki túlmutat az eseményeken, arra az időre, amikor örömhírként hirdetik majd halálát és feltámadását, mint az egész világ egyetlen és örök reménységét. Az asszony megtette, amit tehetett, amit tennie kellett, és ez éppen elég; de közben ez az asszony az Isten eszközévé lett. Ez adhat a mi életünknek is értelmet, örök tartalmat, boldogságot; az Úrban! (8–9)

Augusztus 31. Kedd

(21) „…de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja…” (Márk 14,12–25)

Ez a „jaj” szíven üt. Nagy baj, ha nem üt szíven bennünket!

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha tudjuk, hogy Márk a „legenyhébben” fogalmazta meg ezt a jelenetet, mintegy intő, „hitoktatói” céllal, amelyben nem is nevezi meg Júdást, mint Máté és János, így csak a 43. versben derül ki, hogy róla van szó. Márk nem mentegeti Júdást, de nem is határolja el őt olyan élesen a többiektől, mint más evangélisták tették ezt (János 3,18); így nem olvasunk Júdás teremből való távozásáról sem (János 13,30).

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha Márk a „tizenkettőt” emeli ki (17), akik mindnyájan méltatatlanok voltak, hiszen Péter is megtagadta (14,71), majd mindnyájan megbotránkoztak az Úrban (14,27). Márk eggyé teszi a tanítványokat a Jézus iránti értetlenségben és hitetlenségben, mint akik mindnyájan kegyelemre szorulnak! De még Márk is kiemeli, hogy egyvalaki a tizenkettő közül konkrétan, látványosan, tetten érhetően, pénzért elárulta az Urat! (18) Jaj! (21) Ments meg, Uram, minket!

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha azt az erkölcsi üzenetet is levonhatjuk a történetből, hogy Márk írása szerint a tanítványok nem háborodnak fel, hanem szomorkodnak; elsősorban nem megítélik az árulót, hanem magukba nézve, önvizsgálatot tartanak, ki-ki magáról feltételezve az árulás lehetőségét: „Csak nem én vagyok az!” (19) Mégis, aki Jézussal együtt mártogat a közös tálba, az ott elhelyezett fűszeres mártásba, annak „jaj” (18). Hiszen a páskavacsora, mint családi ünnep, rendben történt, ahol először mindig a családfő márthatott a tálba. Jaj annak, aki az egyetlen „Főt” semmibe veszi, megtagadja, az ősbűnhöz hasonlóan magát az Úrral egyenlővé teszi. Ments meg, Uram, minket!

Egy bölcsész professzorral közösen írunk egy un. beszélgetőkönyvet, amelyben neves szerzők, alkotók műveiről beszélgetünk. Legutóbb egy neves költőnő őszinte, megható, ugyanakkor megdöbbentő verse került elénk, amelyben az emberi szenvedést, az egyes ember életének számos lehetetlen helyzetét, megoldatlanságát, testi-lelki kínját tárta elénk, a költemény végén mintegy kérdezve és számonkérve az Istent. Az emberlét valóságának ihletett leírására dobbant is a szívem, de mindenkori könyörgésem tárgyát fogalmaztam meg ebben a beszélgetésben: az Úr kegyelme őrizzen meg minden helyzetben attól, hogy Őt ne dicsérjem, ne tiszteljem, bármikor, bármiért is kérdőre vonjam! A világ tengelye mozdul ki a helyéről, minden rend megbomlik, minden menthetetlenné lesz, ha Őt megtagadjuk, eláruljuk (21); Őt, aki mindenkor az egy, a szent, az örök, az igaz, akié a tisztelet, a dicsőség és a hálaadás; aki megváltó szeretetének közösségébe von bennünket, hogy el ne vesszünk! (22–25) Ments meg, Uram, minket!

 

Szeptember 1. szerda

(27) „Mindnyájan megbotránkoztok bennem…” (Márk 14,26–42)

Jézus tudja, hogy a tanítványok mind csődöt mondanak Jézus szenvedését és halálát látva. Jézus meg is mondja nekik, hogy megbotránkoznak Őbenne, nem bírnak el maguktól ekkora erőpróbát. Most pedig, ahogy Jézus bejelentésére reagálnak, abban különösen kitűnik értetlen vakságuk és hitetlenségük Jézus iránt. Márk most is és később is hangsúlyozza, hogy a tanítványok mind cserben hagyják Őt (27).

Ezt itt Jézus Zakariás prófétával igazolja (Zakariás 13,7), amellyel mindazt, ami vele történni fog, Isten tervének és akaratának körébe vonja (27). Jézus olyan „vezető” volt, akiben Isten szerető, pásztori hatalma mutatkozott meg: csakis Őbenne bízva lehetünk egymás lelkipásztorai, viszont enélkül a krisztusi, pásztori lelkület nélkül szétszéled a nyáj, mint ahogy minden szanaszét hever manapság; illetve mivel a gyarló ember a pásztori szeretettel visszaél, ezért csakis szigorú hatalommal lehet fenntartani a rendet. Szép dolog a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszélni, mindannyiunk szíve megdobban ezekre; csakhogy mindenkor az a kérdés, hogy ezek miként ölthetnek testet ebben a világban… Először Jézus Krisztusban újjá kell születni, a pásztori szeretet csak úgy lehetséges. Ugyanakkor a pásztori szeretet lenne az egyetlen megoldás, ezért szükséges nekünk újjászületnünk (János 3,7).

Ugyanakkor a „megvert pásztor” Jézus harmadnapra feltámad a halálból. Ezt is kijelenti Jézus a tanítványoknak, ezzel biztatja őket. A feltámadott Jézus összegyűjti és újjászüli az elszéledt tanítványokat, és ezzel a tanítványság új korszaka kezdődik. Minket, szétszéledteket, a feltámadott Jézus Krisztus gyűjtött egybe, és Ő jár előttünk, miközben szolgálatunkat végezzük minden ember felé. Egymás pásztorai lehetünk szerte a világon – erre utal Galilea tartományának említése –, ugyanakkor ez a boldog lehetőség csak Jézus Krisztusban adott.

Márk Péter fogadkozását kiterjeszti a tizenkét tanítványra, hangsúlyozva, hogy ugyanígy beszéltek a többiek is (31). Péter vak önhittséggel önmagát a többiek fölé emeli, miközben Jézussal is szembeszáll, és magabiztosságában még azt is állítja, hogy Jézusért a mártíriumra is kész. Péter ezzel a tanítványság torzójává lesz, aki önmaga erejében, hősi elszántságában bízik, és nem abban, aki őt tanítvánnyá tette (29–30). Már ezt az önhitt vakságot minden tanítványra kiterjesztve hangsúlyozza, hogy a többiek sem különbek, és számukra is csak egy reménység van, Jézus, aki „előttük megy” (28). Ez nekünk, mai tanítványoknak is alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk saját tanítványságunk csődjét és egyetlen reménységét (31).

Szeptember 2. csütörtök

(43) „…egy a tizenkettő közül…” (Márk 14,43–52)

Júdás, egy a tizenkettő közül, megjelent a zsidó Nagytanács által kiküldött templomőrséggel együtt, hogy Jézust elfogják. Márk leírása éppen visszafogottságában döbbenetes, amely minden árulás és hűtlenség rettenete, de itt ez a rettenet rettenete: Jézus tanítványa nyíltan azok oldalára, sőt élére áll, akik Jézus ellen támadnak. Júdás konkrét feladata az volt, hogy megmutassa a helyszínt és félreérthetetlenül jelölje meg Jézust a „júdáscsókkal”. Ez a csók a rabbitanítványok tiszteletének és szeretetének kifejezése volt, mesterükkel kapcsolatban, ami most a képmutató árulás eszközévé lesz. Az árulásban éppen az lesz semmivé, ami az életet széppé, nemessé, értékessé, értelmessé, rendezetté teszi. Az árulásban minden, életet tartó értékpillér kihullik alólunk. A konkrét árulás tette mögött azonban rettenetes mélység tátongott; olyan mélység, amibe bele lehet veszni. Bármi történik, ments meg minket Urunk, minden hűtlenségtől; de ettől a hűtlenségtől különösképpen, amelyben Téged árulnánk el! (43–45)

Ez a rettenet akkor hasít belénk, amikor belegondolunk, hogy miként állunk ki ma Jézus Krisztus ügye mellett. Hirdetjük-e az evangéliumot, szóljuk-e Jézus Krisztus megváltó, egyetemes szeretetét, szelíd, de biztos zengésű trombitaként, mindenki előtt; ebből következően, a ránk bízott krisztusi szolgálatot végezzük? Mi mindent végez az egyház? Mi mindenben jelen vagyunk? Mi mindenhez hozzászólunk? De valójában kit, mit képviselünk; mit és miért mondunk; mit és miért teszünk? Ránk Jézus Krisztus, egész világnak szóló evangéliuma bízatott! Ezt az ügyet szolgáljuk, hűséggel? Milyen tanítványok vagyunk mi?

A jelenet éppen ezekre a kérdésekre válaszolva lesz beszédes, mert a Nagytanács azért küldi ki a templomőrséget, kardokkal és botokkal felfegyverezve, hogy az ellenállást leverje, és politikai lázadásként tüntesse fel Jézus ügyét. Jézus azonban ellenállás nélkül hagyja, hogy elfogják Őt: küldetéstudatának fensége, isteni hatalma átragyog a jeleneten (45–46). Márk leírásában a tanítványokról itt már nincs szó, ebben a jelenetben: ők eltűntek, elmenekültek, megijedtek, mind megbotránkoztak. Jézus teljesen egyedül maradt! Külön igehirdetést érdemlő epizód az az ismeretlen ifjú, aki ingét az őt megragadók kezében hagyva, mezítelen felsőtesttel fut el onnan (51–52). Az ellenállás nélkül magát megadó Jézust provokálják, hogy politikai lázadónak tüntessék fel Őt, afféle rómaiak ellen fellépő, lázadó vezérnek, „rablónak”. Jézus nem engedi, hogy ügyét politikai ügynek tüntessék fel. Jézus ezt visszautasítja, a provokációval együtt, miközben világos tanítására utal, amely az ember megváltásáról szóló, isteni hatalommal meghirdetett tanítás volt. Ő nemcsak tanította Isten megváltó szeretetét, hanem az Írások beteljesedése szerint elindul, hogy ezt a megváltó szeretetet nekünk ajándékozza… (48–49)

Szeptember 3. péntek

(61) „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” (Márk 14,53–65)

Amikor Jézust a zsidó Nagytanács előtt vádolták, és bizonyítékot kerestek ellene, hogy kivégeztethessék, akkor bizonyítékot nem találtak, és a felbérelt hamis tanúk vallomásai nem egyeztek. Jézus pere rámutat arra, hogy más a jogszolgáltatás és más az igazságszolgáltatás; de ez a per rámutat arra is, hogy milyen gyarló minden emberi pereskedés, amelyek sok esetben, a törvényesség látszatát keltve, gyarló emberi érdekek küzdőterévé lesz. Az igazságra hivatkozva valójában a magunk igazát és a magunk érdekeinek érvényesítését akarjuk elérni. Gyarlóságunk megváltás után kiált.

A Nagytanács előtt áll az egyetlen igaz ember, aki ellenében sem bizonyítékot, sem hiteles tanukat nem tudnak felállítani, ezért a főpap, amikor középre állítva megkérdezte Jézust, a kialakult kellemetlen és tehetetlen helyzetben, hogy válaszol-e valamit az ellene felhozott vallomásokra, akkor Jézus hallgat és nem válaszol semmit. Az Ő isteni hatalma, mennyei tisztasága felül áll minden gyarló emberi pereskedésen. Ugyanakkor éppen azért áll a Nagytanács előtt, hogy megváltson bennünket gyarló, „tyúkperekkel” teli életünk nyomorúságából, ideértve minden súlyos esetet is, amelyek nem „tyúkperek”, de tele vannak ügyeskedéssel és rámutatnak az ember eleve romlott voltára. Jaj, nekünk, ha Jézus hallgat, nem szól, nem felel, ha magunkra hagy bennünket ebben az állapotunkban! (60–61)

Jézus azonban csak időlegesen hallgat, és nem hagy bennünket halálos állapotunkban. Éppen ez küldetésének lényege. Amikor a főpap a lényegre kérdez rá, személyének titkára: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia”, akkor Jézus már felel, mert a lényegi kérdést nem hagyja válasz nélkül. Kijelenti a Nagytanács előtt, hogy Ő az Isten Fia, a Megváltó, és kijelenti azt is, hogy nem tudják Őt legyőzni, mert halála és feltámadása után az Atya jobbjára ül, és onnan jön el majd magához venni Övéit (61–62). Hiszen Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18), és ez a hatalom Isten megváltó szeretetének hatalma.

A főpap megszaggatta ruháit és istenkáromlónak mondta ki Jézust, mint aki méltó a halálra, amely aztán a Nagytanács ítélete is lett. Áldott legyen az Isten, hogy mi, Isten Lelke által megláthattuk Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, aki halálán és feltámadásán keresztül a végső győzelmet ajándékozta nekünk. Ez a győzelem nem az emberi önzés győzelme, amellyel nyers erőt és ügyeskedést bevetve legyőzi a másikat. Ez a győzelem Isten megváltó szeretetének győzelme, amely hite által a miénk. Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, de bűnbánattal, az Úr előtt leborulva: Én Uram és én Istenem (János 20,28).

Szeptember 4. szombat

(72) „És sírásra fakadt.” (Márk 14,66–72)

Az ember nyomorúságával most Péter tagadása kapcsán szembesülhetünk. Az ember tud nagyokat mondani, mi mindenre képes ő maga. Aztán amikor valami váratlan hatás, ütés éri az embert, akkor képes mindannak ellenkezőjére: képes lapítani, képes letagadni a korábbiakat, képes esküdözve átkozódni is ebben a tagadásban. A kettő között pedig minden egyébre képes az ember, ha korábbi, önhitt állításai mégsem érvényesültek: képes a korábbi mércét lejjebb vinni, hogy magát igazolja; képes másra hárítani a felelősséget, azonnal magyarázva a bizonyítványát; de képes arra is, hogy megjátssza magát, és képes sikernek láttatni a kudarcot. Lássuk be a magunk nyomorúságát! Más a szép napokon magabiztosan fogadkozni, és más a próbatételek idejét a saját bőrömön megélni, félelmek között, testben és lélekben elszenvedni… Ne botránkozzunk meg azonnal ezen az átkozódó tagadáson!

Van-e szabadulás ebből a nyomorúságból? Péter átkozódott, aztán sírva fakadt. Sokféle sírás van. Az Isten Lelke által támasztott sírás annak felismerése, beismerése, hogy azt hittem, erős vagyok, és kiderült, hogy semmire sincs erőm, az Úr kegyelme és ereje nélkül. Péter sírása ilyen volt. Nem a sírással intézzük el azt, amit elrontottunk; de a bűnbánó önismeretre jutás sírása lehetővé teszi, hogy az Úr kézbe vegye, felemelje, megújítsa életünket, szolgálatunkat. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek az Úrban (Máté 5,4). Ez a sírás a bűnbánat sírása. Ez a sírás az Isten gyermekeinek sírása, mert erre a sírásra csak az övéi képesek – kegyelemből –, akármilyen mélyre jutottak is. Ez a sírás képes sírni saját nyomorúságai felett, de a világ minden nyomorúságára is érzékeny: látva azt a sok szenvedést, amelyet egymásnak okozunk. Ez a sírás megszomorodás a bűn, a halál, a gonosz hatalma felett. Nagy baj, ha annyira megkeményedtünk, hogy már sírni sem tudunk!

Pál apostol a fentieket üdvösséges összefüggésbe helyezi: „…akik sírnak, mintha nem sírnának…, mert az idő rövidre van szabva, és ez a világ elmúlik.” (1Korinthus 7,30–31) Ha sírtok is, a feltámadott Úrban sírjatok, azzal a reménységgel, hogy nem a sírásé a végső szó. Úgy sírjatok, mintha nem sírnátok. Másokat ne fárasszatok a sírással! Az Úrban, az Úr előtt sírjatok, azzal a reménységgel, hogy jön az Úr, felemel, megújít, szolgálatra küld, és az Ő országának polgárai közé helyez, ahol a végső állapot az öröm!