Az Ige mellett – 2021. harmincharmadik hét

2021 – Harmincharmadik hét (08.08.–08.14.)

Augusztus 8. vasárnap

(6) „…hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta…” (Márk 8,1–10)

Jézus még mindig nem zsidó, hanem pogány területen járt. Itt történt a négyezer ember megvendégelése. Ez az első különbség, az ötezer ember megvendégeléséhez képest. Mindegyik különbség üzenetet hordoz. Jézus a nem zsidók, a pogányok számára is eljött, hogy „megelégítse” őket (1). Sokan jöttek, egészen messziről is, Jézushoz. A „messze” kifejezés Márknál mindig a népekre, a világra, az evangélium egyetemességére utal (3). Sokan vannak ma is, akik keresik az Urat – világszerte sokan –, csak mi nem vesszük észre őket!

A második különbség abban van, hogy itt Márk konkrét testi éhségről beszél, és nem említi azt, amit az ötezer ember esetében, hogy olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok. A négyezrek esetében a konkrét testi éhségen van a hangsúly, és ha az ember éhezik, előbb-utóbb kidől az úton (2–3). A testi éhség itt a mindennapi kenyér hiányát jelenti, ami nélkül nem lehet életben maradni; a napi betevőről, a napi életfeltételekről van itt szó. Jézus nemcsak szánakozik a sokaságon, hanem ténylegesen segít: a legképtelenebb helyzetben is megadja a mindennapi kenyeret, nem hiába imádkozunk ezért naponta (Máté 6,11). Minket megszégyenítő, hitre indító tapasztalatunk az, hogy ad az Úr kenyeret, még a nyomorúságban is (Ézsaiás 30,20); akkor is, amikor mi, tanítványok is, tehetetlenül és kétségek között élünk meg egy nehéz helyzetet (4).

A harmadik különbség pedig az, hogy Márk kiemeli itt a csodaelbeszélésnél azt, hogy Jézus mindig többet ad nekünk a testi tápláléknál. Amikor Ő gondot visel ránk, akkor testünkről és lelkünkről, egész valónkról, teljes életünkről gondoskodik: Ő az üdvösségre táplál minket, életünk minden mozzanatában, hogy ne csak legyünk, hanem éljünk! Hiszen nem csak kenyér él az ember! (Máté 4,4) Amikor Márk leírja az evangéliumát, Pál már húsz éve megírta a korinthusi gyülekezetnek, az úrvacsoráról szóló tanítást. Annak hitvalló formulája szólal meg itt is: „Hálát adott, megtörte.” (1Korinthus 11,24) Hiába van kenyerünk, ha a megváltó Úrral nincs közösségünk, akkor csak vagyunk – még egy ideig –, de nem élünk. Jézus Krisztus azért jött, hogy életünk legyen (János 10,10). Jézus a tanítványoknak adta a kenyeret, és azok adták azt tovább a többieknek. A feltámadott Jézus hatalma cselekszik ma is, de mi lehetünk az Úr eszközei! (6)

Augusztus 9. hétfŐ

(21) „Még mindig nem értitek?” (Márk 8,11–21)

Mi a látványosságra figyelünk fel, keresztyénként is! Teológusaink meg is fogalmazzák, egy látványos világban az evangéliumot is látványossá kell tenni: jelek kellenek, amelyekre a ma embere felfigyel. Innen már csak egy lépés az a gondolat: „Ha az Úr szeret, akkor megment, meggyógyít, csodát tesz…” A mai tudományos világ gúnyolódása is itt ér el bennünket: mutassatok bizonyítékot, jelet, csodát! Valljuk: a hit ma is tapasztal csodákat, de soha nem a fenti lelkület láthat csodákat. Jézus életében is folyamatosan jelet kértek Őtőle, még a kereszten is ezzel káromolták Őt (Márk 15,32). Jézus ellenségei ezzel kísértették (11–13), és a tanítványok is bizonyítékot, jeleket kértek; még a számtalan csoda után is értetlenek maradtak (14–21): mert a szív, az értelem, az élet megnyílása nem ezektől függ.

Márknál olvassuk a jelkívánás legradikálisabb elutasítását. Máténál és Márknál ez kiegészül a Jónás jelére, azaz Jézus halálára és feltámadására való utalással. Itt azonban erről nem olvasunk. Márk csodaszemlélete világos. Ezek a csodák Jézus Istentől való hatalmának megnyilvánulásai, átmeneti segítség, szeretetszolgálat a számos csoda a nyomorultak számára, de ezek a csodák soha nem fedik fel Jézus személyének lényegét. Márk következetesen az isteni hatalomra utaló „dünamisz” kifejezést használja Jézus csodái kapcsán és nem a megszokott „szémeion”, azaz jel kifejezést; ezzel is hirdetve, hogy Ő minden önigazolás és bizonyítási szándék nélkül hirdette Isten országa kegyelmes közelségének jóhírét. A kereszten és a húsvéti sírnál tárul fel, ki is Ő valójában. Bizonyítékot pedig nem a jelek adnak, hanem csakis a hitet ajándékozó Szentlélek ajándékoz majd bizonyosságot.

Jézus felsóhajt (12) a vitatkozás és az értetlenség kapcsán (21). Mennyi vitatkozás terheli az életünket, a hitetlen értetlenség jele ez: Jézus pedig sóhajt, amikor ránk néz. Jézus a farizeusokat otthagyta, a tanítványokkal azonban velük maradt (13). Jaj nekünk, ha Ő elhagy minket; áldott legyen, hogy velünk van mindenkor! (Máté 1,23) Isten megszabadít, és ha konkrétan nem tenné is (Dániel 3,18), akkor is tudjuk, hogy Ő az Úr, és megváltó szabadítása mindenkor a miénk, halál előtt, halálban, halálon túl is!

Augusztus 10. Kedd

(25) „…tisztán látott mindent.” (Márk 8,22–26)

A bétsaidai vak meggyógyítása egy kérdéssel kezdődik: „Látsz-e valamit?” (23) Ez a kérdés kapcsolódik az előző szakaszhoz, amikor Jézus, a négyezer ember megvendégelése után meginti a tanítványokat: „Szemetek van, mégsem láttok…” (8,18) Nagy kérdés tehát, hogy ha látunk is a testi szemeinkkel, mit látunk valójában, hogyan értelmezzük (8,21), miként éljük meg mindazt, ami velünk és körülöttünk történik; látjuk-e közben az Urat, látjuk-e Jézusban az Isten Fiát?

Egy vakot vittek Jézushoz, kérték, hogy érintse meg, gyógyítsa meg a vak embert, ahogy más betegeket is meggyógyított már (22). Jézus másként gyógyítja meg ezt a vakot, mint a többieket: most csak megérinti, nem mond Igét, nem azonnal történik a gyógyítás, hanem folyamatosan, és a gyógyítás ideje alatt Jézus kivezeti őt a közösségből, hogy csak magukban legyenek ketten. Jézus tehát mindenkivel másként cselekszik, és nem pont úgy segít, gyógyít engem, ahogy azt másokkal tette. Egy személyes bizonyságtétel hitet ébreszt, de soha nem lehet, az én életemre is, Istentől elvárható személyes gyógymód az, amiként Ő másokkal cselekedett.

Jézus negfogta a vak ember kezét, aki bizalommal utána ment, még nem tudva, hogy hova mennek (23). Ezután négyszemközt, Jézus a korabeli orvoslás menete szerint, amely számunkra már szokatlan, nyálával megérintette a vak beteg szemét. Ez volt a korabeli orvoslás menete, Jézus beállt közéjük a sorba. Nem kiállt a sorból, hanem beállt a sorba. Igent mondott arra a kultúrára, amelybe érkezett, és amely hiedelemmel azt gondolta, hogy a nyálban gyógyító erő van. Jézus nem lerombolta ezt a hiedelmet, hanem felhasználta. Jézus minden nyilvánosság nélkül tette fel a kérdést a beteg felé: „Látsz-e valamit?” Csak így, amikor Isten megállít bennünket, és kiszakít bennünket a mindennapi menetből, akkor tudunk igazából, az Ő színe előtt, belegondolni ennek a kérdésnek fontosságára: mit látunk, mit élünk meg az életünkből, annak mennyei dimenzióiból?

Először a vak még homályosan látott, úgy látta az embereket, mintha fák volnának, amelyek járkálnak. A mi testi látásunk is gyakran ilyen, az embereket egy darab élő fának látjuk, így tekintünk egymásra, így kezeljük egymást a hétköznapok rutinjában (24). Ezután Jézus ismét rátette a kezét a beteg szemére, és ekkor gyógyult meg teljesen a beteg ember. Jézus nemcsak a gyógyítás személyes módját határozza meg, isteni hatalma által, hanem a gyógyítás idejét is. Van, aki nem tapasztalja meg azonnal a gyógyulást. Nekünk minden azonnal kell. Isten is azonnal segítsen, ha nekünk arra szükségünk van. Aztán majd megyünk mi tovább a magunk útján. Itt a gyógyulás egy folyamat: alkalomról-alkalomra, napról-napra, újra és újra, a megszentelődés útját járva egyre tisztábban látunk, mert egyre tisztábban látjuk csak Jézus Krisztust egyedül, és mindent Őrá tekintve látunk ezután (Máté 17,8). Ez a folyamatos gyógyulás azt jelenti, hogy a teljes gyógyulás és tisztánlátás a színről-színre látásban adatik nekünk, az Úrnál (1Korinthus 13,12).

Jézus a meggyógyított embert hazaküldte a családjához, de úgy, hogy még a faluba se menjen be, azaz csak a családjával együtt örüljön tisztánlátásának, és családjának tegyen bizonyságot erről. A szélesebb körű bizonyságtételnek majd Jézus feltámadása után jön el az ideje. De ma is először a családunknál kell kezdenünk, bizonyságot tenni, imádkozni értük, a tisztánlátásért, Jézus Krisztusban (26).

Augusztus 11. szerda

(30) „Jézus ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek Őróla.” (Márk 8,27–9,1)

Az eredeti görög szövegben szereplő kifejezés azt írja, hogy Jézus megintette, megdorgálta, megfenyegette Pétert, hogy senkinek ne beszéljenek Őróla. Ez az erős tiltás arra vonatkozik, hogy nem tudunk és nem is szabad addig beszélni Jézusról, amíg nem tudjuk, hogy ki is Ő valójában, mert akkor téves dolgokat hirdetünk Jézusról, csak használjuk Őt, a saját gondolataink, érdekeink, ügyeink során. Ez tilos. Gyakran visszaélünk az Ő nevével (30).

Ez a tiltó fenyegetés abból született, hogy Jézus kérdése nyomán kiderült, hogy nem ismerik Őt igazán azok az emberek, akikkel eddig olyan nagy csodákat tett. Az emberek csak találgatnak, Jézus személyét illetően, hogy ki is Ő valójában; noha a legnagyobbakhoz hasonlítják Jézust, Keresztelő Jánoshoz, Illéshez, a prófétákhoz. Ma is sokan eljutnak odáig, hogy Jézus egy nagy ember, aki szenzációs dolgokat tett, Jézus egy erkölcsi példa, Ő a jó ember, a szeretet embere, az ártatlan ember… (27–28)

Kicsoda Jézus a Te számodra, aki az Ő közelében vagy, aki mindig Őrá hivatkozol? Jézus meg is kérdezte a közvetlen tanítványait is erről. Péter ekkor azt felelte: „Te vagy a Krisztus.” Jézus megdorgálta, megfenyegette és megparancsolta, hogy ne mondják ezt senkinek se (29–30). A görög „Krisztus”, azaz héberül felkent messiás felségjelző akkor terhelt kifejezés volt. Egyrészt a császárok alkalmazták magukra, másrészt éppen ennek ellensúlyozásaként, a zsidó váradalom a messiástól azt várta, hogy megszabadítja őket az idegen elnyomás alól. Ennek a kifejezésnek politikai hangja volt, politikai elvárást, e-világi megoldást fejezett ki. Jézus ezt elutasítja magától, és helyette a szenvedéseire, a halálára, a feltámadására mutat (31).

Vegyük ezt komolyan, a keresztyén szolgálatra nézve! Jézus nem diadalmas messiás, hanem Ő a szenvedő Emberfia. Ezt az utóbbi, terhelt kifejezést is megtisztítja Márk: az Emberfia cím úgy jellemzi Jézust, mint akinek isteni méltóságát és dicsőségét elrejti emberi szenvedése és halála, mert az az Isten útja az emberhez, ami számunkra örök megoldást, megváltást szerez. Nekünk erre van szükségünk, Jézusra, aki ilyen értelemben a Krisztus!

Augusztus 12. csütörtök

(8) „…csak Jézust egyedül.” (Márk 9,2–13)

A három tanítvány – Péter, Jakab és János – betekinthetett a mennyi világba, amely sokkal jobb mindennél (5; Filippi 1,23), feltárult előttük Jézus Krisztus mennyei dicsősége (2–5).

Milyen döbbenetes a hatás: az ember nyomorúságára jellemző az a kettősség, amit a tanítványok is átéltek, miszerint ez a mennyei jóság és tisztaság egyszerre késztet maradásra és ugyanakkor mégis félelemmel tölt el; a tanítványok szinte megzavarodtak a félelemtől (6).

Ezt a félelmet veszi el Isten szava, amely csak hit által fogadható be, és ami egyértelművé teszi a történéseket: Jézus Krisztus az Isten Fia, Őt hallgassuk! (7) Azonnal elmúlik a kivételezett látomás, mert e földi világban egyetlen válasz és segítség adatik az embernek, csak Jézus egyedül (8). Ne rendkívüli látomásokra várjunk, ne csodákra, hanem miközben e-világban marad a félelem és a kétség, a kettősség tapasztalata; mégis velünk van az Úr, és az Ő jelenléte, ebben a világban is, a mennyei jó bizonyosságával hordoz bennünket. Csak Jézus egyedül!

Ez az üzenet azonban Jézus Krisztus feltámadásában ragyog fel igazán, ahol tényszerűen igazolódott a győzelem a bűn, a halál és a gonosz felett, valamint a megdicsőülés hegyén hangzott kijelentés: Ő az Isten Fia (7), Ő a megváltó, Ő az egyetlen megoldás; csak Jézus egyedül!

Ezért Jézus Krisztusról, mint feltámadottról lehet bizonyságot tenni, aki szenvedett, meghalt, de feltámadott. Jézus Krisztus úgy lett „diadalmas” Messiás, hogy szenvedett és meghalt. Ez elhordozhatatlan volt az akkori messiásváradalom számára. Jézus mennyei tisztasága, isteni ereje levette rólunk a terheket, szenvedésével és halálával. Bocsánat a képért, erőtlen és nem pontos kép az elmondottakra, mégis leírom: olyan ez, mint amikor egy mozdíthatatlan konténert, amely tele van mindenféle terhes hulladékkal, megemel egy daru, és elviszi azt az udvarunkból. Isten elfogadta Jézus megváltó szolgálatát, szenvedését, halálát, teherátvállalását, és feltámasztotta Fiát a halálból, így megnyitotta számunkra is a mennyei világ dicsőségét.

Semmit nem tudunk mondani Jézusról, ha ezt nem hisszük és nem valljuk meg. Jézus megváltó halála és feltámadása nélkül üres a hitünk és az életünk (9; 1Korinthus 15,12–14), miközben olyan értetlenek maradunk, mint a tanítványok, akik még semmi másra nem képesek, csak arra, hogy unalmas, száraz teológusként, írásmagyarázóként, ószövetségi igehelyeket tegyenek egymás mellé, és ekként vitassák, kérdezzék, igazolják Jézus szavait, a bibliai ígéretek sorrendjével (Malakiás 3,23), Illés Messiást megelőző eljövetelével (9–13). Jézus tisztelettel bizonyítja az Írások igazát, más igehelyek szerint is, amelyek – Őbenne, és Őelőtte Keresztelő Jánosban – beteljesedtek. De nem „Illés”, nem egy nagy próféta, nem egy ember, hanem csakis Ő, csakis Jézus egyedül, aki helyreállít mindent (11), ahogy azt Ézsaiás próféta megírta (Ézsaiás 53,3); és akivel nem tehettek azt az emberek, amit akartak (13) – még ha ez így is látszott –, mert minden az Ő hatalmában volt és van (János 19,11).

Többről van itt szó, mint bibliai Igék harmonizálásának, egybevetésének tudományáról. Az evangélium a lényeg: Jézus feltámadott, mi helyreállított emberek vagyunk! Ezt hirdessük és éljük! Csak a feltámadott Jézust, egyedül! Boldog ember az, aki Őt soha meg nem veti (12), mert hiszi, hogy az Isten nem vetett el bennünket, Őérette!

Augusztus 13. péntek

(29) „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.” (Márk 9,14–29)

Ennek a beteg fiúnak olyan rohamai voltak, amelyek leteperték, miközben a beteg tajtékzott, a fogát csikorgatta, ön- és közveszélyes volt. Milyen betegség ez? Mi éreztünk-e már hasonlót: amikor feszít valamilyen fájdalom, indulat, amely vagy kitör belőled, és megnyugvást keresve rombol, vagy benned marad és megemészti a szerveidet, az életedet? (14–18) Beteg az ember, beteg az emberiség: testileg, lelkileg, idegileg.

A bibliai leírás ma is tökéletes és pontos: idegen, gonosz hatalmak szállják meg az embert, amíg az Isten be nem tölti az életünket (20–22). Rettenetes, félelmetes, szánandó állapotban vagyunk, halálos hatalmak kezében (22). Emberileg gyógyíthatatlan az alapbetegségünk. Vizsgálhatjuk a betegség tüneteit, írhatunk fel gyógyszert, enyhíthetjük a tüneteket, de nincs gyógyulás. Döbbenetes, hogy még a tanítványok is tehetetlenül állnak a megszállott ember előtt! Nem tudnak segíteni (18). Mi tudunk segíteni? Történnek gyógyulások, csodák a szolgálataink nyomán? Megremegek, amikor meghallom ezt a kérdést, amit a mai Ige is kérdez, amit Rudolf Bohren teológus is direkten kihangsúlyozott (18–19).

Jézus egyértelmű választ ad. Az igazi gyógyulás, csak imádsággal adatik nekünk, az Úr közelében, az Úrban (29). A beteg fiú apja az Úrhoz könyörög, hogy szánja meg fiát (22). Ez a könyörgés gyönyörű, korrekt. Ott van abban az ember mindenkori bizonytalansága. Ha az ember teljes bizonyossággal rendelkezne, akkor nem lenne szüksége az Úr erejére és kegyelmére hagyatkozó könyörgésre: „Uram, lehetséges Teneked, szánj meg minket!” (22) Jézus válasza kijelentés: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (23). Igen, a hit az egyetlen esély a megoldásra! A beteg fiú apjának válasza újabb könyörgés, amely az ember mindenkori könyörgése lehet: „Hiszek Uram, légy segítségül a hitetlenségemen!” (24)

Az ember nyugtalan, vigasztalan, vagy álörömöket hajszoló, sokféleképpen megszállott, és életveszélyesen indulatos – befelé, vagy kifelé indulatos – alapbetegségét csak az Úr veheti kézbe, a gyógyulás, a megnyugvás bizonyosságával. Az élő hit, ezen felül, Isten népét, az Úr gyógyító csodáinak eszközeivé teszi. Teljes, maradandó gyógyulást majd a színről színre látáskor kapunk, de áldott megnyugvást, tisztulást már e-világban megélünk az Úrban, így mások életében is ezt a csodát munkálhatja általunk az Úr!

Jézus hatalommal adott gyógyulást a beteg fiúnak, mégpedig úgy, hogy az szinte halottá vált: Meg kell halni, az Úrral, az Úrban, hogy újjá lehessünk! (26)

Augusztus 14. szombat

(32) „Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek Őt megkérdezni.” (Márk 9,30–41)

Mint a zeneműben a fő téma, úgy ismétlődnek Jézus kijelentései a szenvedéséről, a halálálról és a feltámadásáról. Ezek mutatják az események igazi értelmét, irányát, célját. Most másodszor szól Jézus, Isten megváltó szeretetének beteljesedéséről, az Ő halála és feltámadása által (31).

Jézust addig az a szándék vezette, hogy ne ismerje fel Őt senki, és aki felismerte Őt, tanítása és csodái által, azt hallgatásra kérte, egészen feltámadásáig; hiszen csak a meghalt és feltámadott Úrban látjuk meg igazán, ki is Ő valójában, és mennyire szeret bennünket az Úr! Jézus, földi élete alatt nem törekedett népszerűségre, nyilvánosságra, nem akart hatni, visszavonult, csendre parancsolta azokat, akiket meggyógyított (7,36). Döbbenetes: a megalázott, szenvedő, a kereszten alázattal és imádkozva meghaló Úrban lehet meglátni, ki is a mi Urunk; aki húsvétkor győzedelmeskedett a halálon és minden gonosz felett (31). Nagyon fontos: Jézus meghal, de harmadnapra feltámad!

A tanítványait tanította arra, hogy Isten megváltó szeretete így éri el célját; nem pedig az emberi, másokat letaroló diadalban és erőben! Azért tette ezt, hogy a tanítványok el ne csüggedjenek, meg ne ijedjenek, ne féljenek, amikor mindez megtörténik, és felismerjék mindezekben az Isten akaratát, az Úr cselekvését és kegyelmét. Isten akarata cselekszik Jézussal, nem emberi és idegen hatalmak – noha ezek bűne is lelepleződik az eseményekben –, amikor Jézus „átadatik” (31). Az Emberfia az emberekért: gyönyörű üzenet! Az Emberfia Márknál az evangélium számára megtisztított kifejezéssé lett, mentes minden akkori, gyarló politikai váradalomtól, és bármiféle érdekvezérelt emberi indulattól. Az Emberfia az emberekért halálba menő, az emberiséget Isteni szeretettel megváltó Jézus, aki a Krisztus; akinek isteni méltóságát elrejti Jézus „alacsonysága”, szenvedése, halála; de felragyogtatja győztes feltámadása. Mindezek azonban csak hit által fogadhatók be.

Egyelőre a tanítványok sem értették Jézus szavait, és féltek Őt megkérdezni (32). Ki foghatja fel Jézus halálának isteni titkát? Ez Márk alapvető kérdése. Evangéliumában többször visszaköszön az „értetlenség” motívum, még a tanítványok sem értik Jézust, mert még hitetlenek és keményszívűek, akárcsak az első szenvedésjövendölésnél (8,32). Valóban bolondság és botrány ez ma is sokak számára, hogy éppen az embereknek kiszolgáltatott, megalázott, megkínzott, kínhalállal megölt, majd az emberi értelem számára felfoghatatlanul, a halálból feltámadott Jézus az Isten útja a világhoz, éppen így adta Isten, a megváltó megoldását a világ számára (János 3,16). A tanítványok félelmükben, hitetlenségükben kérdezni sem mertek. Pedig Jézust meg lehet kérdezni, ma is! Ne félj, kérdezd Őt, viaskodj az Igével, a mennyei üzenetért, hogy elmúljon a félelem, és felragyogjon az üdvözítő, építő örömhír! Hiszen éppen az az üzenet az egyetlen, amely nem félelmetes, minden más, ami ebben a világban zajlik, az valóban félelmetes. Isten üzenete nem lehet félelmetes; ha megint, akkor sem a félelemé a végső szó. Az egyház nem kelthet félelmet, és nem viselkedhet úgy, hogy félelmet keltsen. A tanítványok már kiválasztottak, de ez majd csak a hitre jutásuk után lesz láthatóvá. Az ugyanis tényleg a legfélelmetesebb, ahogy a tanítványok viselkednek, ahogy mi is viselkedünk egymással. Olvassuk el a mai Ige további szakaszait: azon vitatkoznak, ki a nagyobb a másiknál (34); eltiltják azokat, akik jót tesznek, az Úr nevében, de nem pont őket követik (38).