Az Ige mellett – 2021. harmincegyedik hét

2021 – Harmincegyedik hét (07.25.–07.31.)

Július 25. vasárnap

(24) „Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek…” (Márk 4,21–25)

Felragyogott ez az igeversrészlet előttem, az amúgy is kimeríthetetlenül gazdag üzenetű, mai igeszakaszból.

Már a magvető példázatában hallottuk, hogy kegyelmi állapot, ha valaki hallja és érti Jézus szavát; nemcsak nézi, hanem látja az Ő Igéjéből fakadó jövő reménységét (4,11). Isten Igéjének hallása és értése, az abból fakadó reménység meglátása és megragadása mennyei ajándék (23).

Jézus Krisztus ma is elrejtetten jelenik meg. Másként elrejtett az Úr ma, mint akkoriban volt, hiszen Jézus titka halálában és feltámadásában nyilvánvalóvá lett. De csak hit által ragadható meg ez a titok. Ma úgy elrejtett az Úr, hogy a sokféle hitetlenség süketté és vakká torzító korában élünk, amelyben a hit ugyancsak mennyei ajándék. Jézus szava ma is szól, csodáit ma is cselekszik; de sokan nem értik és nem látják ezt, sőt megbotránkoznak rajta, káromolják Őt.

Jézus, mint lámpás, elrejtett; de a hívők számára elrejtettségében is nyilvánvaló: mi érthetjük és láthatjuk Őt, megtapasztalhatjuk áldott jelenlétét, és reménységgel várhatjuk, hogy Ő visszajön, és teljessé teszi azt, ami ma töredékes (21–22).

A hit mértéke ez, amely hall és ért, néz és lát, mégpedig a hit szemével, Jézus Krisztus távlataiban.

Így a hit embere ezzel a mértékkel olvassa, hallja Isten szavát, és még ráadást is kap, mert közben egyre gazdagabbá lesz Isten Igéjének minden verse, sora, szava, amely üdvbizonyosságot, erőt, vigaszt, örömöt nyújt számára.

A hit embere azonban, kegyességén túl is, így hall, hallgat és ért mindent, a hit mértéke szerint. A krisztusi ember a gyarló szavakban, megjegyzésekben, bántásokban is emberi segélykiáltásokat hall meg. A hit embere Jézus Krisztus fülével hall meg másokat is. Ez a hit mértéke (24). Ezzel az üdvösséges mértékkel mért neki az Isten, és ő is ezzel a mértékkel mér másoknak; így hall és lát másokat.

A krisztusi ember már nem lehet elrejtett lámpás, hanem csak világító mécses, amely mások elrejtett életét is előhozza a sokféle modern odúból (21). A hit mértéke reménységgel hall és lát másokat, hiszen neki mindene megvan, a Krisztusban; és azt is látja, hogy egyre csak kap, amiért hálás az Úrnak (25).

Ítéletes, ha mécsesünket letakarjuk; ha nem a hit mértékével hallunk, látunk és cselekszünk. Ekkor olyanná lettünk, mint akik nem vették észre a mennyei kincset, és az el is vétetett tőlük.

Hallod-e, látod-e, éled-e azt a többet, amit te kaptál az Úrtól?

Kegyelem alatt vagy, ha ezzel a mennyei mértékkel hallasz, látsz, élsz, világítasz, mint Krisztus követe; egyre többet kapsz majd!

Július 26. hétfŐ

(28) „Magától terem a föld…” (Márk 4,26–29)

Isten ügye: az Isten országa; az, hogy a világban igazság, békesség, szeretet és öröm legyen. Isten az ördög munkáit lerontja (1János 3,8), hogy az Isten országa növekedjen. Mi lehet a feladatunk nekünk az Isten országának munkálásában?

Isten országának munkálásában a feladatunk: a magvetés (26); a türelmes, Isten cselekvésére hagyatkozó várakozás, csodálkozó hálaadással szemlélve, amiként nő a vetés (27); majd pedig kellő időben az aratás (29). Az aratás itt nem az ítéletet jelenti, hanem az afeletti örömöt, hogy az Isten életet ad, életeket ment, növekedést ajándékoz, és érlel az üdvösségre! Örülj, kegyelembe fogadott, az Úr veled van! (Lukács 1,28)

Isten országának munkálásában nem feladatunk az, hogy mi teremtsük meg az Isten országát. Az Úr őrizzen bennünket attól, mert rettenetes lenne az az ország. Az Isten országának létrejötte csoda, mindenestől Isten cselekvése. Ezt a növekedést mi csak – a magvetés és az aratás közötti időben – hálaadással szemlélhetjük (28).

Magától terem a föld. Ez a „magától” az emberi értelemmel felfoghatatlan kegyelem, amely mindent elvégez, és még abban is kegyelmes, hogy nekünk is ad ebben feladatot, miközben mindenestől az Úr cselekszik.

Ez azt üzeni nekünk, hogy el ne bízzuk magunkat, ki ne akarjuk ragadni az Isten hatalmas kezéből a cselekvést, mert akkor az „ellenség” martalékává leszünk.

Ugyanakkor hatalmas vigasztalás szólal meg itt felénk: el ne csüggedj, csak vess; szóld azt, amit megragadtál, befogadtál, megértettél az Isten üzenetéből; valamint tedd a dolgod, és imádkozva hagyatkozz az Úrra, mert nem tőled függ a növekedés, az eredmény, az Isten országának növekedése; nem tőled függ az üdvösség.

Boldog ember az, aki az Úrban bízik! (Zsoltárok 84,13)

július 27. Kedd

(31) „Olyan, mint a mustármag…” (Márk 4,30–34)

A példázatokban Jézus Krisztus részint megvilágította az Isten országának titkát, részint elrejtette (33–34). Az Isten országa titok, és akkor értjük meg annak titkát, ha maga Jézus Krisztus magyarázza meg nekünk annak értelmét (34). Ha az Úr maga nyit ajtót a példázatra, ha személyesen Ő szólít meg annak üzenetével, akkor ragadhatjuk meg annak titkát: tehát, ha Isten könyörül rajtunk, és megadatik, hogy értsük azt (4,11).

Jézus példázatai vigasztaló példázatok. Ez a példázat is vigasztal: Isten népe kicsiny nép, az élő Isten ügye kicsiny ügy, mint amilyen kicsi a mustármag; de egyszer, az idők végén, csodálatos teljességben fog majd megjelenni. Vagyis Isten népe nem egy „missziói fejlődésben”, számokban is kimutatható, látható növekedésben lesz naggyá, amelynek során meggyőzzük az emberiséget, hanem úgy, hogy Isten egyszer, az idők végén, belenyúl a történelembe, és adja majd az Isten országa teljességét (Filippi 2,9–10). A parányi mustármagot elvetik, aztán majd, az Istentől rendelt időben, nagy fává növekszik, mindennél nagyobb fává (32–33). Addig azonban, az idők végezetéig, kicsi marad az Isten népe. Erre utalva kérdezi Jézus egy másik példázatának végén: Ha majd Ő eljön, vajon talál-e hitet a földön? (Lukács 18,8)

Mi pedig, ebben a kicsiségben, a kevésen hűséggel szolgálunk (Máté 25,21), miközben reménységgel, bizonyossággal éljük meg a történéseket, mint Jézus Krisztus tulajdonai, az egyház jövőjére és a magunk jövőjére nézve is. Hiszen ebben a szolgálatban, annyi apró csodában tapasztaljuk meg azt, hogy Isten országa itt van, a feltámadott Úr cselekszik. Ilyen csoda az is, amikor Isten igazságából valami mustármagnyit megértek, az átjár és naggyá növekszik bennem. Ilyenkor az öröklét előízéből részesülünk; abból, hogy a kicsiny mag mindennél nagyobb fává lesz.

Mi jellemző a kiteljesedett Isten országára? Erre csak utal a példázat. Máshonnan tudjuk, hogy az sokkal jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). Ez a fa a kínzó napsütésben árnyékot ad, megnyugvást; valamint fészket, védelmet nyújt. Isten országának ajándéka megnyugvás a kínok után, védelem a kiszolgáltatottság után; Isten országa az élet megváltó kiteljesedése, Krisztusban (33).

A hitünk is, még mustármag nagyságú. Sok minden, láthatóan nem oldódott meg még az életünkben. De Jézus Krisztusban már megoldódott, és ez egyszer a maga teljességében nyilvánvalóvá lesz. Ez a jövő tölti be a jelent és érleli hitünket.

Július 28. szerda

(40) „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” (Márk 4,35–41)

Az emberi egzisztencia sokféle viharnak van kitéve (4,17).

A viharban a tanítványokat hordozta a hajó, segítette őket a hajózási tudományuk és az izomerejük; amelyek egy határon túl semmit sem értek. Rádöbbentek, hogy elveszhetnek, mert minden erejük kimerült az ellenerőkkel szemben. Az ember – ha nem is mindig mer szembenézni a ténnyel – tudja, hogy mi várhat rá, hogy egzisztenciája összeomolhat. Belerettenünk, amikor a bibliai kifejezést említjük ezzel kapcsolatban: elveszhetünk? (38) Joggal jelenik meg ilyenkor a félelem (41).

A történet csodája, a vihar lecsendesítése mellett (39), az a jelenet, ahogy Jézus alszik a viharzó tengeren (38). Jézus egzisztenciája egy másfajta egzisztencia. Ő többet tudott, amit mi csakis hit által ragadhatunk meg, hogy élete el van rejtve az Istenben, hogy élete nem alulról hordozott, hanem felülről tartott egzisztencia.

A megoldás akkor adatott, amikor a tanítványok felébresztették Jézust, aki lecsendesítette a tengert (38). Az Úr azonban, feltámadásával és Lélek általi jelenlétében, ma ennél sokkal többet ajándékoz nekünk: megtart a viharban, ráébreszt minket arra, hogy életünk Őbenne megtartott élet. Ez a tudás a hit bizonyossága: életünk nem alulról hordozott, hanem felülről megtartott élet, amely nem enged minket aláhullani.

Amíg csak annyit tudunk, hogy alulról hordozott az életünk – mint ahogy a tanítványokat hordozta a hajó –, addig jogos a félelem, ha lepattintott is, egy ideig. Hiszen minden szétroppan majd alattunk, ami itt hordoz: egészség, szépség, tehetség, javak, összeköttetések, hírnév.

Jézus mondja: Miért féltek ennyire, miért lesz úrrá rajtatok a félelem, miért nincs hitetek abban, hogy életetek az Úrban elrejtett, felülről tartott élet, megváltott élet! (40) Boldog ember az, aki erre ráébredhetett; aki felfedezhette, hogy kicsoda is Jézus Krisztus (41). Az ilyen ember nemcsak attól boldog, hogy élvezi a saját hitét, hanem attól is, hogy megtart másokat, mint Isten eszköze.

Július 29. csütörtök

(2) „…megszállott ember…” (Márk 5,1–20)

A gadarai megszállott (2) nemet mondott az életre, sírboltokban lakott, nem akart élni, a múltat, az emlékeit idézgette (3). Ez a megszállott ember nemet mondott a közösségre, a falura, a városra, a családjára, nem engedte magát megkötözni, ledobott minden közösségi megkötöttséget (4). A megszállottság harmadik jele, hogy nemet mondunk önmagunkra, miként a gadarai megszállott tette ezt, amikor vagdosta önmagát, pedig a Nagyparancsolat szerint is, szeretnünk kell és lehet önmagunkat (Máté 22,36–40). Nagy baj, amikor a kegyesség is kimerül önmagunk vagdosásában, önváddal, bűntudattal, állandó rossz lelkiismerettel. A megszállottság negyedik jele, miként a gadarai megszállott is, nemet mond Jézus Krisztusra is, elküldi magától az érte megérkező, gyógyító, szabadító Urat (7).

Pedig Jézus Krisztus hatalma az egyetlen, szabadító hatalom, amely nagyobb a gonosz, minket megbetegítő, tisztátalan léleknél. Nyilván – tudományosabb megfogalmazásban –, minden ilyen megszállottság megjelenik, külső és belső módokon, testi és lelki formákban, konkrét testi betegség tüneteiben, agyi és hormonális folyamatokban. Csakhogy egyetlen tudományos terület sem tudja ezt a bajt gyógyítani, a betegségben megjelenő tüneteket enyhíteni képes – és ez is nagy ajándék –, de gyógyulást csak Jézus Krisztus adhat, isteni hatalmával. Ha Ő tölti be az életünket, akkor nincs ott helye idegen és ártó hatalmaknak, amelyek csak pusztítani akarnak, ha másként nem lehet, akkor egy egész disznónyájat (11–12). Az Úr mellett, megnyugodva, megtisztultan ül az, aki korábban megszállott volt (15).

Jézusnak ez az egy ember is annyira fontos volt, hogy mások érdekei ellenére, meggyógyította a megszállottat. Az Úr szemében minden emberi élet egyformán fontos, nem mérhető e-világi érdekekhez, nem áldozható be azokon, és az Úr azt akarja, hogy mi is így éljünk, ezzel a mértékkel, legalább a mieink között (19–20). Ehhez is az Ő megváltó, újjászülő kegyelme kell (14–17).

Most, amikor annyi inger ér bennünket, amikor légiónyi seregek törnek ránk naponta, és betörnek az életünkbe, legbensőbb területekre is, szünet nélkül támadva; akkor nehéz arról beszélni, hogy ki lehet szabad ezektől a hatalmaktól (9). Hányféle módon leszünk megszállottá? Nem az ingerekről van szó, nem elsősorban a sokféle mániáról, rögeszméről, beteges gondolatról, szóról és cselevésről, hanem arról az uralmi szándékról, birtoklási indítékról, arról a lélekről, ami mindezekből árad.

Aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, aki Őt hirdeti és Őt próbálja megjeleníteni, annak az életében megtörtént a gyógyító uralomváltás.

„Az evangélium hirdetése, a keresztyén bizonyságtétel és szolgálat, ördögűzés!” – mondja Rudolf Bohren.

Július 30. péntek

(30) „…erő áradt ki belőle…” (Márk 5,21–43)

Hol van a keresztyénségből az erő? Ezt kérdezi Rudolf Bohren, több művében is, köztük a prédikálásról írt híres és hatalmas könyvében. Joggal kérdezi Bohren ezt, a mai igeszakasz alapján is, hiszen Jézus Krisztus közelében, Őt megérintve (30), mennyei, gyógyító erő adatik nekünk, egyéni életünkben, mindennapi terheink hordozásában, rendkívüli helyzetekben, bizonyságtételünkben, szolgálatunkban. Az első tanítványokat is ezzel a mennyei erővel hatalmazta fel az Úr, és így küldte el őket a szolgálatra (Máté 10,7–8; Cselekedetek 1,8). Így küld el az Úr minket is, hogy szolgálatunk ne emberi bölcsesség hitető beszéde legyen, hanem Léleknek és erőnek megmutatása (1Korinthus 2,4).

Ma, amikor Jézust emlegeti a keresztyénség, akkor abból inkább tudomány, teológia, kegyesség, szertartások, látható erkölcs, intézmény származik; legkevésbé gyógyító erő. Persze ezek mind nagyon fontosak; de mennyei, gyógyító, üdvözítő, krisztusi erő nélkül semmit sem érnek, öncélúak.

Miben áll ez a krisztusi erő? Amikor a vérfolyásos asszony Jézus Krisztust megérintette, kigyógyult a bajából, tehát konkrétan meggyógyult a testi betegségéből is (29). Igen, Jézus Krisztus mennyei ereje meggyógyít. Ez a gyógyulást adó, mennyei erő azonban mindig sokkal több, mint testi gyógyulás; sokkal több! Ugyanis ebben a világban mindig a halálra gyógyulunk meg. Jézus Krisztus ereje üdvözít, örök életet, bűnbocsánatot ad; és amíg ebben a földi életben feladatunk van, addig ad testi gyógyulást is. Az üdvösség az igazi gyógyulás: Jézus Krisztus megváltó szeretete. Amikor a béna embert meggyógyította Jézus, akkor bűnbocsánatot, üdvösséget adott neki először, igazi gyógyulásként (Márk 2,5); és ráadásként még testi gyógyulást is ajándékozott annak. Aki Jézus Krisztus üdvözítő, mennyei erejében részesült, az a betegségeit is ezzel az erővel hordozza, mint aki naponta megérinti Jézust, hiszen Jézus Krisztus már mindeneknek előtte megérintette őt.

Amikor egyre rosszabbul vagyunk, amikor számos seben át vérzik el az életünk, amikor már minden pénzünket emberi gyógymódokra költöttük, amikor az emberi módszerekből már semmi hasznunk (25–26), akkor egy ilyen babonásnak tűnő érintés is elég (28). Ez az érintés nem volt hitvallóan bátor érintés – hiszen tele volt félelemmel ez a vérfolyása miatt tisztátalannak bélyegzett, vallásilag, társadalmilag kiközösített asszony (25) –; de konkrét érintés volt, mégpedig a megváltó Jézus felé. Ez az érintés legyőzte az emberi bölcsességet, tudást, lehetőségeket, korlátokat, és megtalálta a számára már elkészített utat az Úrhoz. Ha ilyen helyzetben a kezünk, a kiáltásunk, az életünk a megváltó Jézus Krisztust érinti meg – azt az Urat, akiről korábban már tökéletes és igaz tanításokat hallottunk (27) –, akkor ez az érintés hitből fakadó érintés. Maga Jézus Krisztus nevezi ezt a mozdulatot hitnek (34). Az élő hit az, amikor az én bölcsességemet – amely Jézus nélkül, logikusan gőgös, emberi bölcsesség – elfoglalja Jézus Krisztus minden emberi értelmet felülhaladó, üdvözítő valósága (Filippi 4,7).

Július 31. szombat

(3) „…megbotránkoztak benne.” (Márk 6,1–6)

Jézus a hazájában, ahol felnőtt, tanított a zsinagógában. Az ottaniak megdöbbentek Jézus tanításán, és azokon a csodáin, amelyeket másoktól hallottak. Ez a megdöbbenés megkérdőjelezte Jézus hatalmát: Honnan, kitől kapta Jézus ezt a hatalmat? (2) Ők, „odahaza”, egy zsidó ácsmestert láttak benne, a Mária fiát, akinek ismerték a testvéreit is. A názáretiek lenézték Jézust, megvetették Őt, megbotránkoztak benne (4). A „Mária fia” elnevezés is erre a bántó lenézésre utal, hiszen a fiút az apjáról szokták elnevezni (3).

A názáretiek nem ismerték fel, hogy kicsoda Jézus valójában; nem ismerték fel Jézusban az Isten hozzánk vezető „útját”, nem ismerték fel Őbenne azt, aki által Isten van jelen a világban. A názáretiek megbotránkoztak Jézusban; számukra buktatóvá lett Jézus személye, mert nem tudták elfogadni, hogy Isten ilyen emberi, hétköznapi módon, egy zsidó ácslegény személyében és sorsában jött közel a világhoz, és adott megváltást a világnak a halál nyomorúságából. A názáretiek pont azt nem ismerték fel, ami Jézus személyének titka, amelyen azóta nemcsak az ottaniak botránkoztak meg, hanem sokan mások is elestek és elesnek. Maguk a tanítványok is megbotránkoztak, Jézus halála és feltámadása idején (14,27), Őbenne; pedig éppen itt ragyogott fel Jézus személyének titka igazán. Egészen addig nem látták meg, ki is Jézus valójában, amíg az Isten Lelke meg nem nyitotta a szívüket és az értelmüket (János 20,22; Cselekedetek 2,38).

A keresztyén hit lényege nem egy világértelmezés, nem egy tanrendszer igaznak tartása, nem egy társadalmi és történelmi intézmény, az egyház fenntartása csupán, hanem halálosan terhelt életünk, benne személyes életünk, valóságosan örök megoldása. Ha egy ember, egy másik embert néz le, az is nagy nyomorúság; de ha valaki Jézusban nem látja meg az Isten Fiát, akkor semmit sem tud Őróla, és halálos nyomorúságában maradt. Csak a Szentlélek által mondhatjuk Őt annak, aki: Úrnak, Isten Fiának, Megváltónak! (1Korinthus 12,3) Jöjj, Szentlélek! Adj hitet, növeld a mi hitünket! Csak erre van szükség!