Az Ige mellett – 2021. harmincadik hét

2021 – Harmincadik hét (07.18.–07.24.)

Július 18. vasárnap

(24) „…miért tesznek szombaton olyat, amit nem szabad?” (Márk 2,23–28)

Milyen döbbenetes ellentmondás: Isten szabadító Isten, és a vallásos ember értelmezésében a szabadító Istenre való hivatkozásból mindig az következik, hogy mit nem szabad tenni. A szombat, a nyugalom napja, a szabadító Isten előtti hálaadás ünnepe, az öröm és a pihenés alkalma szigorú, számos végrehajtási utasítástól terhelt, öncélú törvénnyé lett. Szombatnapon a zsidó vallás őrei, a farizeusok, figyelték az embereket, hogy a rabbik értelmezése szerint, mindenki betartja-e a szombatot. Minden elromlik a kezünk alatt?

A nyugalom napjának megtartása, az Isten szabadításában részesült ember számára boldog lehetőség, amellyel élhet, amely által megerősödik hitében, életében, a mennyei világ erőiből részesül, az Úrral és a másik emberrel való közösségben. Ez az áldás elég lesz az elkövetkezendő mindennapokra. Az Isten szabadításában részesült ember boldogan él az Isten rendjében, tiszteli Isten törvényét, és minden helyzetben – így a szükséghelyzetekben is – szabadon tud azzal az Isten dicsőségére élni. Áldott, boldog, felelős szabadság ez.

Jézus hangsúlyozza, hogy a nyugalom napja lett az emberért. Isten szabadítása azt jelenti, hogy Ő szereti az ember, az emberért teremtett… Az ember szabadulása és egyben szabadsága ott kezdődik, amikor az ember rádöbben Isten szeretetére, ez pedig örömmel és szent felelősséggel tölti el őt. Olyan Urunk van, Jézus Krisztusban, aki Ura a világnak, aki Ura a törvénynek és a szabályoknak is, aki Ura a személyes életünknek: aki egyszerre ajándékoz nekünk életet és örök életet, szabadságot és rendet, örömöt és fegyelmet; mindezt értünk teszi, és rajtunk keresztül az egész teremtett világért, hogy szeretete és irgalma láthatóvá legyen mindenütt!

*

A tanítványok kalászokat tépdesnek. Itt nem írja az igeszakasz azt, hogy egyébként éhesek voltak-e, vagy sem.

A történet összetettségét nemcsak a szombatnapi kérdés adja elénk, hanem olyan örök emberi kérdések is, amelyek elevenné teszik a történetet egy vallástalan korban is. A mi korunkban ugyanis a nyugalom napja súlytalanná lett, az ezzel kapcsolatos „hitbéli törvénykezés” is értelmét veszítette. Látszólag legalábbis ez a helyzet…

Szóval a kérdések: Tépdeshetünk-e szabadon, bárhol, bármit, ahogy nekünk tetszik? Behatolhatunk-e más földjére, hogy ott letépdessük a másét, a más kertjét, tulajdonát, feleségét… A szükség mennyiben késztethet bennünket arra, hogy tépdessünk összevissza, indulatból, önzően és dühösen; hiszen sokféle szükség van, a tényleges és jogos testi szükségeken túl, az ösztön is egy szükség, a vágyak meg a hiányok… A szükség mennyiben jogosít fel a határok átlépésre? Miféle szükségek ezek? Kik okolhatók ezekért a szükségekért? Vannak-e átléphetetlen határok? Egyáltalán hol húzhatunk meg határokat?

Milyen határokat húzogat az egyház? Dogmatikai-tanbéli, írásértelmezési, kultuszi, kegyességi, hagyománybéli, moralizáló határokat húz meg az egyház; vagy azt vallja és hirdeti, hogy Jézus Krisztusra tekintve, Isten akaratának engedve, a határt maga az Isten húzza meg, így csakis megtérésért könyöröghetünk, mert vagy fanatikusok leszünk, vagy szabadosak. Valójában mindegyik rombol. Jézus Krisztus ott van jelen, ahol építést, épülést látunk, nem tépdesést és szaggatást, történjék az szükségből vagy szabadságból, hétköznapon vagy éppen a nyugalom napján…

Július 19. hétfŐ

(2) „…figyelték Őt: vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emeljenek ellene.” (Márk 3,1–6)

Jézust már figyelték (2). A hivatalos vallási ideológusok rendőrsége folyamatosan követte Jézust. Az előző fejezetben már láthattuk azokat a területeket, amelyeken Jézus összeütközésbe került a korabeli vallási vezetőkkel: bűnbocsánat, asztalközösség, böjt, szombat kérdései.

Amikor Jézus szombaton a zsinagógába ment, akkor egy sorvadt kezű emberrel találkozott (1). Jézust figyelték: meggyógyítja-e szombaton ezt az embert? Így akartak vádat emelni ellene (2). Lám, az imaház sem az imádság, az Istennel való találkozás helye, nem a sorvadt életek gyógyulásának helyszíne, hanem mások megfigyelésének, az ügyes jogászkodásnak, az előírt rend és az uralkodó vallási ideológia fenntartásának épületévé lett, ahol vádemelésre készülnek, ahol végül kimondják, hogy Jézust el kell pusztítani, csak azért, mert valakin segített (6). Hol van itt az élő Isten szeretete, az ember szeretete; hol vannak innen a látható hit gyümölcsei? Hol van az Istennel való találkozás öröme, csodája, gyógyító szabadsága? Ilyenné lehet egy imaház hangulata? Ilyenné lehet a testvérek közössége?

Bizony, bennünket is mindig fenyeget ez a veszély. Éltem már át olyan gyülekezeti közösséget, ahol a légkör félelmetes, fojtogató volt, ahol a sorvadt kéz még sorvadtabb lett, ahol a szigorú tankegyesség rideg ideológiává vált, amely figyelte a tagjait, képes volt kiátkozni is azokat, akik eltértek a rendtől. Kell a rend! De az, amit az Istent teremt. Azt is átéltem már, hogy a segítség halálos ítéletévé is lehet a segítőnek, mert azonnal jönnek az irigyek: „Miért, milyen jogon, milyen alapon segítettél, miért pont ezeknek, miért avatkoztál bele; szinte kimondták, ne segíts nekik!” Félelmetes, gonosz folyamatok ezek, és tele van ilyenekkel az életünk, a szolgálatunk. Számos lesújtó példát mondhatnék még…

Jézus középre állította a sorvadt kezű embert (3), és jót tett szombaton (4), meggyógyította a beteg embert (5). A rabbik szerint a szombatnapi gyógyítás munkának számított, ha nem közvetlen életmentésről volt szó. Jézus megszegte a szombatot, hiszen a sorvadt kezű ember nem volt életveszélyben. Jézus számára az ember áll középen, és az emberrel együtt maga a lakott föld, mint élettér. Isten, Jézusban megmutatta, hogy szereti az embert, a világot, az életet, és azt, ami elsorvadt, újra élettel akarja megtölteni: a nyugalom napja ezt az örömhírt hirdeti nekünk. Milyen döbbenet, hogy a vallásos ember annyira keményszívűvé lehet – amellyel védi a saját becsontosodott nézetét –, hogy az szinte haragot vált ki Jézusból; nem indulatot, hanem ítéletet (5).

Engedd, hogy elsorvadt tagodat, életedet, hitedet megtöltse újra élettel, üdvösséggel az Úr!

július 20. Kedd

(11) „Te vagy az Isten Fia!” (Márk 3,7–12)

Jézus híre terjedt, mert a környékbeli tartományokban és országokban is meghallották, hogy milyen nagy dolgokat vitt véghez (7–8). Így egyre többen jöttek hozzá, zsidók és pogányok egyaránt. Márk újra és újra hangsúlyozza a Jézus által elhozott evangélium egyetemességét. Jézus mindenkié, mindenki hall róla, de ez a hallás mozgásba hoz, elindít Jézus felé.

Ugyanakkor Jézus egyelőre folyamatosan visszavonul a tömeg elől: elvonul a tenger mellé (7); illetve kér egy csónakot, a sokaság miatt, hogy ne tolongjanak körülötte (9); akik pedig felismerik, hogy Ő az Isten Fia, azokat keményen csendre inti, hogy ne fedjék fel a kilétét (12). Ez az úgynevezett messiási titok.

Jézus sok embert meggyógyított (10). Akinek csak baja volt, meggyógyult Jézus jelenlétében, Jézus közelében, a Jézussal való kapcsolatban. Aki Jézushoz jön, azt Ő nem küldi el (János 6,37). De Jézus mégis újra és újra igyekszik visszavonulni a jeleket váró sokaság elől, mert ezek a csodák soha nem tárják fel Jézus személyének igazi titkát, mint ahogy a csodára váró sokaság sem jelent még tanítványi gyülekezetet.

Jézus nem akarja, hogy személyét csodákhoz és nagy tanításokhoz kössék, mert az Ő személyének titka majd a kereszthalálban és a húsvéti feltámadásban lesz nyilvánvalóvá. Akinek itt felragyog az igazi csoda, a Szentlélek által, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, annak örök élete és üdvössége van. Ez a bizonyosság, a megváltottság bizonyossága az, amely a földi életet is széppé teszi, és minden valóságos problémáját meggyógyítja. Az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit nélkül azonban csak megbotránkozunk az örök és új élet örömhírén, és valójában csak földi, ideigvaló dolgainkhoz akarjuk megnyerni Jézust; így Ő egy lesz a sok közül, életünk eszköztárában. Ez a lelkület olyan tisztátalan, mint ahogy a tisztátalan lelkek provokálták Jézust, amikor idő előtt, de egyben gúnyosan is, felfedték istenfiúságát (11). A húsvéti hit a hit, amely megtisztít, meggyógyít, üdvözít és áldássá tesz.

Július 21. szerda

(14–15) „…hogy hirdessék az Igét, és hogy a Tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (Márk 3,13–21)

A tanítványok elhívása előtt Jézus felment a hegyre (13). A hegy, Márknál, az imádság helye. Jézus imádkozott, mielőtt megszólította a tizenkét tanítványt. Ő, aki Isten Fia volt, és Isten akaratának teljes ismeretét bírta, emberként folyamatosan imádkozott, most a tanítványok elhívása előtt is, hogy Isten akaratának engedelmes cselekvője legyen mindvégig. Ha Ő így könyörgött, akkor nekünk szüntelenül imádkoznunk kell (1Thesszalonika 5,17), hogy az Úr követésében meg ne lankadjunk, ugyanakkor az Ő vezetésének bizonyossága miatt, mindig örömmel és reménységgel, csüggedés nélkül járjunk az úton.

Jézus, isteni hatalommal hívta el azokat, akiket akart (13). Jézus döntésében Isten szuverén, kiválasztó kegyelme ölt testet. Ez az isteni kiválasztás és elhívás emberi értelemmel felfoghatatlan csoda, de mindenben erőt ad, hiszen ettől az isteni szeretettől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39). Erre az elhívó szóra senki nem tudja azt mondani, hogy nem: a megszólított emberek csatlakoztak Jézushoz és az Ő tanítványai lettek (13).

Jézus tanítványának lenni azt jelentette, hogy a tanítványok mindenkor Jézussal voltak. Akkor ez, Jézus földi élete során, konkrét, látható együttlétet jelentett. A tanítványság lényege ma is ez; mindenkor Jézus közelében lenni, mindenkor Ővele, az Ő vezetésével cselekedni, az Ő követésében járni, bármit is teszünk (14).

A tanítványság jelentette Isten Igéjének hirdetését, amelyet látható jelek kísértek (14–15), vagyis miközben a tanítványok Isten Igéjét hirdették, Isten hatalma cselekedett, és emberek gyógyultak, tisztultak, megszabadultak. Rudolf Bohren említi az igehirdetésről írt könyvében, hogy ezekről az igehirdetést kísérő jelekről ma sem mondhatunk le, mert az Úr ma is hatalmasan cselekszik ott, ahol az Ő Igéje szól. Ezért az igehirdetést ma is jelek kísérik, az ma is Isten embermentő hatalmának kifejezése, az ma is „ördögűzés”.

Milyen vegyes csapat ez a tizenkettő (16–19), mégis ők az első tanúk, és Istennek úgy tetszett, hogy az egyház igehirdetése az ő bizonyságtételükre épüljön. Jézus evangéliumának ők a hirdetői, de az evangélium szabadító hatalmának nem ők a biztosítékai, hanem maga Jézus Krisztus.

Július 22. csütörtök

(27) „…ha csak előbb meg nem kötözi azt az erős embert…” (Márk 3,22–30)

Jézus példázatának képi világával élve kimondhatjuk: Erre a világra telepedett egy „erős ember”, aki látszólag mindent ural, a markában tart, irányít. Ez a világ minden nyomorúságának forrása. Ez az „erős ember”, minden más embernél erősebb, végül mindenkit legyőz és kifoszt (27). Ez az erős valaki a gonosz, akit a mai igeszakasz többféleképpen nevez meg, ördög, ördögök fejedelme, sátán, Belzebub (22–26). Ha mai, okos emberként mindezt mítosznak tartjuk, a gonosz személy voltát elvetjük, valamint annak seregét nem tartjuk valósnak, azzal csak hozzájárulunk azok hatalmának tombolásához. Nézzünk szét a világban: mennyi a gonoszság, a szenvedés, amit mi okozunk egymásnak; de mi, illetve ki van ezek mögött? Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efezus 6,12)

A mai igeszakasz egyrészt arra hív, hogy vegyük komolyan a gonosz munkáját és hatalmát, és alázattal tegyük ezt, belátva a magunk gyengeségét. Nálunk hatalmasabb a gonosz: mi gyengék, esendők, kísérthetők vagyunk, mi elbukunk; minket bedarál, szétdobál, halálra visz a gonosz, kárba veti az életünket. Aki pedig azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen! (1Korinthus 10,12) Éppen a napokban tapasztalom, hogy mi keresztyének, milyen kegyetlenek tudunk lenni azzal szemben, aki elbukott. Hirdetjük az irgalmat és a bocsánatot, de mi magunk nagyon irgalmatlanok vagyunk, egymáshoz is; és eszünkbe sem jut, mi lenne velünk, ha egyszer a mi törékeny életünk hajója is léket kapna valahol. Egészen rettenetes az a gőg, amiben éljük a hitéletünket.

A mai igeszakasz odakerget minket ahhoz a Valakihez, aki a legerősebb! Igazi örömhír, az egyetlen megoldás számunkra, hogy van Valaki, aki ennél a gonosz, „erős embernél” is erősebb; aki képes behatolni hozzá, és képes annak hatalmát megtörni. Jézus Krisztus legyőzte a gonoszt, halálával és feltámadásával. A gonoszt megkötözte, és noha az még tombol egy utolsót, a győzelem már a miénk. Ez a krisztusi győzelem nem engedi viszonylagossá tenni a bűnt, a rosszat, a szeretet nevében; de ez a krisztusi győzelem nem engedheti meg magának, hogy a hit önhittségével irgalmatlan legyen; legalább a sajátjaihoz ne legyen kegyetlen, de másokhoz se… A bizonyosság hitvallóvá és irgalmassá tesz egyszerre.

A mai igeszakasz könyörgésre indít bennünket: Urunk, csak attól óvj meg, hogy a Te krisztusi győzelmedre nemet mondjunk; és a Te Lelked életet, üdvösséget adó munkáját gyalázzuk, becsméreljük. Óvj meg bennünket attól, hogy megbotránkozzunk a Te kereszthalálodon, és legyintsünk feltámadásod csodájának hallatán, ennek nyomán megtagadjunk Téged, aki a legerősebb vagy, megváltó szereteted által, és aki egyedül vagy képes teremteni és újjáteremteni, üdvözíteni és valódi megoldást adni! Hány gyalázkodó, káromló hangot hallunk manapság! Mi miként szólunk, élünk; imádkozunk megtérésért? (28–30)

*

Barth írta: „Ami nekünk hiányzik, túl van mindenféle morálon, politikán, etikán, amelyek állandóan a valósággal való kompromisszumra kényszerülnek, ezért semmit nem tudnak megoldani, ahogy az un. keresztyén morál és az un. szocialista politika sem. Az emiatti zavarodottságomban meggyőzővé lett számomra a keresztyén reménységen, a feltámadott Jézus Krisztuson tájékozódó teológia üzenete.”

Július 23. péntek

(35) „Aki az Isten akarata szerint cselekszik, az az én testvérem, és az én anyám.” (Márk 3,31–35)

Isten akarata cselekvésének Márknál nem erkölcsi értelme van, hanem annál sokkal több. Éppen a jelenet képe magyarázza, hogy mit érthetünk Isten akaratának cselekvésén. Akik nem kívül állnak, hanem bent vannak, Jézus közelében, és Őt hallgatják, valamint Őtőle várnak örök megoldást, azok Isten akarata szerint valók. Jézus azzal teljesítette Isten akaratát, hogy engedelmesen végigjárta megváltó útját, sokakért: meghalt és feltámadott. Isten akarata az, hogy az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztushoz forduljunk, Őrá hagyatkozzunk, az Ő közelében üdüljünk fel, Őtőle várjunk mindent. Márknál Isten akarata cselekvésének nem erkölcsi, hanem krisztológiai értelme van; ennek az utóbbinak természetesen van erkölcsi következménye is (33–35).

A kép egyébként döbbenetes: nagy sokaság hallgatja Jézust, és éppen a családja nem értette meg Őt; kívül megállnak, és beküldetnek érte (31–32). Jövetelük szándéka ismert (3,21): Jézus családtagjai azt hitték, hogy Jézusnak elment az esze; ahelyett, hogy családi feladatait teljesítené, a tisztes élet rendjében, inkább vándorprédikátornak állt. Ezért eljöttek, hogy elfogják Jézust és hazavigyék. Döbbenetes a család viselkedése, ugyanakkor ne csodálkozzunk ezen, hiszen többen a saját családunkról tudjuk, hogy éppen a család a legnehezebb missziói terület. Egyébként a család, kiemelt helyzetekben és időszakokban a bizonyságtétel helye, mindenekelőtt azonban az imádság tárgya, valamint a hiteles élet lehetősége, a hívő ember számára. Ez pedig áldássá lesz. Jézus soha nem tagadta meg családját, anyjáról még a kereszten is gondoskodott (János 19,26), és nyilván könyörögött értük, így az elvetett mag kihajtott a család szívében, hiszen Jézus családja csatlakozott az első gyülekezethez (Cselekedetek 1,14), és ott Jézus testvérei vezető szolgálatot töltöttek be (Galata 1,19). Aki a vérszerinti családját akképpen elhagyja, hogy lemond róluk, nem imádkozik értük, sőt kárhoztatja őket, Jézus követésére hivatkozva, az sehol nem egyeztethető össze Isten Igéjével. Jézus nem tagadja meg vérszerinti családját, hanem kinő abból, mint amikor valaki megházasodik és új családot alapít, elhagyva a szüleit. Ezzel a megházasodott ember nem tagadja meg a szüleit, hanem az Isten akarata rendjének engedelmeskedik.

Jézus családtagjai azok, akik az Ő közelében vannak. De ebben a családban csakis Jézus a családfő. Amikor tehát Jézus családtagjai, a küldetésben álló Jézust vissza akarják vinni a mindennapokba (3,21), akkor itt fontos üzenet hangzik el Jézusra nézve és ránk nézve is. Hiszen Jézusnak mindenek felett kiemelt küldetése volt. Igen, Jézus, az Isten Fia. Vigyázzunk, mert annak a nagy többségnek, akikhez valószínűleg mi magunk is tartozunk, éppen az az Istentől való küldetése, hogy ne rendkívüli dolgokat tegyen, hanem álljon be a mindennapi rendbe, és úgy építse Isten országát. Sok küldetéses ember igazából önküldetéses, felforgató ember, sok nyomorúságot okozva a világnak. A világ, Jézus Krisztusban megváltott világ: mi csakis az Úr engedelmes szolgái lehetünk, akik beállnak a sorba… Jézus családjának tagjai vagyunk, de Ő a fő!

Július 24. szombat

(11) „Nektek megadatott az Isten országának titka…” (Márk 4,1–20)

A tanítványokhoz fordul Jézus a magvetőről szóló példázat elmondása után: Nekik megadta az Isten, hogy értsék az Úr beszédét, Igéjét! (11)

Majd Jézus hangnemet vált, és azokról beszél, akik „odakint” vannak, akik nem érthetik a példázatot, mert néznek, de nem látnak; hallanak, de nem értenek, így meg nem térnek és bűnbocsánatot nem nyernek (12). Akik odakint vannak, azok számára Jézus minden szava példázattá, rejtéllyé válik (11).

Kik vannak belül, és kik vannak odakint? Induljunk ki onnan, hogy Jézus körül álltak akkor a tanítványok, majd a sokaság – akikről Márk evangéliuma végig reménységgel szól –, valamint a zsidó kegyesség képviselői, akik láthatóan elutasították Jézust. Figyelembe kell venni Márk legfontosabb szempontját is, miszerint ez az egész jelenet húsvét előtt történik, Jézusnak még meg kell halnia és fel kell támadnia ahhoz, hogy bárki is megérthesse az Isten országának titkait. Ez a titok, Márk számára, nem a tanító és a csodatévő Jézus, hanem a Megfeszített, aki él. Addig mindenkire nézve érvényben marad az értetlenség. Lám, a tanítványok sem értik a példázatot, pedig nekik megadatott, hogy értsék, mégis meg kell nekik magyarázni annak értelmét (13).

Ameddig valaki nem jut el nagypéntekig és húsvétig, a megváltás bizonyosságáig, addig arra nézve érvényben marad az értetlenség, nemcsak a Krisztus ügyét illetően, hanem saját életét, mások életét és a világ nagy dolgait illetően is. Semmit nem érthetünk az Úr nélkül! Nekünk nem azzal kell foglalkozni, hogy ki van odakint, ki meg odabent! Mi adjunk hálát, hogy nekünk felragyogott az evangélium, és az Úrban élünk, látunk, értelmezünk mindent. Ez kegyelmi állapot, amelyből hűséges, sokakra reménységgel tekintő szolgálat következik.