Az Ige mellett – 2021. harmadik hét

2021 – harmadik hét (01.10–01.16.)

Január 10. vasárnap

(21) „Azután az Úr fog uralkodni.” (Abdiás 1)

Hitben már megtapasztaljuk az Úr uralmának áldásait. Az Úr uralma az üdvösség. Ilyenkor helyreáll az eredeti, isteni rend, amely az emberi élet kiteljesedésének egyetlen forrása.

Az Úr uralma olyan világosság, amely rámutat gyarló harcainkra és megítéli azokat. Abdiás könyve leírja, ahogy Isten jogos ítélete sújtja Edóm népét, akik Jákób testvérének, Ézsaunak utódai. Kezdettől fogva „testvérháború” feszült a két nép között. Izráel és Edóm folytonos harca a halálos viszállyal terhelt emberi kapcsolatok örök példái közé tartoznak (1–11).

Az Úr uralma, hatalma oltalmazza választott népét, és letaszítja a gőgös népeket, akik hitetlenül Isten népe ellen fordulnak, mint ahogy Edóm népe bántotta folyton Isten népét. Az Úr uralma megőrzi népét, és felmagasztalja őket, Edómmal és minden ellenségével szemben (17–20). Ez nem azt jelenti, hogy Isten népe különb lenne bármely népeknél.

Az Úr uralmának oltalma kegyelem, felfoghatatlan irgalom, emberi logikával értelmezhetetlen kiválasztottság, amely csakis hálára, alázatra, szolgálatra indíthat minket. Ennek a szolgálatnak lényege az, hogy amiként a Sion hegye menedék lesz Isten népe számára, úgy lesz menedék Isten népének szeretete mások számára, és ezzel a menedékkel a befogadottak nem élhetnek vissza (17).

Az Úr uralmának oltalmában szolgálunk e-világban. Aki szolgál, az nem néz kárörömmel mások bajára, nem nevet azon, nem beszél mások bajáról nagy hangon, nem nyúl máséhoz, nem bántja a menekülőt. Aki irgalmat nyert, az irgalmas (13–14). Hogyan kell ezt? Hol van a határtalan krisztusi szeretet határa? Nincs más megoldás, csak a krisztusi irgalom; de miként valósítható meg ez a mindennapok könyörtelensége között?

Aztán az Úr fog uralkodni (21). Így fejezi be Abdiás próféta a könyvét. Bizonyos, hogy az Isten uralta történelem nem úgy ér véget, hogy az egyik legyőzi a másikat, és elégedettségében aztán ő lesz önteltté. Isten jogosan büntette meg Edóm népét, de kegyelemből könyörült a saját népén. Aztán eljön majd az az idő, amikor az Úr uralma teljessé lesz a mindenségben, mint ahogy a nap felragyog, a tiszta égbolton és mindenkinek jut melegéből és fényéből. Isten lesz minden, mindenekben. Nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelent, de azt tudjuk, hogy az Úr uralmának maradéktalan érvényesülése a történelem célja és vége. Efelé tartunk. Közel van az Úr napja, itt van: Jézus Krisztus feltámadott (15).

 

Január 11. hétfő

(5) „Honnan ered Júda vétke? Nem Jeruzsálemből?” (Mikeás 1)

A nagy városokból, Samáriából és Jeruzsálemből, az északi és a déli országrész fővárosaiból indult el az Isten iránti engedetlenség és hitetlenség, amely elérte a környező városokat is (5). Ezeket a városokat mind felsorolja a próféta: szójátékkal adja vissza, ahogy Isten ítélete eléri ezeket a városokat. Az egyes városok neve egybecseng az ítélet jellegével. Az asszír támadás eléri Sáfír városát, amely azt jelenti, „gyönyörű, kedves”, és az asszír pusztítás során, nevének ellentéteként a szégyen és a mezítelenség városává lesz (11).

Az asszírok Isten ítéletének eszközei, akik Kr. e. 722-ben legyőzik Samáriát, az északi országrész, majd a déli országrész ellen fordulnak, és negyvenhat júdai várost pusztítanak el. Ezeknek a városoknak romlását, a fenti példa szerinti szójátékokban sorolja fel a próféta (8–16). Végül az asszírok eljutottak Jeruzsálemig, a déli fővárosig, és körbezárták a várost, Kr. e. 701-ben.

A városok a nagy szabadság forradalmi helyszínei, ahol mindenki a maga „áldozóhalmán” tetszeleghet, a maga gondolata, igazsága, élménye, érzéke, érzése, hite szerint. Akkor is, ma is a városokból támad az engedetlenség, a nagy szabadságból fakadó mindenféle bizonytalanság és hitetlenség. A világ városiasodik és hitetlenedik. Nem véletlen, hogy amiként Isten akkori népét is „elcsábították” a korabeli termékenységi kultuszok, amelyekben az érzékeket érintő hatásos élmények jelentették a „hatékony vallásosságot”, úgy ma is, a modern, városias egyház is élményekkel akar hatni, emberi lélekkel, és nem számít az élő Isten Lelkének munkájára. Mikeás próféta, Isten követeként ítélte meg ezt az engedetlen lelkületet. Az ítélet ma is érvényes. Nem a városokkal, nem a szabadsággal, nem az élményekkel van a baj, hanem velünk, akik kihagyjuk az élő Istent az ügyeinkből, és olyan sorsra jutunk, mint a mozdonyról leszakadt szerelvények…

Isten, az egész lakott föld szeme láttára inti meg népét, miközben láthatóan megjelenik úgy, mint aki a hegyeken lépdel, és azok elolvadnak léptei alatt (2–4). A hatalmas Isten megjelenése megnyugtató, még akkor is, ha a bűnös ember számára ez ítéletes (1–7). De a hatalmas Isten jelenléte azt hirdeti ebben a nagy káoszban, hogy az Úr nem hagyja romlásba hullani ezt a világot. Az ítélet hirdeti, hogy Isten megálljt parancsol a hitetlen romlásnak. Mi, hitben járva, tudjuk, hogy Jézus Krisztus elhordozta miattunk, érettünk, helyettünk, az Isten jogos ítéletét, így mi kegyelem alatt, Isten üdvözítő rendjének oltalmában élve örvendezhetünk.

 

Január 12. kedd

(13) „…élükön maga az Úr.” (Mikeás 2)

Apám mindig elől ment, amikor gyerekek voltunk: utat adott a talpunk alá. Ő volt az, aki összegyűjtötte, összetartotta a családot. Amikor fiatalon meghalt, valami megtört, és bizonytalanná vált az út, szétesett a biztos rend, elmúlt a gyerekkor. Áldott legyen az Isten, mert Ő örök, élő Isten, aki ma is, mindenkor összeszedi népét, és előttünk jár.  Jézus Krisztus feltámadott! (1Korinthus 15,20)

Isten összeszedi teljes népét. Akik Isten népéhez tartoznak, kiválasztó kegyelme által, azoknak Isten nem engedi el a kezét. Isten teljes népe megmarad. A „maradék” megmarad. Ha te akarod megmondani, hogy ki a kiválasztott, akkor az feltűnő jele lehet annak, hogy éppen te nem vagy az. Isten népét alázatossá teszi a bizonyossága, és nemcsak reménységgel tekint másokra, hanem krisztusi szeretettel szolgál feléjük. Azt olvassuk, hogy amikor Isten összeszedi népét, akkor tömegestől lesznek ott emberek (12).

Isten összetereli teljes népét, mint a pásztor a juhokat a karámba (12). A karám korlát, de védelem a farkasokkal szemben. Ebben a dzsungel-világban az Isten védelmét csakis az Ő „karámjának” korlátai között lehet élvezni, vagyis engedelmeskedve az Úr parancsainak. Minden bajunk abból fakad, hogy áttörjük az életet védő isteni korlátokat és a nagy szabadság öl meg bennünket. Isten is ezt az életveszélyes, hűtlen engedetlenséget veti népe szemére, Mikeás próféta által (1–11).

Isten magához öleli népét, pedig népe milyen sokat vétkezett. Amikor jól ment nekik, hitetlenül éltek, és nem elégedtek meg a magukéval, hanem elvették a másét is (1–5), külső kegyességük látszatát keltve is tisztátalanságban éltek (8–11), miközben nem vették komolyan Isten intését, amit prófétáin keresztül hirdetett nekik (6–7). Sem Istent, sem embert nem ismertek (Lukács 18,2).

Isten összegyűjti népét: előttük megy, utat tör nekik. Így vezeti őket a védelmet adó karámba. Amikor pedig eljön az idő, akkor majd kivezeti őket a karámból az üdvösség teljes szabadságára. Ekkor is az Úr jár elől: áttör zárakat, kinyit kapukat, és kivezeti népét (13). Áldott bizonyosság; az Úr jár előttünk, nem tévedhetünk el! A mi Urunk jár előttünk, aki nemcsak zárakat tör át, hanem minden emberi „zártságot”, a bűn, a halál zártságát is, és összegyűjti népét mindenféle testi-lelki, ördögi szétszóratásból.

 

 

Január 13. szerda

(8) „Engem azonban betölt az Úr Lelke erővel, igazsággal és hatalommal…” (Mikeás 3)

A prófétát betöltötte az Úr Lelke, hogy rámutasson népének bűneire és a bűnök büntetésére. A próféta nem általában beszél a bűnről, hanem konkrét vétkeket említ. Csak felsorolom ezeket; bűnbánattal fogadjuk! Szeretjük azt, amit Isten rossznak tart (2). Lenyúzzuk a másikról a bőrt is, ha olyan hatalmi helyzetben vagyunk; bizony ez így van, ha tehetjük, kikészítjük a másikat (2–3), és a másik minden ügyét kiforgatjuk (9), vérontással építkezünk (10). Mindent átjár életünkben, „szolgálatunkban” a pénz és az önzés szerelme, vagyis hamis próféták vagyunk, még akkor is, ha igazságról zengünk (5), sokszor gyarló módon hivatkozva az Úrra (11). Van különbség egyház és világ között? Mindezek büntetése olyan romhalmaz, amelyben minden biztosnak hitt támasz szétesik, a rendből káosz lesz (12). A büntetés olyan sötétség és szégyen, amelyben elhallgat az Úr, és az Isten csendje maga a kárhozat (6–7).

A prófétát betöltötte az Úr Lelke, de nemcsak azért, hogy megmondja népe bűnét és konkrét vétkeit, hanem még inkább azért, hogy meghirdesse azt a megoldást, amit Isten készített: békét, örömöt, megváltást (4,1–8; 5,1–3). Akit az Úr Lelke tölt be, az soha nem érheti be a bűnök jogos ostorozásával és az ítélet dörgedelmes meghirdetésével. Csak a hamis próféták állnak meg itt, akiket valójában önmaguk gyarló indulata és haragja mozgat. Akiket az Úr Lelke vezet, azok végül mindig az evangéliumot, az örömhírt hirdetik (Lukács 4,18): Isten, Jézus Krisztusban bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget készített népének. Ezt az örömhírt nemcsak erővel, igazsággal és hatalommal hirdetik meg, hanem halk és szelíd szóval (1Királyok 19,12). Az isteni erő és hatalom ugyanis csak így szólalhat meg, a Lélek által. Jézus Krisztus is így szólt, így élt, így halt meg, és mégis olyan erő volt ebben, amely legyőzte a halált!

Mi tölt be bennünket? Mi tölti el az életünket? Ki vezet minket? Jöjj, Szentlélek Úr Isten, Te töltsd be életünk minden rejtett zugát is, mint ahogy a tenger vize annak medrét borítja (Ézsaiás 11,9), hogy Jézus Krisztus megváltó szeretetének örömhírét hirdessük és éljük, minden megnyilvánulásunkban. Add, hogy a Te szelídséged lehessen az erőnk, a Te szereteted lehessen a hatalmunk, valamint a Te egyetlen igazságod lehessen a vezetőnk! Még valamit adj, Urunk! Olyan örömöt, amely tud csak úgy lenni és örülni, és nem csak állandóan erőlködni, hatalmaskodni, és a saját igazát szajkózni. Egy 1998-as könnyűzenei koncertet kaptam el véletlenül az interneten: „odaragadtam”. A dalokról azt mondaná egy-egy hamis próféta, hogy nem szólnak semmiről, az egész értéktelen, felszínes, netán kárhozatos parádé. Pedig engem egy órára kiemeltek a gondok közül, engedtek csak úgy lenni, élni. A koncert felüdített, életörömre hangolt. Az Úr Lelke így is munkál. Kár, hogy ezt mi nem akarjuk elismerni.

 

 

Január 14. csütörtök

(1) „…az Úr házának hegye… Kimagaslik a halmok közül…” (Mikeás 4)

Eljön az az idő, amikor az Úr ismerete kimagaslik a halmok közül (1).

A halomról nekem mindig valami rendezetlen, mindenféle dolgok egymásra hányt kupaca jut eszembe. Ilyen halmokkal tele van az életünk. A halom, a Bibliában az élő Istennel szemben emelt bálványok helyét jelentette. Ilyen halmok között bukdácsolunk, ezekbe veszünk bele, ezek takarják el előlünk a „kilátást”. Mindenkinek megvan a maga „halma” – ahogy a közmondás tartja – a maga „szemétdombja”, ahol kukorékol.

Evangélium olvasni, hogy az Isten megszabadít bennünket ebből az állapotból, és a sokféle halom közül kiemelkedik az egyetlen magaslat, egyetlen hegy, amire figyelnünk kell, ami egyértelmű irányt mutat, ami a hit és a békesség útjára tanít minket és megítéli korábbi, önző és halálos vetélkedéseinket. Evangélium olvasni, hogy ez a hegy szilárdan áll, nem inog meg, és sokan járulnak oda, hogy ők maguk is „felemeltessenek”, a sokféle halom közül, az örök távlatokat nyújtó hegyre (1–3). Gyönyörű kép, hogy nép a népre kardot nem emel, és mégis mindenkinek jut saját szőlő és fügefa, amit művel, ami alatt üldögélhet, és ami pont elég, és már senki sem rettenti meg a másikat (4). Ahogy az ember öregszik és fárad, már érti, hogy nem kell több ennél; de öregen is csak hitben járva lehet eljutni ideáig.

Részesülhetünk valamit ebből a békességből, már ebben a világban is? A világ vadul körülöttünk. Nem valljuk be, de rengeteget rettegtünk „itt” és örökké rettegtettük a másikat. Jézus Krisztusban Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, eljött ebbe a világba (Filippi 4,7), de csak hit által lehet a miénk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr hatalma szilárd, akkor is, ha „itt” nem adatik meg nekünk a saját szőlő és fügefa nyugalma, még akkor sem, ha minden erőnkkel igyekeztünk azt megteremteni. „Odaát” meglesz! Nemcsak nekünk, sokaknak, hiszen özönlenek majd a népek az Úrhoz (1).

 

 

Január 15. péntek

(2) „Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg egy asszony szül…” (Mikeás 5)

Kiszolgáltatottak vagyunk. Ezt olvassuk a mai Igében. Isten kiszolgáltatott bennünket, bűneink miatt, egymásnak, betegségnek és halálnak (Róma 6,23). A kiszolgáltatottság számos, nyomorúságos formája alatt nyöghetünk. A kiszolgáltatottság tehetetlenség.

Isten csak annyi időre szolgáltat ki, amíg egy asszony szül (2). Ez a meghatározás jelenti azt, hogy Isten egy meghatározott időre szolgáltatja ki népét, de nem engedi el népe kezét. Vagyis Isten népének bizonyossága az, hogy a kiszolgáltatottságban is az Úréi vagyunk. A kiszolgáltatottság próbatétele talán azért adatott nekünk, hogy bűnbánatot tartva, hitre ébredjünk. Mikeás képe, a szülő asszonyról, azt is jelenti, hogy a kiszolgáltatottságnak, a szenvedésnek, van határa. Isten nem próbál meg végképp.

Mikeás próféciája azonban a fentieknél még sokkal többet üzen nekünk. Isten elküldi Fiát, aki asszonytól születik meg erre a világra (Galata 4,4), Betlehemben (1). Ő azért jön, hogy az örökkévalóság nyugalmának uralmát, rendjét, boldog hatalmát hozza el „nyája” számára, akiket pásztorként vezet (Zsoltárok 23,1). Jézus Krisztus megváltja népét, és uralma kiterjed a föld végső határáig (3). Jézus Krisztus uralma alatt élünk mindannyian: kegyelem ez azoknak, aki felismerik; ítélet azoknak, akik nem ismerik el Őt (7–14).

Akik azonban az Úr kegyelmében részesültek, akik az Úrban bízhatnak, azok csakis az Isten megváltó szeretetét közvetíthetik mások felé, vagyis a kiszolgáltatottság idején, Úrtól jövő harmattá, földre hulló, éltető záporrá lesznek mások számára (6). Tehát, nem másokat széttépő oroszlánokká kell lennünk, de az oroszlán bátorságával kell küzdenünk minden embert, éltet megnyomorító gyarlóság, bűn ellen (7–14). Közben imádságos szívvel visszük kérdéseinket az Úr elé: Van-e a krisztusi szeretetnek határa; illetve, miként élhetjük meg a krisztusi szeretetet a mindennapokban; meddig engedhetjük, hogy visszaéljenek a krisztusi szeretettel?

 

 

Január 16. szombat

(9) „…üdvös dolog félni az Ő nevét…” (Mikeás 6)

Az üdvösség hiánya a káosz. Minden nyáron lomtalanítunk a parókián. Irdatlan mennyiségű cucc gyűlik össze. Mi magunk is, ó-emberi módon gyűjtögetők vagyunk, miközben mindenki idehord mindent, még jótékonyságból is a saját kidobandó cuccait is. Amikor nemet mondunk, azonnal jön a bumeráng: „Már ilyen jól megy mindenkinek a gyülekezetben, nincsenek szegények?” Szinte küzdelmet folytatunk a rend fenntartásáért, azért, hogy ne teljék meg minden sarok cuccal. Őrjítő, amikor mindenhol minden van, a gyerek-istentiszteleti ragacsoktól kezdve a ruhákig, könyvekig, iratokig, bútorokig… Nyaranta konténerek gyűlnek össze a szemétből, és rapid sebességgel újraképződik az a cucc, ami nem kell a legszegényebbnek sem. Rémítő: hogyan tud ennyi cucc felhalmozódni? Számomra mindez szimbólummá lett. Megemészt bennünket a rendetlenség, a cucc, a világpiszok, a szétesés, a normalitás hiánya, a vétkek, a bűnök. Mindez halálos.

Az üdvösség: Isten jelenléte, Isten szabadító irgalma, rendet teremtő hatalma, amely megtisztítja az életünket, amiként kidobjuk a felesleges holmikat – utána már be sem gyűjtjük azokat – és a tisztuló házban végre láthatóvá válik az, ami fontos, ami igazán lényeges, amire tényleg szükség van.

Isten, üdvözítő szeretettel szabadította meg népét a szolgaság házából, Egyiptomból; adott nekik áldást, átok helyett, Bálámon keresztül; és hozta át őket Sittim földjéről, a Jordán keleti részéről, Gilgálba, az Ígéret Földjére, annak első városába (4–5). Az itt felsorolt ószövetségi állomások Isten üdvözítő szeretetének, szabadító irgalmának első lépései, amelyek Jézus Krisztusban lettek teljessé.

Az üdvösség: szabadulás a rendetlen, a minket halálos cuccokkal ellepő nyomorúságból a megtisztuló életre, amely „odaát” kiteljesedik. Amikor Isten perel velünk (1–3), azt is féltő szeretettel teszi, hogy megtisztítson, megváltson, megmentsen, mert megemészti életünket a kosz, a bűn, a halál, a sokféle szolgaság (13). Konkrét vétkeket is említ a próféta: hamis vékát, hamis mérleget, rablást és hazugságot, amellyel tele van az életünk (10–12). A nyomorúság azonban ennél is nagyobb: életünk kielégítetlen az Úr félelme nélkül, az Ő éltető szeretete nélkül. Az Úr nélkül nincs áldás. Hiába vetünk, nem aratunk, ha pedig aratunk, és van mit ennünk, nem lakunk jól, mert mindig több kell; mindenből több kell, mindig új és más kell (14–16). Az Úr nélkül pusztasággá lesz az életünk, és minden dolgunk elvész, kárhozatos hiábavalósággá lesz, mint amilyenek a romok, bombatámadás után.

Az üdvösség: Megragadni az Úr szabadító tetteit, folyton emlékezni arra (5), meghallani az Úr szavát, amelyben Ő egyértelműen kijelentette nekünk, hogy mi a jó, ami életünket kiteljesíti, és ahhoz igazítani engedelmesen az életünket (6–8). Az Úr hangosan kiált a városnak! Nem véletlenül említ ilyenkor mindig várost az Isten Igéje. Itt mindig hatványozottan fontos az intés, mert a városokban mindenféle „cucc” felhalmozódik, ami megemészt, ami miatt már levegőt sem kapunk…

Urunk, könyörülj! Szabadíts meg! Emlékeztess szabadító tetteidre! Szólj és taníts bennünket a jóra! Tisztíts, takaríts bennünk, közöttünk, körülöttünk!