Az Ige mellett — 2017.38. hét

2017 – Harmincnyolcadik hét (09.17–23.)

Szeptember 17. vasárnap

(4) „…annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem…” (János 9,1–12) HOGYAN SEGÍTSÜNK? Hiszen olyan tömény és sokféle nyomorúság van ebben a világban! – 1. Mivé silányulhat előttünk mások nyomorúsága? Elméleti kérdéssé, okoskodássá, teológiai vitatkozássá? (1–2) – 2. Jézus félretolja a kegyes elméleti tudóskodást, és Isten nevében, irgalommal cselekszik; – pont azzal, aki mellette nyöszörög (3). Ha mindenki, Isten eszközeként, „csak ennyit tenne”, pont elég lenne a világ nyomorának enyhítésében: vita helyett azt az egyet segíteni, aki melletted nyöszörög. Vedd észre pont azt az egyet, még időben! Ehhez hit kell, világosság, „nappal” (3–6). – 3. Az Istentől való „hatékony” segítség persze összetett: – adott esetben tényleges segítségre van szükség; – máskor meg arra az intésre, hogy az illető hagyja abba az önkínzó, másokat vádoló, értelmetlen nyöszörgést, és induljon a dolgára; – nagy bajban pedig csak az élő Isten, Jézus Krisztusban közölt hatalma és kegyelme segíthet rajtunk, mint ahogy ez a születése óta vak ember esetében is történt (4–5).[1]

Példabeszédek 17,1–17 103. zsoltár


Szeptember 18. hétfő

(15) „…a farizeusok is megkérdezték…” (János 9,13–23)[2] HOGYAN SZOLGÁLHATJUK AZ URAT? – 1. Jézus Krisztus szolgálata többnyire azzal kezdődik, hogy mások megkérdeznek minket Őróla, mert valamit már látnak rajtunk az Ő arcából… – 2. Kezdetben elég elmondani azt, amit az Úr hatalma cselekedett velünk! Ahogy a meggyógyított vak egyszerűen elmondta a tényeket (13–15). – 3. Ez azonban csak kezdetben elég. A hitre jutott nép már arról is mer beszélni, amit még nem tapasztalt meg, de amit az Isten Igéjéből, Jézus Krisztusban bízva megismert és örömteli bizonyossággal remél… – 4. Akkor is hirdetjük az Ige Krisztusát, ha elbuktunk, ha az életünk éppen ellentmondana a bennünk lévő reménységnek. Ez is a hitvalló bátorság része; – mint ahogy az is, hogy minden körülöttünk lévő vallási és kegyes összevisszaság, valamint farizeusi és nem farizeusi hitetlenség ellenére is merjük szólni Jézus Krisztusban megnyert reménységünket (16–18) – 5. De úgy is lehet az Urat hirdetni, hogy egy adott ponton éppen hallgatunk, mert nem kérdeztek; vagy nincs itt az Úrtól rendelt, alkalmas idő; vagy éppen a hitünk gyengébb a kelleténél (20–23).

Példabeszédek 17,18–28 116. zsoltár


Szeptember 19. kedd

(34) „…kiközösítették.” (János 9,24–34)[3] KIT, MIT KÉPVISEL AZ EGYHÁZ? – 1. Ezek itt, Isten szent nevére (24) és Mózesre hivatkozva (28) küzdenek Jézus ellen, aki a vakon született ember meggyógyításával is igazolta, hogy Ő a Krisztus, a Megváltó. Emberemlékezet óta nem történt ugyanis ilyen csoda 30–33). Mai napig fenyeget ez a veszély, hogy Istenre, Írásra, Igékre hivatkozva küzdünk Jézus Krisztus és az evangélium ellen, mert rideg, szigorú, embertelen kegyességünk és írásértelmezésünk olyanná lesz, mint egy „pártiskola” (Angi Vera című film), amely valójában sem Istent, sem embert nem ismer, végképp nem ismeri a krisztusi megváltó szeretetet (34). – 2. Persze kell az ékes rend, a fegyelem, a szigor, ma különösen kell; – hitbeli, tanbeli, erkölcsi értelemben is! De ez a szigor Isten szeretetének szigora, soha nem emberi agresszió, elsőrenden rám vonatkozik, aztán a másikra. – 3. A meggyógyult ember bizonyságot tesz Jézus Krisztusról, és így az Isten szeretetének rendjéről: tényszerűen (25); bátran és Krisztus–hitre hívóan (27); hitelesen, mint aki saját életében megtapasztalta az Úr újjászülő és gyógyító hatalmát (30–33).

Példabeszédek 18,1–16 18. zsoltár


Szeptember 20. szerda

(35) „Hiszel te az Emberfiában?” (János 9,35–41)[4] KIBEN HISZEL? Jézus a leglényegesebb kérdéseket tette fel a meggyógyított, kiközösített embernek. – 1. Ma nem ezek a legfontosabb kérdéseink. Lelkizni persze bőséggel lelkizünk, de ezek emberi személyiségünkből, halandó életünkből, érzéseinkből, érzelgősségünkből, idegrendszeri terheltségünkből kiinduló, ezerféle, gyarló megnyilvánulások halmaza, amelyek kultúránként másként, egyéni szétesettséggel, vagy közösségi szigorral jelennek meg a vallásban (35). – 2. Ilyen értelemben a kegyelmes Úr valóban ítéletre jött, mert egyértelművé teszi a hit tartalmát és lényegét: miszerint aki Őbenne hisz, az lát, az hisz, az megváltott ember. Aki ezzel a ténnyel vitatkozik, valójában az Úrral száll vitába – és vaksibb annál, aki valóban vak (39–41). – 3. Egyébként pedig kérdezzünk vissza bátran az Úrnak, ahogy ezt a meggyógyított ember tette. Amikor Jézus az Emberfiába vetett hitéről kérdezi, vagyis erről a valós hitről, nem érti a kérdést, ezért visszakérdez. Az Úr pedig válaszol neki. Erre pedig a meggyógyított ember, Isten Lelke által, boldog bizonyossággal mond igent. Ennél több nem kell (35–37).

Példabeszédek 18,17–24 89. zsoltár


Szeptember 21. csütörtök

(2) „…de aki az ajtón megy be, az pásztora a juhoknak.” (János 10,1–10) KELL AZ AJTÓ! Durva dolgok történhetnek, ha az ajtókat nem vesszük figyelembe… – 1. A legegyszerűbb, csak szimbolikus példa erre: Nyáron gyerekeket, fiatalokat táboroztatunk, többnyire gyülekezetekből, és noha minden szükséges helyen található ajtó, minden évben előfordul, hogy a gyerekek átmennek a gipszkartonfalon, vagyis kibontják a falat… – 2. Az ajtó szimbólum: – kivezet valahonnan valahová; – más tekintetben bevezet valahonnan valahová (4). – Az ajtó ugyanakkor hirdeti a rendben megélt szabadságunk lehetőségét; – és azt a biztonságot, amit az ajtón belül remélhetünk (9). – Az ajtó a „fal”, a határok tiszteletére is figyelmeztet! – 3. Az ajtó azonban ebben az Igében nemcsak szimbólum, hanem élő személy, maga a feltámadott Jézus Krisztus, aki életét adta juhaiért (11; 15; 17–18): „Én vagyok az ajtó…” (9) Őbenne, Őáltala tapasztalhatjuk meg az Isten örök rendjéből fakadó, megváltó szeretet szabadságát, mert Ő kivezet minden „zártságunkból”, a bűn, a betegség, a halál és a gonosz okozta minden zártságból, és bevezet az üdvösség örök biztonságába.

Példabeszédek 19,1–9 207. dicséret


Szeptember 22. péntek

(12) „A béres nem igazi pásztor…” (János 10,11–21) CSAK JÉZUST EGYEDÜL! (Márk 9,8) – 1. Jézus Krisztus kijelentése egyértelmű, hiszen világosan kimondja: csak, aki az ajtón megy be, az tapasztalhatja meg az Úr megváltó, üdvösséges ajándékait. – 2. Az egyház küldetése „csak az”, hogy Jézus Krisztust hirdesse és élje. Mert, ha emberi erőlködéssel, menedzserként és terapeutaként vagyunk jelen a világban, akkor a falon át akarunk nyílást törni, ahelyett, hogy az ajtóhoz, Jézus Krisztushoz vezetnénk az embereket. Az egyháznak elég Jézus Krisztust felmutatni, és az Úr majd nevükön szólítja nyájának tagjait, akik hallgatnak az Ő hangjára (2–5; 14–16). – 3. Aki nem az ajtóhoz, Jézus Krisztushoz vezeti az embereket, az tolvaj, rabló (1), illetve ócska béres, aki elfut, ha baj van (12–13). Sajnos sok a tolvaj és a béres lelkületű ember ebben a világban, és töredelmes szívvel megvallhatjuk, hogy sokszor mi magunk sem vesszük észre, hogy már azokká lettünk. Ezért kell naponta Isten színe előtt, az Ő Igéjének világosságába állnunk, hogy meglássuk, ha tolvajjá és béressé torzít a gonosz. Urunk, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz![5]

Példabeszédek 19,10–29 83. zsoltár


Szeptember 23. szombat

(25) „Megmondtam nektek…” (János 10,22–30)[6] A BIZONYOSSÁGRÓL. – 1. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál. A tartós bizonytalanság egy idő után a legszilárdabb embert is felőrli. A legkínzóbb éppen az, amikor nem tudom, hogy meddig tart a próbatétel. Kibírom, ha tudom, hogy egyszer vége lesz a nehézségeknek (Jelenések 2,10). Örkény István „Tóték” című drámája és az ebből készült remek film, az „Isten hozta őrnagy úr” zseniálisan mutat rá erre a tényre. – 2. A bizonytalanság ugyanakkor életünk része. A döntő kérdés inkább az, hogy kihez fordulunk a bizonytalanságban? Önmagában életmentés, hogy itt Jézustól kérdezik meg: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket?” Sőt, ezek itt a legfontosabbra kérdeznek rá, arra, hogy Jézus–e a megígért megváltó? (22–24) Ha ugyanis van megváltás, ha van örök élet, akkor van valódi megoldás, így kibírjuk a bizonytalanságot is; – mondhatnám azt, hogy kibírjuk ezt az életet, mert az Úrban több az élet. (Lukács 12,23) – 3. Áldott legyen az Úr, hogy ezt világosan kijelentette nekünk; – nyíltan megmondta, hogy miben reménykedhetünk, cselekedeteivel igazolta magát. Csak higgyünk Őbenne (25–26).

Példabeszédek 20,1–16 489. dicséret

Steinbach József

 

 

 

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

[1] – 4. Valójában az ember alapvető halálos test–lelki–hitbeli bajára csak az Úr Jézus Krisztus megváltó hatalma az egyetlen gyógyír.

Ez még akkor is így van, ha az Ő megváltó hatalma felhasználhatja az emberi tudást, gyógymódokat is csodás gyógyításaihoz, ahogy Jézus itt felhasználta a korabeli kenetet is (6).

[2] A teljes igemagyarázat:

HOGYAN SZOLGÁLHATJUK AZ URAT?

– 1. Jézus Krisztus szolgálata többnyire azzal kezdődik, hogy mások megkérdeznek minket Őróla, mert valamit már látnak rajtunk az Ő arcából…

– 2. Kezdetben elég elmondani azt, amit az Úr hatalma cselekedett velem, velünk!

A meggyógyított vak is egyszerűen elmondta a tényeket: – egy Jézus nevű ember, egy próféta tette vele a csodát, – szombaton tette, – ahogy akkor szokták, úgy tette, vagyis sarat tett a szemére, – és most lát, valóban meggyógyult (13–15).

– 3. Ez azonban csak kezdetben elég, hiszen a valóban hitre jutott ember és nép, aki Jézusban nem csak egy prófétát lát, hanem az Isten Fiát, már arról is mer beszélni, amit még nem tapasztalt meg, de amit az Isten Igéjéből, Jézus Krisztusban bízva megismert és örömteli bizonyossággal remél…

– 4. Akkor is hirdetjük az Ige Krisztusát, ha Őt nem tudjuk tökéletesen követni, hiszen kegyelemre szorult és megváltott bűnösökként szolgálhatjuk Őt ebben a világban.

Akkor is bizonyságot teszünk az Úrról, ha elbuktunk, ha az életünk éppen ellentmondana a bennünk lévő reménységnek.

Ez is a hitvalló bátorság része, és nem valamiféle képmutatás!

Mint ahogy az is a hitvalló bátorság része, hogy minden körülöttünk lévő vallási és kegyes összevisszaság, valamint farizeusi és nem farizeusi hitetlenség ellenére is merjük szólni Jézus Krisztusban megnyert reménységünket (16–18): Életünk és örök életünk van! (Lukács 12,23).

– 5. De úgy is lehet az Urat hirdetni, hogy egy adott ponton éppen hallgatunk, mert nem kérdeztek, vagy nincs itt az Úrtól rendelt, alkalmas idő.

Aki állandóan csak Őróla tud beszélni, és akivel ezért valójában nem lehet „emberi módon” beszélgetni, az valójában nem Őt, hanem saját magát akarja a középpontba állítani.

Hallgassunk akkor is, ha hitünk éppen erőtlen, mint itt a vak szüleié, és hitünk erősödéséért könyörögve azokhoz irányítsuk a „kérdezőket”, akiknek erősebb a hitük nálunknál.

A meggyógyított gyermek szülei jól tették, hogy a csodát megtapasztalt fiukhoz küldték az „érdeklődőket”. Őnekik ugyanis lényegében még semmi közük nem volt az Isten országához (20–23).

[3] A teljes igemagyarázat:

KIT, MIT KÉPVISEL AZ EGYHÁZ?

– 1. Ezek itt, Isten szent nevére (24) és Mózesre hivatkozva (28) küzdenek Jézus ellen, aki a vakon született ember meggyógyításával is igazolta, hogy Ő a Krisztus, a Megváltó.

Emberemlékezet óta nem történt ugyanis ilyen csoda 30–33).

Mai napig fenyeget ez a veszély, hogy Istenre, Írásra, Igékre hivatkozva küzdünk Jézus Krisztus és az evangélium ellen, mert rideg, szigorú, embertelen kegyességünk és írásértelmezésünk olyanná lesz, mint egy „pártiskola” (Angi Vera című film), amely valójában sem Istent, sem embert nem ismer, végképp nem ismeri a krisztusi megváltó szeretetet, az egyházat pedig törvényeskedő büntetőperré, kiközösítések sorozatává alázza (34).

– 2. Persze kell az ékes rend, a fegyelem, a szigor, ma különösen kell; – hitbeli, tanbeli, erkölcsi értelemben is!

De ez a szigor Isten szeretetének szigora, soha nem emberi agresszió, elsőrenden rám vonatkozik, aztán a másikra.

– 3. A meggyógyult ember bizonyságot tesz Jézus Krisztusról, és így az Isten szeretetének rendjéről: tényszerűen (25); bátran és Krisztus–hitre hívóan (27); hitelesen, mint aki saját életében megtapasztalta az Úr újjászülő, gyógyító hatalmát, és aki ettől kezdve istenfélelemben cselekszi az Úr akaratát (30–33).

Milyen pontos megfogalmazás ez: istenfélelemben cselekedni az Ő akaratát, vagyis abban az alázatban, hogy soha nem tudjuk tökéletesen felismerni és megcselekedni az Ő akaratát, de üdvösséget nyert, hálás életünk ezután csak ezért könyörög.

Milyen üdítő, áldott ez a lelkület, és milyen gyilkos a másik.

[4] A teljes igemagyarázat:

HISZEL? KIBEN HISZEL? HOGYAN HISZEL?

Jézus a leglényegesebb kérdéseket tette fel a meggyógyított, kiközösített embernek.

– 1. Ma nem ezek a legfontosabb kérdéseink.

Lelkizni persze bőséggel lelkizünk, de ezek emberi személyiségünkből, halandó életünkből, érzéseinkből, érzelgősségünkből, idegrendszeri terheltségünkből kiinduló, ezerféle, gyarló megnyilvánulások halmaza, amelyek kultúránként másként, egyéni szétesettséggel, vagy közösségi szigorral jelennek meg a vallásban; –  hogy kibírjuk valahogy az életet.

Ha innen nézzük, a vallás valóban az ópium egy fajtája.

Az élő, valóságos hit, amire itt Jézus Krisztus rákérdez, egyre inkább nem téma, sok ok miatt.

Jézus Krisztusnak abszolút igénye van az életünkre, nincs mellette más alternatíva, de Ő valóságos megoldást ígér, és mindenkire reménységgel tekint (35).

– 2. Ilyen értelemben a kegyelmes Úr valóban ítéletre jött, mert egyértelművé teszi a hit tartalmát és lényegét, miszerint aki hisz Őbenne, az lát, az hisz, az megváltott ember.

Aki viszont ezzel a ténnyel vitatkozik, valójában az Úrral száll vitába, mert úgy gondolja, hogy ő többet és jobbat lát az Úrnál, a lényeget illetően.

Az ilyen ember vaksibb annál, aki valóban vak.

Az ilyen ember vaksibb és bűnösebb annál, akit az Úr keményített meg.

Emezt ugyanis előbb feloldhatja kegyelme által az Úr, mint azt a gőgöst, aki azt hiszi, hogy látja a lényeget, és közben megveti az Úr Jézus Krisztust (39–41).

– 3. Egyébként pedig kérdezzünk vissza bátran az Úrnak, ahogy ezt a meggyógyított ember tette.

Amikor Jézus az Emberfiába vetett hitéről kérdezi, vagyis erről a valós hitről, nem érti a kérdést, ezért visszakérdez.

Az Úr pedig válaszol neki.

Erre a meggyógyított ember, Isten Lelke által, boldog bizonyossággal mond igent.

Ennél több nem kell (35–37).

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

[5] – 4. Jézus Krisztus a felekezetek közötti ajtó is.

Ez az Ige letöri felekezeti, kegyességi önhittségünk szarvát, hiszen a mi Urunk hangsúlyozza, hogy más juhai is vannak neki, akik nem a mi „aklunkból” valók.

Tehát csak óvatosan az üdvegoizmussal!

Őbenne mindig egy a nyáj, hiszen egyedül Ő a mi pásztorunk.

Ez az egység sokkal több, mint valamiféle szervezeti, intézményi egység; – ez hitbeli összetartozás, a láthatatlan egyház egysége, a feltámadott Úr Jézus Krisztusban (16).

[6] A teljes igemagyarázat:

A BIZONYOSSÁGRÓL.

– 1. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál.

Sokféleképpen tapasztalhatjuk meg a bizonytalanságot, de a tartós bizonytalanság egy idő után a legszilárdabb embert is felőrli.

A tartós bizonytalansághoz ugyanis egy idő után reménytelenség, kedvetlenség, feldolgozatlan feszültség társul.

Nincs az a „hős”, akit ne lehetne kikészíteni egy idő után a bizonytalanság valamelyik fajtájával.

A legkínzóbb a bizonytalanságban éppen az, amikor nem tudom, hogy meddig tart a próbatétel.

Kibírom, ha tudom, hogy egyszer vége lesz a nehézségeknek (Jelenések 2,10).

Örkény István „Tóték” című drámája és az ebből készült remek film, az „Isten hozta őrnagy úr” zseniálisan mutat rá erre a tényre.

– 2. A bizonytalanság ugyanakkor életünk része.

A döntő kérdés inkább az, hogy kihez fordulunk a bizonytalanságban?

Önmagában életmentés, hogy itt Jézustól kérdezik meg: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket?”

Sőt, ezek itt a legfontosabbra kérdeznek rá, arra, hogy Jézus–e a megígért megváltó? (22–24)

Ha ugyanis van megváltás, ha van örök élet, akkor az élő Isten egyszülött Fiában van valódi megoldás, így kibírjuk a bizonytalanságot is, elhordozzuk a próbatételeket; – mondhatnám azt, hogy kibírjuk ezt az életet, mert az Úrban több az élet. (Lukács 12,23)

Erre a többre tekintve az itteni világ, a maga bizonytalanságaival együtt is értelmesebbé, szebbé lesz.

– 3. Áldott legyen az Úr, hogy ezt világosan kijelentette nekünk; – nyíltan megmondta, hogy miben reménykedhetünk, cselekedeteivel igazolta magát.

Csak higgyünk Őbenne (25–26).

Áldott legyen az Ő kiválasztó kegyelme, hogy hihetünk Őbenne, hihetünk az örök életben, és minden bizonytalanság közepette is bizonyosak lehetünk abban, hogy az Ő kiválasztó szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (27–29; Róma 8,38).