Az Ige mellett – 17. hét

2019 – Tizenhetedik hét (04.21-27.)

Április 21. – Húsvét

(8) „Az Úr javamra dönti el ügyemet…” (Zsoltárok 138)

– 1. Személyes ez a zsoltár (1). Húsvét örömhíre csak személyesen tapasztalható meg. Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, megváltotta a halandó embert a bűn zsoldjától (Róma 6,23).

– 2. Ez az Isten az, aki nemcsak szól az emberhez, hanem megszólítja az embert (4).

– 3. Ez az Isten nemcsak megszólított minket, hanem szavával utat mutatott nekünk (5). Ez az Isten szólt, de úgy, hogy meghallotta a mi szavunkat, kiáltásunkat, és arra válaszként bátorított minket az Ő szavával (3). Erre csak az Úr képes. Ha az ember szól, az csak a saját szavát hallja, és azzal leüvölti a másikat, nemhogy meghallaná embertársa szavát (Barth, Ember és embertárs). Ez az Isten mennyei felségéből lehajolt érettünk, megalázottakért, szorult helyzetben senyvedőkért, ellenségek között viaskodókért (6–7).

– 4. De az Úr ennél is sokkal többet tett értünk. Jézus Krisztus evangéliumát ennél szebben nem lehet kifejezni: Az Úr javamra döntötte el ügyemet. Örök, megtartó szeretetével vett körül minket, mert nem hagyta cserben alkotásait (7–8). Az Úr úgy segít meg, hogy megvált.

János 20,1–18 356. dicséret

 

Április 21. – Húsvét – A teljes igemagyarázat

 

(8) „Az Úr javamra dönti el ügyemet…” (Zsoltárok 138)

 

Személyes ez a zsoltár.

Húsvét örömhíre csak személyesen tapasztalható meg.

Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, megváltotta a halandó embert a bűn zsoldjától (Róma 6,23).

Ez az örömhír teljes szívünket átjárja.

De ez az örömhír nem arra késztet, hogy személyes hitünk „önálló kegyes útra” indítson minket, hanem odakerget az Úr templomába, egyházába (2), amit megelevenít magasztalásom (1).

 

Ez az Isten az, aki nemcsak szól az emberhez, hanem megszólítja az embert (4).

Örömükben pedig magasztalják az Urat azok, akik meghallották az Úr szájának mondásait, mert az élő, személyes Isten felismerésének boldogsága mindent betölt (5).

Csak „gyarló”, emberi módon lehet szemléltetni ezt az emberfeletti csodát.

Olyan ez a felismerés, mint amikor az ember szerelmes lesz. Abban a pillanatban ez a tapasztalat mindent felülír.

Nem a szerelemhez hasonlítjuk ezt a felismerést, hanem annak mindent felülíró következményeihez.

Bár legitim kép, hogy Isten szerelmes levele az emberiséghez, maga Jézus Krisztus; – ezért a napi Igéket is úgy kell olvasnunk, mint egy szerelmeslevelet (D. Bonhoeffer).

Egy neves ember, aki engem soha nem ismert előtte; – az egyik igehirdetés után megvárt, odajött, hogy megköszönje az igehirdetést; – majd úgy ölelt át és puszilt meg, mintha mindig ismert volna.

Semmi mesterkéltség nem volt ebben. A mesterkélt hamisság és az őszinte öröm megkülönböztetésére már van szemem.

Valójában nem nekem szólt az ölelés, az öröm, a köszönet; – hanem az Úrnak.

Őt magasztaltuk mindketten, hogy megszólított minket.

 

Ez az Isten nemcsak megszólított minket, hanem szavával utat mutatott nekünk (5).

Ez az Isten szólt, de úgy, hogy meghallotta a mi szavunkat, kiáltásunkat, és arra válaszként bátorított minket az Ő szavával (3).

Erre csak az Úr képes.

Ha az ember szól, az csak a saját szavát hallja, és azzal leüvölti a másikat, nemhogy meghallaná embertársa szavát (Barth, Ember és embertárs).

Ez az Isten mennyei felségéből lehajolt érettünk, megalázottakért, szorult helyzetben senyvedőkért, ellenségek között viaskodókért.

Az emberi bűn nyomorúsága éppen ez: megnyomorítjuk egymást.

A fennhéjazó, gőgös élet e nyomorúság „csúcsa”, ahonnan le lehet zuhanni.

Kegyelmi állapot, ha valaki úgy zuhan innen, hogy nem zúzza magát halálra, és élete nem vész kárba, hanem „csak” megalázottá lesz, az Úrhoz kiált, ahová lehajol érte az Isten (6–7).

 

De az Úr ennél is sokkal többet tett értünk.

Jézus Krisztus evangéliumát ennél szebben nem lehet kifejezni: Az Úr javamra döntötte el ügyemet.

Örök, megtartó szeretetével vett körül minket, mert nem hagyta cserben alkotásait (7–8).

Az Úr úgy segít meg, hogy megvált.

 

A zsoltár látomása, hogy eljön az az idő, amikor a föld minden királya az Urat magasztalja majd, vagyis minden ország, minden nép elismeri egykor, hogy ennek a világnak van élő, személyes Istene (4).

Arra nézve is van kijelentésünk, hogy mikor lesz ez (Filippi 2,11).

 

János 20,1–18 356. dicséret

 

Április 22. – Húsvét

(1) „Uram, te megvizsgálsz……” (Zsoltárok 139)

Ez a zsoltár TEOLÓGIA, Istenről szóló tanítás, de éppen a teológia lényegi elemével, hiszen Isten maga jelenti ki nekünk azt, amit mi róla tudhatunk és mondhatunk.

– 1. Isten mindentudó (1–6). Isten tudja, mit teszünk, mit mondunk; – kimondatlanul is mit gondolunk. De Isten azt is tudja, mik a valós szándékaink; – szavaink és gondolataink mögött. Ezért említi az Ige a veséket, ami valójában a „tudatalatti” kifejezése volt (13). Őelőle nem rejthetünk el semmit (Jelenések 2,23; 3,15). Kegyelem ez; – a hitben. Az Úr ismer, és tudja, mire van szükségünk.

– 2. Isten mindenütt jelenvaló (7–12). Őelőle nem rejtőzhetünk el. Ez is kegyelem; – a hitben. Mert, ha megrettennék, hogy elnyel a sötétség (11), Ő ott is velünk van, nem enged el.

– 3. Isten mindenható (13–24). Ő teremtett, de már a teremtésünk előtt ismert, magáénak tudott bennünket; – akkor, amikor testünk még alaktalan volt. Ő megváltott, mert Ő nemcsak napjainkat ismeri, amelyeket nekünk szánt, hanem Jézus Krisztusban kiválasztott, és megtartja életünket. Kegyelem ez, mert mi bárhogy kalkulálunk, csakis Őhozzá érkezhetünk meg. Minden mást elengedhetünk (18).

János 20,19–29 187. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

Ne csodálkozzunk, ha a zsoltárírónak indulatosan fáj, ha Urát gyalázzák (19–22).

De Isten mindenhatósága még ebből a gyűlöletből is megváltott, kiemelt.

 

– Ő megvizsgál, ítéletet érdemelnénk, és kegyelmet kapunk.

Vegyük komolyan ezt az örömhírt, így az Úr kegyelméből letehetjük, amit Ő megítélt bennünk (23–24).

 

Április 23.

(5) „…oltalmazz meg az erőszakos emberektől…” (Zsoltárok 140)

Az erőszakos ember halálra kínozza a másikat.

Nem feltétlenül testi erőszakról van itt szó. A lelki, szellemi erőszak ugyanolyan halálos lehet. Az is erőszaknak minősül, amikor valaki „sok”, túllép egy határt, mindig szól, mindig ír, mindig válaszol, mindig jelen van. Ennek „csak” fokozata, ha valaki gőgösen, ambícióval, dominánsan teszi ezt; – ügyeskedve, másokon áttaposva.

Meddig mehetünk el saját magunk ügyében? Felmentheti a törekvőt, ha az illető tehetséges? Jaj, annyi a tehetség! Ha ezek közül mind érvényesülni akar, megemésztjük egymást. A tehetség csendes szolgálatban bontakozhat ki a leginkább. De ezt ma még hitben sem merjük elfogadni. Az Úr által megnyitott kapukon be kell menni, az ott kapott lehetőségekkel kötelességünk élni, az Isten dicsőségére, az Ő ügyének javára, amely másoknak is csak épülésére lehet.

Egyébként halálos viperafészek az életünk! A bűnös élet ilyen (1–6). Megváltásra szorulunk. Ezért könyörög a zsoltáros (7–14).

János 20,30–31 185. dicséret

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz

 

A zsoltárost, könyörgése közben magával sodorja a gyarló emberi indulat, ami átkot mondat vele ellenségére (11–12).

Ebből meg kell szabadulni, az Úrban.

Inkább járuljunk ezzel az indulattal mindig az Úrhoz (14), hogy megnyugodva, hittel intézhessük ügyeinket, dolgainkat.

 

Nagy kérdés, van-e esélyünk a viperafészekben?

Az is az Úr szabadítása, hogy nem enged viperák közé, ha pedig odaküld, ad botot a kezünkbe.

Nem kell feltétlenül ütni, de láttatni kell a botot, valamint a viperák fejét le kell szorítani.

Ez igenis szükséges.

Ez a „hasadt” világ ilyen.

Valamikor bottal, de mindig szelíd lélekkel… (1Korinthus 4,21)

 

Április 24.

(4) „Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon…” (Zsoltárok 141)

Emlékszem egy völgyre, amiben egy erkélyen ülve gyönyörködtem. Alattam a völgy mélyén csobogó patak. Előttem pedig teljes panorámában a túlsó oldal, ragyogó napfényben. Július végén csodálhatom mindig ezt a látványt. A völgyből szemben, meredeken kiemelkedő dombokon aranylik a búza. Egy keskeny közút kanyarog alá a búzatáblák között, összekötve a völgy két oldalán épült kis falvakat. Aprócska pontok innen az autók, éppen ezért feltűnő, ahogy lassan, óvatosan, engedelmesen követik a kanyargó út vezetését, mint biztos irányt. A kis út fölött, a domb tetején ott morajlik az éjjel-nappal zsúfolt autópálya.

A zsoltáros azért imádkozik, hogy az Úr tartsa meg őt a hit útján. Annyi a kísértés, hogy gyorsabban menjek, más utakat keressek, biztos és csendes utakat elhagyjak, zajos, látványos, zsúfolt sztrádákért, ahol álomautók suhannak egymást előzgetve, sokszor halálosakat ütközve, szakadékokba zuhanva; – ahogy a zsoltár írja (6).

A zsoltáros arra kéri az Urat, esti imádságában (1–3), hogy ne engedje el az Úr se a szívét, se a kezét, se a gondolatait, se a cselekedeteit, semmiféle gonoszra; – sem ízes falatok, sem más élveztek, sem látványosan öncélú élet, sem önző érdekek okán.

János 21,1–14 348. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Csak az Úrhoz menekülhetünk, aki nem enged a kísértésbe, vagy hatalmával erőt ad abban (8), mert Ő a kísértésekben is szabadító Úr (Máté 6,13).

A sztrádán visszafogott fegyelem!

A kicsi, csendes utakon is alázatos igazodás, az Úrban!

Bámészkodni nem lehet.

De gyönyörködhetünk a búzatáblákban, amikor már megérkeztünk; – sőt, élhetünk is annak kenyeréből, bőséggel és örömmel, „a nagy vacsorán” (Lukács 14,15–17).

Addig azonban imádságban, óvatosan, az útviszonyoknak megfelelően!

Sok a veszély!

Nagy a gonosz!

De Krisztus a győzedelmes!

 

Április 25.

(2) „Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142)

Hangosan kiált a zsoltáros (2).

Börtönben van (8). Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez. Az emberlét „eleve” börtön. Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek.

Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember. Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos. A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság. Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált. Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre.

Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3). Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4).

János 21,15–19 350. dicséret

 

 

 

Április 25. – A teljes igemagyarázat

 

(2) „Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142)

 

Az emberlét mélységeit és magasságait érintik ezek a PANASZZSOLTÁROK.

 

– 1. Segítség kérése (2–4).

Hangosan kiált a zsoltáros (2).

Börtönben van (8).

Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez.

Az emberlét „eleve” börtön.

Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek.

Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember.

Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos.

A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság.

Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált.

Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre.

Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3).

Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4).

 

– 2. Panasz (4–5).

Tőrt vetettek a zsoltár írójának, és ott hagyták egyedül.

Nincs mit szépíteni: az élet csupa tőr.

Ezek jó részét egymásnak vetjük.

De nagyon sok tőr „csak úgy” van; – mint a betonból kiálló apró drótdarab, aminek nekimegyünk, és felhasítja a lábunkat; – mint a deszkából kiálló rozsdás szög; – mint a Balaton medrében megbúvó éles kő, amelyre rálép a boldog strandoló, és volt már, akinek olyan sérülést okozott, hogy majdnem belehalt.

A „hasadt” világ, a „halálos” világ része ez.

A megváltás után kiáltó világ tele van tőrrel.

Az is valóság, hogy aki bajban van, az emberileg egyedül marad.

Egy rákos beteg mondta nekem: ezen a küzdelmes pályán egyedül vagyok, ti csak „drukkolhattok”, bármennyire segítetek.

Az a baj, hogy már annyira érzéketlenek és önzők vagyunk, hogy már nem is drukkolunk; – csak mondjuk, hogy imádkozunk, de nem könyörgünk igazán.

Arra gondoltam, hogy vannak olyan hivatások, amelyek minden mást kivesznek a kezünkből, hiszen csak a hivatásunknak élhetünk, nincs idő és lehetőség másra…

Ha innen kilöknek, semmink nincs: Csak az Úr!

Isten mindent kivesz a kezünkből, mindent megtanít elengedni, hogy ne maradjon senki más, csak Ő!

Ez nehéz lecke, de így van jól.

 

– 3. Kérés (6–7).

Kétségbeejtő a zsoltáros helyzete, mert az ellenség hatalmasabb nála, a tőr durvább (7).

Helyzetünk azonban csak emberi szemmel kétségbeejtő.

Isten szemével nem az.

A hit pedig nem más, mint az, hogy Isten szemével képes nézni a dolgait, a helyzetét az ember. Isten megmutatta a megoldást, Jézus Krisztusban.

– Ez kegyes sablonos válasz, mindenre ez a válasz! – mondta nekem egyszer valaki.

– Igen, mindenre csak ez a válaszunk.

Van sok más válasz is, és megzabálja őket a rothadás (Róma 8,21).

Ő hatalmasabb minden hatalomnál, Ő kegyelmesebb minden durvaságnál, Ő aláhajlóbb minden elesettségnél…

 

– 4. Fogadalom (8).

Isten „serege” azokból áll, akik megismerték ezt a szabadítást, és ezért magasztalják az Urat.

Ez a magasztalás látható az istentiszteleti összegyülekezésben.

Igen, ez a „demonstráció” fontos.

Ez a magasztalás azonban több ennél, mert ebben a magasztalásban ott feszül az emberlét örök kiáltása a megváltó Úr felé.

Itt ugyanis mindig szaggat a fájdalom, gyötör a kétség.

 

– 5. Elém került egy régi filmfelvétel, 1908-ból.

Katartikus élmény volt.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj gitározik és bluest énekel, angolul; – profi gitáros és énekes.

Egy mítosz ő, és most ott látom a filmkockákon hús-vér emberi mivoltában.

Egészen közelről mutatják a szemeit, arcát, kezeit.

A jellegzetesen tankönyvízű ruháján, sapkáján, szakállán túl látjuk az eleven embert, aki élt, örült, szenvedett, gyötrődött, keresett, kiáltott, félt, meghalt.

Ő mindezt le is írhatta nekünk.

Már régóta nincs itt.

Egész életében kiáltott, mint a blues; – ember volt, és Istent kereste.

Az Isten talál meg bennünket.

Kiáltásunk is már az ő kegyelme.

 

János 21,15–19 350. dicséret

 

Április 26.

(10) „A te jó lelked vezéreljen…” (Zsoltárok 143)

AZ ÚR ELŐTT ÁLLVA ILYENNÉ LESZ AZ EMBER, az Ő jó Lelke által (10).

– 1. Az Úr előtt alázatossá leszünk. Az Úr előtt félretehetünk minden érdemet, minden igazságot, mert nincs semmink Őnélküle, csak hiányunk (1–2).

– 2. Az Úr előtt leplezetlenek leszünk, mert valódi helyzetünk, „földbe tiport”, ellenséges, halandó, csüggedésre okot adó életünk nem szépíthető tovább. Itt minden hamis önáltatás, minden „pozitív” gondolkodás és áljókedvű léhaság lelepleződik. Bizony, „odavan” az életünk az Úr nélkül, mert Őnélküle olyanná leszünk, mint a kiszikkadt föld (3–9).

– 3. Az Úr előtt könyörgésre nyílik életünk (10–12). Ez az igazi nyitottság! Ebben a könyörgésben meglátjuk a szabadító Urat, aki a múltban is megmutatta nagy tetteit, nemcsak népe életében, hanem a mi személyes életünkben is (5). Ebben a könyörgésben beáll az életünk az örökkévaló irányba, az Úr akaratának isteni rendjébe (10). Ebben a könyörgésben minden gyarló emberi indulattól megszabadulva (12) megtapasztaljuk az Úr megtartó kegyelmét (11).

János 21,20–25 353. dicséret

 

Április 27.

(1) „Áldott az Úr, az én kősziklám, aki harcolni tanítja kezemet…” (Zsoltárok 144)

Ebben a „Királyzsoltárban” maga a király imádkozik az Úrhoz győzelemért, hadba indulás előtt (1). ÁLDOTT AZ ÚR, AKI HARCOLNI TANÍT MINKET! (1) Így magasztalja a király az Urat.

– 1. Ez azt jelenti, hogy a király tudja, tudomásul veszi, hogy a földi élet harc, hadakozás, mégpedig sokszor vérre menő, sokszor „lélektani”, de ugyanúgy életveszélyes harc; – mindenhol, mindenkor, minden szinten (1).

– 2. A király azt is tudja, hogy csak az Úr adhat győzelmet, megmaradást (2–11). Bizonnyal nem feledkezik el az erős Isten azokról (2), akik a harcaikban Őhozzá kiáltanak: Lehajlítja az eget és leszáll érettük (5; Zsoltárok 18,10), még a természeti erőket is javukra fordítja a küzdelemben (6–7).

–  3. A király tudja, hogy csak az Úr taníthat meg minket a hadakozásra. A zsoltáros-királyt lepték el, támadták meg, ő csak védekezik, ezért hadakozik (11).

– 4. A király tudja, hogy eljön majd a győzelem utáni áldás ideje (12–15), amikor nem lesz többé harc és jajveszékelés, mert örömünk a feltámadott Krisztusban, és nem mások legyőzésében lesz.

Galata 1,1–9 349. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

– 2. A király azt is tudja, hogy csak az Úr adhat győzelmet, megmaradást (2–11).

Ő gondot visel emberére a harcban is, noha kicsoda az ember önmagában (3; Zsoltárok 8,5), és Istennek mégis fontos a halandó ember, minden ember, a hadakozás nyomorúságában is (4).

Bizonnyal nem feledkezik el az erős Isten azokról (2), akik a harcaikban Őhozzá kiáltanak: – Lehajlítja az eget és leszáll érettük (5; Zsoltárok 18,10); – még a természeti erőket is javukra fordítja a küzdelemben (6–7).

 

–  3. A király tudja, hogy csak az Úr taníthat meg minket a hadakozásra, vagyis arra, mikor és hogyan kell harcolni, mikor nem kell harcolni, mikor kell „megadni” magunkat.

Egyértelműen kiderül a zsoltárból, hogy a zsoltáros-királyt lepték el, támadták meg, ő csak védekezik, ezért hadakozik, ezért imádkozik győzelemért, saját országában, saját otthonában (11).

 

– 4. A király tudja, hogy eljön majd a győzelem utáni áldás ideje (12–15), amikor nem lesz többé harc és jajveszékelés, mert örömünk a feltámadott Krisztusban, és nem mások legyőzésében lesz.

 

Steinbach József