Az Ige mellett – 16. hét

2019 – Tizenhatodik hét (04.14-20.)

Április 14.

(2) „…csitítottam, csendesítettem lelkemet…” (Zsoltárok 131)

SZÜLJÖN ÚJJÁ BENNÜNKET A MI URUNK.

– 1. Így nem csupán érteni fogjuk, hanem megélni és megtapasztalni, amit a mi Urunk a kisgyermekekkel kapcsolatosan mondott (Márk 10,14).

– 2. A kisgyermek legfőbb jellemzője az, hogy boldog, elégedett, csendes, amikor az anyja közelében van, aki táplálja és védi. Ilyenkor nem kell neki semmi több, semmi más.

– 3. A mai nevelés már csecsemőkortól átalakította ezt a jézusi képet, aminek eredménye egy hisztériázó, jólétében szeretet helyett múlandó tárgyakkal elkényeztetett gyerek. Ezekből lesznek a „farizeusok”, akik profik, tehetségesek, nagy tekintélyűek, harsányan vitába szállnak bárkivel, mert megcáfolnak, letorkolnak bárkit, hogy aztán gátlástalanul uralkodjanak.

– 4. Tégy bennünket gyermekeiddé, Urunk! Nem elég gyermekké lennünk, a gyermekekről látott mai tapasztalataink szerint, hanem a Te gyermekeiddé formálj bennünket, Urunk! Csak, ha az Úr csitít le, mint jó anya a gyermekét, (2), akkor van esélye ennek a világnak, egyébként „karakánul” feszülő agyunk, testünk, valónk átgázol mindenen…

János 18,19–23 331. dicséret

 

Április 14.– A teljes igemagyarázat

 

(2) „…csitítottam, csendesítettem lelkemet…” (Zsoltárok 131)

 

Ezt a zsoltárt olvassuk, imádkozzuk, hogy ezáltal SZÜLJÖN ÚJJÁ BENNÜNKET A MI URUNK.

 

– 1. Így nem csupán érteni fogjuk, hanem megélni és megtapasztalni, amit a mi Urunk a kisgyermekekkel kapcsolatosan mondott: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Márk 10,14)

 

– 2. A kisgyermek legfőbb jellemzője az, hogy boldog, elégedett, csendes, amikor az anyja közelében van, aki táplálja és védi.

Ilyenkor nem kell neki semmi több, semmi más.

Nem véletlen az sem, hogy a jézusi képből az anya közelsége következik, noha az atya is sziklaszilárdan ott áll a háttérben.

A kisgyerek azonban az anya szolgálatán keresztül érzi meg az Atya biztonságot adó szeretetét.

Az anyaszentegyház rendjében, felvállalt közösségében tapasztalható meg az Úr megváltó ereje.

Nem véletlen, hogy sokan éppen ez ellen tiltakoznak: Isten talán kell, de egyház nem, mert az az isten kell, akit én kigondolok.

 

– 3. A mai nevelés már csecsemőkortól átalakította a jézusi képet, aminek eredménye egy nem, vagy alig szoptatott, kiskorától bizonytalansággal küzdő, hisztériázó, jólétében szeretet helyett múlandó tárgyakkal elkényeztetett gyerek, akire soha nem szólnak rá, és minden nyekkenését kielégítik külső dolgokkal, odaadás helyett.

Ezekből lesznek a „farizeusok”, akik profik, tehetségesek, nagy tekintélyűek, harsányan vitába szállnak bárkivel, mert megcáfolnak, letorkolnak bárkit, hogy aztán gátlástalanul uralkodjanak.

 

– 4. Tégy bennünket gyermekeiddé, Urunk!

Nem elég gyermekké lennünk, a gyermekekről látott mai tapasztalataink szerint, hanem a Te gyermekeiddé formálj bennünket, Urunk: akik Benned bíznak (3), ezért nem fuvalkodik fel a szívük, nem kevély a tekintetük, megelégszenek kapott lehetőségeikkel, és azokkal élnek hálaadással, azaz nem törekvők, hanem csendesek, egy harsány világban (1).

Csak, ha az Úr csitít le, mint jó anya a gyermekét, (2), akkor van esélye ennek a világnak, egyébként „karakánul” feszülő agyunk, testünk, valónk átgázol mindenen…

 

János 18,19–23 331. dicséret

Április 15.

(17) „…gondom lesz felkentem mécsesére.” (Zsoltárok 132)

A MÉCSES utat mutat. A mécses megfogható, látható tárgy, de túlmutat önmagán.

– 1. Fontosak az ilyen konkrét mécsesek, amelyek érzékelhetőek, és reményt ajándékozóan többek önmaguknál. Ilyen „mécses” a családom. Meg kell ölelnem a feleségemet, a lányaimat, hogy reményt gyűjtsek. Szükségünk van reménységünk „érzéki” megtestesülésére, amely pontosan jelzi, hol tapasztalhatjuk meg leginkább ezt a reménységet ebben a világban, minden más gondolat, vélemény, káosz és kísértés ellenére is.

– 2. Ez a mécses, ez a megtestesülés, Isten népe számára Dávid király, a Sion hegye volt, a szent ládával és a templommal. Ezzel a hitvallással lehatárolta a zsoltár azt is; – hogy nem a salamoni, hanem a dávidi hagyomány a fontosabb. Fontos tisztázni, miként tapasztaltuk meg leginkább az Úr szabadító hatalmát. Ebben a világban le kell határolni mindent. A mécses is egy meghatározott teret világít meg.

– 3. Ezek a „mécsesek” megvilágítják a ránk bízott isteni kincseket, és közben rávilágítanak a krisztusi tágasságra. Dávid utóda, Jézus Krisztus, aki mindent az örök összefüggésekbe helyezett, anélkül, hogy azok itteni megtestesülésére nemet mondana odaát.

János 18,24–27 215. dicséret

 

Április 15. – A teljes igemagyarázat

 

(17) „…gondom lesz felkentem mécsesére.” (Zsoltárok 132)

 

A MÉCSES utat mutat.

A mécses fontos.

A mécses megfogható, látható tárgy, de túlmutat önmagán.

 

– 1. Fontosak az ilyen konkrét mécsesek, amelyek érzékelhetőek, és reményt ajándékozóan többek önmaguknál.

Ilyen „mécses” a családom.

Meg kell ölelnem a feleségemet, a lányaimat, hogy reményt gyűjtsek, és közben kifejezzem, mennyire szeretem őket, és milyen hálás vagyok érettük az Istennek.

Szükségünk van reménységünk „érzéki” megtestesülésére, amely pontosan jelzi, hol tapasztalhatjuk meg leginkább ezt a reménységet ebben a világban, minden más gondolat, vélemény, káosz és kísértés ellenére is.

 

– 2. Ez a mécses, ez a megtestesülés, Isten népe számára Dávid király, a Sion hegye volt, a szent ládával és a templommal.

Ez a dávidi és sioni gondolat egysége.

Ezzel a hitvallással lehatárolta a zsoltár azt is; – hogy nem a salamoni, hanem a dávidi hagyomány; – hogy nem silói és garizimi, hanem a sioni szent hely a legfontosabb megtestesülése az élő Isten jelenlétének.

Fontos tisztázni, miként tapasztaltuk meg leginkább az Úr szabadító hatalmát.

Ebben a világban le kell határolni mindent.

A mécses is egy meghatározott teret világít meg.

 

– 3. Ezek a „mécsesek” megvilágítják a ránk bízott isteni kincseket, és közben rávilágítanak a krisztusi tágasságra.

Vagyis, másként mondva ugyanezt: Ezek a „mécsesek” azért szükségesek, hogy megmaradhassanak a ránk bízott isteni kincsek, és azokon túlláthassunk mennyei, krisztusi tágasságba, reménységgel.

Dávid utóda, Jézus Krisztus, aki mindent az örök összefüggésekbe helyezett, anélkül, hogy azok itteni megtestesülésére nemet mondana odaát.

Dávid mécses, aki Jézus Krisztusra, a világ világosságára mutat ebben a csalókán csillogó, szürke világban (János 8,12).

Kell az isteni ígéretek érzéki megtestesülése.

A reformáció ebben a tekintetben mindent elvetett; – azt is, ami biblikus lehetne. Ugyanakkor mégis jól tette ezt.

Mert az érzéki megtestesülés kísértés, megkötözhet, bálvánnyá lehet.

Jézus Krisztus, Dávid utóda a legtökéletesebb megtestesülés.

Őrá tekintve áldjuk azokat, akikben, amikben látjuk az Ő szeretetének jeleit, reménységgel tekintve az üdvösségesen teljes jövőbe!

 

János 18,24–27 215. dicséret

 

Április 16.

(1) „…ha a testvérek egyetértésben élnek!” (Zsoltárok 133)

A TESTVÉREK EGYETÉRTÉSE.

– 1. Az egyetértés nem egység. Ezért az „egyetértés” egy pontos és valós kifejezés, ugyanakkor Istennek tetsző. Ez az egyetértés nem egység, mert ebben a világban nincs egység, a testvérek között sincs, a Jézus Krisztust követők között sincs. Különbözőek vagyunk adottságokban, lehetőségekben, kegyelmi adottságokban, kinek-kinek mást és mást világít meg a Szentlélek az Igéből is. Az egység hűtlenséggé lehet az Úrhoz, ha a kelleténél jobban bővítjük a kört.

– 2. Ez az egyetértés csak az Úr Jézus Krisztusban lehetséges. Ő az, akire nézve, akiben egyet értünk, hiszen Őbenne együtt, hitben valljuk, hogy Ő az Isten Fia, Megváltó. Mindent az Úr Jézus Krisztus evangéliumának világosságból szemlélünk.

– 3. Ugyanakkor megváltásért és megtérésért kiáltó bűn, ha elsőrenden nem az Úrra tekintünk, hanem a saját kegyes meglátásunkra és gyakorlatainkra, és ennek nyomán gyűlöljük a Krisztusban mégis „más” testvérünket. Könyöröghetünk a Szentlélek olajáért, a mennyei harmatért, hogy tisztítson meg bennünket, és adjon egymás között hívő egyetértést és testvéri szeretet az Úrban. Amíg ezt nem abszolváltuk, addig nincs rajtunk áldást. Mert csak az Úr Jézus Krisztusban küld áldást nekünk az Úr; – oda, ahol Ő van (2–3).

János 18,28–32 440. dicséret

 

Április 17.

(1) „Áldjátok az Urat…” (Zsoltárok 134)

ÁLDANI AZ URAT.

– 1. Istent áldani, azt jelenti, hogy leborulunk Őelőtte, elismerjük, hogy Ő az Úr, aki Jézus Krisztusban megváltott, szeret, nem vetett el, irgalmába fogadott. Ezért Őrá bízzuk magunkat mindenben, teljesen Őrá hagyatkozunk, ahogy az erkély az azt hordozó oszlopokra.

– 2. Istent azok áldhatják, akiket az Úr már mindent megelőzően megáldott, örök élettel, hittel, szolgálattal. Vagyis szolgái áldhatják az Urat, de azok mind áldják; – és ha sok apró különbség is van Isten szolgái között; – mégis tudják együtt is áldani az Urat. Ma ez igen fontos: Úr szolgái mindnyájan áldjuk Urunkat, együtt valljuk, hogy Jézus Krisztus az Úr, aki teremtett és újjáteremtett (3).

– 3. Istent az Úr házában, a látható „templomos” keretek között áldhatjuk mindenekelőtt. Az Ő látható házára, egyházára nemet mondva, maszek hitünk saját magunk ügyét, saját magunk „vallását” képviseli, és nem az Urat. Ugyanakkor Isten áldása folytatódik az Úr házán kívül, ott ölt testet, ott lesz hitelessé: éjjel és nappal, mindig és mindenkor (1–2).

János 18,33–40 342. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Felemelhetjük kezeinket, vagy összekulcsolhatjuk az Úr házában; – akár vitatkozhatunk is, hogy melyik a helyes magasztalása közös Urunknak, ha közben egymásra kezet emelünk odakint, akár átvitt értelemben is.

De szerethetjük egymást egy általános szeretettel, ha ugyanakkor nem vállaljuk fel az Úr látható házát; – szeretetünk emberi, mindent összemosó szirupos lé, amibe beleragadnak szeretetünk áldozatai, és belevesznek.

 

Április 18.

(1) „Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 135)

MIÉRT DICSÉRHETJÜK AZ URAT?

Dicsérjük Őt, mert jó az Úr!

– Dicsérjük Őt, mert az Ő irgalmas jóságából, az Ő tulajdonai, választottai lehetünk (1–4).

– Dicsérjük Őt, mert irgalmas jósága hitet ajándékozott nekünk; – azt a tudást és bizonyosságot ajándékozta nekünk, amely minden ismeret és bizalom csúcsa, miszerint Ő az egyetlen Isten (1–7).

– Dicsérjük Őt, mert az Úr jósága nem engedte, hogy „élettelen bálványok” szolgálatában állva, azokhoz hasonlóan halálban maradjunk. Gondoljunk csak bele, sokféle bálványaink közül mi marad meg ezen a világon túl, bár sokuk már e földi életben limlommá és szemétté lesz (15-18).

– Dicsérjük Őt, mert Ő megszabadított bennünket. Izráel életében ez a konkrét tapasztalat Jézus Krisztusban mindenki számára örömhírré lett. Ő nem ver meg senkit azért, hogy saját népének kedvezzen, hanem egyszülött Fiára terhelt minden csapást, hogy minket felemelhessen (8–14).

Dicsérjük mindnyájan az Urat, mind akik csak félhetjük Őt, Izráel háza és a népek egyaránt (19–21).

János 19,1–16a 341. dicséret

 

Április 19.

(23) „Gondolt ránk megaláztatásunkban…” (Zsoltárok 136)

FELELGETŐS.

– 1. Az istentisztelet vezetője dicséri az Urat, és hálát ad az Úr csodás tetteiért: a teremtésért (1–9), a szabadításért (10–15), a pusztában való vezetésért és védelemért (16–26). Isten népének boldog kiváltsága, hogy bízhat az Úrban, magasztalhatja, mint teremtő, megváltó, megtartó Istenben, aki eledelt ad minden élőlénynek (25), és örökséget ad népének (22).

– 2. Ez az örökség Jézus Krisztusban maga az üdvösség, Isten országának teljessége, amely kiemel bennünket a halálos völgy minden megaláztatásából (23). Csodálatos üzenete a zsoltárnak, hogy éppen ennél a versnél többes számra vált a zsoltár, jelezve, hogy Izráel népén túlmutat Isten könyörülő kegyelme. Van miért hálát adni (26).

– 3. Fontosak a gyülekezetet is aktivizáló feleletek, amelyek testben, lélekben, hitben fáradtan is megtartanak bennünket Isten közelében, a hitigazságok bizonyosságában, nemzedékről nemzedékre. Ugyanakkor ezek a feleletek közösséggé formálnak bennünket az Isten színe előtt, és az egyhangúan azonos formula folyamatos ismétlése áldott erővel ruházhat fel a Szentlélek által. Isten Igéjének hirdetése ennél sokkal több és gazdagabb, de a gyülekezet hallható felelete megszilárdíthat az igei üzenetben.

János 19,16b–30 337. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

A 120. zsoltártól a 134. zsoltárig, tizenöt zsoltár alkotja az úgynevezett Zarándokénekeket.

Előtte a 113–118. zsoltárokat Isten dicséretére felhívó Halleluja zsoltároknak nevezzük.

Ennek a sornak folytatása a 135–136. zsoltárok.

A 136. zsoltár ezek közül is kiemelkedik, mint Nagy Halleluja zsoltár.

Aminek kistestvére az ezt megelőző 135. zsoltár, amelynek néhány verse ebben a zsoltárban is megtalálható.

 

Az ó-egyházban a közös imádság bevett formája volt a litánia, amit a pap vezetett elő, és a gyülekezet, mint kórus együtt felelt arra állandó szólammal.

Ennek a litániának ótestamentumi előképe az antifónikus, felelgetős istentisztelet.

A felelgetős istentisztelet ismétlődő válaszait elhagyva áll össze a zsoltár gerince.

 

 

 

 

 

Április 20.

(5) „Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem…” (Zsoltárok 137)

AZ EMBER LEGNAGYOBB NYOMORÚSÁGA, hogy akkor kezdi el értékelni mindazt, amit kapott az Úrtól, életét, egészségét, szeretteit, munkáját, hitét, kultúráját, értékeit; – amikor az Úr azokat elveszi tőle.

– 1. Isten népe a babiloni fogságban visszaemlékezett korábbi életére, Istenére, hitének kincseire, országára, városára és templomára. Idegen országban emelkedett érzékenységgel és bizonyossággal, szent vágyódással énekelték zsoltáraikat (1). Ezt hallva, sanyargatóik öröménekre kényszerítették őket, cinikusan és megalázóan (2–3).

– 2. Ekkor kétségbeesett és elkeseredett indulat ragadta el Isten népét. Parancsra, fogságban, idegenek között nem énekelnek az Úrnak, csak azért, hogy szent ügyük nevetség tárgya legyen.

– 3. Dacos, de fontos hitvallást tesznek, miszerint soha nem feledkeznek el hitükről, városukról, templomukról, szent értékeikről. Inkább a halál, mint Istenük és hitük megtagadása (4–6).

– 4. Ekkor azonban az érzelmek fokozódnak, indulataik emberivé lesznek, amikor ellenségeikre, a rajtuk gúnyolódó edomitákra, valamint az őket fogvatartó Babilonra kegyetlen pusztulást kérnek Uruktól (7–9). Ez emberi, túlzottan is emberi, de mégis érthető. Jézus Krisztus megmutatta, hogy Isten gondolata más. De Jézus Krisztus arra is megváltott és erőt adott, hogy csak saját hitünkhöz hűen szerethetjük a másikat.

János 19,31–42 339. dicséret

Steinbach József