Az Ige mellett – 15. hét

2019 – Tizenötödik hét (04.07-13.)

Április 7.

(8) „A mi segítségünk az Úr nevében van…” (Zsoltárok 124)

A SZABADÍTÓ ISTEN DICSÉRETE.

– 1. Ez a zsoltár általánosan fogalmazza meg a veszedelemből népét megszabadító Isten dicséretét. A zsoltáros szándékosan elhagyja a magasztalás mögött rejlő konkrét esemény megnevezését. Az általánosítás teszi lehetővé, hogy teljesen a magunkévá tegyük az üzenetet.

– 2. Ez a szabadítás mindig ugyanabból a veszedelemből ment meg. Hiszen a „hasadt”, bűntől rontott világban két irányból érhet bennünket halálos veszedelem: – ránk tör az emberi gonoszság, ezernyi életért, többért, presztízsért, hatalomért folytatott küzdelemben, amelyekben elevenen zabáljuk fel egymást; – illetve ránk törhet ezernyi áradat, természeti csapás.

– 3. Ez a szabadítás az Úr műve. Csak Ő szabadíthat meg. Konkrét helyzetekből is csak Ő menthet meg, még ha azt a szerencsének tulajdonítanánk is. Ha nem lett volna velünk az Úr, már nem élnénk (1). Minden kegyelem, mert törékeny madarak vagyunk, és sok a tövis, a durva „drót”, a tőr és a vérengző vadállat ebben a világban (6–8). Csak az Úr szabadíthat meg akkor is, amikor ebben a világban már nincs segítség számunkra…

János 16,23b–28 156. dicséret

 

Április 7. – A teljes igemagyarázat

 

(8) „A mi segítségünk az Úr nevében van…” (Zsoltárok 124)

 

A SZABADÍTÓ ISTEN DICSÉRETE.

 

– 1. Ez a zsoltár általánosan fogalmazza meg a veszedelemből népét megszabadító Isten dicséretét.

A zsoltáros szándékosan elhagyja a magasztalás mögött rejlő konkrét esemény megnevezését, mert azt mindenkor a maga idejében tapasztalja majd meg Istennek népe, különböző korokban másként, de mindig ugyanolyan valóságosan.

Az általánosítás teszi lehetővé, hogy teljesen a magunkévá tegyük az üzenetet, és bátran alkalmazzuk azt saját helyzetünkre, a Szentlélek által.

 

– 2. Ez a szabadítás mindig ugyanabból a veszedelemből ment meg.

Hiszen a „hasadt”, bűntől rontott világban két irányból érhet bennünket halálos veszedelem: – ránk tör az emberi gonoszság, ezernyi életért, többért, presztízsért, hatalomért folytatott küzdelemben, amelyekben elevenen zabáljuk fel egymást; – illetve ránk törhet ezernyi áradat, természeti csapás.

Mindkettő az emberlét árvaságát, nyomorúságát igazolja ebben a rideg világban, valamint a megváltás szükségességét.

Külön lehetne szólni Isten hitvalló népének e-világi küzdelmeiről, de most maradjunk az általánosan emberinél.

 

– 3. Ez a szabadítás az Úr műve.

Csak Ő szabadíthat meg.

Konkrét helyzetekből is csak Ő menthet meg, még ha azt a szerencsének tulajdonítanánk is.

Ha nem lett volna velünk az Úr, már nem élnénk (1).

Minden kegyelem, mert törékeny madarak vagyunk, és sok a tövis, a durva „drót”, a tőr és a vérengző vadállat ebben a világban (6–8).

Csak az Úr szabadíthat meg akkor is, amikor ebben a világban már nincs segítség számunkra, mert lejárt az Őáltala kiszabott időnk.

De Jézus Krisztusban örök életünk van.

Ezt az örömhírt még az ószövetségi gondolatsor szerint sejteti a zsoltáros (7).

Számunkra azonban ez már valóság.

Az Úr nem adott oda minket a pusztító gonosznak, akkor sem, ha sok gonoszság történik velünk (6).

Gondoljunk Jóbra (Jób 1,12).

 

– 4. Áldjuk a szabadító Urat, a mi segítségünket, aki az eget és a földet alkotta, és aki Jézus Krisztusban újjáteremtette azokat! (8)

 

János 16,23b–28 156. dicséret

 

Április 8.

(2) „…népét pedig az Úr karolja át…” (Zsoltárok 125)

Jeruzsálemet hegyek veszik körül, népét pedig az Úr karolja át (2) – hallhattuk a Zsoltárból. Aki az Úrban bízik, az bizonyosságban él. MIT JELENT BIZONYOSSÁGBAN ÉLNI?

– 1. Megtapasztalod, hogy átölel az Isten. Mint ahogy a Kárpát-medencét is hegyek veszik körül, ami egy védelmet, egy óvó biztonságot jelent. Mit jelent az, ha valakit átölelek? Odalépek a szeretteimhez, a „enyémekhez”, túl a társadalmi szerepeken, átlépve az illendő kommunikációs teret, és megölelem őket. Így ölel át bennünket az Úr. Úr népét átölelő mozdulata, a megváltó, gyöngéd, óvó, örök biztonságot adó szeretet evangéliumát hirdeti meg. Átölel, lehatárol bennünket a maga számára, elkülönít, tulajdonaivá tesz bennünket az Úr (2).

– 2. Ez a bizonyosság megszilárdít. Akik az Úrban bíznak, nem ingadoznak. Aki szilárd, akit az Isten szilárdított meg, az mindig szelíd. Aki nem szelíd, az valószínűleg nem szilárd, hanem nagyon is ingatag, emiatt agresszív (1).

– 3. Ez a bizonyosság megtart. Az Úr átölel, megszilárdít, hogy az igazak nehogy a bűnösök útjára vetemedjenek! Az Úr nem engedi, hogy az Ő rendjének „határát” túllépjük; – nem engedi, hogy bedaráljon bennünket az élet (3–5).

János 16,29–33 204. dicséret

 

Április 9.

(4) „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (Zsoltárok 126)

ISTEN NÉPÉNEK TAPASZTALATA…

– 1. Isten népe már megtapasztalta, milyen az, amikor az Úr hatalmasan cselekszik népéért, és jóra fordítja megnyomorított életüket (3).

– 2. Minden itt, a halál árnyékának völgyében megtapasztalt szabadítás azonban csak előíze annak a tökéletes szabadításnak, amely Jézus Krisztus visszajövetelekor lesz a miénk. Addig, mint az álmodók, bizonyossággal, már most a szabadítás örömében élünk (2–3). Ezzel a bizonyossággal reméljük, hogy az Úr egykor teljességgel jóra fordítja sorsunkat (1).

– 3. Addig azonban marad a könyörgés: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (4). Mert jólétben és szükségben, egészségesen és betegen, öregen és fiatalon egyaránt a „délvidéki, kiszáradt patakokhoz” hasonlít az életünk. Sír itt mindenki; – az elkényeztetett, arcátlan, szemtelen, agresszív és követelő gyerek ugyanúgy, mint az idős és testi kínokban szenvedő haldokló; – sírnak itt a yachtos buli orgiáiban ugyanúgy, mint az aknamezők poklában; – de sírnak az Isten népének hitükben gőgös kegyesei is, akik a saját, kizárólag igaznak tartott tanaik és gyakorlataik mankóira támaszkodnak a feltámadott Jézus Krisztus helyett (4–6)…

János 17,1–5 344. dicséret

 

Április 9. – A teljes igemagyarázat

 

(4) „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (Zsoltárok 126)

 

ISTEN NÉPÉNEK TAPASZTALATA…

 

– 1. Isten népe már megtapasztalta, milyen az, amikor az Úr hatalmasan cselekszik népéért, és jóra fordítja megnyomorított életüket (3).

 

– 2. Minden itt, a halál árnyékának völgyében megtapasztalt szabadítás azonban csak előíze annak a tökéletes szabadításnak, amely Jézus Krisztus visszajövetelekor lesz a miénk.

Addig, mint az álmodók, bizonyossággal, már most a szabadítás örömében élünk (2–3).

Ezzel a bizonyossággal reméljük, hogy az Úr egykor teljességgel jóra fordítja sorsunkat (1).

 

– 3. Addig azonban marad a könyörgés: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (4).

Mert jólétben és szükségben, egészségesen és betegen, öregen és fiatalon egyaránt a „délvidéki, kiszáradt patakokhoz” hasonlít az életünk.

Sír itt mindenki;

– az elkényeztetett, arcátlan, szemtelen, agresszív és követelő gyerek ugyanúgy, mint az idős és testi kínokban szenvedő haldokló;

– sírnak itt a yachtos buli orgiáiban ugyanúgy, mint az aknamezők poklában;

– de sírnak az Isten népének hitükben gőgös kegyesei is, akik a saját, kizárólag igaznak tartott tanaik és gyakorlataik mankóira támaszkodnak a feltámadott Jézus Krisztus helyett.

 

– 4. Reménységünk, hogy akik eközben tényleg sírnak, megszomorodva, megváltás után kiáltva, azok vigasztalást, örök szabadítást nyernek (Máté 5,4), „így aratnak majd” (4–6).

 

János 17,1–5 344. dicséret

 

Április 10.

(3) „De akit az Úr szeret…” (Zsoltárok 127)

ISTEN ÁLDÁSÁRÓL…

– 1. Isten áldása az Ő megváltó, szabadító, vezető jelenléte földi életünkben, amely által mi is áldássá lehetünk ebben a világban. Isten áldása nélkül hiábavaló minden emberi erőlködés (1–2).

– 2. A zsoltáros úgy beszél Isten áldásáról, hogy olyan az Isten áldása, mint a „hős” kezében a nyilak. Isten fogja nyílvesszőjét, kiveszi azt tegzéből, ráhelyezi az íjra, biztos kézzel irányba helyezi azt, majd remegés nélkül megfeszíti az íjat és a nyílvessző pontosan célba talál, egy picit megrezdül és megnyugszik ott. Mindez úgy történik, hogy akármilyen csendben suhan az irányba kilőtt nyílvessző, vele együtt még a levegő is az általa mutatott biztos irányba hasít. Isten felhasznál bennünket, hiszen mi az Ő eszközei vagyunk. Tovább gondolva a képet, ha nekünk kell céloznunk és remegne a kezünk, akkor odaáll mellénk, mint apa a fia mellé és segít célozni, nem másokat lenyilazni, hanem mindent örök rendjének örömébe irányítani. Isten népe az örök rend irányába állított nép.

– 3. Ennek az irányba állított életnek, vagyis Isten áldásának konkrétumai a házasság, a család és a gyermeknevelés hitben megélt nagy ajándékai (3–5).

János 17,6–19 233. dicséret

 

Április 11.

(4) „Ilyen áldásban részesül az az ember…” (Zsoltárok 128)

Isten áldása az Ő ajándékait hirdeti, amelyeket csak Ő adhat. EZEK AZ ÁLDÁSOK AZ ISTENFÉLELEM AJÁNDÉKAI (1).

– 1. Isten áldása, ha valaki a saját keze munkájából élhet; – nem szorul másokra; – egészséges, ezért tud dolgozni; – és munkájának kellő gyümölcse van, amelyet ő használhat fel, vagyis nem vesznek el tőle mások, hanem ő adhat másoknak. Nincs ennél nagyobb ajándék (2).

– 2. Isten áldása, ha valakinek van családja, felesége, gyermekei. Ez a zsoltár a család dicsérete. A Biblia családmodellje egyértelmű. Minden egyéb áldások forrása ez; – az Úrban (3).

– 3. Isten áldása azonban akkor is megtapasztalható, ha ezeknek híjával vagyunk: – ha még nem látjuk munkánknak gyümölcseit; – ha egyedül maradtunk; – vagy családi életünk kudarcot szenvedett. Itt emelkedik igazán mennyei magasságokba a zsoltár, hiszen Isten áldásáért imádkozik, azokat is magához ölelve, akik nem Isten földi, konkrét ajándékaiban tapasztalják meg Isten áldását. Jeruzsálem majdani jólétét meglátni (5), ahogy az imádság fogalmaz, túlmutat az e-világban megtapasztalható áldások keretein (4–6).

János 17,20–26 397. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ez a zsoltár egyértelművé teszi azt, hogy miként ölthet testet Isten áldása ebben a világban.

Nagy szabadságunkban sokfelé kereshetjük a „boldogságot”, de csak az istenfélő ember, aki az Úr útján jár, tapasztalhatja meg azt: – itt és maradéktalanul odaát; – jólétben és próbatételekben; – békességben és békétlenségben egyaránt (4–6).

 

Április 12.

(5) „Megszégyenülnek, meghátrálnak majd Sion gyűlölői mind.” (Zsoltárok 129)

HITVALLÓ ZSOLTÁR ez, amelyet a gyülekezeti istentiszteleten énekeltek.

– 1. Ilyenkor Isten népe visszatekintett múltjára, majd ezt összegezte: Sokan szorongatták őket, hitüket, de mégsem bírtak velük (1–3). Isten azonban igazságos volt. Isten nem engedte népét vég nélkül bántani, megszégyenítette gyűlölőiket. Ezek előbb-utóbb kitépett fűcsomókká lettek, amelyeket nem érdemes az aratáskor kévébe kötni. Isten áldásának hiányára mutat ez a kép. Kárt szenvednek mindazok, akik Isten népét bántják. Az áldás hiánya átok (4–8).

– 2. Hitvalló, hitvédő, harcos zsoltár ez. Valóban, világunkban, ahol illatozik mindenféle virág, csak hitvalló, bátor bizonyossággal lehet megmaradni a hitben.

– 3. Ugyanakkor Jézus Krisztus még ennél a harcos hitnél is nagyobb bizonyossággal szolgált közöttünk, és minket is erre a bizonyosságra váltott meg, miszerint édeskevés az a lelkület, amely harcosan állítja, hogy neki van igaza, és átkot szór másokra, mert őt az istene úgyis megsegíti. Jézus Krisztus sokkal többet ajándékozott nekünk ennél a primitív szemléletnél. – Valóban megszégyenülnek az Úr ügyének gyűlölői. Éppen ez a bizonyosság ad nekünk erőt és szelídséget ahhoz, hogy mi senkit ne gyűlöljünk; – hitünkre és igazságunkra hivatkozva se.

János 18,1–11 334. dicséret

 

Április 13.

(5) „Várom az Urat…” (Zsoltárok 130)

Samuel Beckett sírjánál álltam nemrégiben. Eszembe jutott a „Godot-ra várva” című drámája. Egy nagy szemétkupacon ülve várnak többen egy Godot nevezetű emberre, aki majd, ha megjön, akkor minden jobb lesz.

Várunk, mítoszokat gyártunk, emberekben reménykedünk: majd jobb lesz, mert most rossz. Az ember alapvető problémája túlmutat a társadalmi és e-világi összefüggéseken. Az emberlét mélységét, az ember „világba kivetett” árvaságát és halandóságát (Hankis Elemér, Az emberi kaland) nevezi a zsoltáros bűnnek, amely persze konkrét bűnök forrása. Itt lehetne sorolni a Tízparancsolat valamennyi passzusának megszegését (1–4).

Valódi reménységünk: emberen túli reménység, az élő Istenbe, a teremtő és megváltó Úrba vetett reménység. Ő az, aki Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a bűnt nem lehet felmentéssel, vagy megtorlással semmivé tenni, csak megbocsátással. Isten az, aki megbocsáthatja a bűnöket. Ez a kegyelem fénysugara. Mi ezt az Urat várjuk, az Ő ígéreteiben bízunk, az Ő megváltó szeretetéből élünk (5–8).

János 18,12–18 3. zsoltár