Az Ige mellett — 13. hét

2019 – Tizenharmadik hét (03.24-30.)

Március 24.

(1) „Boldog ember az, aki az Urat féli…” (Zsoltárok 112)

AZ ISTENFÉLELEM ÁLDÁSAI.

– 1. Az eszményi állapot az, amit a zsoltáros itt leír (Zsoltárok 1). Az istenfélelem áldásai a vagyon, a tekintély, a siker, ezzel párhuzamosan a megszégyenült ellenség bosszankodása, valamint az istenfélő ember hosszú ideig tartó emlékezete a földön.

– 2. Az istenfélelemből fakadó áldások sora azonban sokkal többet jelent. Mert ezek az áldások éppen ott teljesednek ki igazán, ahol a hívő ember, és Isten hívő népe a fentieknek éppen az ellenkezőjét tapasztalja, és mégis megmaradhat az Úr útján. Az istenfélelemnek lehet járulékos következménye az e–világban megmutatkozó áldások sora is, de mindennél nagyobb áldás az, amikor az ember szegénységében is gazdag, megalázottságában is a hit elvehetetlen tekintélye rajzolódik ki rajta. Hiszen a földi élet kiszámíthatatlanul változó, bizonytalan. Az istenfélő ember azonban tudja azt, hogy élete minden körülmények között az Úr kezében van.

– 3. Az istenfélelem igazi áldása azonban túlmutat ezen a világon, arra az örök életre, amit Isten Jézus Krisztusban készített nekünk. Ez sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).

János 14,1–6 63. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Hasonló ez a zsoltár az elsőhöz, miszerint boldog az az ember, aki az Úr törvényében gyönyörködik éjjel és nappal.

Az istenfélelem áldásai éppen ott teljesednek ki igazán, ahol a hívő ember, és Isten hívő népe a fentieknek éppen az ellenkezőjét tapasztalja, és mégis megmaradhat az Úr útján. Ezért kérdez rá már az Ószövetségben a 73. zsoltár és aztán Jób könyve is arra, hogy miért szenved az istenfélő ember?

 

 

Március 25.

(1) „Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 113)

– 1. Dicsérjük az Urat, mint szolgái! Napkelettől napnyugtáig, vagyis az egész világon dicsértessék az Úr neve. Hiszen ezen a világon mindenki az Úr szolgája, az Úr küldötte. Életünknek csak ez adhat értelmet, hogy mint az Ő szolgái, a magunk helyén dicsérjük az Urat, és általunk áldott lesz az Úr neve nemzedékről-nemzedékre, mindörökké. Az ember nyomorúsága is éppen abban van, hogy a maga dicsőségére él, és önző módon tönkretesz mindent maga körül (1–2).

– 2. Dicsérjük az Urat magasztos felségéért! Az Úr magasan fölötte van minden népnek. Ravasz László írja: Az élő Isten nem egy népnek, hanem minden népnek, az egész világnak Istene, az Ő dicsősége túlhaladta a földet, nem fér el az égben, kinő a teremtett mindenségből (4–5).

– 3. Dicsérjük az Urat mélységes irgalmáért, aki a magasból aláhajol a legkisebbért és a legbűnösebbért is (János 3,16). Ő az, aki otthagyja a kilencvenkilencet az egyért (Lukács 15,4). Ő a nincstelenek, a szegények Istene is, de a gazdagoké is, akik nem is tudják, hogy milyen szemétdombon ülnek, és milyen meddő az életük. Isten megváltó szeretete tesz bennünket igazán „előkelőkké” (6–9).

János 14,7–11 228. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A 113–118. zsoltárokat HALLÉL VAGY HALLELUJA ZSOLTÁROKNAK nevezték.

Ezekben a refrén így hangzik: Hallelu–Jah. Ez annyit jelent: Dicsérjétek az Urat (Jahvét)!

A három nagyünnepen, páska ünnepén, pünkösd ünnepén és lombsátrak ünnepén énekelét a zarándokok ezeket a zsoltárokat.

 

Március 26.

(8) „…a sziklát bővízű tóvá változtatta…” (Zsoltárok 114)

A MINDENHATÓ ÉS MEGVÁLTÓ ISTEN CSELEKVÉSE felfoghatatlan, hiszen amikor Ő cselekszik, az emberileg lehetetlen válik lehetségessé. Éppen ez Isten cselekvésének lényege, egyben hitünknek tárgya (Máté 19,26).

– 1. Isten cselekvése: az Ő kiválasztó kegyelme, amellyel népét elkülönítette minden barbárságtól. Nem tudunk enyhébb kifejezést használni, mert ez szerepel itt. Isten szentté tette népét, Izráelt és Júdát; – hogy közülük szülessen meg a világ megváltója, Jézus Krisztus, aki minden nép között munkálkodva, megvált minket az emberi bűn barbárságából (1–2).

– 2. Isten cselekvése konkrét szabadító tettekben mutatkozott meg (3–6).

– 3. Isten cselekvése azonban az itteni világunkban megtapasztalható, konkrét szabadító tettein túl akkor is érvényes, ha éppen ezeket nem látjuk, vagy nem azonnal élhetjük meg. Isten cselekvése Jézus Krisztusban mindent elintézett: – a lehetetlen vált lehetségessé; – ahogy Mózes a sziklából vizet fakasztott (2Mózes 17,6); – úgy Ő, a legkeményebb, „sziklás” időkben sem hagy elveszni (7–8).

János 14,12–14 475. dicséret

 

Március 26. – A teljes igemagyarázat

 

(8) „…a sziklát bővízű tóvá változtatta…” (Zsoltárok 114)

 

A MINDENHATÓ ÉS MEGVÁLTÓ ISTEN CSELEKVÉSE felfoghatatlan, hiszen amikor Ő cselekszik, az emberileg lehetetlen válik lehetségessé.

Éppen ez Isten cselekvésének lényege, egyben hitünknek tárgya (Máté 19,26).

 

– 1. Isten cselekvése: az Ő kiválasztó kegyelme, amellyel népét elkülönítette minden barbárságtól.

Nem tudunk enyhébb kifejezést használni, mert ez szerepel itt.

Isten szentté tette népét, Izráelt és Júdát; – hogy közülük szülessen meg a világ megváltója, Jézus Krisztus, aki minden nép között munkálkodva, megvált minket az emberi bűn barbárságából (1–2).

 

– 2. Isten cselekvése konkrét szabadító tettekben mutatkozott meg (3–6).

Isten kivezette népét a szolgaság házából, amikor kettévált a tenger (2Mózes 14,21).

Isten országot adott népének, amikor Józsué vezetésével a Jordán folyón át otthont találtak az Ígéret földjén (Józsué 3,16).

Isten országának rendjét, alkotmányát kapták meg a Sínai-hegyen, a Tízparancsolatban (2Mózes 19–20).

Isten cselekvése ma is ilyen konkrét és szabadító cselekvés népe életében; – ahol az Ő országa, az Ő országának üdvözítő rendje megjelenik, és fokozatosan kiteljesedik.

 

– 3. Isten cselekvése azonban az itteni világunkban megtapasztalható, konkrét szabadító tettein túl akkor is érvényes, ha éppen ezeket nem látjuk, vagy nem azonnal élhetjük meg.

Isten cselekvése Jézus Krisztusban mindent elintézett: – a lehetetlen vált lehetségessé; – ahogy Mózes a sziklából vizet fakasztott (2Mózes 17,6); – úgy Isten Jézus Krisztusban legyőzte a halál és a gonosz hatalmát.

Ő a föld Ura, aki a legkeményebb, „sziklás” időkben is éltet; – és amikor sziklák zuhannának ránk, és agyonnyomnának bennünket; – Ő akkor sem hagy elveszni.

Mindenkor emlékezzünk erre (7–8).

 

János 14,12–14 475. dicséret

 

Március 27.

(1) „…a Te nevednek szerezz dicsőséget…” (Zsoltárok 115)

DICSÉRJÜK AZ URAT! (18)

– 1. Micsoda kegyelem Isten rajtunk keresztül, az Ő népén keresztül szerez nevének dicsőséget. Ugyanakkor kegyelmi állapot az is, hogy az Ő dicsősége érvényesül, és nem a mienk. Az ember dicsősége mindig sok nyomorúságot okoz másoknak (1).

– 2. Csak, amikor az Isten dicsősége ragyog fel, akkor kerülnek üdvözítő helyükre emberek, események, dolgok, azaz minden. Ezért mindenkori imádságunk, hogy ragyogjon fel Isten dicsősége, és ennek mi is engedelmes eszközei lehessünk. A bálványok ellenében Ő legyen az Úr mindenkor (3–8). A bálványok ugyanis élettelenek, és hozzájuk hasonlók lesznek a bálványok készítői is, vagyis azok, akik a bálványokban bíznak. Pedig sok-sok bálványa van a ma emberének (8).

– 3. Bízzunk az Úrban, az Ő mindeneket helyreállító dicsőségében, megváltó szeretetében. Áron háza, azaz a zsidó nép, és minden nép a földön, mert csak az Úr ad áldást, Ő azonban meg fog áldani, sőt már gazdagon megáldott bennünket a Jézus Krisztusban. Őbenne hatalmasan megmutatta, hogy kié a dicsőség égen, földön és a föld alatt, vagyis még a halál fölött is (9–18).

János 14,15–21 372. dicséret

 

Március 28.

(1) „Szeretem az Urat…” (Zsoltárok 116)

Alig van zsoltár, amelyikben az érzelmek ilyen gazdagságával találkoznánk, mint ebben. Itt a zsoltáros azt vallja meg, hogy Istenével SZERETETVISZONYBAN van (1).

– 1. Isten nemcsak erős, hanem gyengéd is. Isten nemcsak igazságos, hanem irgalmas is (5). Istennek fáj az Ő szeretteinek szenvedése, „rettegése”, „haldoklása” (2). Isten lehajol az elesettekhez, azokhoz, akiket mások megvetnek (6). Isten akkor is megmarad mellettünk, amikor minden ember elhagy, mert kiderül, hogy „minden ember hazug”, azaz mindenki csak magával törődik (11).

– 2. De Isten nemcsak szánakozik az emberein, hanem cselekszik érettük. Ő meghallgatja könyörgésünket, hozzánk fordul (2–4), jól bánik velünk minden körülményben (7). De az Úr még ennél is többet tesz: megszabadít a haláltól (8), ennek nyomán pedig megnyugtat (7).

– 3. Az ember válasza, erre a kegyelemre, csak a hálatelt, szolgáló élet lehet (12–19). Felemeljük életünk poharát, és odaöntjük Őelé mindenünket, amink van, szent „italáldozatul” (13); – hiszen Ő már mindent odaadott érettünk, Jézus Krisztusban (2Korinthus 4,15).

János 14,22–24 511. dicséret

 

Március 29.

(1) „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek…” (Zsoltárok 117)

LOMTALANÍTÁS közben gyakran találok olyan „kütyüket”, amikről nem tudom, hogy mik is valójában. Ezek letörtek, leszakadtak valahonnan, és így önmagukban – az „eredetük”, az „egész” nélkül – értelmetlen, kidobásra való szemétté lettek. Ilyen „rész”, ilyen „töredék” az ember, az élő Isten nélkül, „Eredete” nélkül.

– 1. Minden emberi élet ilyen értelmetlen, kidobásra való…, az Úr nélkül. Ez a bűn egyetemessége.

– 2. Töredéknek tartották ezt a zsoltárt, mert rövid. Pedig a töredék, a rész, Istent dicsőítve lesz egész. Ez a zsoltár is egész, mert minden népet az Úrhoz hív. Az Úr dicsérete az Ő egyetlen, tökéletes, szent valójának, hatalmának és rendjének elismerése. Ugyanakkor az Úr az egyetlen, aki hatalmát megváltó szeretetében és örök hűségében mutatta meg, amellyel megkeresett és megváltott bennünket (Lukács 19,10). A bűn egyetemességéből következik megváltásra szorultságunk egyetemessége.

– 3. Ravasz László szerint ez a zsoltár igazi egyetemes, „ökumenikus” zsoltár. Az egész lakott föld állapotát és egyetlen lehetőségét hirdeti meg.

János 14,25–31 371. dicséret

 

Március 29.

 

(1) „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek…” (Zsoltárok 117)

 

LOMTALANÍTÁS közben gyakran találok olyan „kütyüket”, amikről nem tudom, hogy mik is valójában.

Ezek letörtek, leszakadtak valahonnan, és így önmagukban – az „eredetük”, az „egész” nélkül – értelmetlen, kidobásra való szemétté lettek.

Ilyen „rész”, ilyen „töredék” az ember, az élő Isten nélkül, „Eredete” nélkül.

 

– 1. Minden emberi élet ilyen értelmetlen, kidobásra való „szemét”, az Úr nélkül.

Minden „szemétkedésünk” is erre utal.

Ezt nevezi a Biblia bűnnek.

De a fentiek szerint, durvábban, hétköznapiasan fogalmazva talán jobban értjük, miről is van szó.

Minden ember ilyen az élő Isten nélkül; – kortól, nemtől, vallástól, kultúrától függetlenül ilyen.

Ez a bűn egyetemessége.

 

– 2. Töredéknek tartották ezt a zsoltárt, mert rövid.

Pedig a töredék, a rész, Istent dicsőítve lesz egész.

Ez a zsoltár is egész, mert minden népet az Úrhoz hív, meghív a tökéletes és egyetlen Isten dicséretére.

Az Úr dicsérete az Ő egyetlen, tökéletes, szent valójának, hatalmának és rendjének, „törvényének” elismerése: leborulás az Úr előtt.

Ugyanakkor az Úr az egyetlen, aki hatalmát megváltó szeretetében és örök hűségében mutatta meg, amellyel megkeresett és megváltott bennünket (Lukács 19,10).

A bűn egyetemességéből következik megváltásra szorultságunk egyetemessége.

 

– 3. Ravasz László szerint ez a zsoltár igazi egyetemes, „ökumenikus” zsoltár.

Az egész lakott föld állapotát és egyetlen lehetőségét hirdeti meg.

A megváltás szükségességének egyetemességéből nem következik a megváltás egyetemessége, de az „üdvegyetemesség” kérdése végképp az Úr szuverenitásának körébe tartozik.

 

János 14,25–31 371. dicséret

 

Március 30.

(1) „Adjatok hálát az Úrnak…” (Zsoltárok 118)

Ez egy egyéni HÁLAÉNEK, ami egyre inkább a gyülekezet közös hálaadásává lett. Ez az ének Jézus Krisztusért ad hálát, aki az Úr nevében jött Szabadítónk (26).

– 1. Hálát adunk az Úrnak, mert örökké tart szeretete (1–4; 28–29). Minden istenfélő ember és nép boldog bizonyossága, hogy Isten szeretete örök. Minket megelőző, a jelenben hordozó, az örök jövőben megtartó szeretet ez!

– 2. Hálát adunk az Úrnak, mert örök szeretete megszabadít bennünket (5–18). Ez a szabadító szeretet kihoz minket minden nyomorúságból (5) az örök élet tágas terére (17). Ez a szabadító szeretet velünk van, ezért ember nem árthat nekünk (6–13). Magasztaljuk az Urat ezért a szabadító szeretetért: Erőnk és énekünk az Úr (14).

– 3. Hálát adunk az Úrnak, mert örök szeretete üdvösségünk kapuja (19–27); – örök napunk, amit Ő szerzett (23); – életünk mindent összetartó sarokköve (22); – minden örömünk forrása (24).

János 15,1–8 338. dicséret