Az Ige mellett — 12. hét

2019 – Tizenkettedik hét (03.17-23.)

Március 17.

(1) „…azt találták benn megírva…” (Nehémiás 13,1–22)

Nagy kérdés, hogy amikor olvassuk az Írásokat, mit találunk benne megírva, vagyis HOGYAN ÉRTELMEZZÜK azt.

– 1. Hisszük, az Úr Lelke jön ebben az értelmezésben segítségünkre, hogy el ne tévedjünk (1).

– 2. Vannak nagyon fontos időleges értelmezések, amikor az Úr Lelke arra a korra és annak kihívásaira nézve teszi áldottan aktuálissá és életfontosságúvá az Igét. Nehémiás, szolgálata második korszakában, Kr. e. 432-től, visszatérve a perzsa udvarban szükséges beszámolójáról (6), népe hitének tisztaságát, megerősödését és jövőbeni megmaradását akarta biztosítani. Ehhez, Salamon korábbi bukásából is tanulva, elkülönült más népektől, azok szokásaitól. Az Ige is erre biztatta. Bizony, valamikor ki kell dobni minden felemást a tisztuláshoz (1–2; 8–9).

– 3. Az örök értelmezést azonban Jézus Krisztusban adta nekünk az Isten. Őbenne lerontotta az Isten az emberek által vont válaszfalakat (Efezus 2,14), hiszen népének határait egyedül Ő ismeri. Emberek ezt a határvonalat végérvényesen meg nem húzhatják. Lám, Ruth moábita volt, és mégis Jézus Krisztus ősanyja lehetett (Máté 1,5).

János 12,37–43 2. zsoltár

 

Március 18.

(19) „…megparancsoltam…” (Nehémiás 13,23–31)

ÉLETMENTŐ PARANCS.

– 1. Nehémiás határozottan intézkedett, parancsokat osztott (19–22), ha kellett, akkor fenyített (25), de rendet tett. Valóban, csak így lehetséges megelőzni a halálos káoszt.

– 2. Nehémiás ugyanakkor hatalmával, tekintélyével soha nem élt vissza. Nehémiás tudta, hogy Isten ügyének, Isten népének szolgálatában áll, vagyis elhívását szolgálatra kapta, amivel köteles elszámolni, aminek Istentől rendelt határai vannak. Ezért Nehémiás, minden intézkedése után imádkozott (14; 22; 31), hogy az Úr bölcsességgel vezesse rendelkezéseit, emlékezzen meg azokról az ő javára. Ez az imádság azt is kéri, hogy Nehémiás el ne követhessen „túlkapásokat” a szigorában. Hiszen ez ilyen helyzetekben mindig nagy kísértés.

– 3. Ebből az is kiderül, hogy sokkal több történik itt, mint puszta „rendcsinálás”. Itt Isten népének ébresztése, megmenekítése, megtartása a lényeg, ami a halálos szakadék előtt csak vesszővel és bottal terelgetve érvényesíthető (Zsoltárok 23,4). Nehémiás biztosítja a papok és léviták szolgálatát (10–14), a nyugalom napjának megszentelését (15–22), a nép saját hitének tisztaságát és annak továbbadását (23–31).

– 4. Mindezeket Nehémiás vasszigorral teszi. Ebben a szigorban azonban most Isten megtartó kegyelme „mozdul”. A törvényben ott az evangélium, azaz Krisztus.

János 12,44–50 164. dicséret

 

Március 19.

(43) „Aki bölcs… értse meg az Úr kegyelmes tetteit!” (Zsoltárok 107)

A legnagyobb ajándék az, Isten ajándéka, a bölcsesség bölcsessége, HA VALAKI TUDJA, HOGY KEGYELEM ALATT VAN és így tekint életének minden eseményére (43).

– 1. Elfáradt zarándokok (4–9), reménytelen rabok (10–16), szenvedő betegek (17–22), veszélyeket felvállaló tengerészek (23–32) énekeit gyűjtötte egybe ez a zsoltár, az imént kiemelt összegzéssel (33–43).

– 2. Ezek mindannyian joggal csüggednek, bűneik büntetését hordozva. Ez az ember alapállapota. Egyetlen lehetőségük az volt, hogy az Úrhoz kiáltottak (6; 13; 19; 28), az Úr pedig megszabadította őket.

– 3. A kegyelmi állapot pedig éppen abban van, hogy a zsoltárban szereplők mind magasztalták az Urat, szabadító irgalmáért.

– 4. Isten megszabadított bennünket a Jézus Krisztusban. Bármi történjék, Jézus Krisztusban vagyunk, üdvösségünk van, kegyelem alatt vagyunk. Lássuk meg mindenben az Úr kegyelmes tetteit, magasztaljuk ezért Őt. A hívő ember nézőpontja, Isten népének „optikája” csak ez lehet.

János 13,1–11 459. dicséret

 

Március 20.

(7) „…hogy megmenekülhessenek kedveltjeid!” (Zsoltárok 108)

Isten nem feledkezett el népéről és ígéreteiről, hiszen az Ő népe az Ő tulajdona. ISTEN NÉPE ISTEN „KEDVELTJE”, AKIKET MEGSZABADÍT.

– 1. A lombsátrak ünnepén énekelték ezt a zsoltárt, amelyben az Ígéret földjének birtokba vételéért magasztalták az Urat évről évre. Nagy biztatás volt ez az ének az elvesztett ország romjain, hiszen azt nyilvánította ki ez a zsoltár, hogy Isten újra örökségül adja népének a megígért földet, ahol Júda törzséből származó fejedelem uralkodik majd rendben és békességben (1Mózes 49,10), miközben ellenségei, Moáb, Edóm, Filisztea, nem bánhatják többé.

– 2. Áldott legyen az Isten, hogy ennél sokkal többet adott nekünk, az Ő népének, a Jézus Krisztusban, hiszen ebben a világban még az Ígéret földjén sincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). Ebben a világban az ellenségeink felett aratott győzelem sem tartós, újra és újra felfakadnak a sebek, kiújulnak a megoldhatatlan konfliktusok.

– 3. Jézus Krisztusban, a megváltás csodájában, az örök élet reménységében, „odaát” teljesedhet csak be maradéktalanul ez az Ige. De ez a reménység erőt ad „itt” is a krisztusi újhoz…

János 13,12–20 240. dicséret

 

Március 21.

(18) „Magára vette az átkot…” (Zsoltárok 109)

ÁTOKZSOLTÁR.

– 1. Sokan próbálták enyhíteni a zsoltár átokmondásait, úgy magyarázva azt, hogy itt nem a zsoltáros átkozta benne ellenségeit, hanem ő csak idézi azt az átkot, amivel az ellenségei sújtották őt. Ez a magyarázat azonban nem támasztható alá semmivel, ez csak feltételezés.

– 2. Induljunk ki tehát abból, hogy előttünk van egy alattomosan megrágalmazott, halálosan megfenyegetett ember, akit megbetegített és tönkretett ellenségeinek szándéka, noha a zsoltár írója nem tett semmi rosszat megrágalmazóival szemben (2–5).

– 3. Ezért a zsoltáros, kétségbeesésében kifakad és döbbenetes átkokat szór megnyomorítóira (6–20). Ezek az átkot mindenestül az óember szavai, a gyarló test cselekedetei (Galata 5,19–21). Ugyanakkor mégis „megragadóan” őszinték ezek a sorok. Bizony lehetnek bennünk ilyen indulatok.

– 4. A zsoltáros azonban Isten elé viszi fájdalmát, az Úr előtt önti ki indulatát és nem ellenségei nyakába szórja azokat (4–5). Az Úr előtt megszabadulhatunk ezektől az indulatoktól, hiszen Ő az, aki magára vette az átkot, hogy mi imádkozhassunk ellenségeinkért (18; Máté 5,44).

János 13,21–30 200. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Első olvasásra megdöbbentő ez az átokzsoltár.

Olvasunk még ilyet a Bibliában (58,7; 69,23; 83,10), de a 109. zsoltár ezek közül is feltűnően kimagaslik indulatával.

 

 

Március 22.

(5) „Az Úr van jobbodon…” (Zsoltárok 110)

Ez egy messiás-zsoltár, illetve király-zsoltár, a műfaja szerint.

– 1. Az élő Isten az Úr. Ő az egyetlen király. Őrajta kívül nincs más. Ez ennek a zsoltárnak legfontosabb üzenete. Aki az Úr jobbján ül, az Őt képviseli, képviselheti. Nincs ennél nagyobb méltóság.

– 2. Jézus Krisztus az Úr jobbján ül. Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Az Újszövetségben ez az egyik legfontosabb zsoltár, mert a keresztyénség egyik legfontosabb tanítása ennek a zsoltárnak az értelmezéséből fakadt Jézus Krisztus főpapi és királyi tisztéről. Ahogy Melkisédek, Sálem királya, egyszerre volt pap és király (1Mózes 14,18–20), úgy Jézus Krisztus az egyetlen pap és király (4), az élő Isten maga. Így az élő Isten legtökéletesebb „képviselője” Ő. Isten a végső győzelmet az egyetlen főpapnak és királynak, a feltámadott Jézus Krisztusnak adta, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma felett. Nincs ennél nagyobb győzelem (5–6). Ő „fölemelte fejünket” (6).

– 3. Isten gyermekei, Isten népének tagjai, az Úr kegyelméből, szintén az Úr jobbján ülhetnek. Mi, mindannyian az Úr „képviselői” vagyunk, azok lehetünk, azokká kell lennünk…

János 13,31–35 178. dicséret

Hozzáfűzés az igeszakasz magyarázatához

A „király” Isten követe ebben a világban, aki „az Úr jobbján” ülhet.  A király elfoglalja trónját, mint az Úr követe, a győzelem ígéretével (1), az isteni jogrend képviselőjeként és kezeseként (2). A Biblia tanítása szerint a király Isten hatalmának és szentségének képviselője. Jaj neki, ha nem az!

Az Úr jobbján ülni: ez mindig Isten képviseletét jelenti, amivel élni kell, és amivel soha nem lehet visszaélni, mert ez a hatalom Isten ügyének szolgálatára adatott mindazoknak, akik valamely terület „királyai”, felelősei lehetnek. Ez tehát egy szentségi hatalom. A magunk helyén, mint felelősök, az élő Istent kell képviselnünk. Isten győzelmet ad „királyának”, felkentjének, mindazoknak, akik Őt képviselik.

Isten a végső győzelmet az egyetlen főpapnak és királynak, a feltámadott Jézus Krisztusnak adta, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma felett. Nincs ennél nagyobb győzelem (5–6). Ő „fölemelte fejünket” (6).

Mi az Urat követve, ebből a győzelemből merítünk reménységet és erőt az itteni „királysághoz”, azaz szolgálathoz, az Úr képviseletéhez (4). A feltámadott Úr az egyetlen király. Mi a magunk helyén Őneki engedelmeskedünk (3); – miközben „királyként” Őt szolgáljuk, képviseljük; – ugyanakkor más helyzetben mi is engedelmeskedünk az isteni rend szerint azoknak, akik fölöttünk „királykodnak”, mint az Isten képviselői. Dávid is egyszerre volt király és Urának engedelmeskedő fiú (Máté 22,45).

 

Március 23.

(2) „Nagyok az Úr tettei…” (Zsoltárok 111)

HÁLAADÁS ISTEN TETTEIÉRT.

– 1. A zsoltár gerince (5–9) felsorolja Isten nagy tetteit, amelyet Isten népe megtapasztalt. – Eledelt adott népének: ez a pusztai vándorlás során ajándékozott manna (5). – Nekik adta a pogányok birtokát: ez az ígéret földjének elfoglalása (6). – Rendelkezései maradandók, igazak, helyesek, rendíthetetlenek, maradandóak mindörökké: ez a törvényadásra utal (7–8). – Gondoskodott népe megváltásáról (9): ez pedig az Egyiptomból való kivonulásra, és Isten minden későbbi szabadító, megváltó tetteire vonatkozik; az Ígéret földjére való megérkezésig. Isten szabadító, megváltó tettei ölelik körbe népe életét a „kivonulástól” a „megérkezésig.

– 2. Ezek a nagy tettek pedig csak halvány előképei annak a szabadításnak, amely Jézus Krisztusban, minden nép számára adatott. Istennek nagy tetteit a szövetségkötés kifejezésével foglalja össze, többször is a zsoltár (5; 9)

– 3. Isten nagy tetteit himnikus szárnyalással „minősíti” az Ige (3–4). Isten munkája fenséges és ékes; – igaz; – kegyelmes és irgalmas. Isten népe dicséri az Urat Isten hatalmas tetteiért, hálaadással, a gyülekezet együttes közösségében, amelyből öröm fakad (1).

János 13,36–38 445. dicséret