Az Ige mellett – 12. hét

2020 – Tizenkettedik hét (03.15-21.)

Március 15. vasárnap

(4) „Mindent rendeltetésének megfelelően készített az Úr…” (Példabeszédek 16)

A Példabeszédek könyve fejezeteinek önálló kétsorosai gyakran felfűzhetők egy-egy témára. Számos esetben találunk olyan fejezeteket is, ahol egymás után több kétsoros egy egységet képez. ISTEN SZUVERENITÁSÁRÓL SZÓL A 16. FEJEZET ELSŐ SZAKASZA (16,1–6).

– 1. Az ember, Isten előre elrendelt világában él! Ez a rendelés tökéletes, megfelelő, üdvösséges (4). Éppen ez a hívő nép bizonyossága: bár sok minden érthetetlennek tűnik, hitben látjuk, hogy nem az. Isten elrendelte a bűnöst is a veszedelem napjára (4), hacsak a bűnös meg nem tér, mert szeretettel és hűséggel jóvá lehet tenni a bűnt, istenfélelemmel (6). Ez a jóvátétel: Jézus Krisztus. Van kegyelem. De a kegyelmet megragadni is kegyelem. Isten rendelése nem felfogható, de ez az egyetlen megtartó rend.

– 2. Az ember tervezgethet, de Isten rendeli ki, hogy végül is mi szólaljon meg, mi kapjon hangsúlyt, mi történjen. Az ember az értelmével tervez, mindent ésszel akar felérni, mindent értelmesen ki akar számolni; stratégiákat gyárt, hogy honnan hová, milyen eszközökkel akar eljutni. Az ember tervezi a jövőjét… De sok minden másként lesz. Az ember tervez, de Isten rendel, dönt: örök rendje szerint (1).

– 3. Az ember helyesnek tarthatja a maga útját, minden lépését megmagyarázhatja, igazát bizonygathatja, jogi kreativitással alátámaszthatja; de az Úr megvizsgál, ismer, lát, tud mindenedről (2). Értelemmel is beláthatjuk: jaj nekünk! Egyedül Isten tökéletes! Egyedül Isten rendje helyes.

– 4. Boldog az az ember – március 15-én így mondjuk: boldog az a nép – amelyik felfedezhette Isten rendelésének szépségét és igazságát, és engedelmes hűséggel ahhoz igazodhat, még akkor is, ha az értelmével, az adott pillanatban nem is mindent ért (János 13,7). Aki Istenre hagyatkozva él, az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozva cselekszik, minden felfuvalkodás nélkül (4), azt az Úr megtartja, annak szándékait, üdvözítő rendjében teljesíti (3).

Lukács 16,19–31

 

 

 

MÁrcius 16. hétfő

(25) „Az ostoba…” (Példabeszédek 17)

– Gyakran ijesztő, milyen rendíthetetlen az emberi ostobaság: amely enyhe kifejezéssel szólva „bolondság, butaság” (7); de durvább változatában „gonosz, álnok, hazug, halálos” rosszindulat (4). Az ostobaságtól nem az iskolázottság, és nem is az „egyháziasság” ment meg. A Példabeszédek egész könyve, így ez a fejezet is, pontosan meghatározza az ostobaságot. Az ostobaság az istenfélelemből fakadó bölcsesség ellentéte (1,7). Az ostobaság: szűklátókörűség, az e-világ és az öröklét tekintetében egyaránt, amely – akármilyen zseniális tehetséggel rendelkezzen is – nem képes saját ügyén és az itteni világ terén túllátni. Ezzel azonban az itteni világot, szeretteit, kollégáit, embertársait nyomorítja meg.

Nézzük csak, mit mond az ostobaságról a mai igeszakasz! Az ostobát még „száz botütéssel” sem lehet jobb belátásra bírni; azaz az ostoba semmiféle emberi ráhatásra sem változik meg (10). Az ostoba életveszélyesebb a tomboló medvénél, ha megzavarodik. Ilyenkor jobb kikerülni, és megvárni, amíg megnyugszik (12). Az ostoba ember, pénzzel a kezében, maga a rettenet (16). Az ostoba ember álmodozik, a föld végén, távoli tájakon kalandozik, élvezni akarja az életet, a jelent szabadon, mindig mindenben többet és újabbat akar; de soha nem nyer megelégülést. Március 15-e gyakran hosszú hétvégére esik. Az ilyen, és hasonló hosszú szünnapokat úgy várják az emberek, mint a megváltást, mintha minden megoldódna ettől… Persze, minden marad a régiben. A föld végén kalandozunk, de maradunk a „földbe ragadva” (24). Az ostobaság bosszantó, elkeserítő, félelmetes, reménytelenséget szül, kétségbe ejt (25). Az ostobának hallgatni kellene, és az ostoba mindig a legharsányabb: „kétpofával”, minden fórumon, minden nyilvánosságot megragadva szerepel. Már eleve gyanús, ha valaki egy határon túl „nyilvánosságra” vágyik: ez paráznaság (28).

– Említettem már: Az ostobaságtól nem az iskolázottság, és nem is az „egyháziasság” ment meg. Élő hit kell, Krisztus, megtérés: ebből fakad az ostobaságot legyőző, üdvösséges bölcsesség. Mindenekelőtt tartsunk önvizsgálatot és könyörögjünk! Urunk, bocsájtsd meg hitetlenségeinkből, racionális és jóléti gőgünkből, dacos és perlekedő szegénységünkből, vagy gyenge hitünkből fakadó ostobaságainkat; amely miatt csak az orrunkig látunk! Urunk, bocsájtsd meg, amikor a Krisztus nevében is csak „bántani” tudjuk egymást.

Lukács 17,1–10

 

 

 

Március 17. KEDD

(23) „Könyörögve szól a szegény, de a gazdag keményen válaszol.” (Példabeszédek 18)

Sokkal többről van itt szó, mint csupán egy társadalmi kérdésről: a szegények kiszolgáltatottságáról, és a gazdagok embertelenségéről. Persze ez a probléma is ott feszül az igeversben. Mégis, annak a mindenkor tapasztalható élethelyzetnek a leírása ez: amikor az egyik valamiért nyomorult, ezért megalázott, és segítségért könyörgő; a másik pedig éppen akkor, ebben a viszonyulásban, „domináns helyzetben” van, és ezt „keménysége” által ki is nyilvánítja. Ilyen a beteg és egészséges ember viszonya, a beteg és orvosa kapcsolata. Ilyen: a munkavállaló és munkáltató; az „inas” és mester; a kevésbé talentumos és a tehetséges; a járatlan és járatos ember közötti mindenkori viszony. Persze az ilyesféle, ellenétes helyzeteket fokozni lehetne: elítélt és bíró, fogoly és fogvatartó, vesztes és győztes, idős és fiatal… Az emberi habitusok között is nagy a különbség erre nézve: valakinek eleve az alárendelt szerep jut, természeténél fogva; másoknak az irányító.

Vigyázzunk: ma még mi vagyunk „helyzetben”, holnap pedig már a másik! Érvényes a krisztusi aranyszabály: amit akarod, hogy veled tegyenek, te is azt tedd a másikkal; és amit nem akarod, hogy veled tegyenek, azt te se tedd a másikkal (Máté 7,12; Lukács 6,31). Számomra mindig megrendítő az éppen „könyörgő szegény”. Annyi ilyen könyörgő, riadt tekintetet láttam már életemben; és annyi elutasító, kemény választ hallottam már… Ebben a helyzetben mégis az az igazán megrendítő, hogy tapasztaltam már olyat is, amikor megszántam a könyörgő szegényt, aki utána úgy visszaélt könyörületemmel, hogy majdnem belepusztultam abba; miközben ő semmiféle könyörületet nem mutatott irántam.

A visszaélések ellenére sincs más út a krisztusi ember számára: csakis az irgalom és a könyörület. A világ számára is egyetlen esély a könyörület. Ennek ellenére, ahogy nő a hitetlenség, úgy rendezkedik be a világ az „állatvilág” módján: az erősebb győz, irgalom nincs; ha nem is bántjuk, de sorsára hagyjuk a másikat. Soha ne felejtsük el: Isten irgalmas szeretete tartott meg bennünket is, noha nem ezt érdemeltük volna! Isten hatalmi helyzete pedig eleve más hozzánk képest: Ő mégis könyörületesen bánt velünk (Zsoltárok 145,8). Azt azonban mondjuk ki, a mai igevers szövegkörnyezete, de az egész Biblia üzenete alapján, hogy először a feleséged, a házastársad, a szeretteid, a barátaid, a közeledben élők könyörületért kiáltó szemét vedd észre, segítségért kiáltó szavát halld meg! (22–24)

Lukács 17,11–19

 

 

Március 18. szerda

(6) „…az ajándékozónak mindenki barátja.” (Példabeszédek 19)

Ma is elevenen igazak ezek az üzenetek: minden kétsoros megérint, „telitalál”; és a megváltó Úr után kiált. Ezek a több évezredes üzenetek rámutatnak arra, hogy az ember minden korban ugyanolyan gyarló; változni csakis az Isten hatalma által képes!

Hát nem így van ma is mindaz, amiről itt olvasunk? (4; 6–7) Szeretnek az emberek, amíg van mit adnod; de nem szeretnek, ha már nem tudsz adni. Szeretnek, amíg „igent” mondasz nekik – bár minél többet adsz, annál inkább követelnek –; és meggyűlölnek az első „nem” után, bármennyit is adtál azelőtt nekik. Fordítsuk csak meg bátran az üzenetet: addig szeretem a másikat, amíg „hasznom” van belőle, és elfelejtem a „barátot”, ha már nem tud segíteni.

Istenfélelmes bölcsességből fakad az a nagy ajándék, amikor az ember ezeken az emberi gyarlóságokon átlát, erre számít, és mégsem fagy meg szívében a szeretet. Az ilyen ember a feltámadott Jézus Krisztussal „beszélgetve” jár az élete útján (Lukács 24,15–34). Ez a hitből fakadó bölcsesség mennyei, krisztusi összefüggésekben lát mindent: ezért ismeri önmagát, ismeri a másik embert, de mindenekelőtt ismeri az Isten megváltó szeretetét. Ebből az ismeretből nem kapkodás, hanem mindig megfontolt, józan, szeretettel teli életvezetés következik (2); amely minden tökéletlensége ellenére sem szól és cselekszik álnokul (1; 5; 9); nem zúgolódik (3); hanem az Úrra hagyatkozva merészeli szeretni önmagát is, hogy tudjon szeretni másokat (8).

Lukács 17,20–37

 

 

 Március 19. csütörtök

(29) „Az ifjaknak a dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz haj.” (Példabeszédek 20)

Az ifjak ékessége az „erő”. Nézem a tízéves unokaöcsémet, meg a nyolcéves kishúgát: gyerekek, szépek, egészségesek, értelmesek; egy másodpercre nem állnak le, minden fontos, érdekes, izgalmas; tele vannak erővel, élettel, bizalommal, várakozással, huncutsággal. Isten ajándéka ez az élettől duzzadó, hamisítatlan reménység, amely valamit megsejtet abból is, amit Isten készített nekünk… Persze, az ifjúkor erejének sok „nyomorúsága” is lehet. A körülöttünk felnövekvő gyerekeket a jóléti társadalom minden földi jóval elhalmozza. Igen, az ember ilyenkor még azt hiheti, hogy övé a világ, az élet, és minden csakis őérte van… Nagy ajándék az ifjúkor szépsége, testi-lelki ereje; de hatalmas kísértések és bukások forrása is lehet: az Úr nélkül (Zsoltárok 119,9). Ez nem csupán egy kötelező magyarázati fordulat részemről, hanem valóságos tapasztalat: százával tudnám sorolni a példákat…

Az időskor ékessége az „ősz haj”. Negyvennégy és negyvenhat esztendő a különbség köztem és az öcsém gyerekei között. Noha én is, mind a mai napig – kizárólag az Úr kegyelméből – még bírom a „gyűrődést”, mégis egy fél óra alatt lemerítenek ezek a virgonc gyerekek, ahogy körülöttem ténykednek. Ekkor döbbenek rá, hogy megöregedtem. Ez nem valami lírikus megállapítás, hanem tény, azzal a hitbéli felismeréssel, amit a mai igevers hangsúlyoz: ennek a kornak is adott az ékessége. Az ősz haj csak szimbóluma annak, ahogy a hit embere megérik az idő múlásával, és nemcsak beleőszül az életbe, hanem hittel őszül bele abba; vagyis úgy tud benne lenni abban, hogy már tud elengedni, tud nem mindenben benne lenni, tudja a dolgokat „kívülről” és az Úr optikájából is szemlélni.

Az ifjúkor és az időskor között a híd a múló idő. A gyerekkori emlékek egyre elevenebben mocorognak bennünk. Mondták az egykori öregek: – Hamar letelik az itt kiszabott idő. – Akkor nem értettem. Most már értem. A múló idő zúzódásai pedig (30) az Úr gondoskodó, megváltó kegyelme által (1Mózes 22,14) az üdvösséges haza felé terelnek bennünket, mint az Úr népének tagjait. Az Úr adott nekünk örök királyt, akinek szeretet és hűség támogatja trónját, akinek királysága igaz és örök (28).

Így a múló idő zúzódásai is csak Őhozzá vittek közelebb bennünket (30), miközben minden Őelőtte történt, ami velünk történt. Az Úr gondoskodó szeretete mentett meg bennünket bortól (1), királyi haragtól (2), gyalázatokba belekeverő perpatvartól (3), kedvetlen restségtől (4), saját gyarló szívünk zavaros és mély vizeitől (5), a megbízhatatlan emberektől (6), hamis súlyoktól (10), halálos rágalmaktól (19)… Felfűzhetjük a mai fejezet szinte minden igeversét, mint az isteni szeretet egy-egy gyöngyszemét, erre a „nyakékre”.

Lukács 18,1–8

 

 

Március 20. Péntek

(3) „Az igaz és törvényes cselekvést többre becsüli az Úr, mint az áldozatot.” (Példabeszédek 21)

Az Isten törvénye szerinti élet alapja a Tízparancsolat és a Nagyparancsolat. Erre épülhet fel minden törvényes rend is. Az igaz és törvényes cselekvés azt jelenti itt, hogy az „Isten félelmében”, az Úr törvényes rendjét mindenki tiszteli, annak engedve, ahhoz igazodva él. Minden embernek tisztességes és nyugodt, javakban is mértékletesen méltó élete lehetne, ha ezt komolyan vennénk. Persze, ez csak hitben élve valósulhat meg, és a hit hatalmához az is hozzátartozik, hogy a mindenki számára méltóságos élet nem jelent egyenlőséget; aki azonban az Úrban él, az hálát ad azért, amije neki van, és nem irigykedik.

Az Úr törvénye szerinti élet, annak cselekvése fontosabb, mint a „kultuszi áldozat”. Isten irgalmasságot, törvénye cselekvését akarja, és nem képmutató szívvel neki bemutatott istentiszteleti áldozatot, miközben körülöttünk tombol az igazságtalanság, a szegénység és mindenféle nyomorúság. A próféták, közöttük Ézsaiás is, számtalanszor hirdette ekként Isten üzenetét (Ézsaiás 1,10–17). Az istentiszteleti áldozatból csakis igazság, törvényesség, irgalmasság következhet: amely a másik ember számára – mindenekelőtt a körülöttünk élők számára – is biztosítja a tisztességes életet.

– Az Úr törvénye szerinti élet, annak cselekvése fontosabb, mint az „istentiszteleti áldozat”. Egy másik értelme is van ennek az igeversnek. A „gazdagok” látványos áldozata, azaz valakiken való segítése csak „kirakat”. Ha „ezek” hitben és isteni, igaz, törvényes rendben élnének, akkor eleve nem birtokolhatnák a világ összes javainak túlnyomó százalékát, elvéve azokat másoktól, így megfosztva őket a méltó élet lehetőségétől. A világi törvények lehetővé teszik a „törvényes” rablást is. Isten igazságos törvényről beszél. Nem jótékonykodhatok látványosan annak töredékéből, ami nem is az enyém, hanem csak „rám szállt”, vagy éppen „elvehettem” azt… Istené minden javunk! Ha Isten törvénye szerint élnénk, nem lenne szükség ilyenféle áldozatra. A hitben engedelmes élet tisztes jólétet biztosítana mindenkinek; nem valami mesés egyenlőséget; hanem tisztességes életet, amelyben Istent dicsőítjük.

Jóléti életünkben még a legszegényebb is jobban él, mint a világ nyomorúságos helyein. Hálát adunk ezért? Isten dicsőségére élünk? Istentiszteletünkből igazságos és törvényes élet fakad, vagy csak valamiféle „reklámolt” áldozat? Tökéletesen fogalmaz Isten Igéje: itt mindenki megmagyarázza és elhiszi, hogy neki van igaza. De az Úr mindent lát és tud! Itt mindenki igazolja magát, gazdag és szegény egyaránt, de egyiküknek sincs igaza (2). Az Úr tesz igazzá, az Úr szül újjá! Őnélküle minden marad a halálos régiben!

Lukács 18,9–17

 

Március 21. szombat

(3) „Ha az okos látja a veszedelmet, elrejtőzik, az együgyűek pedig belekeverednek, és megjárják.” (Példabeszédek 22,116)

Ez az elrejtőzés nem kivonulás a világból, de mindenképpen egy időre való elvonulás…

Inkább az elrejtettség fogalmát kell használnunk. Életünket hitben: folyamatos, „szent elrejtettségben” élhetjük meg.

Ez az elrejtettség kegyelmi állapot.

Az elrejtettség azt jelenti, hogy mielőtt „nekimennénk a problémának”, „elrejtőzünk”, elvonulunk.

Ez az elrejtőzés tehát nem önmagamban, hanem az Isten színe előtti elrejtőzés, Ővele való beszélgetés.

Ez az elrejtettség kiáltás az Úr előtt, az Úrért. – Miért csüggedsz el lelkem, bízzál Istenben! (Zsoltárok 42,6) – Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem! (Zsoltárok 50,15)

Tehát: „nem nekimenni a dolgoknak”, nem belekeveredni azokba, hanem először elrejtőzni, az Úr előtt!

Szent elrejtettség az Úrban: az áldott házasság és családi élet, a gyülekezet, bizonyos helyzetekben az egyedüllét is.

Nincs annál nagyobb gazdagság, mint amikor az ember Jézus Krisztusban megtapasztalja ezt az elrejtettséget: „…a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” (Kolossé 3,3)

Lukács 18,18–27