Az Ige mellett — 11. hét

2019 – Tizenegyedik hét (03.10-16.)

MÁrcius 10.

(14) „Ekkor megtalálták a törvényben…” (Nehémiás 8,13–18)

MEGRAGAD A KRISZTUS!

– 1. Ha tanulmányozzuk Isten szavát, Igéjét, törvényét, akkor egyszerre csak a Szentlélek által valamit megértünk, valami fontossá lesz abból. Itt is ez történt. Isten Igéje, szabadító üzenete megragad. Ezáltal maga Jézus Krisztus szeretete ragadja meg Isten népének, gyermekeinek szívét, életét (Filippi 3,12).

– 2. Nehémiás korában így olvasták és tanulmányozták a törvényt. Miközben a betűk mögött felragyogott számukra valami több. Felfedezték, hogy őseik ebben az időszakban lombsátrakat szoktak állítani.

– 3. A lombsátrak ünnepe nemcsak a pusztai vándorlásra emlékeztette Isten népét, hanem szabadító Urukra és a megváltás szükségességére. Ez az ünnep egy örömünnep volt. Miközben Isten Igéjére figyelve magasztalták az Urat, szabadító tetteiért, a sátrakban lakva rádöbbentek saját életük ideig való voltára is. Hiszen életünk vándor–lét, nem maradandó, hanem törékeny, mint egy sátor. Isten azonban az ígért, örök haza felé vezet bennünket, megváltó szeretetével. Ennek örülünk! Már eleve a beteljesülés örömével imádkozunk a szabadulásért.

János 11,45–52 32. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Józsué óta elfeledkeztek erről a rendelkezésről.

Most tehát a hetedik hónap (Tisri hónap) 15–22 között felállították a lombsátrakat, minden ház tetején és az udvarokon, miközben felolvastak a törvénykönyvből (3Mózes 23,37–43).

 

 

Március 11.

(2) „…vallást tettek vétkeikről…” (Nehémiás 9,1–15)

A LOMBSÁTOR ÜNNEPE UTÁN, egy nap szünetet tartottak, majd ismét összegyűltek, közös bűnbánatra.

– 1. Ekkor elkülönültek az idegenektől, mert az ember, élete legfontosabb, legszentebb pillanataiban magában, szeretteivel, legfeljebb igaz testvéreinek közösségében akar lenni (2). Ritkán adatik ez meg.

– 2. Isten népe a nap egyik részében Isten törvényét olvasta (1–3). Ahol Isten Igéje, mint törvény szólal meg: – ott az vagy ellenállást vált ki; – vagy megtérésre késztet, így belátva bűneinket, megszomorodunk azokon. Ez nemcsak az egyes vétkek, Isten és emberek ellen elkövetett bűnök listájának töredelmes szívű belátása, megbánása, hanem felkiáltás az ember-lét nyomorúságában: Megváltóért.

– 3. Itt is ezt teszik. A szabadítás utáni kiáltás azonban a Szabadító Isten magasztalásává lesz. Boldog, aki a bűn ezerféle nyomorúságában is tudja, hogy szabadító Ura van. Isten népe áldotta szabadító Urát; – mégpedig úgy, hogy megénekelték az Úr szabadító tetteit, népük életének történetében (4–15). Hiszen, aki egykor cselekedett; – ma is cselekszik; – mert végérvényesen cselekedett érettünk a megváltó Jézus Krisztusban.

János 11,53–57 192. dicséret

 

 

Március 11. – A teljes igemagyarázat

 

(2) „…vallást tettek vétkeikről…” (Nehémiás 9,1–15)

 

A LOMBSÁTOR ÜNNEPE UTÁN, egy nap szünetet tartottak, majd ismét összegyűltek, közös bűnbánatra.

 

– 1. Ekkor elkülönültek az idegenektől, mert az ember, élete legfontosabb, legszentebb pillanataiban magában, szeretteivel, legfeljebb igaz testvéreinek közösségében akar lenni (2).

Ritkán adatik ez meg.

Sőt, épp a legfontosabb, legintimebb pillanatokat kíséri kíváncsi és idegen szemek parádéja.

Például ez történik akkor, amikor egy szerettünk nem mellettünk, hanem idegeneknek kiszolgáltatva hal meg.

Az elkülönülés: megerősödés a „sajátomban”, hogy szeretni és hinni tudjak mindenhol, mindenkor.

 

– 2. Isten népe a nap egyik részében Isten törvényét olvasta, majd a nap másik részében bűnbánatot tartott, zsákruhában, port hintve a fejükre (1–3).

Ahol Isten Igéje, mint törvény szólal meg: – ott az vagy ellenállást vált ki; – vagy megtérésre késztet, így belátva bűneinket, megszomorodunk azokon.

Ez nemcsak az egyes vétkek, Isten és emberek ellen elkövetett bűnök listájának töredelmes szívű belátása, megbánása, hanem felkiáltás az ember-lét nyomorúságában: Megváltóért.

 

– 3. Itt is ezt teszik.

A szabadítás utáni kiáltás azonban a Szabadító Isten magasztalásává lesz.

Boldog, aki a bűn ezerféle nyomorúságában is tudja, hogy szabadító Ura van.

Isten népe áldotta szabadító Urát; – mégpedig úgy, hogy megénekelték az Úr szabadító tetteit, népük életének történetében (4–15).

Hiszen, aki egykor cselekedett; – ma is cselekszik; – mert végérvényesen cselekedett érettünk a megváltó Jézus Krisztusban.

 

János 11,53–57 192. dicséret

 

 

 

Március 12.

(20) „Jóságos lelkedet adtad, hogy értelmessé tegye őket.” (Nehémiás 9,16–37)

A NÉP BŰNBÁNATI IMÁDSÁGA egy nagy történelmi tabló (16–21).

– 1. A pusztai vándorlás során az engedetlen nép megtapasztalta Isten bűnbocsátó kegyelmét, hosszú türelmét és nagy szeretetét, amellyel nem hagyta el őket (17).

– 2. Ennek a bűnbocsátó irgalomnak mindig konkrét jelei vannak: A szabadító Isten táplálta, etette, itatta, vezette népét a pusztában (18–21), még a lábuk sem dagadt meg az út során (21).

– 3. Ez a bűnbocsátó irgalom nagy, benne a türelem hosszú. Isten népének tagjai a negyvenéves hosszú vándorlás során nem emlékeztek az Úr csodáira, visszavágyódtak a gazdag, „húsos”, luxus egyiptomi szolgaságba (16–18).

– 4. Ez a bűnbocsátó kegyelem szükséges! Hiszen ma is ilyenek vagyunk (20). Minden „értelem” itt kezdődik, amikor valaki belátja, hogy túl hosszú a negyven év pusztai vándorlás ahhoz, hogy saját erejével hitben, tisztán, méltósággal kibírja azt. De Isten Lelke megvilágosítja értelmünket, hogy meglássuk: a mi bűneink terhét is hordozza az Úr nagy irgalma és hosszú türelme, amelyet Ő megmutatott a Jézus Krisztusban.

János 12,1–11 227. dicséret

 

Március 12. – A teljes igemagyarázat

 

(20) „Jóságos lelkedet adtad, hogy értelmessé tegye őket.” (Nehémiás 9,16–37)

 

A NÉP BŰNBÁNATI IMÁDSÁGA egy nagy történelmi tabló.

Emeljük most ki ebből a pusztai vándorlásra vonatkozó részt, amely tükrözi az egész bűnbánati imádság üzenetét (16–21).

 

– 1. A pusztai vándorlás során az engedetlen nép megtapasztalta Isten bűnbocsátó kegyelmét, hosszú türelmét és nagy szeretetét, amellyel nem hagyta el őket (17).

 

– 2. Ennek a bűnbocsátó irgalomnak mindig konkrét jelei vannak: A szabadító Isten táplálta, etette, itatta, vezette népét a pusztában (18–21), még a lábuk sem dagadt meg az út során (21).

 

– 3. Ez a bűnbocsátó irgalom nagy, benne a türelem hosszú.

Isten népének tagjai a negyvenéves hosszú vándorlás során gőgösek, nyakasok voltak, nem hallgattak az Úr parancsaira, nem emlékeztek az Úr csodáira, visszavágyódtak a gazdag, „húsos”, luxus egyiptomi szolgaságba (16–17), és aranyból bálványistent készítettek maguknak, hogy abban bízzanak (18).

 

– 4. Ez a bűnbocsátó kegyelem szükséges!

Hiszen ma is ilyenek vagyunk.

Erre döbbenhetett rá Nehémiás népe is, amikor kapták Isten jóságos Lelkét.

Erre döbbenhetünk rá mi is, akik ma olvassuk ezeket a sorokat, ha Isten Lelke értelmessé tesz bennünket (20).

 

– 5. Minden „értelem” itt kezdődik, amikor valaki belátja, hogy túl hosszú a negyven év pusztai vándorlás ahhoz, hogy saját erejével hitben, tisztán, méltósággal kibírja azt.

De Isten Lelke megvilágosítja értelmünket, hogy meglássuk: a mi bűneink terhét is hordozza az Úr nagy irgalma és hosszú türelme, amelyet Ő megmutatott a Jézus Krisztusban.

 

János 12,1–11 227. dicséret

 

Március 13.

(40) „Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!” (Nehémiás 10)

MIT JELENT HINNI?

– 1. Hinni: Mindenekelőtt komolyan kell venni Isten Igéjét, amelynek akkor a „szíve” Isten törvénye volt. Hinni ma is csak így lehet: komolyan véve Isten Igéjét, amelynek „szíve” Jézus Krisztus megváltó evangéliuma. Isten Igéjére figyelve hinni azt jelenti, hogy valljuk, nem bennünk van a hit, nem mi találjuk ki annak tartalmát, hanem mindezeket kívülről, felülről, Istentől kapjuk. Nehémiás korában az egész nép, élükön a vezetőkkel, írásba foglalták hitük lényegét, Isten Igéjének és rendelkezéseinek komolyan vételét (1–28).

– 2. Hinni: Vannak olyan időszakok, amikor el kell különülni másoktól (29–31). Csak az tud hinni, hitének tartalmát, értékeit megőrizni, aki rendszeresen visszavonul a saját „falai” közé, hogy ott lenyugodjon; – a megváltó Isten színe előtt, megerősödjön hitében; – és szilárd hitének reménységével jöjjön ki újra onnan; – övéihez és mindenkihez.

– 3. Hinni: Meg kell becsülni Isten népének, istentiszteletének, életének külső kereteit. Ahogy itt, Isten népe megbecsülte az Isten házát és annak szolgáit (32–40). Az Úrnak van hatalma arra, hogy a külső kereteket élő, Krisztus–hittel töltse meg. De ezt Ő cselekedheti egyedül.

János 12,12–19 330. dicséret

 

Március 13. – A teljes igemagyarázat

 

(40) „Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!” (Nehémiás 10)

 

MIT JELENT HINNI?

 

– 1. Hinni: Mindenekelőtt komolyan kell venni Isten Igéjét, amelynek akkor a „szíve” Isten törvénye volt.

Hinni ma is csak így lehet, komolyan véve Isten Igéjét, amelynek szíve Jézus Krisztus megváltó evangéliuma.

Isten Igéjére figyelve hinni azt jelenti, hogy valljuk, nem bennünk van a hit, nem mi találjuk ki annak tartalmát, hanem mindezeket kívülről, felülről, Istentől kapjuk.

Nehémiás korában az egész nép, élükön annak vezetőivel, Nehémiással (2), és a többiekkel, a papokkal és a lévitákkal, valamint a főemberekkel együtt foglalták írásba hitük lényegét, Isten Igéjének, az élet rendelkezéseinek komolyan vételét.

Mindez azt is jelentette, hogy komolyan vették mindazt, amit Istentől az előző nemzedékek által kaptak (1–28).

 

– 2. Hinni: Vannak olyan időszakok, amikor el kell különülni másoktól (29–31).

Ez egy nehéz téma.

Csak az tud hinni, hitének tartalmát, értékeit megőrizni, aki rendszeresen visszavonul a saját „falai” közé, hogy ott lenyugodjon a megváltó Isten színe előtt, megerősödjön hitében, és szilárd hitének örömével és reménységével jöjjön ki újra onnan, övéihez és mindenkihez.

Aki nem tud elkülönülni, az elsorvad, az meghal, testben, lélekben, hitben.

Érteni fogjuk, miről van szó, ha mindennek hétköznapi vetületét világítom meg. Vannak olyan napszakok, időszakok, amikor nem jó másokkal találkozni, amikor csak a közvetlen szeretteim legyenek körülöttem; – mert eleve áldatlan lehet ilyenkor mindenféle találkozás: telefonos és személyes egyaránt; – bámuló szomszéd, csengető idegen, rászoruló testvér egyaránt sérülhet egy ilyen találkozásban, velem együtt; – mert nekem kell újra erősödni a hitben, hogy építően tudjak találkozni velük.

 

– 3. Hinni: Meg kell becsülni Isten népének, istentiszteletének, életének külső kereteit.

Ahogy itt, Isten népe, látható módon megtartja a törvényt, biztosítja a kultuszt, megbecsüli az Isten házát és annak szolgáit (32–40).

A személyes hiten túl, jelen lenni a látható egyházban, annak minden nyomorúsága ellenére is; – erről van itt szó.

Ezért ma hitvallás a „templombajárás”.

Az Úrnak van hatalma arra, hogy a külső kereteket élő, Krisztus–hittel töltse meg.

De ezt Ő cselekedheti egyedül.

 

János 12,12–19 330. dicséret

 

Március 14.

(1) „…a szent városban lakjék…” (Nehémiás 11)

ÉPÜLETEK, EMBEREK, ISTEN, KRISZTUS…

– 1. Mit ér az épület, legyen az akár templom, ha nincs benépesítve? Az ilyen épület a múlt emléke lehet csupán egy darabig. Hiszen a múltat is a mában élő emberek ápolják és őrzik. Eltűnik a múlt is, ha eltűnnek azok, akik a saját örökségüket ápolni készek.

– 2. A város falait újra meg kellett tölteni élettel. Mindig ez a kérdés: Lesz-e élet a falaink között. Építjük a falakat, de ez még kevés. Lesznek-e vezetőink (1), főembereink (3), papjaink (10–14), lévitáink (15–18) és embereink (19–36), akik önként jönnek (2), és hűséggel képviselik az ügyünket?

– 3. Az épület fontos, de önmagában elégtelen. Ember kell, élet kell! De mit ér az épület, az ember és az élet, az örök élet Ura nélkül? Tehát az élettel megtöltött fal is kevés, mert milyen az élet Isten nélkül, a megváltó Jézus Krisztus nélkül? Ászáf imádsággal és énekkel magasztalta az Urat, a Jeruzsálemben lakó léviták közül (17). Szép az imádság, szép az Istent dicsérő ének, a felhangzó Ige; – de utána az életünk mégsem szép… Megváltás kell! Jézus Krisztus kell, aki könyörül halandó, nyomorult életünkön.

János 12,20–26 357. dicséret

 

Március 14.– A teljes igemagyarázat

 

(1) „…a szent városban lakjék…” (Nehémiás 11)

 

ÉPÜLETEK, EMBEREK, ISTEN, KRISZTUS…

 

– 1. Mit ér az épület, legyen az akár templom, ha nincs benépesítve?

Az ilyen épület a múlt emléke lehet csupán egy darabig.

Hiszen a múltat is a mában élő emberek ápolják és őrzik.

Eltűnik a múlt is, ha eltűnnek azok, akik a saját örökségüket ápolni készek.

Jeruzsálem sokáig romos város volt, a babiloni pusztítás után, ahol veszélyes volt lakni.

Ha egy népnek elpusztították a jelképes városát, eltörölték magát a népet is.

Ezért kellett hazatérni Isten népének a fogságból, feladni a kényelmes, luxus fogságot, vállalni a nélkülözést, a kemény munkát, az ellenség gáncsoskodásait és a veszélyt, hogy a romos várost felépítsék.

A mai igeszakaszból az is kiderül, hogy ott adatik élet, ahol mindenkinek adott a saját területe is, a „maga birtokán” (20), amit tényleg a sajátjának érez, ahol biztonságban tudja magát, amit gondoz és alakít, amivel hozzájárul, mint megmunkált résszel, az egészhez.

De az igazán nagy feladat csak ezután következett…

 

– 2. A város falait újra meg kellett tölteni élettel.

Mindig ez a kérdés: Lesz-e élet a falaink között.

Építjük a falakat, de ez még kevés.

Lesznek-e vezetőink (1), főembereink (3), papjaink (10–14), lévitáink (15–18) és embereink (19–36), akik önként jönnek (2), és hűséggel képviselik az ügyünket?

A sorsvetés kényszere után is nélkülözhetetlen az odaszánt önkéntesség (1), amely valójában Isten elhívása által lehet áldott.

Lesznek–e olyan vezetőink és papjaink, akik képviselik és élik az Isten ügyét, a Jézus Krisztus ügyét, az Úr népének ügyét; – a legbonyolultabb helyzetekben is hitvalló bátorsággal, és mégis krisztusi módon?

 

– 3. Az épület fontos, de önmagában elégtelen.

Ember kell, élet kell!

De mit ér az épület, az ember és az élet, az örök élet Ura nélkül?

Tehát az élettel megtöltött fal is kevés, mert milyen az élet Isten nélkül, a megváltó Jézus Krisztus nélkül?

Ászáf imádsággal és énekkel magasztalta az Urat, a Jeruzsálemben lakó léviták közül (17).

Ajándék az imádság és az ének, ráhangol Isten szavára, az Úr közelségére.

Szép az imádság, szép az Istent dicsérő ének, a felhangzó Ige; – de utána az életünk mégsem szép; – mert abbahagyva a mennyei éneket; – már „beszólunk” egymásnak a szent hajlék kapujában.

Megváltás kell!

Jézus Krisztus kell, aki könyörül halandó, nyomorult életünkön, és irgalomra hangol minket is, egymás nyomorúságai iránt, de egyben kiemel ebből a nyomorúságból.

Csak az Úr megváltó szeretete képes erre.

 

János 12,20–26 357. dicséret

 

Március 15.

(8) „Ő volt a magasztaló éneklés vezetője…” (Nehémiás 12,1–26)

A fogságból hazatért papok és léviták nemcsak élettel, hanem ISTEN DICSÉRETÉVEL TÖLTÖTTÉK MEG A „FALAKAT”.

– 1. Isten magasztalása azt jelenti, hogy Őt Úrnak ismerjük el, és ezt megvalljuk. Istent, szabadító tetteiben ismerjük meg Úrként, de a magasztalás lényege éppen az, hogy szabadító tetteinek tapasztalata nélkül is Úrnak ismerjük el Őt (8); – a fogságban, a nyomorúságban is Úrnak valljuk Őt (Dániel 3,8).

– 2. Isten magasztalásának felelősei, nemcsak hivatalból, hanem elhívásból, hittel vezették az Úr magasztalását, hozzátartozóikkal együtt, egy közösségben. Isten magasztalása hivatalból és hitből hangzott fel általuk, ezért hiteles volt, és másokat is az Úr magasztalására indított.

– 3. Isten magasztalására nem az Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert miközben magasztaljuk az Urat, erősödünk abban a reményteli bizonyosságban, hogy életünk nem gazdátlan. Ez a megváltó bizonyosság másokat is reménységre hangol és az Úr magasztalására hív.

– 4. Áldott az a család, az a közösség, az a nép, amely együtt tudja magasztalni az Urat.

János 12,27–33 Himnusz

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Áldott az a család, az a közösség, az a nép, amely együtt tudja magasztalni az Urat.

Ez a magasztalás soha nem fellengzős, noha hitvalló, hanem a leborulás alázatából fakad, ezért soha nem lehet taszító, mások számára sem.

Ezt a magasztalást időnként el lehet hallgattatni, de soha nem lehet megszüntetni.

 

Március 16.

(27) „…örvendezzenek hálaadással…” (Nehémiás 12,27–47)

ISTEN HÍVŐ NÉPÉNEK ÉLETE ÖRVENDEZŐ ÉLET.

– 1. Örvendező hálaadással avatják fel Jeruzsálem várfalait. Ez a hálaadó istentisztelet látványos, két kórus indul el egymással szemben a várfalakon, akik különböző hangszerekkel dicsérik az Urat, majd a két hálaadó énekkar találkozik és együtt zengik Isten dicséretét (40). Fontos részlet, hogy a vezető emberek nem a sor elején, hanem a végén mennek. A vezető a munkában elől, az ünneplésben hátul áll (12; 38). Ez az ünneplés azonban nem a látványossága miatt kiemelkedő, hanem amiatt, hogy valóságos, Isten Lelke által munkált örvendezés ez. Nem rajongás, de áldott hálaadás az Istentől kapott javakért, csodákért.

– 2. Az örvendező hálaadást örvendező élet követi. Ez az öröm kísér bennünket a hétköznapokban, a családban, a gyülekezetben, a munkában, a legnehezebb napokban is. Ez az öröm hálaadással szolgálja az Úr ügyét, ékes rendben, hitvalló bizonyossággal és tizedet adó áldozattal (44–47).

– 3. Az örvendező élet annak az örök, üdvösséges örömnek az „előíze”, amit Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk az Isten.

János 12,34–36 368. dicséret

Steinbach József