Az Ige mellett — 10. hét

2019 – Tizedik hét (03.03-09.)

MÁrcius 3.

(1) „Jeruzsálem várfalainak a javítása előre haladt…” (Nehémiás 4,1-8)

FELEMÁS HELYZET AZ ÉPÍTKEZÉS.

– 1. Egyrészt örömteli munka ez, annak minden nehézsége ellenére, hiszen a külső építkezés mindig megmozgatja a „lelkeket” is.

– 2. Ugyanakkor mégis egyre inkább kiver a víz, ha meglátok egy építkezést. Hiszen az építkezés maga a káosz, rendetlenség, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az építkezés, a legnagyobb odafigyelés ellenére is ellentmondásos körülmények tengere.

– 3. Az építkezés legnagyobb nyomorúsága azonban mindig az, hogy a másik, nevezzük „a szomszédnak”, elirigyli a gyarapodást. Mindig feltámad ilyenkor Tóbíjjá és Szanballatt, meg a velük tartók, akik először gúnyolódnak, aztán zavart keltenek, majd támadnak és harcot indítanak ellenünk, le akarnak gyilkolni (5). Emögött az irigység áll (1–2). A háttérben drukkolók is valójában a bukásunkat lesik. Ez a folytonos harc, valamint a munka pénzt, idegrendszert, fizikai erőt felemésztő fáradtsága magát az építkezőt is halálosan elcsüggesztheti (4), és egymást is a munka feladására bíztatjuk (6). A reménytelenség is terjedhet, mint a ragály.

János 10,11–15 231. dicséret

 

MÁrcius 3. – A teljes igemagyarázat

 

(1) „Jeruzsálem várfalainak a javítása előre haladt…” (Nehémiás 4,1-8)

 

FELEMÁS HELYZET AZ ÉPÍTKEZÉS.

 

– 1. Egyrészt örömteli munka ez, annak minden nehézsége ellenére, hiszen a külső építkezés mindig megmozgatja a lelkeket is.

Nehéz eldönteni, hogy mi kell előbb, a „lelkek”, vagy az épület, hiszen az épület is hozhat „lelkeket”, de „lelkek” nélkül értelmetlen az épület.

Itt a lélek embert és életet, hitet egyaránt jelent.

 

– 2. Ugyanakkor mégis egyre inkább kiver a víz, ha meglátok egy építkezést.

Hiszen az építkezés maga a káosz, rendetlenség, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Az építkezés sokszor kapkodás, „barmolás”, a legnagyobb odafigyelés ellenére is ellentmondásos körülmények tengere, pótcselekvések sora jellemzi.

 

– 3. Az építkezés legnagyobb nyomorúsága azonban mindig az, hogy a másik, nevezzük „a szomszédnak”, elirigyli a gyarapodást.

Mindig feltámad ilyenkor Tóbíjjá és Szanballatt, meg a velük tartók, akik először gúnyolódnak, aztán zavart keltenek, majd támadnak és harcot indítanak ellenünk, le akarnak gyilkolni (5).

Két okból: – nekik lehet, de a másiknak ne legyen; – vagy mert, ha nekik nincs, a másiknak se legyen.

Mindegyik lelkület mögött az irigység áll, és az, hogy nem ők gyarapítanak, nem ők gyarapodnak, nem ők állnak a középpontban… (1–2).

A háttérben drukkolók is valójában a bukásunkat lesik.

Ez a folytonos harc, valamint a munka pénzt, idegrendszert, fizikai erőt felemésztő fáradtsága magát az építkezőt is halálosan elcsüggesztheti (4), és egymást is a munka feladására bíztatjuk (6).

A reménytelenség is terjedhet, mint a ragály.

 

– 4. Nehémiás azonban nem hagyja ezt: felrázza, hitében megerősíti és csatsorba állítja népét (8), hogy megvédjék azt, amit az Úr nekik adott, hitüket, városukat, kultúrájukat, szeretteiket, kincseiket.

Nem támadnak, csak védekeznek. De ebben az esetben igaz: hinni és tenni, imádkozni és dolgozni.

A sorrend persze nem mindegy.

Az elsőből következhet áldottan a másik.

És még valami!

Ezek az emberek itt nem csak a sajátjukat, hanem a közös ügyet, nem mellesleg az Isten ügyét, azaz Jeruzsálem városfalát védik.

Nem csak a saját ügyünkben járunk el. Kell a saját is, hogy áldottabb és hitelesebb lehessen a közösért, az Úrért végzett szolgálatunk.

Amit építünk, azt itt hagyjuk örökül.

 

János 10,11–15 231. dicséret

 

Március 4.

(14) „Istenünk harcol értünk!” (Nehémiás 4,9–17)

Nehémiás felrázta, HITÉBEN MEGERŐSÍTETTE, ÉS CSATASORBA ÁLLÍTOTTA népét (8–9).

– 1. Nehémiás vezetésével a nép fő szolgálata volt, hogy megvédjék azt, amit az Úr nekik adott: hitüket, városukat, kultúrájukat, szeretteiket, kincseiket. Mindenki becsülje meg azt, amit ő kapott az Úrtól. Aki a saját kincseit értékeli, csak az tud igazán tisztelni másokat is.

– 2. Nehémiás emberei nem támadnak, csak védekeznek: – éjjel őrködnek (16); – nappal pajzzsal a kezükben munkálkodnak, építik a várfalat (10–11); – mert még kényszerhelyzetben sem vihet mindent a gyilkos harc! – 2. Az Úr cselekszik népéért (9; 14). De ebben az esetben is igaz: hinni és tenni, imádkozni és dolgozni. A sorrend persze nem mindegy. Az elsőből következhet áldottan a másik.

– 3. És még valami! Ezek az emberek itt nem csak a sajátjukat, hanem a közös ügyet, nem mellesleg az Isten ügyét, azaz Jeruzsálem városfalát védik. Nem csak a saját ügyünkben járunk el. Kell a „saját” is, hogy áldottabb és hitelesebb lehessen a közösért, az Úrért végzett szolgálatunk. Amit építünk, azt itt hagyjuk örökül.

– Az Ige kürtje hívjon az Úrhoz, hitre, és abból fakadó cselekvésre (12–14).

János 10,16–21 260. dicséret

 

Március 5.

(13) „…kiráztam ruháim ráncait…” (Nehémiás 5,1–13)

SOK ITT A „RÁNC”!

– 1. Az Úr erejével sok külső harc elhordozható. De ha nincs rendben a saját életünk, ha bennünk is „harcok” dúlnak, ha a családunk romokban hever, ha a gyülekezetben, a testvérek közösségében képmutató ügyeskedések és nyílt csaták terhelnek bennünket (8–9); – akkor nincs esély. Azért sincs, mert Isten nem áldja meg így az életünket és a szolgálatainkat.

– 2. A korábban hazatért, gazdagabb és előkelőbb „hívők” uzsorás kölcsönt adtak a most hazatért testvéreiknek, zálogként földjeiket, lányaikat vették el tőlük, miközben azok éheztek, és teljesen kiszolgáltatottá lettek. Sajnos Nehémiás sem volt mentes ettől a bűntől (10).

– 3. Az elkeseredettek panasza (1–5) azonban bűnbánatra, azonnali cselekvésre késztette a vezetőt, és az érintett uzsorásokat (6–9). A határozat így hangzott: a sajátjaiktól nem vesznek kamatot, az eddigi kamatot is visszaadják nekik, zálogba elvett tulajdonaikkal együtt (11–12). Bizony, van még itt feladatunk nekünk, Isten népének is. Urunk, rázd ki életünket, vasald ki ráncainkat! Köszönjük, hogy néped életében minket megalázó szigorod is kegyelmed jele.

János 10,22–30 201. dicséret

 

Március 5. – A teljes igemagyarázat

 

(13) „…kiráztam ruháim ráncait…” (Nehémiás 5,1–13)

 

SOK ITT A „RÁNC”!

 

– 1. Az Úr erejével sok külső harc elhordozható.

De ha „legbelül” gyarlóbb a helyzet, mint az életveszélyes külső „pogány” küzdelemben (8–9), akkor bekövetkezhet az összeomlás.

Ha nincs rendben a saját életünk, ha bennünk is „harcok” dúlnak, ha a családunk romokban hever, ha a gyülekezetben, a testvérek közösségében képmutató ügyeskedések és nyílt csaták terhelnek bennünket; – akkor nincs esély.

Azért sincs, mert Isten nem áldja meg így az életünket és a szolgálatainkat.

 

– 2. A korábban hazatért, gazdagabb és előkelőbb „hívők” uzsorás kölcsönt adtak a most hazatért testvéreiknek, zálogként földjeiket, lányaikat vették el tőlük, miközben azok éheztek, és teljesen kiszolgáltatottá lettek.

Sajnos Nehémiás sem volt mentes ettől a bűntől (10).

 

– 3. Az elkeseredettek panasza (1–5) azonban bűnbánatra, azonnali cselekvésre késztette a vezetőt, és az érintett uzsorásokat (6–9).

A határozat így hangzott: a sajátjaiktól nem vesznek kamatot, az eddigi kamatot is visszaadják nekik, zálogba elvett tulajdonaikkal együtt (11–12).

 

– 4. Bizony, van még itt feladatunk nekünk, Isten népének is; – önvizsgálatot tartva az Úr előtt, hitelesebben tisztelve és szeretve egymást; – először egymást.

Bizony hitbeli, kegyességbeli, tanbeli harcaink mellett, „vagyoni, birtoklási, pénzügyi” és mindennapi csaták is terhelnek bennünket; – önző, irigy, pökhendi lelkülettel.

Nincs visszataszítóbb a hit és a gőg találkozásánál.

 

– 5. Urunk, rázd ki életünket, vasald ki ráncainkat!

Köszönjük, hogy néped életében minket megalázó szigorod is kegyelmed jele.

 

János 10,22–30 201. dicséret

 

 

 

Március 6.

(19) „…mindazt, amit ezért a népért tettem!” (Nehémiás 5,14–19)

HOGYAN ÉRTÉKELJÜK NEHÉMIÁS KÉRÉSÉT, amit az Úr előtt fogalmazott meg imádságában?

– 1.  Nehémiás azt kéri, hogy sok lemondását, az Úr ügyében, Isten népe számára hozott odaadó szolgálatát tartsa emlékezetében az Úr, az ő javára (19). Valóban, sok emberi áldozatot hozott Nehémiás (16–18).

– 2. Ez a kérés egyrészt nem éppen szimpatikus, hiszen mindenki a maga életét tartja túlterhelnek, fontosnak, értékesnek. Mindenki azt érzi, hogy ő hoz áldozatokat egészsége, családja, önmaga rovására.

– 3. Másrészt ez a kérés mégis lehet áldott akkor, ha elhívottan az Úr ügyében járunk (15). Aki a megváltó Úr ügyét képviseli ebben a világban, akármilyen gyarlón is, de ezért tényleg lemond, életének nagy darabját ennek szentelni, és valóban nemcsak a saját dicsőségéért „ügyeskedik” ebben, akkor a „jutalomra” irányuló imádsága nem elvetendő. Mi már tudjuk, hogy töredékes szolgálatunk lehetősége és jutalmunk is kegyelem, ami már eleve a miénk. Áldozatot hozhatunk az Úr ügyéért, mert az Úr már tökéletes áldozatot hozott érettünk. Az üdvösség már eleve a miénk, és közben saját ügyünk is áldást nyerhet. De ha végül is felemészt a szolgálat, akkor sem futottunk hiába.

János 10,31–42 335. dicséret

 

Március 6. – A teljes igemagyarázat

 

(19) „…mindazt, amit ezért a népért tettem!” (Nehémiás 5,14–19)

 

HOGYAN ÉRTÉKELJÜK NEHÉMIÁS KÉRÉSÉT, amit az Úr előtt fogalmazott meg imádságában?

 

– 1.  Nehémiás azt kéri, hogy sok lemondását, az Úr ügyében, Isten népe számára hozott odaadó szolgálatát tartsa emlékezetében az Úr, az ő javára (19).

Valóban, sok emberi áldozatot hozott Nehémiás: nem élt helytartói jogaival, nem szedett adókat, hanem segítette népét és a közéjük tartozó idegeneket, a kétkezi munkában is részt vett, javaiban nem gyarapodott (16–18).

 

– 2. Ez a kérés egyrészt nem éppen szimpatikus, hiszen mindenki a maga életét tartja túlterhelnek, fontosnak, értékesnek.

Mindenki azt érzi, hogy ő hoz áldozatokat egészsége, családja, önmaga rovására.

Még a dúsgazdagok is így látják saját munkájukat, miszerint ők megszenvednek vagyonukért, másoknak munkát biztosítanak, miközben sok mindent beáldoznak ezért.

És még akár őszinte és igaz is lehet ez az állítás, bizonyos összefüggésből nézve.

 

– 3. Másrészt ez a kérés mégis lehet áldott akkor, ha elhívottan az Úr ügyében járunk (15).

Aki a megváltó Úr ügyét képviseli ebben a világban, akármilyen gyarlón is, de ezért tényleg lemond, életének nagy darabját ennek szentelni, és valóban nemcsak a saját dicsőségéért „ügyeskedik” ebben, akkor a „jutalomra” irányuló imádsága nem elvetendő.

Mi már tudjuk, hogy töredékes szolgálatunk lehetősége és jutalmunk is kegyelem, ami már eleve a miénk.

Áldozatot hozhatunk az Úr ügyéért, mert az Úr már tökéletes áldozatot hozott érettünk.

Az üdvösség már eleve a miénk, és közben saját ügyünk is áldást nyerhet.

De ha végül is felemészt a szolgálat, akkor sem futottunk hiába.

 

János 10,31–42 335. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

Nehémiás király húsz éven át szolgált Júda helytartójaként Artaxerxész (Artahsatsztá) király uralkodásának idején, Kr. e. 444–432 között (14).

A perzsa helytartók adót szedhettek a felségterületükön, valamint kenyérben és borban megfizetett adót is kivethettek a népre.

Nehémiás nem tett ilyet (14–15), nem vetett ki adót (18), saját „mezőt” sem szerzett az őt megillető javakon kívül (16).

Nehémiás maga is részt vett a kétkezi közös munkában; – százötven júdait étkeztetett a saját asztalánál, nemcsak előkelőket, és nemcsak júdaiakat, hanem pogányokat is hívott; – miközben közétkeztetést is végzett saját költségére az építkezésen dolgozók számára, naponként egy ökröt, egy kövér juhot és szárnyasokat kínálva, tíz naponként bőséges mulatságokat szervezve (16–18).

Miért tehetett így Nehémiás?

Egy magyarázatot olvasunk itt: Nehémiás istenfélő volt (15).

Valóban, az istenfélő ember, az istenfélő vezető irgalmas honfitársaival, és az országában élő minden néppel.

Ugyanakkor az istenfélelem reméli, hogy a sok lemondásnak lesz jutalma, miszerint Isten majd az istenfélő javára fordítja a sok lemondást.

Ezt ma is reméljük; – annál is inkább, mert manapság nincs hálátlanabb műfaj, mint másokért élni.

Ma már nincs köszönet, tisztelet, öröm, hálaadás; – csak számonkérés, követelés és gyanakvás, arrogáns durvaságban és cinizmusban.

Nagy hit kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben lemondjon valamiről is másokért.

Ugyanis erre a tartós lemondásra rámegy az ember élete; – lehet akár saját „mezeje” is az ilyennek; – élvezni úgysem tudja majd, mert ronccsá lesz a „nagy projekt” végére.

Ezek tények.

A mai igeszakaszban jó olvasni, hogy az élő hit, Isten irgalmában, a Jézus Krisztusban kapaszkodva remélheti, hogy Isten értékeli erőfeszítéseit, amit itt senki nem értékelt.

Szintiszta önzetlen cselekvés ugyanis nincs ebben a világban.

Odaadásunknak valamiféle viszonzásra szüksége van, mert mi emberek vagyunk, akik csak tökéletlen áldozatra vagyunk képesek.

Isten ezt tudja.

Bizonyosságunk erőt ad tökéletlen szolgálatunkhoz.

Ugyanakkor a nagy szeretetszolgálat mellett még a legnagyobb szeretetszolgának is szüksége van arra, hogy visszavonuljon a teljesen sajátjába, ahol egy időre békén hagyják a nélkülözők véget nem érő „elvárásai”.

 

Március 7.

(16) „…Istenünk segítségével lehetett véghezvinni ezt a munkát…” (Nehémiás 6)

Sokat kell Budapestre utazni. Az ember csak néz maga elé a forgalomi dugóban. EGYSZER CSAK FELNÉZTEM a várakozás közben… Háromnaponta itt autózok el, és nem látom, milyen gyönyörűséges házak emelkednek fölém. Megdöbbentem, hogy noha tudtam, eddig nem vettem észre ezt a csodát. Más tudni valamit, és más részesülni abból.

– 1. Nézzünk fel az Úrra, a mi feltámadott Urunkra! (Zsidókhoz írt levél 12,1–3)

– 2. Nézzünk fel az Úrra, hiszen olyan ócska természetű világban élünk, ahol a bűn a legkomiszabb arcát mutatja felénk ebben az ellentmondásos jólétben. Noha a munkánk soha nem lehet tökéletes (1). Ám elkeserítő, hogy minden igyekezet ellenére, alig valami visszajelzés, csak folyamatos megjegyzések, „beszólások”, észrevételek, gyanakvások, aljas hárítások, szóbeszédek, zsarolások, provokátorok, „gyilkos merénylők” (2–9).

– 3. Nézzünk fel az Úrra, mert Ővele mégis felépül a várfal sokak bizonyságára (15–16), hiszen velünk az Isten (Máté 1,23), feltámadott az Úr (Lukács 24,34), aki bölcsességet ad, hogy ne legyünk bizalmatlanok, de átlássunk a trükkön (10–13), és soha ne féljünk (13), valamint merjük Istenre bízni mások tetteinek megítélését (14).

János 11,1–16 409. dicséret

 

Március 8.

(3) „…őrségeket kell fölállítani…” (Nehémiás 7)

ŐRSÉGBEN…

– 1. Most, az adatvédelem korában olvasunk a Jeruzsálembe először hazatértek jegyzékéről (5–6). Ez egy származás alapján összeállított lista volt. Isten népe számára ez a „származás” nem emberi feltételek, hanem az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme által igazolható; – vagyis nem pecsétes papírral, hanem a Szentlélek pecsétje által.

– 2. Azért, hogy érthető legyen az üzenet, tegyük hozzá: a Szentlélek hitet ajándékozó munkája mindig betagol Isten látható népének fegyelmezett, engedelmes közösségébe. A sokat emlegetett, kritizált, félreértett „templombajárás” ezért ma a hitvallás elsőszámú formája lett, túl minden személyes hiten és kegyességen (6–65).

– 3. Vannak olyan idők, amikor őriznünk kell az Isten népét, hitünket, örökségünket, városainkat (1–3). Légy jelen az Úr, soha nem tökéletes, de kegyelemben megtartott, látható egyházában. Drága kincsünk őrzése, megőrzése itt kezdődik. Légy rajta a látható listán. Aki a láthatón rajta van, az felvállalta a közösséget az Isten ügyével. Ez a mai bátor hitvallás pedig eleve a kegyelem jele, amely bizonnyal élő hitté érik…

János 11,17–32 402. dicséret

 

Március 8. – A teljes igemagyarázat

 

(3) „…őrségeket kell fölállítani…” (Nehémiás 7)

 

ŐRSÉGBEN…

 

– 1. Most, az adatvédelem korában olvasunk a Jeruzsálembe először hazatértek gondosan összeállított jegyzékéről; – azokról, akik Kr. e. 538-ban, Zerubbábellel tértek haza, közel ötvenezren (66).

Ezsdrás könyvében is olvasunk, az akkor hazatértekről (Ezsdrás 2), akik a második hullámmal, Kr. e. 458-ban vállalták az otthoni újrakezdést.

Ezekre az adatokra támaszkodva állította össze Nehémiás, aki Kr. e. 444-ben tért haza, a rá bízott, hazatért nép jegyzékét (5–6).

 

– 2. Ez egy származás alapján összeállított lista volt.

Hiszen, ha névsort állítunk össze, annak mindig vannak bizonyos szempontjai.

Lám, már arra a listára is rákerülhettek azok, akik a származásukat emberi felmenők alapján nem tudták igazolni (61–65).

Isten népe számára ez a „származás” nem emberi feltételek, hanem az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme által igazolható; – vagyis nem pecsétes papírral, hanem a Szentlélek pecsétje által.

 

– 3. Ez így teológiailag igaz, és szépen is hangzik…

De azért, hogy érthető legyen az üzenet, tegyük hozzá: a Szentlélek hitet ajándékozó munkája mindig betagol Isten látható népének fegyelmezett, engedelmes közösségébe.

A sokat emlegetett, kritizált, félreértett „templombajárás” ezért ma a hitvallás elsőszámú formája lett; – túl minden személyes hiten és kegyességen (6–65).

 

– 4. Vannak olyan idők, amikor őriznünk kell az Isten népét, hitünket, örökségünket, városainkat.

Vannak olyan idők, amikor őrséget kell felállítani, nem mások ellenében, hanem a ránk bízottakért (1–3).

Légy jelen az Úr, soha nem tökéletes, de kegyelemben megtartott, látható egyházában.

Drága kincsünk őrzése, megőrzése itt kezdődik.

Légy rajta a látható listán.

Aki a látható listán rajta van, az felvállalta a közösséget az Isten ügyével.

Ez a mai bátor hitvallás pedig eleve a kegyelem jele, amely bizonnyal élő hitté érik…

 

János 11,17–32 402. dicséret

 

Március 9.

(11) „Csillapodjatok…” (Nehémiás 8,1–12)

A MEGÚJULÁS A SZENTLÉLEK MŰVE. Ezért a megújulás kapcsán soha nem egy nehezen meghatározható, „lelki” megújulásról van szó, hanem „szentlelkes” megújulásról. Ennek pedig Isten látható népének közösségében megélt, látható jelei vannak.

– 1. Isten Igéjét olvasták fel azok előtt, akik egy emberként összegyűltek erre. Ki, mire mozdul, mire gyűlik össze. Akik Isten Igéjének közelébe gyűlnek össze, azok Isten megújult népének tagjai. Ne vonjuk kétségbe az Ige köré gyülekezettek hitét valamiféle homályos lelki, magunk kegyessége által gyártott feltététek okán (1).

– 2. Isten Igéje, ebben a bűnös világban törvény, amely világosan kimondja, hogy mit kell tenni, és mit nem szabad cselekedni, ezáltal világosan meghatározza a világ buja őserdejében a biztos, életre vezető ösvényt. De csak az képes ezt megérteni, aki kegyelem alatt van (2–4).

– 3. Isten Igéje lecsillapodást, erőt, örömöt ajándékoz nekünk (9–12), az örök élet előízét, magát Jézus Krisztust. Nincs megújulás, ha Őbenne nem csillapodunk le, és nem ezzel a nyugodt örömmel és erővel indulunk tovább (10–11). Jaj, elég volt az egyházat újítgató „lelkesekből”!

János 11,33–44 295. dicséret

 

Március 9. – A teljes igemagyarázat

 

(11) „Csillapodjatok…” (Nehémiás 8,1–12)

 

A MEGÚJULÁS A SZENTLÉLEK MŰVE.

Ezért a megújulás kapcsán soha nem egy nehezen meghatározható, „lelki” megújulásról van szó, hanem „szentlelkes” megújulásról.

Ennek pedig Isten látható népének közösségében megélt, látható jelei vannak.

 

– 1. Isten Igéjét olvasták fel azok előtt, akik egy emberként összegyűltek erre.

Ki, mire mozdul, mire gyűlik össze.

Akik Isten Igéjének közelébe gyűlnek össze, azok Isten megújult népének tagjai.

Ne vonjuk kétségbe az Ige köré gyülekezettek hitét valamiféle homályos lelki, magunk kegyessége által gyártott feltététek okán (1).

 

– 2. Isten Igéje, ebben a bűnös világban törvény, amely világosan kimondja, hogy mit kell tenni, és mit nem szabad cselekedni, ezáltal világosan meghatározza a világ buja őserdejében a biztos, életre vezető ösvényt.

A törvényben nincs mellébeszélés.

De csak az képes ezt megérteni, aki kegyelem alatt van (2–4).

 

– 3. Isten Igéjének magyarázatát hallgatta Isten népe, tisztelettel, arra áment mondva; – az akkor előírt liturgikus mozdulatokkal, leborulással és felemelt kezekkel is kifejezve ezt a tiszteletet és engedelmességet.

A „külsőségek” változhatnak, de akkor is kellenek, hogy kifejezzék a lényeget: leborulunk Isten előtt, engedelmesen az Ő utat mutató, üdvözítő szavára figyelünk ebben a kaotikus világban (5–8).

 

– 4. Isten Igéje lecsillapodást, erőt, örömöt ajándékoz nekünk (9–12), az örök élet előízét, magát Jézus Krisztust.

Nincs megújulás, ha Őbenne nem csillapodunk le, és nem ezzel a nyugodt örömmel és erővel indulunk tovább (10–11).

Jaj, elég volt az egyházat újítgató „lelkesekből”!

 

János 11,33–44 295. dicséret

Steinbach József