Az Ige mellett – 10. hét

2020 – Tizedik hét (03.01-07.)

Március 1. vasárnap

(17) „…ne oszd meg másokkal!” (Példabeszédek 5)

A férfi és a nő találkozása egyetlen és örök. Isten eredeti gondolata ez. Az embert erre nézve teremtette férfivá és nővé, ezért áldotta meg őket, és efelett mondta ki azt, hogy ez jó: ez csakis így jó.

Ahogy az ember nem tudja „lecserélni” a szüleit, nem teheti ezt a házastársával sem. Megérint az egykori kérdés: ha sok „házastársam” volt, akkor melyiké leszek „odaát” valójában? (Máté 22,23–30) A kötekedő, kísértő lelkület soha nem helyénvaló, amivel a szadduceusok mindezt megfogalmazták Jézus előtt. Jézus válasza azonban megfontolandó: a mennyei világban már nem nősülünk és férjhez sem mennek. De ezzel Jézus nem mondja azt, hogy az az egyetlen valaki, akit itt „házastársként” nekünk ajándékozott, az nem lesz számunkra kiemelten fontos „odaát”. Igen, pont itt kezdődnek a problémák: örökölhetik-e a paráznák az Isten országát? (20–23) Egy haldokló férj azt kérte feleségétől: – Tarts ki mellettem az özvegységed idején is, mert az Úr kegyelmében, „odaát” is veled akarok lenni! – Egyedül a miénk az, akit az Úr nekünk rendelt! (17) Nem oszthatjuk meg mással. Szent kizárólagosság ez!

Ugyanakkor ne legyünk képmutatók: életünknek legkísérthetőbb területe éppen ez. Manapság minden tekintetben bombázza a gonosz az isteni rend alapját: a házasságot, a családot, a férfi és nő áldott kapcsolatát. Az „idegen nő” ajkáról valóban színméz csepeghet: a más asszonya sokszor tűnhet kívánatosabbnak; főleg, ha mosolya azt jelzi, hogy lenne esélyünk nála… Ilyenkor, emberi fékekkel már nincs megállás (3). De ettől kezdve a lejtőn sincs megállás, mert azt a nyomorúságot, ami ezután kezdődik, soha nem írták le pontosabban, mint a mai igeszakaszban! (4–6; 8–11) Keressük csak ki, olvassuk el!

Ennek ihletésében vegyük észre nekünk rendelt feleségünk szépségét, és igyunk vizet a magunk kútjából (15–19). Vegyük komolyan erre vonatkozóan a féltő intést! (1–2; 7; 11–14).

Lukács 11,14–32 Énekszám még nem ismert

 

 

 

MÁrcius 2. hétfő

(1) „…ha kezességet vállaltál…” (Példabeszédek 6)

– Feleségem áldott, szorgos keze mindig megnyugtat. Ez a kéz figyelmeztet arra, hogy az Úr kezében vagyunk, Jézus Krisztusban vagyunk, aki kezességet vállalt értünk. Ő a mi kezesünk (1–5). Az Ő kezébe tesszük le életünket, mindenünket, hiszen Őtőle kaptunk mindent (Lukács 23,46; Zsoltárok 36,1). Mi az Ő kezében vagyunk (Ézsaiás 49,16), és Ő nem enged alázuhanni, elveszni bennünket. Sőt, a mindennapok útvesztőiben is megtarthat! Legyünk tehát egymáshoz is „kezesebbek”! Boldog ember az, aki Szerettei kezét úgy foghatja meg, mintha az Úr kezébe, kegyelmébe kapaszkodna.

– Lisszabonban a házakat, a tereket gyönyörű mozaikokkal burkolták, szinte mindenütt. Főleg törékeny, csempés mozaikok ezek, vagy kockakövekből hangyaszorgalommal, gondosan kirakottak (6–11). Pazar ez a mozaikrengeteg, de mindenhol töredezett, hiányos, vagy annyira fénylik, hogy attól nem „tökéletes”. Szép, de nem tökéletes.

– Ilyen az emberi élet is. Sőt, az emberi élet nemcsak töredezett, hanem gonosz is, amit utál az Úr (12–19). Az emberi élet parázna (20–35). Döbbenetes látleletét adja ennek a mai bibliai fejezet.

Kiegészítésre; sőt, teljes újjászületésre, megváltásra van szükségünk: Isten kezére, kegyelmére szorulunk!

– Ebben a kegyelemben vagyunk! Ugye, lehetünk egymáshoz is „kezesebbek”, irgalmasabbak?

Lukács 11,33–54 Énekszám még nem ismert

 

 

 

Március 3. KEDD

(27) „…a halál kamráiba visz le.” (Példabeszédek 7)

– Próbáljuk ki: minden nap leírni a napi Igéből egy verset, egy üzenetet, egy sort; ezt a cetlit pedig a zsebünkbe tenni; a nap folyamán többször elővenni, mondogatni, megtanulni, imádkozni! Közben a megtartó Jézus Krisztus fogja a kezünket, hogy el ne vesszünk az élet sűrűjében…

Isten törvényének tanítását az ujjakon lévő figyelmeztető szíjakon kellett viselniük Isten népe tagjainak (5Mózes 6,8). Bizonyos esetekben a szív fölött, a nyakban is hordtak ilyen emlékeztetőt (Jeremiás 31,33). Szükség van az állandó, folytonos mennyei segítségre, figyelmeztetésre, mert a kísértés is állandó (1–4).

Itt a kísértést a férje távollétét kihasználó asszony jelenti. Elég csak „kinézni az ablakon” (6), és máris találkozunk az „odakint” tobzódó kísértésekkel, ez esetben egy unatkozó vagy elégedetlen asszony tekintetével és mosolyával. Itt az asszony a kezdeményező, akinek nem tudott ellent állni a fiatalember (6–21), és olyanná lett, mint a kelepcébe siető madár, vagy a vágóhídra hajtott bika (22–23).

– Ez az egyik nagy kísértés, de sok másik van még. Mindegyik legyőzhet. A minket körülvevő „élvezeti kultúra” tele van kísértéssel: élvezzük a szerelmet, a hatalmat, az életet; ennek mindent rendeljünk alá (18). Az élvezetek mindig „kultikusak”, mint ahogy itt is békeáldozathoz kapcsolódik a paráznaság, a konkrét házasságtörés (14); vagyis beszélgetünk, nagy és szép dolgokról, és közben rejtetten gyakran csak az élvezetről és a hozzá szükséges pénzeszsákról van szó (20). Igen nyersen leírja ezt a mai igeszakasz, nem kertel. Rámutat arra, amiben vagyunk. Hát nézzük meg, miről szól manapság is minden a valóságban és az alkotásokban: élvezet, szerelem, pénz, hatalom… Persze, nemes „áldozat”, „kultúra” mögé emeljük mindezeket, álcaként. Nem az „élvezettel”, nem a „jó” dologgal van önmagában baj, hanem azzal, hogy Isten nélkül, és a másik megnyomorítása árán akarunk és tudunk csak „élvezni”… Ez a nagy baj!!!

– Isten szavait, féltő szeretettel kimondott parancsait megőrizni, megtartani: az életet jelenti (1–4); míg az ellenkezője a halál kamráiba vezet (27). Érzékletes a kép: a halál nem megsemmisülés, hanem „kamra-lét”, megkötözött lét, kárt vallott élet. Ezt a „kamra-létet” már ebben a világban éljük, ha nem adatik meg nekünk az a mennyei bölcsesség, amely Isten szavát, annak parancsait komolyan veszi, megőrzi, mennyei erővel megtartja (27). Isten jelenléte, szava, megtartó parancsai nélkül a szegénység kunyhójánál is „szűkösebb” ez a kamra-lét; amely a dúsgazdagságot is ugyanúgy szűk kamrává nyomorítja.

Ki lehetne jönni a szűk és sötét kamrából, az élet teljességére! (János 10,10) Jézus Krisztus feltámadott. Ő megnyitotta a halál kamráit. Ő felragyogtatta előttünk Isten szavát, szívünkbe írta az Úr parancsait, mint az örök élet boldog rendjét. Ő kihozta népét a halál kamráiból! Ő fogja a kezünket! Ő tart meg bennünket! Őrá figyelünk! (Zsidókhoz írt levél 12,2)

Lukács 12,1–12 Énekszám még nem ismert

 

 

Március 4. szerda

(31) „…gyönyörködtem az emberekben.” (Példabeszédek 8)

Az élet kivételezett, nagy ajándékai azok a pillanatok – ebben a rohanó világban különösen –, amikor önfeledten megállunk, és gyönyörködünk valamiben. Ezekben a pillanatokban az örökkévaló, mennyei jelent éljük át. Életem kiemelkedő emlékei azok, amikor átéltem ezeket a pillanatokat: amikor megláttam a leendő feleségemet; amikor lesétálok a Balaton-partra; amikor felhangzik egy Bach kantáta, vagy egy Mozart zongoraverseny; amikor Csehov egy darabja újra és újra megtalál; amikor L. Afremov festményeire tekintek… és főként amikor Isten Igéjét tanulmányozhatom, hirdethetem!

Az Úr bölcsességét itt megszemélyesíti a szentíró. Az Úr bölcsessége már a világ teremtése előtt vele volt. Az Úr bölcsessége ott volt a teremtéskor, hiszen Isten bölcsességgel vetette meg a föld alapját, és értelemmel erősítette meg az eget. Az egyházatyák Jézus Krisztusra tekintve magyarázták ezeket az igeverseket. Isten Őáltala teremtett mindent (Róma 11,36).

– Isten bölcsessége, Jézus Krisztusban, az örök élet tágas terére vitt ki bennünket, mert gyönyörködik bennünk (2Sámuel 22,20; Zsoltárok 18,20). Az Úr ezzel a bölcsességgel, azaz Jézus Krisztus tisztaságán át tekint az emberre, és gyönyörködik az emberben. Ez az isteni gyönyörködés, az Úr Lelke által újjászül bennünket; hogy valóban legyen mit gyönyörködni bennünk, így egyre szebb, tisztább, szentebb, gyönyörűségesebb legyen az életünk.

Akiben gyönyörködnek, akit szépnek tartanak, az egyszerre csak kivirul, és valóban széppé lesz. Akit azonban észre sem vesznek, az egyre inkább belecsúnyul a mellőzöttségbe. Az Úr gyönyörködik az emberben. A Példabeszédek könyve itt egészen pontosan úgy fogalmaz: az Úr bölcsessége gyönyörködik az emberben.

*

Kegyelmi állapotban van az az ember, akiben gyönyörködik az Úr.

Az ilyen ember gyönyörűvé lesz, megújul, Isten kegyelme által.

Az ilyen ember gyönyörködik az Úrban, és az Ő Igéjében.

Az ilyen ember másokban is tud gyönyörködni; – még akkor is, ha alig lehet felfedezni, hogy mi gyönyörűség lehetne az illetőben. Pont ez a krisztusi gyönyörködés lényege! Hát mi gyönyörűség volt bennünk, önmagunkban, és mégis gyönyörködött bennünk az Úr!

Az ilyen ember meg tud állni, és „csak úgy” tud gyönyörködni: mert annyi szép van még mindig ebben a bűntől hemzsegő világban. Minden ilyen gyönyörűség az Isten Lelkének általános munkája. Vegyük ezeket észre, adjunk ezekért hálát!

Lukács 12,13–32 Énekszám még nem ismert

 

 

 Március 5. csütörtök

(10) „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme…” (Példabeszédek 9)

MILYEN A HITBŐL FAKADÓ BÖLCSESSÉG? (10)

– 1. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség tele van életörömmel. Ez az életöröm az Isten ajándéka. Ennek az életörömnek része, hogy van saját életterünk, vannak Istentől kapott javaink – áldott munkánk gyümölcsei: házunk, asztalunk, ennivalónk –, amelyeknek egy részét megoszthatjuk másokkal, miközben a másik rész csak a miénk. Életöröm nincs saját tulajdon nélkül, amelyet az Istentől kaptunk ugyan, de ebben a világban mégiscsak a miénk. Életöröm nincs áldott javak nélkül, asztalközösség nélkül, igazi családi, testvéri és baráti találkozások nélkül. Az életöröm része a hívogatás, a találkozás, a beszélgetés, az egymás kincseiben való gazdagodás: együgyű életünk tágítása. Ugyanakkor az életöröm része a teljes visszavonulás lehetősége is: egyedül lenni egy időre, amikor senki nem beszéli tele a fejünket, amikor a magunk „együgyű kincseiben” gyönyörködhetünk! Urunk, adj életörömöt! (1–6)

– 2. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal. Emlékezz a halálra! Ha az életöröm nem számol a halállal, akkor ez az öröm csupán duhajkodás. A halál ténye teszi életörömünket hitelessé, mint akik a halálon túli élet reménységével örülnek ebben az életben, és nem a halál elől menekülve. Az életöröm tartalma, az örök élet Urába vetett hit, amely értelmet ad a földi életnek, legitimitást az itteni örömnek, hogy ne csak sokasodjanak földi életünk évei, hanem gyarapodjanak is azok. Nem az éveink száma, hanem azok mennyei tartalma a lényeg. A hosszú élet önmagában nem áldás. Az élt „hosszan”, aki a mennyei világ gazdagságából gyarapodva élhetett (10–12).

– 3. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal, és földi életének éveit soha nem vesztegeti balgaságokra. Ez a bölcsesség nem kínlódik olyan emberekkel, akiket semmiféle emberi technika nem változtathat meg. Ezekért imádkozik; ahol tudja, segíti őket; de nem veszteget rájuk érdemi időt. Vannak olyan emberek, akikkel életveszély kapcsolatba kerülni. A bölcs ember ezt is észreveszi. Nem inti meg a csúfolódót, csak azért, hogy önmagának halálos ellenséget szerezzen, miközben tudja, hogy az ilyenféle embert csakis az Isten újjászülő hatalma gyógyíthatja meg. Sok olyan balgaság van, ami később halálos kísértéssé lehet. Ezektől is óvakodik a hitben járó bölcs ember. Sok balgaság, rögeszme, pletyka, hergelés, konfliktus mögött feszülnek halálos árnyak. Egyszer ötven fölött fakadt ki előttem valaki – Erre az idióta hiábavalóságra nekem már nincs időm! – Valóban, az Úrtól kapott időnkkel így is el kell számolnunk: minek adtunk hangsúlyt a szűkre szabott keretben, és minek nem (7–9; 13–18).

*

Az életöröm, a halálra való emlékezés és a balgaság összefüggései kapcsán néhány szilánk…

Sokan haltak meg mostanában körülöttem. Engem megviselt…

Külön tanulmány, ahogy ilyenkor viselkedünk. A viccelődés már a temetésen jelen van. Aztán megjegyzések is hallhatók: milyen volt valójában az, aki már elment. Az élet él, és élni akar: vagyis egy pillanat alatt belerázódunk a továbbiakba… – Halál ellen nincs apelláta! – mondta nekem valaki „részvétlen részvéttel”, amikor egy nálánál húsz évvel fiatalabb, közvetlen munkatársunk halálhírét vettük. – Ő meghalt, de én még „két pofával” élhetek… Persze az élet megy tovább, ez a normális. De ez az arcátlan hozzáállás mégis elkeserítő. Ez az „élettenyészet-lelkület” gyalázatosan zsigeri, hitetlen…

A gyász szomorúsággal jár. Szerettünk hiánya fáj, akit még reménységgel is feladat elengedni; – persze, el kell engedni, hitben kell elengedni; de ez nem megy azonnal. Ezért nekem mindig gyanús, amikor valaki a saját, közvetlen családtagjának haláláról – az örök élet áldott reménységére hivatkozva – ragyogó arccal számol be.

Látom azt a pillanatot, amikortól kezdve a beteget „sorsára” bízzák… A „körítést” – ami ilyenkor minden terület felől elhangzik – kívülről tudom, „átlátszó”.

Áldott legyen minden önzetlen imádkozó, segítő szeretet: átsegíteni a másikat innen… Áldott legyen minden irgalmas kéz: fizetett és nem fizetett „diakónia” egyaránt.

Lukács 12,33–40 Énekszám még nem ismert

 

 

Március 6. Péntek

(30) „Az igaz soha meg nem inog, de a bűnösök nem maradnak meg a földön.” (Példabeszédek 10)

– Károli Gáspár fordítása így hangzik: „Az igaz soha meg nem mozdul; de az istentelenek nem lakják a földet.” Az egyik ismerősöm „lecserélte” a feleségét; de a felesége korábban már megcsalta őt. Ismerem mindkettőt, nyughatatlanok, a szemük sem áll jól: egy talicskát nem bíznék rájuk. Ez nem valami gőgös ítélet, hanem tény, amit sok háttértény igazol. Ma már nem hír a házasságtörés, más egyéb sem. Valaki a harmadik feleségénél tart, az ügyeletes ágyasokat nem is számolva. Ma ez a norma. Egy művészetszerető barátommal beszélgettem. Elmondta, hogy ma már nem az alkotás a lényeg, hanem az, hogy ezek közül éppen „kit csinálnak” meg. Márpedig nincs olyan neves művész, aki – az isteni normákon belül mozogva – befuthatna.

Az ellentétpár végigvonul a fejezeten és magán a Példabeszédek könyvén is: az istenfélő és az istentelen közötti különbség. Ez a szemléletmód mindenre az élő, egyetlen Istenhez való viszonyulásban tekint. Valóban: mindent meghatároz, hogy hitben járunk-e, vagy sem. Más vallásokat most hagyjunk ki. Mozogjunk csak bátran a keresztyén talajon! Nem is értem, miért kell nekünk mindig „másfelé kalandozni”. Ez a kalandozás már önmagában besorolhat bennünket a két tábor egyikébe. Igenis, a földi viszonylatok minden ellentmondása ellenére is – miszerint itt soha nincsenek tiszta képletek – látszik, hogy ki hova tartozik. A világ egyszerű szemlélete ez? Nem! Inkább annak lényegi szemléletéről van szó.

Az istenfélő mozdíthatatlan, nem inog. Az istenfélő is meginoghat. Az az Isten nem inog, aki az istenfélőt hordozta. Az istenfélő szilárdsága nem önmagában van, hanem kőszikla Istenében és megváltó Urában, aki feltámadott a halálból. Őrá tekintve állhatunk szilárdan; tudva, hogy életünk nem hiábavaló (1Korinthus 15,58). Az istenfélő mozdíthatatlansága nem valami hajthatatlan, embertelen ügybuzgóság, amely mindenkit és mindent kész lenne beáldozni az ügyért, amit képvisel. Rettenetes és félelmetes minden ilyen mozdíthatatlanság. Az istenfélő mozdíthatatlansága krisztusi; mozdul a másikért, de soha nem mozdul a sajátjai ellen. Az istenfélő soha nem lehet a „rábízott kincsek” árulója. Ez a mozdíthatatlanság teljes ráhagyatkozás az Úr kegyelmére, és ebből fakadó szeretet és hűség (3,3).

Az istentelennek nincs maradása, nincs nyugta, nincs biztos lakozása. Az istentelennek mindig új, más és több kell. Ez a változtatni akarás, nem valami tényleges jobbra való törekvésből fakad, mint az istenfélőknél, hanem magából az istentelenségből: vagyis abból, hogy megunta a régit, legyen az feleség, barát, munka, lakás, gyülekezet, lelkész, egyház. Az istentelen eleve parázna. Sajnos a látható egyházban is sok ilyen istentelen van.

Lukács 12,41–59 Énekszám még nem ismert

 

Március 7. szombat

(7) „Ha meghal a bűnös ember, odalesz a reménysége…” (Példabeszédek 11,1-16)

Szíven ütött ez a szó: odalesz! Ez azt jelenti: összetörik, tönkremegy, elvész, eltűnik… Sóhajtva fakad fel belőlünk olykor: – Hova tűnik reménység, fiatalság, élet? Igazából már nem része a kultúránknak, hogy erre rákérdezzünk, mert a „fiatalos, vidám és erős életszeretet” hivatalosan előírt kurzusa, a pillanatnyi jelen élvezetének megélése mindent visz. Ennek a „narratívának” része, hogy „reménységünk” csak a pillanatra, csak erre a földi életre irányul; még a hit emberei is valójában csak erre tekintenek… Ez a kultúra az egészségesek, az erősek, a sikeresek „tahó kultúrája”, ahol a gyengékkel és a betegekkel csak az egészségesek önmagukat reklámozó szeretete felől foglalkoznak, vagyis a nyomorúság is a „vitalitás” eszközévé lesz. Erre utal igeversünk párhuzamos, második sora, amikor az erősekhez fűzött várakozásról beszél.

Pedig, ha csak ebben az életben reménykedünk, és még Jézus Krisztusban is csak erre az életre nézve reménykedünk, akkor mindenkinél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Korinthus 15,19). Ez a reménység egy beszűkült reménység, nem valódi reménység, mert ez a reménység cserben hagy bennünket, odalesz, mint ahogy az erősekhez fűzött várakozásaink is. Odalett és odalesz… Lehet itt kertelni: a kudarcosat, az erőtlent, a beteget mindig leírták ebben a világban. Ma is irgalmatlanok vagyunk ebben. Aztán jön a halál… Utána meg az ítélet (Zsidókhoz írt levél 9,27). Ezekről végképp nem akarunk hallani. Pedig bűnös gondolkodás ez, mint ahogy az életünk is bűnnel és sok vétekkel terhelt.

– Csehov drámái szelíd finomsággal szólnak az elmúlásról. A „Cseresznyéskert” című darabja az egyik leheletfinom, megérintő példája ennek. Csehov – szent érzékenységgel és intelligenciával – legalább szembenézett az ember állapotával, a tényekkel; amelyekkel mi már nem merünk farkasszemet nézni. Csehov azonban az elviselhetetlen reménytelenség édeskés húrjait pengette. Istenünk azonban örök reménységgel ajándékozott meg bennünket. Csak a krisztusi örök életbe vetett hit a reménység, a többi önáltatás!

Lukács 13,1-21 Énekszám még nem ismert