Az Ige mellett – 08. hét

2020 – nyolcadik hét (02.16-22.)

Február 16. vasárnap

(1) „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen…” (Ézsaiás 59)

Fél éven át nem szívódott fel egy gennyes góc a fogínyemben; csak fájt és fájt. Olyan érzés volt olykor ez a gyulladás, mintha elevenen vésnének a fejemben valamit… Lüktetett, zakatolt, kínzott! Közben persze igyekeztem tenni a dolgomat, mosolyogva prédikálva… Aztán a legközelebbi ellenőrzésen, amikor nem is számítottam rá, a fogorvos barátom azt mondta: cselekedni kell, mert a gyulladás halad az arcüreg felé. Már adta is a két injekciót, széthasította a gyulladás feletti fogat, szétfeszítette, kihúzta azt; az ínyt felvágva kikaparta a gennyesedést, majd összevarrta a sebet. Fel sem fogtam, mi történik hirtelen, de tudtam, értem van, és azt is tudtam, nagyon jó kezekben vagyok.

– Ez a fogorvos barátom kiváló szakember, alapos, és folyamatosan dolgozik. Milyen gyarló vagyok! Eszembe sem jut a „fogorvos”, amíg nem fáj a fogam. Pedig Ő folyamatosan munkálkodik (János 5,17). Az Úr keze folyamatosan munkál, hordoz, gyógyít… Az Úr keze nem rövidült meg (1).

Mi szakítottuk ki magunkat az ölelő, védő, óvó, isteni kezek közül (1–2). Mi felejtettük el az Urat. Bűneink elválasztottak minket Istentől. Újabb bűnkatalógust olvasunk, hosszú verseken keresztül. Nem értem, miért nem érti a ma embere a bűn fogalmát. Olvassuk el ezeket a bibliai verseket! Ezek tények. Nem lehet ennél pontosabban szólni az elgennyesedett emberi életről: haszontalanságokban bízunk, hiábavalóságokat és hazugságokat szólunk, nyomorúságot foganunk és bajt szülünk (4), gondolataink ártók, lábaink gonosz cél után futnak, pusztulás és romlás jár nyomunkban (7). Ez így egyszerre lesújtónak és túlzásnak hat; de amikor szorult a helyzet, azonnal kiderül: így reagál minden ember (3–8).

– Pál apostol Ézsaiást idézi, az ember bűnös állapota kapcsán, mielőtt a megváltás csodájáról szólna (Róma 3,10–18). Az emberi élet elgennyesedett. Olyan ez, mint egy gennyes fog, ami az egész szervezet egészségét veszélyezteti. Kell az áldott kéz, aki szakszerű szeretettel, fájdalmat csillapítva kihúzza a gennyes fogat, kikaparja a gócot, összevarja a sebet, hogy gyógyuljon a szervezetünk, az életünk. Eszünkbe sem jut addig a fogorvos, amíg nagyon nem fáj a fogunk. Pedig a fogorvos keze folyamatosan dolgozik, gyógyít, az nem rövidült meg. Örök szeretet ez! (21) Micsoda bizonyosság!

Lukács 7,18–35 Énekszám még nem ismert

 

 

 

Február 17. hétfő

(4) „Emeld föl tekintetedet…” (Ézsaiás 60)

– Ezekben a fejezetekben az ézsaiási prófétai körhöz tartozó „Harmadik Ézsaiás” biztatja a fogságból hazatért népet. Nagy szükség volt erre a biztatásra, mert az első hazatérők megijedtek a romok láttán (61,4), megrettentek a templom és a város újjáépítési feladatának nagyságától, miközben pénztelenség, szegénység és ellenség szorongatott mindenütt.

A hit csodája az, hogy a láthatón túl látja az isteni lehetőségeket; nem a maga lehetőségeit, hanem az Isten erejét, hatalmát; megsegítő és megváltó irgalmát (1–4). Hitre hív ez a prófécia, valamint hitünket erősíti. Még sötétség van a világban, de mi emeljük fel tekintetünket, mert fölöttünk ott ragyog az Úr dicsősége, amely meglátszik rajtunk. Ez tényként, kijelentésként olvasható itt. A hit embere ezt a tényt, Isten szavának sziklaszilárdságát ragadja meg akkor is, amikor testi szemei csak sötétséget látnak!

A hit csodája: Isten megváltó szeretetének egyetemessége (5–14). A népek nem azért járulnak Isten népéhez, minden kincseikkel, hogy Isten népe ettől gőgös és önelégült legyen. Ez nem Isten népének érdeme, hanem az egyetlen Isten cselekvése, aki minden népnek Ura. Ez nem üdvegyetemességet jelent. Az üdvegyetemesség témája soha nem lehet az ember témája, azt Isten magának tartotta fenn! (János 21,22) A népek közeledése annak megvalósulása, hogy egyszer majd minden térd meghajol az Úr Jézus Krisztus előtt (Filippi 2,10–11).

A hit csodája: teljességre tekint (15–22). Isten népe mindig arra a kiteljesedett, maradéktalan, megváltott valóságra tekint, amit Isten megígért, amely Jézus Krisztusban eljött és az Ő visszajövetelével hiánytalanul megvalósul: igazság, békesség, bőség, öröm (17–18), örök élet az Úr világosságában (19–20). Végleg letelnek a minden tekintetben gyászos napok (20). Erre várunk! Hamarosan meglesz (22; Jelenések 22,20).

Egy teljesen felújított épületben szomorúan vettem észre a hatalmas repedéseket az egyik felújított szoba falán. – Csak mozog az épület, majd beáll. – nyugtatgatott a szakember. Mozog, repedezik itt minden! Urunk, könyörülj, adj hitet a mindenütt repedező, gyászos jelenben! Emeld fel tekintetünket!

Lukács 7,36–50 Énekszám még nem ismert

 

 

 

Február 18. KEDD

(2) „Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját…” (Ézsaiás 61)

Az Úr kegyelmének esztendeje az örömünnep évére utal (3Mózes 25,8–55). Minden ötvenedik esztendőben elengedték az adósságokat, felszabadították a rabszolgákat, visszaadták az elszegényedés miatt kényszerből eladott javakat. Ennek jeleként megfújták a kos szarvából készített kürtöt: szabadulást hirdettek Isten népének körében, az Úr kegyelmének esztendejét. Mekkora fellélegzés lehetett ez az „elengedés”! Annak közeledte reménységgel töltötte el a nyomorultakat.

Jézus Krisztus egyértelműen magára alkalmazta ezt az ézsaiási próféciát, mint ami az Ő eljövetelével teljesedett be (Lukács 4,17–21). Jézus Krisztus azért jött, hogy örömhírt hirdessen, gyógyítson és megszabadítson: „elengedjen”. Az Isten Lelke erre felkente, felhatalmazta Őt, mint Isten Fiát (1). Jézus Krisztusban kegyelem alatt vagyunk. Ez annyit jelent, hogy akkor is megszabadultunk, ha ebben a világban már nem gyógyulunk meg, és emberi örömök itt már alig érhetnek bennünket. Őbenne akkor is megszabadultunk, ha itt már soha nem adhatják vissza nekünk azt, amit elvettek tőlünk. Az Úr „elengedett”! Ezért Jézus Krisztusban mi is „elengedhettük” azt, amihez itt görcsösen ragaszkodtunk; és sokkal többet kaptunk helyette: örök életet.

A názáreti zsinagógában a mi Urunk a tagmondat közepén megállt az ézsaiási prófécia olvasásában, összegöngyölítette a tekercset, és úgy fűzte hozzá a magyarázatot. A tudós hallgatók meg is rótták azért, hogy csak Isten kegyelméről szólt, és Isten bosszúállásáról nem. Éppen ez a krisztusi, üdvözítő szándék tette világossá, hogy akik ezen megbotránkoznak, azok még mindig Isten jogos haragja alatt állnak (Lukács 4,22–30). Aki kegyelmet nyert: az örömhírt hirdet, irgalmasan cselekszik, és reménységgel tekint szét…

Lukács 8,1–15 Énekszám még nem ismert

 

Február 19. szerda

(11) „…Jön már Szabadítód, vele jön szerzeménye…” (Ézsaiás 62)

– Nemrégiben megkeresett valaki, és vég nélkül panaszkodott, miközben annyi emberi-kapcsolati problémát zúdított rám, hogy majdnem belefulladtam. Minden napra jut, akár több ilyen megkeseredett, hol kétségbeesett, hol dühös és méltatlankodó, netán fenyegetően provokatív panasz. Nem részletezem. Megrendítő! Belegondoltam: ez az élet. Mások is ebben vannak, tudom. De tényleg ez az élet? Ennek így kell lenni; közöttünk is? Így az élet pusztaság, ahogy azt Ézsaiás is látja (4).

– Mondjuk ki azt is, amit a próféta ebben a fejezetben is hangsúlyoz: erre a helyzetre nincs emberi megoldás! Csak az Úr újjászülő kegyelme teheti újra életessé a pusztaságot, Ő építheti újjá a romokat (4–5). Ha az Úr újjászül, ha Ő új nevet ad nekünk, ahogy a csaló Jákóbot is győztes Izráellé formálta az Isten (1Mózes 32,29), akkor van esélyünk életre jutni, a mostani halálos vegetálásból. Ha az Úr kézbe vesz bennünket, ha Ő tulajdonaivá tesz minket, mint az ifjú a hajadont, akkor lesz itt új élet. Pont ezzel a képpel szemlélteti itt a lényegi üzenetet Ézsaiás próféta (5); majd ki is mondja: Jön már Szabadítónk, Megváltónk (11–12). Jézus Krisztus eljött, Ővele jött üdvösséges „szerzeménye”, amely által földi életünk elhagyatott pusztaságát (12) az örök élet örömével és békességével ajándékozza meg. Olyanná tesz bennünket, szent néppé, akikben gyönyörködni lehet, és akik tudnak gyönyörködni egymásban is, a mindennapokban is, az örök ellenségeskedés és elégedetlenség helyett (4).

– A szabadító Jézus Krisztusban újjászületve lehetünk Isten ügyének, és egymásnak, a mieinknek felelős őrállói és hiteles szószólói (1–2; 6–9). Így lehetünk Isten megváltó szeretetének hírnökei a föld széléig. Senkit nem szolgálunk ki (8); mert nem ez a krisztusi szeretet. De mindenkinek szolgálunk az Isten megváltó szeretetével! A mi kincseinket, Istentől kapott javainkat, helyünket, kultúránkat megbecsüljük! Nem hallgathatunk, nem nyughatunk, ha hűtlenséget tapasztalunk! (1) Urunk, bocsáss meg! Urunk, könyörülj! Urunk, szülj újjá bennünket!

Lukács 8,16–25 Énekszám még nem ismert

 

 

 Február 20. csütörtök

(1) „…van erőm a szabadításhoz!” (Ézsaiás 63,1–14)

Isten mégiscsak kiszabadítja hűtlen népét, mert az Ő népe (8). Isten önmaga dicsőségéért cselekszik népéért, hiszen Isten dicsőségét nem káromolhatják a világban, még saját népének engedetlensége miatt sem.

Gyönyörű a fokozás Isten értünk való cselekvésének ajándékaiban (7): Ő kiszabadít egy konkrét bajból (8). De az Isten ennél sokkal többet tesz népéért: megváltja őket (9). Ézsaiás folyamatosan hangsúlyozza a megváltás isteni ajándékát; valamint a szabadulás és a megváltás közötti különbséget. Az egyik egy adott, szorult helyzetből vezet ki, mint például az Egyiptomból való megmenekedés (11–13); a másik pedig örök és hiánytalan megoldás Isten népe számára. Isten a kettő ajándékának együttesében hordozza népét (9). Ennek valósága Jézus Krisztus. Isten maga áll helyt népéért, nem egy angyal, vagy követ (9).

Isten szabadító és megváltó cselekvésének másik oldala az Ő jogos ítélete, haragja (1–6). Ahol kiteljesedik az Isten országa, ott megítél az Úr minden bűnt. Így áll helyre az isteni rend, amely számonkér és eltöröl minden istentelen és másokat megnyomorító vétket. Ez csakis az Ő illetékessége, senki másé. Csak a kegyelem oltalmában lesz menekvés. Az ítéletben mindenkinek magának kell számot adni Istennek életéről; valamint arról, amit a másik ellen elkövetett (Róma 14,12). Egyikünk sem állhat meg itt, az Isten kegyelme nélkül. Akik Isten népét bántották, azok bizonyosan nem állhatnak meg, megtérés nélkül az Úr előtt.

– Gyönyörű, őszinte, bizonyosságra vágyó „miért” kérdésekből fakadó könyörgéssel zárul a szakasz (63,15–19). – Miért engeded, Uram, hogy letérjünk utadról? – Miért engeded, hogy ellenségeid tapossanak minket? – Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál! (63,19) – Bizony, Ő szétszakította az eget, és leszállt!

Lukács 8,26–39 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 21. Péntek

(7) „Uram, atyánk vagy Te mégis!” (Ézsaiás 63,15–64,11)

Az istenfélelem azt jelenti, hogy Isten dicsőséges jelenlétében joggal tölt el bennünket a félelem. Aki nem hisz, az nem fél Istentől, így a maga bűneit és nyomorúságát sem látja (1–2). Egyszer majd mindenki előtt világossá lesz: kicsoda az Úr, és milyenné lett az ember (3); de ez a felismerés akkor már nem a hit, hanem a letagadhatatlan valóság felismerése lesz (Filippi 2,10–11). Isten dicsőséges jelenlététől meginognak még a hegyek is.

Aki féli az Istent, az látja, milyen nagy az ő bűne és nyomorúsága: „régóta” olyanok vagyunk, mint a szennyes ruha; bűneink elsodornak bennünket; életünk elhervad; istentelenségünkben vétkeink és nyomorúságaink uralkodnak rajtunk (5–6).

Aki féli az Istent, az szabadulásra vágyik (4), és csakis az egyetlen Istenhez fordulva várja a megváltást (3). Ez a felismerés az egyetlen lehetőség, amellyel elkezdhetünk járni az Úr útján, és amely minden „igazságunk” forrása (4). Ez a felismerés kegyelmi állapot.

Aki féli az Istent, az a legnyomorultabb helyzetben is bizonyossággal, de emberi őszinteséggel fordul az Úrhoz. A hit nem tesz „embertelenné”. Ez a bizonyosság megvallja, hogy minden méltatlanságunk ellenére, „mégis” (!) az Isten a mi Atyánk, aki soha nem hagyja el gyermekeit (7–8). Ez a bizonyosság ugyanakkor elpanaszolhatja az Úrnak minden fájdalmát, panaszát: saját bűnei miatt pusztává lett kincseit, örökségét, életét (9); valamint azt az emberi kérdését-kérését, hogy meddig gyötri még az Úr – ha jogosan is – népét, és ezt az egész embervilágot; hiszen annyi itt a kín! (9–11) – Urunk, ne haragudj már ennyire! (8)

– Joggal haragszik az Úr; ugyanakkor még türtőzteti magát (11). Ez a kegyelmi idő. Mi pedig kegyelmi állapotban vagyunk, mert istenfélelemben, „emberséges bizonyosságban” élhetjük meg ezt az időszakot. Ott kezdődik az ember, ahol elkezd fájni az, hogy romba dőlt minden drága kincsünk (10), és miattunk dőlt romba (5). Ott kezdődik a hit, ahol „mégis” felragyog az Úr megtartó kegyelméhez való odafordulás csodája (7). A kettő együtt valóban kegyelmi állapot.

Lukács 8,40–56 Énekszám még nem ismert

 

Február 22. szombat

(6) „Föl van ez írva nálam.” (Ézsaiás 65,1–7)

Isten megmondta népnek, mi a kedves Őelőtte, ami ugyanakkor népe javát is szolgálja. Isten népének bűne leginkább azért kiált az égbe, mert Isten kijelentése, megismert törvénye ellenére bűnöznek. Ő fölírta nekünk a tudnivalókat, és mi mégis engedetlenkedünk. Az idegen szokások, kultuszok gyakorlásának bűne elsősorban nem abban van, mert azok „mások”, hanem azért, mert Isten világosan megparancsolta, hogy ezeket ne tegyük! (3–5)

Az idegen szokások gyakorlása azonban csak a „felszínt” képezi. A mögöttük lévő lelkület az igazi nagy baj, amely hűtlenné lesz a szabadító Istenhez. Az idegen szokások gyakorlása abban az értelemben is „csak” a baj felszíne, hogy ennél még nagyobb veszedelem az, hogy képesek vagyunk meggyűlölni és megsemmisíteni azt, aki valamiben is „más” hozzánk képest. Nem a „másság tiszteletének” fontosságát hangsúlyozzuk itt! Nem! Hanem a gyűlölet és a gyilkos indulat nyomorúságát emeljük ki. Isten általános kijelentése ugyanis tudtul adta nekünk azt is, hogy semmilyen okból nem bánthatjuk a másikat. A másik fájdalma, félelme, sírása, kiáltása Isten általános kijelentése erre nézve. Ha miattad bánkódik, sír, szenved, kiált a másik ember, akkor „idegen”, istentelen módon élünk. Jézus Krisztus ezt szentlelkes szavakban kijelentette nekünk (Máté 5,44).

Minden engedetlenség fel van írva Istennél! Rettenjünk meg ezen! Isten megfizet! Ő nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. Lehetetlen, hogy az a sok gyalázat, amit itt „műveltünk”, az csak úgy egy legyintéssel el legyen intézve, vagy eltűnjön a semmibe! (6–7) Bizony, mindnyájan kaptunk kijelentést, Isten akaratát, jelenlétét illetően. Mindnyájan kereshettük, követhettük volna Őt; ám engedetlenül nem ezt tettük. Isten népének azonban kiemelt bűne, hogy a konkrét kijelentés ellenére is hűtlenkedett (1–2).

– Mégis! Ez a „mégis” a kegyelem. Az Isten kegyelmének azonban mindig látható, áldott jelei vannak! Az soha nem következmények nélküli. Isten megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy mégis keresi, kegyelmével körülveszi, megőrzi népét. Ő keresi népét, megtalálja őket, így megszabadítva, újjászülve azokat (2). Ő eltörli a jogosan felírt bűnöket. Ő elvégzi, hogy népe is kereshesse Urát, és végre megtisztuljon. Tudunk-e kockázatot vállalni, áldozatokat is hozni azért, hogy a világban is felvállaljuk az Isten kijelentett akaratát?

Lukács 9,1–17 Énekszám még nem ismert