Az Ige mellett – 07. hét

2019 – Hetedik hét (02.10-16.)

Február 10.

(2) „Örökségünk bitorlókra szállt……” (Jeremiás siralmai 5)

A MIÉNK

– 1. Nincs rettenetesebb emberi érzés, mint amikor valakitől elveszik azt, ami az övé. Hiszen a kenyerünk, a földünk, a vizünk, a házunk, a legszemélyesebb dolgaink; – nem is beszélve a szeretteinkről, a feleségünkről, a gyermekeinkről, a szüleinkről; – ezek mind az életünk olyan elemei, amelyek nélkül nem tudunk élni, sem testileg, sem lelkileg, de hitben sem. Nincs rettenetesebb, mint amikor más veszi el azt, ami az enyém volt. Aki elvesz, az „idegen” (2), még ha a szomszéd is az illető (1–15).

– 2. Jeremiás kiönti szívének fájdalmát. De töredelmes szívvel, nem pedig perlekedve panaszkodik. Jeremiás bűnbánó szívvel sír: Elvetted „kincseinket”, mert nem becsültük meg azt; – vétkeztünk (16–17). Gyermekeink és unokáink jövőjét is tönkretettük (7).

– 3. Adj Uram mindenkinek kenyeret, földet, vizet, házat, feleséget; – de ne a miénket add oda! A próféta egyetlen reménysége az Úr, aki a trónján ül örökké, aki örök szeretettel választotta ki az embert, és magához ölelte azt. Ez most itt több, mint imádság, ez hitvallás, bizonyosság, Jézus Krisztusba vetett hit 19–22).

János 6,60–65 1. zsoltár

 

Február 11.

(1) „…arra indította az Úr…” (Ezsdrás 1)

KI INDÍT MEG?

– 1. Döntő kérdés, hogy egy feldolgozhatatlan ingeráradattól mérgezett világban: – ki és mi indít el, és merre indít el; – ki és mi indít meg, azaz milyen ügy vitorlájába fogják be az életemet, mire használnak?  (1)

– 2. Ezért napi imádságunk legyen, hogy az Úr indítson el, és Ő indítson meg minket. Az Úr indítson, Igéje és Lelke által. Az események Uraként pedig Ő tartson meg bennünket minden lépésünkben az Ő útján (5–11). Mert mi gyarló módon, egy pillanat alatt „félrelépünk”, akár saját vágyainkat belemagyarázva az Ő szavába.

– 3. Milyen jó tudni, hogy az Úr Lelke az egész világban munkál. Isten Lelke még más, nagy világbirodalmak vezetőit is felindíthatja a jóra. Ne becsüljük le, de ne is értékeljük túl Círus, perzsa király döntését, aki ügyes politikusként, hatalmas országában, minden vallást be akart fogni a saját vitorlájába. Ezért engedte haza a zsidókat (Kr. e. 538). Ne várjunk a politikától többet annál, mint ami a természetéből kitelik. De igenis könyörögjünk azért, hogy az Úr Lelke indítsa a vezetők döntéseit, mert akkor az Úr dicsősége ragyog fel, és az Ő akarata valósul meg (1–4).

János 6,66–71 294. dicséret

 

Február 12.

(1) „…ezek tértek haza…” (Ezsdrás 2)

Istennek kedves az, ha népe leírja életének történeteit, számbaveszi dolgait. Isten népe ezzel, Ura elé állva, átgondolni kényszerül mindent, ami vele történt, és elszámolni kényszerül mindennel, amit eddig kapott. Bármiféle írás, jegyzetelés megállít, átgondolásra, „rendeződésre” késztet. Régen a naplóírás többek között ezt a célt is szolgálta, ha nem is tudatosan.

A szentíró azonban tudatosan lép Ura elé, amikor pontosan felsorolja a hazatértek névsorát, akik a második hullámmal, Kr. e. 458–456 között Ezsdrással és Jésúa főpappal együtt érkeztek haza: szám szerint összesen 49 897 fő. A hazatérteken belül külön felsorolva olvashatjuk a vezetőket, aztán a férfiakat a felmenőik városai szerint csoportosítva, majd a papok és léviták listáját.

Többről van itt szó, mint az esemény és a hazatértek megörökítéséről! Ez a lista hitvallás arról, hogy mi az Isten népéhez tartozunk, név szerint, felvállaltan, mint akik megtapasztalhattuk és elfogadhattuk az Úr szabadító irgalmát.

János 7,1–13 366. dicséret

 

Február 13.

(2) „…felépítsék Izráel Istenének oltárát…” (Ezsdrás 3,1–7)

Isten népe EGY AKARATTAL cselekedett, amikor visszatértek országukba (1).

– 1. Elsőként az istentisztelet helyreállítását kezdték meg a mózesi törvény előírása szerint. Egy közösség nem létezhet anélkül, hogy ne tekintene túl önmagán és ezen a világon, valami felsőbb kapaszkodó után.

– 2. Fontos, hogy a vallás csak másodlagosan „identitásképző” tényező. Elsődlegesen mindig kapaszkodó, annak megvallása, hogy ebben a rideg világban valóságos, isteni, szabadító, megváltó segítségre szorulunk, mert önmagunkban a legzseniálisabb helyzetünkben is, a lényegi dolgokat illetően tehetetlenek vagyunk. Ennek megvallása pedig nem egy általunk teremtett isten, hanem az élő Isten után kiált. Ha a vallás elsődlegesen önazonosságképző tényezővé válik, akkor ott öncélú, gyarló, egymásnak feszülő folyamatok indulnak el (6–7).

– 3. Az égőáldozati oltár felállítása, az előírt áldozatok bemutatása, a hetedik hónap három nagy ünnepének megtartása is mind az Istennel való kiengesztelődés, ennek nyomán az egymással és önmagunkkal való „rendeződés” nélkülözhetetlenségét hirdetik. Ezek valósága Jézus Krisztusban adatik (1–5).

János 7,14–24 432. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az Úr törvényének megtartása tette őket Isten népévé. Ez adott nekik tartást, újbóli meggyökerezést szabadító Istenük szeretetében és életrendjében (1).

Itt még az ember cselekszik a megbékülésért, a megtisztulásért, újból és újból.

Jézus Krisztusban azonban Isten tökéletesen és véglegesen megváltott minket.

Mi mindent ennek bizonyosságból kiindulva teszünk, a hitéletben és a mindennapokban egyaránt (1–5).

 

 

Február 14.

(11) „Az egész nép pedig nagy örömujjongásba tört ki…” (Ezsdrás 3,8–13)

ISTEN NÉPÉRŐL.

– 1. Az Isten népe vezetett nép. Isten népének szabadsága a vezetettségében van. Ahol a halál felé vezetnek, az kegyetlen, megváltás után kiáltó rabság, noha a „nagy szabadság” kezd ilyenné válni. Isten népét elhívott vezetők vezették, egy fejedelem és egy főpap, egy világi és egy lelki vezető, akik egy emberként, az Úrra figyelve irányították Isten népét. Ahol az Úrra figyelnek, ott ennek nyomán élet támad, épülés. Az épülés nemcsak építkezés, az önmagában pótcselekvés. Az épülés: hit, remény, szeretet és áldott szolgálat kapkodás és embertelen gürcölés nélkül (8–9).

– 2. Az Isten népe „templomos” nép. Első feladatuk a templom alapkövének elhelyezése, a templom újraépítése. A templom szent hely, egy darab menny ebben a világban, hirdetve azt, hogy Istenünk az örök élet tágasságába helyezte ezt a földi életet, így ez a földi élet is lehetne szebb… Az ószövetségi engesztelő áldozatok ezt a nagy ajándékot előlegezték meg (10).

– 3. Az Isten népe örvendező nép. Ez az örvendezés mindig Isten dicséretéből fakad, és nem emberi indulatból. Ez az öröm nem rajongó, de valós, maradandó öröm. Ez az öröm tud sírni is, mert ez az öröm megbecsüli az elődök által, az Úrtól kapott, mára eldobott ajándékokat; – de mégis reménységgel tekint a jövőbe (11–13).

János 7,25–30 489. dicséret

 

 

 

Február 15.

(6) „…vádló levelet írtak……” (Ezsdrás 4,1–16)

TIPIKUS! ILYEN A BŰNÖS EMBER. Ne legyenek illúzióink.

– 1. Az országba az asszírok által odatelepített népek eleve ellenségesek voltak Isten népével szemben (1). Eleve ellenségesek vagyunk egymással szemben. Különösen idegesít, ha a szomszéd gyarapszik. A szomszéd piciny épülése mindig jobban fáj, mint a távoli rózsadombi villa.

– 2. Az ellenség mindig provokál, először segítő szándékkal, támogatóan érkezik (2), aztán ahogy megkapja az első elutasítást (3), azonnal támad, akadályoz, elcsüggeszt, elrettent (4), bevádol, megrágalmaz (6–16), hogy meghiúsítson mindent (5).

– 3. Egy sereg kérdés fakad itt fel itt. Meddig adjunk bizalmat, nem az ellenséget látva a másikban, meddig merjük bevonni a másikat? Isten népe miért mondott azonnal nemet a „kedves ajánlkozásra”? Nem kellett volna próbálkozni? Hol van az a pont, ahol „nemet” kell mondani az ellenségnek? Nem „belelátjuk” valakibe az ellenséget, de meglátjuk a gonosz munkáját, és inkább felvállalunk minden kínzást és rágalmat, mind a lepaktálást… – Ez az egész történet megváltás, Jézus Krisztus után kiált.

János 7,31–36 422. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

– 3. Egy sereg kérdés fakad itt fel itt.

Meddig adjunk bizalmat, nem az ellenséget látva a másikban, meddig merjük bevonni a másikat? Sokszor megjártuk már a testvérek közösségében is. A segítő riválissá, ellenséggé lett, a helyünkre ült.

Isten népe miért mondott azonnal nemet a „kedves ajánlkozásra”? Nem kellett volna próbálkozni? Hol van az a pont, ahol „nemet” kell mondani az ellenségnek. Nem „belelátjuk” valakibe az ellenséget, de meglátjuk a gonosz munkáját, és inkább felvállalunk minden kínzást és rágalmat, mind a lepaktálást…

 

– Ez az egész történet megváltás, Jézus Krisztus után kiált.

Ebből a mocsárból nem lehet saját, emberi erővel megmenekülni!

 

Február 16.

(24) „Ekkor beszüntették a munkát…” (Ezsdrás 4,17–24)

„És e rágalomnak tárgya, ronggyá tépve, elcsigázva, szörnyen össze-vissza törve, pellengéren pusztul el…” (Rossini, A sevillai borbély)

– 1. Igen, ez működik. Ma „elektronikus pengékkel” kaszaboljuk egymást. A rágalom befúródik az áldozatba, mint alattomos kukac a fába, és a kellő időben bizonyosan kidögleszti azt.

– 2. Itt is hatott a rágalom. A király, a bevádoló levél alapján kivizsgálta az ügyet, és pontosan arra jutott, amit az ellenség vádja tartalmazott, miszerint Isten népe folyton lázadó nép (17–20). Ezért abba kellett hagyni a jeruzsálemi templom újjáépítését, az újabb parancsig, és az utasítást fegyveres erővel végre kellett hajtatni (21–22)

– 3. Mielőtt átokzsoltárokat kezdenénk el idézni, gondoljunk bele abba, hogy minden vád joggal vádol. Lázadók és igen gyarlók vagyunk. Irgalomra szorulunk. Jogos a büntetés. De nem végleges az ítélet. Egy időre korlátozhatták, de nem ölhették meg az életet (24; Máté 28,6). Az pedig már a rágalmazó ügye, hogy aljasságával elszámoljon, amikor magát jobbnak gondolta és állította be a másiknál.

János 7,37–39 179. dicséret