Az Ige mellett – 07. hét

2020 – Hetedik hét (02.09-02.15.)

Február 9. vasárnap

(1) „…nem jön már ide többé körülmetéletlen és tisztátalan.” (Ézsaiás 52)

– Amikor egy hosszú út után leszállunk a repülőről, és végre hozzájutunk a poggyászunkhoz is, ilyenkor megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy kinyitották és átkutatták a csomagunkat, beletúrtak a legszemélyesebb dolgainkba. Joggal, és a saját érdekünkben tették ezt. Mégis, az ember úgy érzi, hogy az idegen kezek tisztátalanná tették azt, ami csak az övé. Egy ilyen helyzetben nehezedik ránk igazán a tény: mennyire elfáradtunk az út során. Ilyenkor megsejtünk valamit abból, hogy milyen nehéz, ellentmondásos, megalázó is ez az élet. Jogos ami történt, és mégis elviselhetetlen… Ez csak egy egyszerű példa. A hangsúly a kezelhetetlen, megoldhatatlan, tisztátalan valóság örömtelenségén van, amibe bele lehet keseredni.

De örömhírrel ajándékozott meg bennünket a mi Urunk!

Örömhír az, hogy Isten nem engedi többé megalázni, meggyalázni, bántani, tisztátalanná tenni népét. Aki népét bántja, az Őt magát bántja (5).

Örömhír az, hogy Isten nagyra értékel bennünket és tisztának tekint bennünket; holott annyi nyomorúságunk van. Merjük magunkat úgy látni, ahogy az Úr tekint ránk! Ő felékesített menyasszonynak (1) látja fogságba vitt, megalázott népét (2–6).

Örömhír az, hogy az Úr visszaadja nekünk azt, amit „elvettek” tőlünk: visszaadja házunkat, hazánkat, templomunkat, hitünket, békességünket, szabadságunkat, tisztaságunkat, kultúránkat, örökségünket, örök életünket.

Örömhír az, hogy az Úr visszatér népéhez, a Sionra (7); Ő visszatér közénk, „belénk”; majd rajtunk keresztül újból birtokba veszi a világot.

Örömhír az, hogy Ő ingyen adott oda, ezért ingyen vált meg. Ingyen adott oda, vagyis nem történt „adás-vétel”, valójában mindvégig az övéi maradtunk (3).

Örömhír az, hogy az Úr megtisztít, megvigasztal, megszabadít és megvált bennünket. A megváltás maradéktalan, örök szabadulás: Isten dicsőségének megvalósulása népén, minden nép szeme láttára (9–10).

Örömhírt kaptunk! Örülünk! Örömhírt adunk tovább! Az örömhír széppé tesz, és ez a szépség vonzó. Az örömhír azonban nemcsak valóságos szépséggel ajándékoz meg minket, hanem ez az örömhír örök és egyetlen megoldás. A szépség az örök élet valósága. Az örömhírt hozó lába azért szép, mert a megváltás örömhírét hozza. Szépsége az üzenetben van, Istenben van, az üdvösséges szabadulásban van, és nem a lábában (7).

Lukács 5,17-26 Énekszám még nem ismert

 

 

 

Február 10. hétfő

(5) „…az Ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás 53)

EZ AZ ÚR SZOLGÁJÁNAK NEGYEDIK ÉNEKE (42. fejezet, 49. fejezet, 50. fejezet, 52–53. fejezet).

A prófécia szó szerint beteljesedett Jézus Krisztusban. A bibliai írásmagyarázat csakis erre az értelmezésre biztat (Cselekedetek 8,32–35). Nézzük csak meg bátran ennél a résznél az újszövetségi utalások sokaságát, keressük ki azokat! Ne sietve olvassuk mindig az Igét, hanem csendesedjünk el egy kicsit felette! Hova sietsz? Jézus is saját magára vonatkoztatta ezt a próféciát (Márk 9,12). Az egyházatyák és a reformátorok magyarázatainak öröksége ezt erősíti meg. Az egyház hite, saját személyes hitünk csak erre az áldott értelmzési alapra építhet. Ez a szolga arra a Jézus Krisztusra mutat előre, az Ő szenvedéseire, megváltó halálára és feltámadására, aki az Isten Fia, Megváltó. Ez az értelmezés nemcsak erre a fejezetre, hanem a Biblia egészére vonatkozó írásmagyarázati elv: a Biblia üzenete az Isten megváltó, maradéktalanul meggyógyító szeretete, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztusban!

– Ebben a fejezetben azonban, erre a krisztológiai értelmezésre nézve, olyan direkt utalásokat olvashatunk, amelyek egyszerűen nem magyarázhatók másként: – Jézus Krisztus nem hatalom, nem sikerember volt, nem szépelgett. Ezért megvetett és elhagyatott volt. Nem törődtek Ővele. Ma sem törődnek Ővele: nekünk csak a látványos szépség, siker, hatalom számít (1–3). – Jézus Krisztus a mi betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, mégpedig némán (7); valójában Isten ítéletét hordozta el a mi bűneink és vétkeink miatt (4–5). – Mindnyájan tévelyegtünk, halálban jártunk. Isten pedig az Ő bűnhődéséért nekünk békességet ajándékozott; az Ő sebei árán gyógyulást kaptunk (5). – Jézus Krisztus igazságát Isten nekünk tulajdonította igazságként, jóvátételként, az Úr akarata szerint (9–12). Az egész hitünk lényege, teológiánk szíve itt szó szerint kimondva olvasható, egy csokorban. Isten odaadta Fiát, hogy rajtunk könyörüljön: ez a helyettes elégtétel csodája. Az Isten igazsága és kegyelme egyaránt érvényesült itt. Jézus Krisztus feltámadásában pedig győzött a látható és kézzelfogható kegyelem a jogos ítéleten. Ez a lényeg. Nincs más megoldás! Nincs máshol gyógyulás!

Ez a fejezet megállásra késztet, elcsendesedésre, leborulásra, Isten szeretetének megragadására: a lényegtelenségek dzsungelében az egyetlen, megtartó lényegre. Pár napja meghalt valaki, aki annyit dolgozott egész életében, annyit tett, annyi láthatót épített; de soha nem élvezhette azokat. Hirtelen ment el, és itt hagyott mindent. Álljunk meg, álljunk a kősziklára (2Mózes 33,21), mert beszakad alattunk minden más, és aláhullunk. Jézus Krisztus a mi gyógyítónk, a mi megtartónk!

Lukács 5,27–39 Énekszám még nem ismert

 

 

 

Február 11. kedd

(5) „…aki megváltott…” (Ézsaiás 54)

Ez a látomás A MEGVÁLTÁS VALÓSÁGÁNAK EGYIK HIMNUSZA. Aki megváltotta Izráelt, azt az egész föld Istenének hívják (5).

Vége a szégyennek és a gyalázatnak (4), a nyomorult, vigasztalan állapotnak (11). Vége minden elhagyatottságnak (6). Ezt a boldog ígéretet olvassuk itt. A megváltás csodája: ezek hiánya. Tényleg vége ezeknek? Még sok a nyomorúság, a gyalázat és a vigasztalan elhagyatottság. Úgy éljük meg ezt az állapotot, mint amikor az édesapa egy rövid szempillantásra elfordította tekintetét gyerekéről, de a kezét soha nem engedte el (7).

A megváltás: Isten örök, hegyeknél is szilárdabb, megingathatatlan hűségének látható érvényesülése népén (8–10).  Ahogy felépül az új Jeruzsálem, akként épül fel az Isten városa, az Isten országa, amelynek az itteni „új város” csak halvány előképe: a városnak biztosak az alapjai (11–12), erősek és megtámadhatatlanok a falai, ezért teljes védelmet élveznek az ott élők (15–16); akik mind az Úr tanítványai lesznek, igazságban, békességben, hitben (13). Ideális állapot ez? E-világból nézve szinte illúzió? A megváltás ezért csoda, mindenestől Isten irgalmas cselekvése.

Mi a megváltó Istenben bízunk, Jézus Krisztusban; ezért ujjongunk (1). Ezért a jelen nyomorúságai között sem félünk (4), mert a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mint amit Ő készített nekünk (Róma 8,18).

Lukács 6,1–11 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 12. szerda

(1) „…vegyetek és egyetek!” (Ézsaiás 55)

Sokféleképpen szomjazunk és éhezünk. A testi szomjazók és éhezők az elsők, akikre figyelnünk kell. A „jóléti szomjazást és éhezést” sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha a testi táplálék adott, akkor jut az embernek ideje és ereje arra, hogy saját életének kínzó kérdéseivel is foglalkozzon. Ilyenkor kezdünk el igazán éhezni és szomjazni. Nagyszüleinknek még minden idegszála az élelem előteremtésére koncentrált: a lelki éhség és szomjúság akkor is jelen volt, de nem lehetett téma.

Hol keressük az enyhülést? Isten ingyen kínálja a valódi táplálékot. Most olyan korban élünk, hogy minden önellátást kivettek a kezünkből. Mindenért pénzt kell adnunk. Mi pedig kiszolgáltatottan fizetünk és fizetünk, meg keressük a fizetőeszközt. Pénzt adunk azért, ami nem is kenyér, ami nem táplál, nem éltet, hanem inkább megöl… (1–2) Jézus Krisztus ingyen kínálja az éltető táplálékot, az életet, a teljes megoldást: – Vegyétek, egyétek! (Máté 26,26)

Minden szomjazót és éhezőt megelégít az Úr. Térjünk Őhozzá! Forduljunk Őhozzá! Hívjuk Őt segítségül! (6–7) Az Ő gondolatai hasonlíthatatlanul mások, mint a mi gondolataink (8–9). Ne megérteni akarjuk az Istent, hanem bizalommal hagyatkozzunk az Ő megtartó kegyelmére, miközben elhagyjuk az istentelen dolgainkat, és az Úr dicsőségére élve tesszük, amit aznap éppen lehet. Ennyi elég!

*

A többit az Úr cselekszi meg. Valójában mindent az Úr végez el! (10–11) Az Úrban bízva életünk nem üres és kielégítetlen élet, hanem bővelkedő és áldott élet. Isten Igéje, szeretete elvégzi a munkáját bennünk, saját népe között, és általunk a világban (4). Ő elkezdte, és el is végzi bennünk az üdvösség jó munkáját (Filippi 1,6). Ő örök szövetséget kötött velünk (3).

Lukács 6,12–19 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 13. csütörtök

(8) „Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!” (Ézsaiás 56)

Hogyan viselkedjen a fogságból hazatért gyülekezet? A hosszú évtizedek alatt minden megváltozott: a templomot és a várost, Jeruzsálemet újjá kellett építeni; miközben hazájukban idegenek éltek; és nekik maguknak sem lehetett könnyű az újrakezdés, hiszen ők már a fogságban születtek. Manapság úgyszintén egy teljesen átalakult, „idegen” világban hirdethetjük az evangéliumot, végezhetjük a szolgálatainkat. Hogyan tegyük ezt? A kérdésre nem adható módszertani válasz, hiszen a lényeg azóta sem változott. Ezt már az úgynevezett „Harmadik Ézsaiás” is hangsúlyozta, akinek könyve, egységben az előzökkel, itt kezdődik. Hogyan hirdessük az evangéliumot egy megváltozott világban? Mi a megmaradás forrása egy ilyen helyzetben?

A nyugalom napjának megünneplése a megmaradás egyik forrása (1–2): megjelenni az Úr házában, az Úr látható gyülekezetében, hogy együtt dicsérjük szabadító Istenünket, kérve az Ő áldását. Már a jelenlét: engedelmesség, hitvallás. A látható gyülekezetben való ünneplés annak a reménységnek a megjelenítése, hogy hiszünk az örök életben, hiszen most is félretettük a halaszthatatlan munkát a „jobbik részért”, amit nem vehetnek el tőlünk soha (Lukács 10,42).

Az idegenek és „csonkák” befogadása szintén a megmaradás forrása (3–8). Isten ugyanis még gyarapítani akarja egykor szétszórt és most összegyűjtött népét (8). A prófétai Ige világos: mindenki jöhet, aki az Úrhoz tért, aki az Úrtól kapott kincseket megbecsüli, és az Úrtól kapott törvényt, a Nagy parancsolatot megtartja (Máté 22,37–38). Az etióp kincstárnok egyszerre volt idegen és csonkított, és mégis az Isten választott edénye volt (Cselekedetek 8,26–40).

A megmaradás forrása Isten megváltó cselekvése. Ő a világ végezetéig és azon túl is megtartja népét, engedelmessé és irgalmassá formálja övéit, és általuk még gyűjt azokhoz, akiket már Ő összegyűjtött (8).

Lukács 6,20–36 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 14. péntek

(2) „…de békességre jut…” (Ézsaiás 57)

A hit embere elveszítheti a csatát: kudarcot szenvedhet, gonoszság miatt megrendülhet az élete, miközben senki sem törődik vele. Láttam olyat, hogy még haldokló állapotában is konkrét ügyekkel zavartak valakit a kórházban. Nincs irgalom, az élet megy tovább, az életet nem érdekli a beteg. Az élet ilyen. Isten azonban nem ilyen. Aki az Úrban bízik, annak mindenből kivetve is, békessége van (1–2). Add, Uram, hogy így legyen! Juttass Uram, békességre!

A hit embere mindig imádkozik, hogy ne teperjék le az adott kor istenné emelt bálványai (3–13), hiszen sokféle parázna mesterkedés terhel minden korszakot (10). Milyen világos és visszafogottan határozott az Isten intése: Amit te most teszel, az nem használ neked (12). Ez a bálványimádás: nem használ sem a testnek, sem a léleknek, sem az üdvösségnek. Aki folyton, paráznán mesterkedik, annak nincs és nem is lesz békessége, „nyugodt fekvőhelye” (2; 20–21).

A hit emberét vezeti az Úr által készített út. Ez egyértelmű. Az Úr irányítja az eseményeket övéi életében. Méltatlan voltunk ellenére is lehajol hozzánk a szent Isten, és vezet minket az Úr. Itt már nem a fogságból kivezető útról van szó, hanem arról, hogy mint zarándokok, az örök élet örömével haladunk itt a kegyelemből már megnyert üdvösséges békesség kiteljesedése felé (14–19). Olyan sok itt a békétlenség. Jó lesz már az a békesség. Ez egy tartalmas, áldott, „aktív” békesség, mennyei állapot, amelynek előíze már a miénk a hitben.

Lukács 6,37–49 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 15. szombat

(7) „…ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézsaiás 58)

Az áldott leckét tudjuk: az igaz istentisztelet mindig az emberszeretetben lesz hiteles. A mi Urunk Jézus Krisztus erre tanított bennünket (Máté 22,34–40) – Ézsaiás próféta alapján is (Máté 12,15–21) –; Ő erre adott példát nekünk (János 13,15), és Ő erre váltott meg bennünket.

Egy egész bűnkatalógust olvasunk itt. Valóban, a legnagyobb bűn az embertelenség, amely a saját kedvtelése, élvezete, jóléte érdekében beáldoz mindenkit és mindent (3), miközben – akár Isten mögé bújva – saját ügyét képviselve folyton pöröl, veszekszik; veri és öli a másikat; a testvérét is (4). Sorolhatom tovább a listát: ténylegesen és „rejtett” módon kibeszéljük, elszegényítjük, éheztetjük, üldözzük, megkötözzük egymást; elzárkózunk egymás elől (6–7; 9–10).

De ennél is nagyobb a baj: bűnös, nyomorult állapotunk! Ennek a nyomorúságos állapotnak lényege éppen az, hogy emberi jószándékkal közel engedve magamhoz a testvéremet és a közelemben élő embertársamat; segítve, „etetve”, „bilincseit oldva”; úgy húzom magamra mások baját, mint apró hógolyó a lavinát, amely halálosan maga alá temet engem, aki segíteni akartam. Lehet, hogy ő megússza, és én veszek oda. Hol van a határ az egymás terhét hordozó szeretet, és a saját magunk terheit hordozó átruházhatatlan „kötelesség” között? (Galata 6,2–5) Miért van az, hogy a szabadon bocsátottak utána fölénk kerekednek, és a megetetettek végül „kivernek a házainkból”? – Tudod, én senkin sem segítek, és békén is hagynak! – mondta egyszer nekem valaki…

Mi a megoldás? Mindenekelőtt csak abban a valódi testvéri körben működhet ez a krisztusi csoda, ahol együtt hívják segítségül az Urat, hogy aztán tevékeny szeretettel egymásra is odafigyelhessenek, kirívó visszaélések nélkül. Ilyen testvéri közösség a család, ilyenné kell lennie a tényleges gyülekezetnek. Aztán innen kilépve a világba, mindenkinek legyen még plusz egy embere, akit felvállal, a szeretet minden krisztusi kockázatával (9–11). Mi ebben a világban így emelhetünk falat a krisztusi alapra, várva a megváltás kiteljesedését (12).

Lukács 7,1–17 Énekszám még nem ismert

 

Steinbach József