Az Ige mellett – 06. hét

2019 – Hatodik hét (02.03-09.)

Február 3.

(36) „Íme, én perlem peredet…” (Jeremiás 51,20–40)

Szíven ütött ez a mondat.

Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort.

Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak. Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág. Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.

Igen, mire megidősödünk: – megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa; – kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél; – és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk (36). Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz. Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.

János 6,1–15 501. dicséret

 

Február 3. – A teljes igemagyarázat

 

(36) „Íme, én perlem peredet…” (Jeremiás 51,20–40)

 

Szíven ütött ez a mondat.

 

Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort.

 

Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak.

Mi minden rejlik egy szabálytalan fában, ha a „Mester” nyúl hozzá, és áldott pontossággal lefejti róla azt, ami nem odavaló.

Pont ezt teszi népével, és az egyes hívő emberrel is az Úr.

Mire megöregszünk, sok fájdalmas „vésés, csiszolás” nyomán, de kiábrázolódik bennünk az Úr arca, a Krisztus (Galata 2,20).

Ezek az idős emberek olyan hiteles ihletettséggel vallottak erről saját verseikben, amelyben az idős kor emlékező megadása mellett ott ragyogott a hit, a remény és a hálaadás.

 

Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág.

Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.

 

Igen, mire megidősödünk:

– megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa;

  • másra szorulunk (János 21,18);

– kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél;

– és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.

 

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk.

Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz.

Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.

 

Egy madárrajban nem tudjuk megszámolni, hányan vannak.

Az Úr tudja, hányan vagyunk, és hogy az övéi vagyunk.

 

János 6,1–15 501. dicséret

 

Február 4.

(59) „Ezt parancsolat Jeremiás próféta Szerájának…” (Jeremiás 51,41–64)

SÜLLYEDÉS VAGY MEGMARADÁS?

– 1. Szerájá, Jeremiás parancsára Babilon pusztulásáról szólt; – az Eufráteszbe dobott, ítéletes próféciákat tartalmazó tekercs elsüllyesztésével fejezte ki Isten üzenetét, miután azt felolvasták (59–64).

– 2. Szent bátorság és alázat: komolyan venni azt, amit a másik mond.

– Áldott hit: komolyan venni Isten Igéjét, amely megszólal a Bibliában, hitvallásaink medrében.

– Felülről való bölcsesség: a másik beszédét higgadtan az Úr elé vinni, az Ige mérlegén.

– Isteni küldetés: Nem félni, és mondani azt, amit az Úr ránk bízott, direkt senkit nem bántva, de mennyei hűséggel.

– Kegyelmi állapot: szentlelkes szűrővel meghallani az Úr ítéletét is, és megalázkodva nem ellenállni, nem erőlködni és fáradozni (64), hanem a kegyelmet megragadni.

– 3. Egyébként elsüllyedünk. Mi zsigerből azonnal visszafeleselnénk, ha csak lehet, Istennek és embereknek egyaránt. Nagy szabadságunkban mindezt lehet. Ezért süllyesztünk és süllyedünk; – minden süllyed (64). Ez ítéletes állapot, és jogos az ítélet.

– 4. Isten azonban megmaradást akar! Istenünk, Jézus Krisztusban mindezt kijelentette, népének meghirdette, abban őket részesítette, ezt az örömhírt rájuk bízta.

János 6,16–21 300. dicséret

 

Február 4. – A teljes igemagyarázat

 

(59) „Ezt parancsolat Jeremiás próféta Szerájának…” (Jeremiás 51,41–64)

 

SÜLLYEDÉS VAGY MEGMARADÁS?

 

– 1. Babilon királya minden helytartót hűségesküre Babilonba rendelt.

Így ment Cidkijjá király is Babilonba, Jeremiás írnokának, Báruknak testvérével, Szerájával.

Ez a Szerájá, Jeremiás parancsára Babilon pusztulásáról szólt; – az Eufráteszbe dobott, ítéletes próféciákat tartalmazó tekercs elsüllyesztésével fejezte ki Isten üzenetét, miután azt felolvasták (59–64).

 

– 2. Amikor a szemünkbe mondanak valamit:

az többnyire indulatot és ellenállást vált ki belőlünk;

– jobb esetben igazán fáj is;

– és kegyelmi állapot, ha azon még el is gondolkozunk, elvonatkoztatva a vélemény valóságtartalmától, és függetlenítve magunkat attól is, hogy ki és milyen érdekből olvasott be nekünk.

 

– 3. Persze ahhoz már a Szentlélek munkája, és ennek nyomán élő hit szükséges, hogy egy emberi beszédből, kellő alázattal és engedelmességgel kiszűrjük az Isten üzenetét, Igéjét.

Mondhatnánk, hogy mi már „könnyebb helyzetben vagyunk”, mert van Bibliánk, abban segítenek tájékozódni hitvallásaink.

De a mai, mindent megkérdőjelező ember és egyház számára sok esetben ez is probléma.

 

– 3. Szent bátorság és alázat: komolyan venni azt, amit a másik mond.

– Áldott hit: komolyan venni Isten Igéjét, amely megszólal a Bibliában, hitvallásaink medrében.

– Felülről való bölcsesség: a másik beszédét higgadtan az Úr elé vinni, az Ige mérlegén.

– Isteni küldetés: Nem félni, és mondani azt, amit az Úr ránk bízott, direkt senkit nem bántva, de mennyei hűséggel.

– Kegyelmi állapot: szentlelkes szűrővel meghallani az Úr ítéletét is, és megalázkodva nem ellenállni, nem erőlködni és fáradozni (64), hanem a kegyelmet megragadni.

 

– 4. Egyébként elsüllyedünk.

Mi zsigerből azonnal visszafeleselnénk, ha csak lehet, Istennek és embereknek egyaránt.

Nagy szabadságunkban mindezt lehet.

Ezért süllyesztünk és süllyedünk; – minden süllyed (64).

Ez ítéletes állapot, és jogos az ítélet.

 

– 5. Isten azonban megmaradást akar!

Istenünk, Jézus Krisztusban mindezt kijelentette, népének meghirdette, abban őket részesítette, ezt az örömhírt rájuk bízta.

 

János 6,16–21 300. dicséret

 

Február 5.

(3) „Bizony, az Úr haragja miatt történt ez…” (Jeremiás 52)

ISTEN IGÉJE BETELJESEDIK.

– 1. Isten Igéje beteljesedik, mint ítélet. Jeremiás könyvéhez, később (Kr. e. 561-ben) fűzték hozzá ezt a záró fejezetet, hogy hirdessék, igazolják, Isten Igéjének beteljesedését, amit Jeremiáson keresztül üzent.

– 2. Isten beteljesedett Igéje, mint ítélet, rettenetes. Cidkijjá király fellázadt Babilon ellen, mert nem vette komolyan a prófétai intést, miszerint most engedelmesen az Isten büntetésének adják meg magukat, mert éppen ez az Isten akaratának való engedés jelentheti majd a megoldást. Ezért a babiloni király megkezdte Jeruzsálem ostromát Kr. e. 588-ban, és kiéheztetve a várost, Kr. e. 586-ban bevonult Jeruzsálembe. A rettenet részleteit olvassuk el az Igéből…

– 3. Isten beteljesedett Igéje, mint elfogadott és megtisztító ítélet, majd megoldássá lehet. Nehezen megy nekünk ennek belátása. Nehezen megy nekünk a „megadás”, Isten jogos, de megtisztító ítéletének alázatos elfogadása. Ehelyett ellent állunk Istennek, embereknek, küzdünk, erőlködünk, feleselünk, perlekedünk. De Istennel nem lehet vitatkozni.

– 4. Isten Igéje azonban beteljesedik, mint kegyelem, az Őneki mindenkor engedők életében (31–34). Ez már az eljövendő, krisztusi kegyelem ígérete.

János 6,2–27 172. dicséret

 

Február 5. – A teljes igemagyarázat

 

(3) „Bizony, az Úr haragja miatt történt ez…” (Jeremiás 52)

 

ISTEN IGÉJE BETELJESEDIK.

 

– 1. Isten Igéje beteljesedik, mint ítélet.

Jeremiás könyvéhez, később (Kr. e. 561-ben) fűzték hozzá ezt a záró fejezetet, hogy hirdessék, igazolják, Isten Igéjének beteljesedését, amit Jeremiáson keresztül üzent:

– Júda saját erejében bízó, engedetlen királyának halálról (1–11);

– Jeruzsálem pusztulásáról (12–16);

– a templom lerombolásáról (17–23);

– a hűtlen nép fogságáról (28–30).

 

– 2. Isten beteljesedett Igéje, mint ítélet, rettenetes.

Cidkijjá király fellázadt Babilon ellen, mert nem vette komolyan a prófétai intést, miszerint most engedelmesen az Isten büntetésének adják meg magukat, mert éppen ez az Isten akaratának való engedés jelentheti majd a megoldást.

Ezért a babiloni király megkezdte Jeruzsálem ostromát Kr. e. 588-ban, és kiéheztetve a várost, Kr. e. 586-ban bevonult Jeruzsálembe.

Babilon királya Cidkijja jeruzsálemi helytartót elfogta, a fiait a szeme előtt végeztette ki, őt magát megvakította, és így vitte fogságba, ahol börtönben halt meg.

Isten népe is rettenetesen megszenvedte ezt az engedetlenséget.

Jaj, az isteni büntetés túlmutat ezen az életen.

 

– 3. Isten beteljesedett Igéje, mint elfogadott és megtisztító ítélet, majd megoldássá lehet.

Nehezen megy nekünk ennek belátása.

Nehezen megy nekünk a „megadás”, Isten jogos, de megtisztító ítéletének alázatos elfogadása.

Ehelyett ellent állunk Istennek, embereknek, küzdünk, erőlködünk, feleselünk, perlekedünk.

De Istennel nem lehet vitatkozni.

Az el nem fogadott ítélet rettenetes büntetéssé lesz.

 

– 4. Isten Igéje azonban beteljesedik, mint kegyelem, az Őneki mindenkor engedők életében.

A Kr. e. 587-től eltelt 26 esztendő, amikor Kr. e. 561-ben a fogoly Jójákin király kegyelmet kapott Evíl-Meródak babiloni királytól (31–34).

Ez már az eljövendő kegyelem ígérete.

Isten Igéje kegyelmesen beteljesedett Jézus Krisztusban.

 

János 6,2–27 172. dicséret

 

Február 6.

(4) „Gyászolnak a Sion útjai…” (Jeremiás siralmai 1)

A „Sion” kifejezés egyre inkább Isten lakóhelyét, Isten jelenlétét fejezte ki.

Akkor kezdi értékelni az ember a saját „kincseit”, amikor azokat elveszítette.

Akkor kezdjük majd visszasírni Isten jelenlétét, amikor ez az éltető és áldó jelenlét elhagyott bennünket.

Isten népe sem becsülte meg élő, szabadító Istenét, hitét, templomát, papjait, prófétáit, hitéből fakadó, gyönyörű kultúráját, ünnepeit és hétköznapjait; – hanem hűtlenül más kincsek után járt.

Ezért Isten megszomorította, megítélte népét, sok vétke miatt (5).

Isten elvette tőlük a rájuk bízott kincseket, azokat idegenek dúlták fel, szétszórták, és őket magukat is idegen földre vitték fogságba. Most az „eddig bálványozott kincsek” között sírhatnak a maguké után.

Gyászolnak a Sion útjai, mert néptelen a templom felé vezető út, nincsenek ünnepek, nincs istentisztelet, nincs Isten-jelenlét, nincs hit; – csak a felszínes „semmi, lufi, kirakat”, a fájdalmas üresség.

Ennél még az is jobb, ha valaki legalább keseregni, sírni tud azért, ami korábban az övé volt, és újra elkezdi értékelni azt.

Meg kell várnunk Isten ítéletét, hogy mi is felfedezzük a saját kincseinket?

János 6,28–34 479. dicséret

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz:

Két éven át támadta Babilon serege Jeruzsálemet.

Kr. e. 586-ban behatoltak a városba, felgyújtották a templomot, a királyi palotát, lerombolták a város falait, majd a város lakóinak nagy részét, megvakított királyukkal együtt fogolyként vitték magukkal.

Jeremiás végignézte a templom megszentségtelenítését és a város elpusztítását.

Jeremiás sír az elpusztult Jeruzsálem felett.

Így kiáltott fel: „Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepre járjon.”

A Sion szó eredetileg Jeruzsálem hegyére utalt, amelyre Dávid városa épült.

Később, amikor a templom felépült a Morijjá hegyén, azt a hegyet kezdték Sion hegyének nevezni, amelyen a templom állt.

Végül ezt a szót egész Jeruzsálemre értették.

 

Február 7.

(22) „…összehívtad mindenünnen azokat, akiktől iszonyodtam.” (Jeremiás siralmai 2)

A próféta, siralmaiban úgy éli meg a pogány babiloniak otthoni pusztítását, valamint az idegen földre kényszerülő száműzetést, mint amikor olyanokkal kényszerülünk egészen közeli kapcsolatra, akiktől egyébként iszonyodunk.

Ebben a megállapításban nincs semmiféle minősítés, senkire nézve sem. Egyszerűen arról van szó, hogy ami, aki nekem kedves, az a másiknak idegen, riasztó is lehet, és fordítva.

Ezért először mindenki becsülje meg a sajátját, aztán nyisson mások felé, hogy ezzel megtanulja tisztelni a másikat, és aztán még jobban a sajátját.

Amikor tehát olyanokkal vagyunk összezárva, akik egészen mások, mint mi, az maga a halál; – mert az egyik „kicsapja” a másikat. Olaj és víz nem szívleli egymást. Ilyenkor démoni erők kezdenek el rombolni.

Gondoljunk csak bele abba, hogy még a hozzánk hasonlók közelsége is lehet kellemetlen. Amikor katonák voltunk, tizenhatan voltunk egy körletben… Csak túlélni lehetett ezt a közelséget, ezt a zsúfoltságot.

Képzeljük el ezt a közelséget azokkal kapcsolatban, akik sok tekintetben távol vannak tőlünk, mi is tőlük. Ha az Úr összehívja őket, és ők kezdenek el uralkodni…

János 6,35–40 290. dicséret

 

Február 7. – A teljes igemagyarázat

 

(22) „…összehívtad mindenünnen azokat, akiktől iszonyodtam.” (Jeremiás siralmai 2)

 

Ez egy kényes téma.

Valójában nem is lehet róla beszélni.

Aki ezt a témát szóbahozza, az olyat tesz, mint amikor valaki szándékosan darázsfészekbe nyúl, és úgy összeszurkálják a darazsak, hogy torzzá dagad a keze, így utána már semmi mással nem tud foglalkozni, csak azzal, hogy a kezét borogassa; – ha egyáltalán túléli a darazsak támadását.

Én sem részletezem a témát, csak szóbahozom, mert Isten Igéje erre felbátorít.

Jeremiás is szóbahozta; – tapintatosan; – nem részletezte, de szóbahozta.

 

A próféta, siralmaiban úgy éli meg a pogány babiloniak otthoni pusztítását, valamint az idegen földre kényszerülő száműzetést, mint amikor olyanokkal kényszerülünk egészen közeli kapcsolatra, akiktől egyébként iszonyodunk.

Ebben a megállapításban nincs semmiféle minősítés, senkire nézve sem.

Egyszerűen arról van szó, hogy ami nekem kedves, az a másiknak idegen, riasztó is lehet, és fordítva.

Ez a dolgok e-világi rendje.

Ezért először mindenki becsülje meg a sajátját, aztán nyisson mások felé, hogy ezzel megtanulja tisztelni a másikat, és aztán még jobban a sajátját.

 

Amikor tehát olyanokkal vagyunk összezárva, akik egészen mások, mint mi, az maga a halál; – mert az egyik „kicsapja” a másikat. Olaj és víz nem szívleli egymást.

Ilyenkor démoni erők kezdenek el rombolni.

 

Gondoljunk csak bele abba, hogy még a hozzánk hasonlók közelsége is, ha az illető egy bizonyos illendő kommunikációs tér határán belül közelít meg minket, kellemetlenné lehet.

Amikor katonák voltunk, tizenhatan voltunk egy körletben, és a folyosók kialakítása miatt az emeletes vaságyak kétszer négyesével egymáshoz voltak tolva.

Ez azt jelentette, hogy közvetlenül mellettem, közvetlenül a fejemnél, és közvetlenül fölöttem is aludtak, valójában egy blokkban nyolcan.

Csak túlélni lehetett ezt a közelséget, ezt a zsúfoltságot.

Még az egy „akolból” való emberek sokféleségét is csak nehezen lehetett átvészelni.

Fokozom: Egyszer a hálótársam kábult részegen érkezett meg az eltávozásról, és reggelre a hányásában ébredtem.

Azt mondják, hogy a börtönben az igazi büntetés nem is a zártság, hanem a másiknak a közelsége.

 

Képzeljük el ezt a közelséget azokkal kapcsolatban, akik sok tekintetben távol vannak tőlünk, mi is tőlük.

Ha az Úr összehívja őket, és ők kezdenek el uralkodni…

 

Nem folytatom, tapintatosan abbahagyom, mint Jeremiás, mert halálos csípésektől borogathatom az életemet.

Szerintem anélkül, hogy részletezném, aki akarja tudja, miről van szó.

 

A „Panelkapcsolat” című magyar film (1982) valójában társadalomrajz, egy panellakásban küzdő házaspár portréján keresztül ábrázolva a korabeli magyar viszonyokat.

A film záró jelenetéről azt írja a kritika: „És látjuk a házaspár arcán, hogy tudják, amit tudunk.”

Szóval szerintem elég magát az igeverset elolvasni, magyarázat nélkül is tudják, amit Jeremiás tudott, amit én tudok, amit mindenki tud…

 

János 6,35–40 290. dicséret

 

Február 8.

(1) „…az Úr haragjának botja miatt.” (Jeremiás siralmai 3)

A KEGYESEK SZENVEDÉSE ÉS ANNAK ÉRTELME.

– 1. Egy nép szenvedése mindig egyes emberek szenvedése. Ezért fogalmaz Jeremiás először egyes számban: „Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott…” (1). A próféta részletezi ezt a szenvedést: elsorvadunk, sötétben tapogatózunk, falakba ütközünk tehetetlenségünkben, „ragadozók” támadnak ránk, nevetségessé lehetünk, keserűséggel lakhatunk jól, miközben tele van életünk méreggel, békétlenséggel, és sokszor nélkülözéssel is. Joggal csüggedhetünk el (1–20).

– 2. Jeremiás rámutat a szenvedés okára is, amikor az Úr haragjának botjáról beszél (1), és ellenünk fordítja kezét (3). Milyen biblikus volt nagyanyám, amikor elkeseredésében azt mondta: – Tudod, ha az Isten szeret és haragszik, úgy megbüntet, hogy még a botját is utánad vágja! Nem volt ebben a mondatban semmi Isten–gyalázás, hanem egy sokat szenvedett nemzedék minden kínja, benne a saját életének sok sebe, és mégsem perlekedéssel, hanem bűnbánattal. Jeremiás végig úgy beszél a szenvedésről, hogy Isten cselekszi azt népe életében.

– 3. Egyetlen lehetőségünk marad, az Úrhoz menekülni, Őhozzá könyörögni (19), és újra megtelik szívünk reménységgel (21): Szeret az Úr, azért nincs még végünk (22).

János 6,41–51 173. dicséret

Hozzáfűzés az igemaGYARÁZATHOZ

A szenvedést, egy közösség, egy ország szenvedését (34), mindig csak egyének élhetik meg valóságos tapasztalatként.

A másik szenvedése, a mellettem gyötrődő szenvedése, számomra távoli, minden segítő együttérzés mellett is.

 

Február 9.

(20) „Az Úr fölkentje…” (Jeremiás siralmai 4)

KIRÁLYUNKRÓL.

– 1. Jeremiás panaszolja, hogy királyuk, az Úr fölkentje foglyul esett. Valóban Cidkijjá királyt megvakították, és Babilonba vitték a többiekkel együtt. Isten népe tisztelte királyát, az Úr küldöttének tartotta a vezetőt. Ezért „éltető leheletnek” nevezi itt Jeremiás a királyt, akinek fogságba vitele oltalmuk és reménységük elvesztését is jelentette (20).

– 2. Az Úr hűséges fölkentje nélkül, felelős vezetés nélkül, valamint a vezetés tisztelete nélkül szétesik az élet, és szabadságban is foglyok vagyunk. Ebben a helyzetben minden reménytelenné lesz. Azt gondoltuk, hogy jobb lesz, és rosszabb lett (20). Micsoda aktualitást fogalmaz meg Jeremiás: „Még a lépteinket is figyelték, a szabadba sem mehettünk ki” (18).

– 3. Az Úr igaz fölkentje, Jézus Krisztus feltámadott. Ő éltető leheletünk, az Ő oltalma örök. Ővele a legreménytelenebb helyzet sem reménytelen.

János 6,52–59 437. dicséret