Az Ige mellett – 06. hét

2020 – hatodik hét (02.02-02.08.)

Február 2. vasárnap

(1) „Ezt mondja az Úr fölkentjének, Círusnak…” (Ézsaiás 45)

Istennek úgy tetszett, hogy Círus, perzsa királyon keresztül ad népének szabadulást a fogságból. Círus király az Úr segítségével került hatalomra (4), mégpedig Isten népe érdekében (4), hogy annak szabadulása által minden nép megismerje majd az egyetlen Istent (5–6), aki hatalmasan cselekszik népe életében: teremt, újjáteremt, megszabadít; Ő az események Ura (7).

Isten népe azonban nem érti meg a szabadításnak ezt a módját (9–13): nem képes felfogni, hogy egy pogány király lehet Isten választottja, a „szent nép” szabadítására fölkent király (1). Ők nem így képzelték el ezt! Nem érik fel ésszel! Vitába szállnak ezért Istenükkel, miközben nem tudják átélni sem a szabadulás örömét. Isten azonban nem engedi a vitát: dönt, kijelent, cselekszik, még engedetlen népéért is, terve szerint.

Isten elküldte értünk, örök terve szerint, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Az Ő halála és feltámadása örök szabadulást ajándékozott nekünk: bűnbocsánatot, új életet, örök életet, üdvösséget, amely beragyogja ezt a földi életet. Mit kezd a mai ember Jézus Krisztus megváltó halálával és feltámadásával? Mit kezd ezzel az egyház? Már szinte kimondjuk, hogy nem értjük, vitatkozunk, magyarázkodunk, perbe szállunk Istennel, és elemészt bennünket a hitetlenség.

A hit: az élő Istenre való feltétlen, engedelmes ráhagyatkozás; bizonyossággal és reménységgel. Az agyag ne vitatkozzon a fazekassal, ne adjon parancsokat neki! (9–11) Urunk, vizesen ragadós, majd kőkeményen száraz, formátlan agyag-életünket Te vedd a kezedbe! Köszönjük, hogy a kezedben vagyunk!

Lukács 2,41–52 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 3. hétfő

(9) „Emlékezzetek…” (Ézsaiás 46)

Amikor Círus perzsa király legyőzte Babilont (11), az ottani bálványistenek olyan súlyosak és tehetetlenek voltak, hogy a hordozó állatok összeroskadtak a bálványteher alatt. Nem lehetett sem az isteneket, sem a babiloni népet megmenteni, fogságba kerültek (1–2).

Az élő Isten megalkotta, hordozza, megmenti népét. Istenünk szabadító Úr! Ő mindig ugyanaz marad (3–4). A teremtő, megtartó, megváltó Isten az egyetlen Úr. Ő hasonlíthatatlan. Nézzünk fel Jézusra! (János 10,30; Zsidókhoz írt levél 12,2) Isten megmentette népét, a Jézus Krisztusban! Ő feltámadott a halálból. Ő nem tehetetlen. Ez tény.

Mi erre a tényre emlékezünk. Ez az emlékezés nem tűnődés és merengés a múlton (43,18). A nosztalgia nem emlékezés. Ilyenkor a jövő reménysége nélkül beleveszünk a múltba. Az emlékezés, a mindenkor értünk cselekvő Isten szabadító tetteibe kapaszkodva ragadja meg a reményteli jövőt, a legnehezebb helyzetben is.

Nagy kísértések fenyegetnek bennünket! Annyi tehetetlen bálványunk van! Semmivé lesznek a kedves cuccaink, értékeink, eredményeink… Fontosak ezek, de nagyon hamar átcsempészhetik magukat az életünkben, az élő Isten helyére. Mennyire kísért bennünket kudarcos helyzetekben a csüggedés és a nosztalgia! Urunk, idősen, betegen, reménytelennek tűnő helyzetben ébressz bennünket (2Péter 1,12), hogy krisztusi hittel emlékezzünk, cselekedjünk, éljünk, életünk utolsó percéig! (1Korinthus 11,24; 2Timóteus 2,8)

Lukács 3,1–20 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 4. kedd

(1) „Szállj le…” (Ézsaiás 47)

– Akkor a legyőzött Babilonnak szólt ez a felszólítás; ma a mostani „Babilonnak”. Nekünk szól! Akkor és most: ez Isten Igéjének csodája; Isten szólt és szól, cselekedett és cselekszik. Isten Igéje élő és ható (Zsidókhoz írt levél 4,12). Most „csak” összeszedjük a fejezet legfontosabb gondolatait, és a Lélek majd elevenné teszi azoknál, akiknél akarja…

Jólétből, „hitetlen, pogány, varázsló elkényeztetettségből” (9–15) került Babilon bajba (11), nyomorúságba, gyalázatba, pusztító veszedelembe (2–3). Babilon irgalmatlanul visszaélt az Istentől kapott „mandátummal”, az Úr hűtlen népének megbüntetésével. Babilon nem is ébredt rá, hogy Isten ítéletének eszköze. Aki gőgösen irgalmatlan, bármilyen „küldetésben” jár is: azt az Úr meg fogja állítani a rendelt időben; és a számonkérés sem marad el (6–7). Babilon gőgje, pogány hitetlensége nemcsak a sokféle hiedelem, „varázslás”; hanem ennek „modern formái” is. Babilon ugyanis csak magában bízott, az egyetlen, élő Isten helyett (8): bölcsességében, tudományában, önmagát agyonfárasztó tervezgetésében, irigy gonoszságában (12–13). Semmit nem változott azóta a hitetlenség testet öltése. Ifjúkora óta nem változott semmit Babilon, mind a mai napig; nem tért meg (13).

Szállj le, onnan, ahol most vagy! Ülj le, állj meg! (1) Ne vitatkozz! Fontold meg azt, amit mond az Úr! Ha már mélyen vagy, végképpen ez segít! Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Ragyogtasd fel előttünk, hogy legyőzetett a nagy Babilon (Jelenések 18,2), a Jézus Krisztusban; legyőzetett bennünk; legyőzetik körülöttünk; végérvényes ez a győzelem, és hamarosan egyértelművé lesz mindenki előtt (Filippi 2,10–11).

Lukács 3,21–38 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 5. szerda

(20) „Menjetek ki Babilonból…” (Ézsaiás 48)

Most egyes pontokon nem tudunk finomkodni a magyarázatban.

Babilon egyszerre konkrét történelmi valóság és szimbólum (20). Babilon a mindenkori istentelen hatalmat jelenti, amelynek mindig adott az éppen aktuális megjelenési formája, „kicsiben és világméretekben” egyaránt. Babilon legnagyobb bűne: önmaga istenítése; ebből következik büszkesége és önzése. Aki istentelen, az bálványisteneket imád. A legnagyobb bálvány: saját magunk. A mindenkori „Babilon” bűne Isten népének üldözésében is testet ölt, a bárkivel szemben elkövetett, bármiféle durva bánásmódok mellett… Babilon még mindig létezik. Isten, Babilon felett kimondott ítélete végérvényes; Jézus Krisztusban pedig ténylegesen végrehajtott ítélet; noha még tart a haláltusa.

Jeruzsálem, a szent város is egyszerre konkrét város (2), és annál sokkal több: Isten országának megvalósulása és kiteljesedése (21); az igazság (18), a békesség (22); a jólét és jóllét (18) öröme. Jeruzsálem városa Isten üdvözítő jelenléte, amely Jézus Krisztusban már eljött, az Úr visszajövetelével pedig maradéktalanul kiteljesedik.

Isten könyörül népén, kivezeti őket Babilonból Jeruzsálembe. Micsoda kegyelem ez, hiszen Isten népe folyton engedetlen, minden intés és megtartó szeretet ellenére is (1–11). Az Úr azonban saját dicsősége védelmében könyörül népén (12–15), mert nem engedheti fenntartani azt a látszatot, mintha végérvényesen a mindenkori „Babilon” irányítaná ezt a világot (11). Ezért Isten elküldi népéért – és népén keresztül a világért (20) – az Ő szolgáját, akit Lelkével ruházott fel (16), aki által megváltja „javíthatatlanul pocsék” életünket.

Mi itt örökké „Babilonban” raboskodunk, onnan soha ki nem jutunk. A megváltás az a totális isteni cselekvés, mint amikor az eszméletlenné összevert és tehetetlen embert irgalommal összeszedik a pocsolyából, és megtisztító, gyógyító kezek életre segítik. Aki üdvösségesen újjászületett, az nem érzi jól magát itt, mert ebben a világban soha nincsenek tiszta helyzetek. Képmutatóan hazug, aki mást állít. Menjünk ki „Babilonból”?! (20) Hogyan? Ezért inkább könyörögjünk: Jöjj, Urunk, Jézus Krisztus! (Jelenések 22,20)

Lukács 4,1–13 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 6. Csütörtök

(6) „…eljusson szabadításom a föld határáig.” (Ézsaiás 49)

AZ ÚR SZOLGÁJÁRÓL ÚJABB ÉNEKET HALLUNK. Az első éneket a 42. fejezetben olvashattuk.

– Isten, az Ő elhívott szolgáját már az anyaméhben kiválasztotta; és nevét, életét, szolgálatát az Isten mindvégig emlékezetében tartja. Ez, az erőt ajándékozó kijelentés, nemcsak az egyetlen, legtökéletesebb szolgára vonatkozik; hanem mindazokra is, akik az Úr tökéletes szolgáját követhetik (1).

Isten elhívott szolgájának „fegyvere”, „nyila” az Isten szava, Igéje. Jézus Krisztus még a kísértőt is Isten Igéjével győzte le (Máté 4,1–11). Ma is az Ige az egyetlen „fegyverünk”; nincs más, nem is lehet más, nem is kell más. Minden más „fegyver” önző érdekeket képvisel, és halálra sebez másokat. Isten Igéje Isten dicsőségét, sokak üdvösségét szolgálva gyógyít testet, lelket, életet, közösséget. Először is Isten Igéje szerint élhetünk: ekkor a nyíl a tegzében pihen; majd az elkészített helyzetben hitvallóan szólunk; a találatot pedig az Úrra bízzuk (2).

– Isten elhívott szolgáján felragyog az Isten dicsősége, miközben az Úr megváltó, szabadító irgalmát hirdeti és éli. A szolga neve most Izráel (3), mint azoknak neve, akikhez a küldetése szól (5). Isten tökéletes szolgájának küldetése azonban túlmutat Izráel határain, minden népekhez (6), el egészen a távoli szigetekig (1). Isten megváltó, szabadító irgalmának ismerete nélkül ugyanis nem lehet élni itt a földön; enélkül felemésztjük egymást, és mindent bezabál a bűn és a gonosz. Ez a tény nem kultúra és vallásfüggő.

Isten elhívott szolgája is elfáradt (4). Még Jézus Krisztus is elfáradt, leült, könyörgött… Az Úr azonban megáldja szolgája ügyét, mert ez az ügy az Úr ügye. Aki az Úr ügyét képviseli, az soha ne érezze, hogy hasztalan pazarolja erejét, még ha az eredmény nem is látható mindig a testi szemekkel. Aki az Úr ügyét képviseli, annak megáldja az Isten a saját ügyét is. Isten szolgájának ügye és ereje az Úrnál van. Örüljünk, milyen nagyra becsülte szolgáját, Őrá nézve bennünket is, a mi Urunk! (4–5)

Lukács 4,14–30 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 7. péntek

(4) „…hogy tudjam szólni Igéjét az elfáradtaknak.” (Ézsaiás 50)

EZ AZ ÚR SZOLGÁJÁNAK HARMADIK ÉNEKE (42. fejezet, 49. fejezet, 50. fejezet).

– Az Úr szolgája az Úr tanítványa, aki figyelmesen és rendszeresen hallgat Isten szavára, majd mindenben engedelmesen az Úr szavához igazodik. Olyan ez, mint az autóvezetés: vagy figyelek és engedek a kijelölt útiránynak, valamint a közlekedési szabályoknak, vagy halálosan nagy bajba kerülök, másokkal együtt (4).

– Az Úr szolgája nem saját erejéből, hanem az Úr ereje által lesz engedelmessé (8). Ez a mennyei erő azonban szenvedést is felvállaló hűség, amely rezzenéstelen arccal hordozza a terheket az Isten ügyének szolgálatában. Olyan a szolga élete és arca, mint a kovakő; arcát nem takarja el, hanem szeretettel szembenéz minden emberrel és eseménnyel, mert Urában bízik (5–7).

Az Úr szolgája azonban nem egy rideg engedelmesség, és nem egy szenvtelen szenvedés elérhetetlen és életidegen példája számunkra. Az Úr szolgája úgy hirdeti Isten Igéjét, hogy azzal erősítse az elfáradtakat, a megfáradtakat, akiknek már jártányi erejük sem maradt; sem testben, sem lélekben, sem hitben (4). Sokan vagyunk ilyenek. Az Úr szolgája nemcsak rideg példát ad a tökéletes tanítványságra, hanem úgy szólít meg bennünket, hogy Isten ereje átjárja az életünket. Vannak olyan helyzetek, amiktől rettegünk: amikor pedig benne vagyunk azokban, akkor kapjuk az erőt. Ez csoda. Mi már tudjuk: az Urat félni, és az Úr szolgájának szavára hallgatni, ugyanaz. Ahol nem bátorít és erősít az Ige, ott nem Jézus Krisztus szól.

Lukács 4,31–44 Énekszám még nem ismert

 

 

Február 8. szombat

(1) „Tekintsetek a kősziklára…” (Ézsaiás 51)

MINDENRE ELÉGSÉGES BIZTATÁS EZ!

Az Úr megvigasztal, csak bízzunk Őbenne, keressük Őt minden nap! Emlékezzünk vissza, miként áldotta és szaporította meg az Úr Ábrahámot! Jézus Krisztusban végképp megvigasztalt minket az Isten, mert Ő örökre megszabadította népét (4–6); romhalmaz életünket újjáépítette: a puszta édenné lett (1–3).

Az Úr megerősít. Őbenne bízunk! Nem félünk az emberek gyalázkodásától, szitkozódásától. Mint a moly megrágta ruha, úgy esik szét végül minden kicsinyes és gyalázatos emberi harc. Csak az Úr igazsága marad meg. Ez az igazság számunkra kegyelem és erőforrás. Nem rendülünk meg (7–8; 12–13).

Az Úr megvált! Sokkal többről van itt szó, mint amit a fogságból való hazatérés adott Isten népének. Ez csak halvány előképe annak, amit az Úr készített nekünk: örök öröm, minden gyötrelmes sóhaj vége (9–11; 14).

Az Úr ébreszt! Döbbenjünk rá: az Úr kivette kezünkből a keserű poharat (17). A harag poharát nem mi ittuk ki, hanem az Úr Jézus Krisztus (22). Nem vagy egyedül, még ha mindenki elhagyott is (18–19). Félre minden keserűséggel!

Ezek itt nem szép szavak. Azok nem segítenek rajtunk! Ezek itt Isten Igéi, Isten cselekvése értünk. Ragadjuk meg bátran az ígéreteket! Nemcsak azért, mert nincs más segítség és megoldás, hanem mert Isten szava színigaz (Példabeszédek 30,5).

Lukács 5,1–16 Énekszám még nem ismert

 

Steinbach József