Az Ige mellett — 05. hét

2019 – Ötödik hét (01.27-02.02.)

Január 27.

(17) „Szánakozzatok rajta…” (Jeremiás 48,1–25)

– 1. Uram, a Te Igéd iránti tisztelet miatt remegve fogalmazzuk meg, mint a veled alkudozó Ábrahám, hogy szinte agyonnyom bennünket a sok ítéletes, pusztulással fenyegető szó, amit Jeremiásra bíztál, népe és minden nép temérdek bűne miatt (1–6; 8–9; 12–15; 19–25).

– 2. Köszönjük, hogy a Szentlélek által beláthatjuk, igazad van, mert pont úgy van, ahogy mondod. Mi olyanok vagyunk, mint Moáb népe volt:

– Alkotásainkban és kincseinkben bízunk, papjainkkal és vezetőinkkel együtt. De a köznép, aki ezeket bírálja, semmivel sem különb (7).

– Legfontosabb, életet ajándékozó „dolgunkat”, az Úr dolgát hanyagoljuk (10).

– Gondtalanul élünk, élvezzük önmagunkat. De olyanok vagyunk, mint a seprőn hagyott, lefejtés nélküli bor, amely túl édes lett, majd megbuggyant (11).

– 3. A prófétának nem okoz örömöt az ítélet hirdetése. Nem saját kegyesen frusztrált agresszivitása dühöng itt, hanem az Úr szava szól általa. Ezért a próféta, miközben ezt hirdeti, szánakozik, siratja őket, és megtérésért, megmenekülésért, megváltásáért imádkozik (17–18; 28; 31; 34–39). Könyörögve kérünk, Urunk, hogy hadd halljuk meg az üzenetből kegyelmes szándékodat, amelyet Jézus Krisztusban készítettél (47).

János 4,46–54 71. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

Legfontosabb, életet ajándékozó „dolgunkat”, az Úr dolgát hanyagoljuk.

Ellentétes értelmű képpel fejezi ki ezt a próféta.

Ezzel jelzi, hogy az Úr dolgaival kapcsolatos hanyagságunk halálos.

Olyan restek vagyunk ebben az „életes, üdvösséges” dolgunkban, mint amikor a katona kíméli a kardját a harcban, pedig ott a harc lenne a dolga, éppen az életért, mert egyébként hanyagsága a halálát okozza (10).

 

Röviden Moáb népéről…

Moáb Ábrahám rokonának, Lótnak fia, az idősebb lányától (1Mózes 19,37).

A Moábtól származó nép országa a Jordántól keletre terült el (4Mózes 21,13–15).

Moáb megtagadta Izráeltől, hogy Kánaán felé vonulva átmenjen a földjén (Bírák 11,17–18).

Moáb bízta meg Bálámot, hogy átkozza meg Izráelt (4Mózes 22–24).

Dávid leigázta a moábitákat (2Sámuel 8,2).

A próféták gyakran feddték meg Moábot (Ézsaiás 15–16; Jeremiás 9,26; Ezékiel 25,8–11; Ámósz 2,1; Zofóniás 2,8–11).

Ruth, aki Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában is szerepel (Máté 1,5) moábita nő volt (Ruth 1,4).

 

 

Január 28.

(45) „…a lármázók…” (Jeremiás 48,26–47)

Döbbenetes változásokat élünk meg. Arra sincs időnk, hogy ebbe belegondoljunk, reflektáljuk. Ennek a változásnak csak egyik apró jele, hogy indulatosak vagyunk, kiabálunk egymással, letorkoljuk a másikat. A napokban Budapesten két fiatal hölgy minősíthetetlenül üvöltözött egymással egy parkolóhely miatt. Egyre több ember mellett nem is lehet szóhoz jutni. Mondja, mondja, szinte levegőt sem vesz, ezzel is kifárasztja és megadásra kényszeríti a másikat. A hangos, lármás beszédben van valami letaroló, domináns, uralkodó, halálosan fárasztó energiavámpírság. A hangos beszéd gőgös, vagy bizonytalanságot leplez (29), féktelen és hamis (30). A lármázás lehet léha kurjongatás, hétvégi bulizás; – de lehet a mindent beindázó és leszüretelő, határtalan birtoklási vágy és ezzel együtt a felelőtlen tékozlás (32–33). Minden uralkodóan, kurjongatóan lármás beszéd valójában lázadás az Úr ellen (42), amely ugyanakkor embereket tesz tönkre. Mivel egyre többen vagyunk ilyenek, egyre gyakrabban üvöltözünk egymással; – nemcsak parkolóhelyért… Csendesedj el az Úrban! (5Mózes 27,9; Jób 33,1; Zsoltárok 37,7) Egyébként nincs menekvés, és jogos a rettegés, elnyel a verem, kárhozatosan fogva tart a gonosz csapdája.

János 5,1–9 226. dicséret

 

Január 29.

(3) „Jajgassatok Hesbón miatt…” (Jeremiás 49,1–22)

Gád és Rúben törzsének határán feküdt az igeszakaszunkban olvasható Hesbón városa, amely eredetileg Rúben törzsének öröksége lett volna. Hesbón városát azonban határvárosként Móáb (48,34), és Ammón is a magáénak tudta (3). Isten büntetése azonban nem ezekért éri el Ammónt, hanem azért, amiért a többi népet is, meg a saját népét is elérte ez a büntetés: – hiszen mindegyik nép elbizakodottan csak magával dicsekedett, saját kincseiben bízott, hitetlenül élt (4). Ez a bűn. Ennek konkrét megnyilvánulása, hogy minden négyzetméterért, minden fillérért, minden elismerésért ádáz harcot vívunk, nem engedünk, mint ahogy itt Hesbón városáért is folyamatosan viaskodtak egymással a közelben élő népek. Ezért feddi meg Isten az ammónitákat is. Áldás olvasni a hatodik versben a reményteli megoldást, Isten szavát: „De végre jóra fordítom Ammón fiainak a sorsát…” (6). Jézus Krisztusban történt meg ez a fordulat, aki megváltott bennünket, és aki örök helyet biztosított nekünk az Ő országában, ahol már nem kell „múlandó városokért” és kincsekért veszekedni. Addig azonban – valljuk meg őszintén – ebben a harcos világban nehezen értelmezhető Jézus Krisztus követése. A krisztusi embert ugyanis „megeszik” itt… Jöjj, Uram Jézus (Jelenések 22,20).

János 5,10–18 180. dicséret

 

Január 29. – A teljes igemagyarázat

 

(3) „Jajgassatok Hesbón miatt…” (Jeremiás 49,1–22)

 

A más népekre vonatkozó próféciák sora folytatódik itt Jeremiás könyvében.

Ezek a beszédek a 46–51. fejezetekben Egyiptomra, Móábra, Ammónra, Edómra, Arámra, az arab és perzsa területekre és Babilonra vonatkoznak.

 

Az ammóniak a Jordán folyótól keletre, és Móábtól északra laktak.

Ezek szövetségre léptek Júdával Babilon ellen, bár történelmük során a két nemzet általában szemben állt egymással.

Az ammóniak királya biztatta fel a dávidi utód Jismáélt Gedaljá helytartó megölésére, és ezzel teljesen tönkretette a még otthon maradt júdaiak erősödni kezdő életét (40,14–15).

 

Gád törzsének ősi területe, a Jordántól keletre, szomszédos volt az ammóniakkal.

Ezeket a gádi városokat már az asszír uralom idején bekebelezték az ammoniták.

Erre kérdez rá a próféta: – Miért vette birtokba Gádot Milkóm? Ugyanis Milkóm egy ammonita isten volt (1).

 

Gád és Rúben törzsének határán feküdt az igeszakaszunkban olvasható Hesbón városa, amely eredetileg Rúben törzsének öröksége lett volna.

Hesbón városát azonban határvárosként Móáb (48,34), és Ammón is a magáénak tudta (3); – noha Isten terve a saját népének szánta ezt a várost.

 

Isten büntetése azonban nem ezekért éri el Ammónt, hanem azért, amiért a többi népet is, meg a saját népét is elérte ez a büntetés: – hiszen mindegyik nép elbizakodottan csak magával dicsekedett, saját kincseiben bízott, hitetlenül élt, papjaival és vezetőivel együtt (4).

Ez a bűn.

Ennek konkrét megnyilvánulása, hogy minden négyzetméterért, minden fillérért, minden elismerésért ádáz harcot vívunk, nem engedünk, mint ahogy itt Hesbón városáért is folyamatosan viaskodtak egymással a közelben élő népek.

Ezért feddi meg Isten az ammónitákat is.

Ezért rombolja le Isten a fővárosukat, Rabbát, és hurcolják fogságba népüket, tehetetlen bálványistenükkel, Milkómmal együtt (2–3).

 

Áldás olvasni a hatodik versben a reményteli megoldást, Isten szavát: „De végre jóra fordítom Ammón fiainak a sorsát…” (6).

Jézus Krisztusban történt meg ez a fordulat, aki megváltott bennünket, és aki örök helyet biztosított nekünk az Ő országában, ahol már nem kell „múlandó városokért” és kincsekért veszekedni.

Addig azonban – valljuk meg őszintén – ebben a harcos világban nehezen értelmezhető Jézus Krisztus követése.

A krisztusi embert ugyanis „megeszik” itt…

Jöjj, Uram Jézus! (Jelenések 22,20)

 

János 5,10–18 180. dicséret

 

Január 30.

(35) „Összetöröm Élám íját…” (Jeremiás 49,23–39)

Folytatódik a népek elleni próféciák sora, Arám és fővárosa Damaszkusz ellen (23–27); – majd az arab sivatagban élő nomád törzsek ellen, kiemelten Kédár izmaelita nomád törzs ellen (28–33); – aztán Élám ellen (34–39). Most ezt az utóbbit emeljük ki. Élám Babilontól keletre feküdt, a mai Irán területén. Ez a prófécia Cidkijjá júdai király uralkodásának kezdetén hangzott el (Kr. e. 597). Isten megígérte, hogy összetöri Élám haderejét, azaz „íját”, amelyet a legfőbb erősségének nevezett. Ezzel Isten alázatra kényszeríti a perzsákat. Majd trónját itt állítja fel az Úr, hitre vezeti őket, az utolsó időkben pedig jóra fordítja sorsukat (38–39). Tudjuk, hogy a későbbiekben éppen az ellenkezője történt, mert Élám a Perzsa Birodalom központi része lett, amely később Babilont is legyőzte. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jeremiás üzenete és Isten Igéje tévedett volna. Ez a prófécia eszkatológiai értelmű. Eljön majd az az idő, amikor az Úr előtt minden térd meghajol (Filippi 2,10–11), és az Úr megváltó szeretete összetöri az íjakat, legyőzi a bűn minden következményét, a gonosz hatalmát, és jóra fordítja ennek a sokat szenvedett világnak a sorát. Erre várunk.

János 5,19–23 416. dicséret

 

Január 31.

(17) „Meghajszolt bárány Izráel…” (Jeremiás 50,1–28)

Isten népe gyakran nem bárány természetű. Gyakran inkább báránybőrbe bújt farkasokként viselkedünk (Cselekedetek 20,29); – kár ezt szépíteni. Mégis azért nevezi báránynak az Ige Isten népének tagjait, mert ennek a népnek pásztora az Úr. Megváltott bűnösök vagyunk. Ez a bárány meghajszolt, oroszlánok kergették, sokféle nagyhatalom játéka lett a történelem során; – de mindig Isten tudtával és akaratával lett azzá. Isten népe meghajszolt, megvetett, de kegyelem alatt van. Isten népének menedéke az Úr, aki nem engedi el népe kezét, visszavezeti seregét eredeti helyére, itt és odaát, bűnét eltörli. Nem maradhatunk báránybőrbe bújt farkasok, mert az Isten báránya (János 1,29) szült újjá bennünket (János 1,29), és Ő küldött el a szolgálatra minket (Lukács10,3; 19–20). Mi nem hivatkozhatunk arra, hogy hajszoltak vagyunk. Akit az Úr hajszol meg, még ha mások által is, és nem a saját akarnok indulatai, az Isten gyermeke, Isten népének tagja, akit Jézus Krisztus megváltott és minden hajszoltságában is megáld.

János 5,24–30 364. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

Isten végső szabadítása nem késik.

Babilon és minden nagyhatalom az enyészeté lesz, még akkor is, ha Isten felhasználta azokat.

Minden nagyhatalom elpusztul, ha nem tudja, hogy az Úrtól kapta hatalmát és visszaél azzal (17–18).

 

Mi nem hivatkozhatunk arra, hogy hajszoltak vagyunk.

Persze jó lesz, ha egyszer vége lesz a gyarló „akarnok hajszoltságnak”: egymás hajszolásának.

Ugyanakkor az Isten szeretete által meghajszolt életünk reménységre indít minket, bűneinkből megtisztít, az Úr kegyelmében tart.

Hála ezért az Úrnak, miközben várjuk megváltásunk teljes kivirágzását, mindenfajta hajszoltságunk megszűnését.

 

Február 1.

(34) „De megváltójuk erős, Seregek Ura a neve…” (Jeremiás 50,29–46)

AZ ÚR TERVE TÖKÉLETES (45). Ki merne vitatkozni az Úr tervével? (44)

– 1. Isten terve lerombolja az önhitt, de roskadozó „épületeket”. Az Úr senkinek sem engedi, hogy istenné legyen. Legfőképpen nem engedte ezt hűtlen népének. De nem engedte ezt a korabeli nagyhatalmaknak sem, mert elbukott Asszíria, legyőzték Babilont is, és azóta hány és hány nagyhatalom lett az enyészeté. Ez megnyugtató bizonyosság. A mai hamis istenek, hatalmasságok, gőgös népek és emberek előbb–utóbb „elvesznek” (29–32; 35–43).

– 2. Isten végső terve azonban nem a pusztítás, hanem az építés. Megváltót küld népéért, aki kiszabadítja őket a fogságból, legyőzi nyomorgatóit, és saját választott királyát emeli népe trónjára (44).

– 3. Isten terve azonban sokkal több ennél! Aki ezt nem látja, az nagyon keveset remél. Erre nézve igaza van Shakespeare-nek, miszerint az élet zengő tombolás, de semmi értelme sincs. Isten terve nem engedi a „letargiás nihilt”. Ő megvált ebből az örök és új életre, az üdvösségre. Nincs ennél szebb terv, amely Jézus Krisztusban már meg is valósult (34).

János 5,31–36 452. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

– 3. Isten terve azonban sokkal több ennél!

Aki ezt nem látja, az nagyon keveset remél, és valójában a halál árnyékának völgyében akar tündökölni, amelynél nincs értelmetlenebb és hiábavalóbb vállalkozás.

Erre nézve igaza van Shakespeare-nek, miszerint az élet zengő tombolás, de semmi értelme sincs.

Homokvárat építünk a strandon, de mindenki mást vízbe fojtva, hogy miénk lehessen a legszebb, a legnagyobb. Holnapra pedig összedől a vár.

Isten terve nem engedi a „letargiás nihilt”.

Ő megvált ebből az örök és új életre, az üdvösségre.

Nincs ennél szebb terv.

Jézus Krisztusban már meg is valósult ez a terv.

Isten választott népe pedig nem tarthatja meg magának ezt az örömhírt (34).

 

Február 2.

(10) „Igazságot szolgáltatott nekünk az Úr…” (Jeremiás 51,1–19)

– 1. Jeremiás részletezi Babilon ellenségeinek harci készülődését. A királyok, akik meghódítják Babilont, a médek és perzsák ellenőrzése alatt álló területekről fognak érkezni, a mai Észak–Iránból. Ezek sáskaként győzik le a „hatalmas” Babilont (1–14).

– 2. Isten hatalmasabb minden e-világi hatalmasságnál (15–19). Isten megbüntette saját népét, annak hűtlenségéért. De az Úr soha nem hagyja el választottait, és azok ellenségei nem maradhatnak sokáig talpon.

– 3. Ez az üzenet, annak áldott igazsága ellenére is hordoz egy veszélyt a gyarló ember számára: – Isten elpusztítja ellenségeimet, és megtart engem! Valójában mindenki ezt hiszi, ezért könyörög. Ez a pszichikus hit.

– 4. Az élő, szentlelkes, pneumatikus, krisztusi hit imádkozó reménységgel tekint ellenségeire is. Isten országa itt van, de még nem teljesedett ki, ezért ennél többet; – önfeladás, hűtlenség és értelmetlen önfeláldozás nélkül nem tudunk tenni ellenségeinkért. Ám, ez a lelkület a teljes megváltásért kiált, és nem elégszik meg csupán saját győzelmével, még ha az Úrtól nyert ajándék is.

János 5,37–47 154. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A támadókat méd királyoknak nevezi az Ige (11).

Ez utalás lehet a Kr. e. 539-es, méd–perzsa támadáskor, Babilon bukására.

A bukott Babilonnak hiába gyógyítják sebeit, aztán lassan szövetségesei is elhagyják, így magányosan haldoklik.