Az Ige mellett – 05. hét

2020 – ötödik hét (01.26-02.01.)

Január 26. vasárnap

(2) „…Ezékiás király arcát a fal felé fordítva imádkozott…” (Ézsaiás 38)

Jeruzsálem szorongatott helyzete és a felelős vezető halálos betegsége között lehet kapcsolat. A felelős vezető mindent megtesz, szüntelenül imádkozik, folyvást aggódik azokért, akiket az Úr Isten rábízott. A felelős vezető nem magának él: igyekszik híven, tisztán élni, mindent megtenni, amit az Úr rábízott, Istennek kedvesen (3). Egy túlterhelt, vagy szorongatott helyzetben, időszakban azonban az erőtlen test megadja magát, és megbetegszik.

– Olyan jó azonban tudni, hogy itt sem csupán a „pszichoszomatikus” történésről van szó, hanem Isten rendeléséről, aki mindenek Ura, élet és halál Ura, és az általa elküldött nép és elhívott felelős vezetők Ura. Nem egy testi-lelki törvényszerűségnek vagyunk kiszolgáltatva. Ezek ugyan érvényesülnek, de akkor és úgy, amikor az Isten azt elrendeli. Isten figyelmeztette Ezékiás királyt, de adott még neki tizenöt évet, hogy bölcsebben kormányozzon, és magára is legyen tekintettel (4–8).

– Nekem is megtanította az Úr: nincs „majd”. Ne alapozzunk arra a hamis reménye, hogy most megszakadok a terhek alatt, de majd a könnyebb időszakokban, majd a szolgálat után, majd a nyugdíjban pótlom az elmaradtakat, a szeretteim felé való mérhetetlen tartozásaimat. Nincs „majd”! „Most” van, ma van, még akkor is, ha reménységgel tekintünk a holnapra.

*

Ezékiás király imádkozott. Imádsága nem szokványos.

A fal felé fordult a király: ez nemcsak a kedvetlenség, a szomorúság, a kimerültség jele; hanem annak kifejezése is, hogy senki ne nézzen már bele az arcába, a bajába; senki ne vájkáljon benne: mert ez most csakis Isten és az ő ügye (2).

Ezékiás király keservesen sírva imádkozott (3). Ebben az imádságban nincsenek kegyes sablonok. Ezékiás megvallja félelmeit, testi-lelki gyötrelmeit, keserűségét (13–15).

Ezékiás imádsága kimondja a földi élethez való ragaszkodását (16), hiszen ő még fiatal (10–11). Ezékiás őszintén szól a halál titkáról, rettenetéről (18–20), amelyet a szép költői képek sem enyhítenek (12–13), és csak fokozzák a földi élethez való ragaszkodást. Mi, mai hívők, az örök élet krisztusi reménységének bizonyosságában már nem merünk beszélni arról, amit itt Ezékiás megfogalmazott. Pedig kellene!

Ezékiás király imádsága, mint minden hitben elmondott imádság, az Isten színe előtt hangzik el, ezért szent, áldott, Istennek kedves. Ezékiás kiönti a szívét az Úr előtt, és tudja, hogy javára válik a keserűség (17), még akkor is ha meg kell halnia. Ezt Ezékiás az isteni kijelentés akkori szintjén tudta megfogalmazni: itt és odaát is az Úrban leszünk; pengetjük majd a lantot az Úr házában, életünk minden napján (20).

Jelenések 22,8–21 Énekszám még nem ismert

 

 

 Január 27. hétfő

(2) „Ezékiás megörült a követeknek…” (Ézsaiás 39)

Meródak-Baladán az Asszíriát majdan felváltó Babiloni Birodalom megalapítójának tekinthető. Asszíria Kr. e. 745-ben foglalta el Babilóniát. A babiloni ellenállás hőse Meródak-Baladán lett, aki Kr. e. 721-ben jutott hatalomra, és Kr. e. 712-ben látogatta meg Ezékiást, Júda királyát, akiben szövetségest keresett maga mellé, Asszíria ellenében.

Ezékiás király személye mutatja azt a tényt, hogy mindig az Isten kegyelme tartja meg a hit emberét. Lám: a hitünk gyarló, hullámzó. Itt fel és alá hullámzik minden, a hitünk is! (Barth Károly) Ezékiás király a hit embere volt, és mégis magasságokon és mélységeken keresztül hordozta őt az Úr.

– Az előző fejezet hitbéli magassága után ismét a mélységek következnek.

Ezékiás király most az Istenbe vetett bizalom nélkül cselekszik; hibát hibára halmoz a betegségéből felgyógyult, csodás ima-meghallgatást tapasztalt júdai király.

Ezékiás e-világi szövetségektől remél segítséget, a sok prófétai intés ellenére is.

A király hiúságát legyezgeti a babiloni uralkodó levele, ajándéka, figyelme; ezért nemcsak fogadja a babiloni követeket, hanem teljesen kitárulkozik, dicsekszik, mindenét megmutatja (1–2).

Amikor pedig Ezékiás prófétai figyelmeztetést kap, hogy Babilónia valóban legyőzi majd Asszíriát, de azok nem segíteni fogják őket, hanem fogságba hurcolják népét, akkor Ezékiás fellélegzik: én és a velem lévők akkor még megússzák (3–8). Mai napig így gondolkodunk mi is; nemcsak a hitetlenek, hanem a hívők is. Ezer példát tudnék sorolni itt, erre nézve…

Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!

Lukács 1,1–25 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 28. kedd

(31) „…szárnyra kelnek, mint a sasok…” (Ézsaiás 40)

– Az Asszír Birodalom Kr. e. 722-ben fogságba hurcolta az északi országrészt, és Kr. e 701-ben körülzárta Jeruzsálemet is. Közben Babilónia legyőzte Asszíriát. Babilónia Kr. e. 587-ben fogságba hurcolta a déli országrészt, Júdát is, ideértve a főváros, Jeruzsálem lakosságát. A kortörténeti hátteret ismerve, Ézsaiás próféta könyvének első 39 fejezete tulajdonítható közvetlenül a prófétának. A 40. fejezettől már a babiloni fogságban élő néphez szól a vigasztaló prófécia. Nem véletlen, hogy így kezdődik ez a fejezet: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” Isten Lelke által itt, Ézsaiás próféta tekintélyével egy másik elhívott próféta szól, 150 évvel később biztatva a fogságban szabadulásra váró népét. Második Ézsaiásnak (Deutero-Ézsaiásnak) nevezzük a 40–55. fejezetek prófétáját. Ebben a fejezetben a jogos ítélethirdetés helyett már a vigasztalásra, a hazatérés reménységére kerül a hangsúly.

*

„…szárnyra kelnek, mint a sasok…” A sas gyönyörűen, magasan, biztosan, „erősen” szárnyaló madár. Vegyük komolyan a képet! Mit üzen nekünk ez a kép? Hogyan gondolható tovább?

– Isten népe gyönyörűen szárnyal, mint a sas, mások számára is láthatóan. Egy sas szárnyalása, vitorlázása tényleg gyönyörű látvány. Nem lehet nem észrevenni. Az ember ilyenkor megáll, csodálja a madár röptét. Isten népének hite mások számára is látható hit; – nem hivalkodóan látványos kirakathit; – de látható, mások számára is áldott hit ez. Hitünk, minden körülmények között, minden nyomorúságunk ellenére is tetten érhető, látható, „gyönyörű”, „hiteles” valóság.

– Isten népe magasan szárnyal, mint a sasmadár. Ez a magas szárnyalás azt jelenti, hogy hit által mindent a krisztusi, örökkévaló összefüggésekből láthatunk. Isten népe úgy van benne a dolgokban, hogy hitben mégis fölülről látja, értékeli azokat. De ez mégsem egy pökhendi hit. Hitben a dolgok fölött vagyunk, hogy krisztusi lelkülettel, erővel és szeretettel lehessünk jelen azokban.

– Isten népe biztosan szárnyal, mint a sas, mert az Úr hordozza népét! A levegő láthatatlan, de erős. „Kiterjesztett szárnyunk”, az Úrba vetett hitünk. Nem a mi erőnk, az Úr ereje hordoz. Ez az erő a feltámadott Jézus Krisztus isteni ereje, amivel legyőzte még a halált is. Ez az erő megváltó, megtartó erő. Nincs szebb, bátorítóbb, biztosabb látvány a sas kiterjesztett szárnyú repülésénél.

– Isten népe „erősen” szárnyal, mint a sas. Ez azt jelenti, amint az imént említettük, hogy Isten népe isteni erővel, biztosan szárnyal. De az „erős” szárnyalás, itt ezen túl, még valami lényegesre vonatkozik, a keresztyén szárnyalást illetően. Az „erős” szárnyalás azt fejezi ki; – hogy ez a szárnyalás soha nem valami egyéni kegyességtől, gyarló, lelki, „pszichikus” érzelmektől fűtött, rajongó szárnyalás; – hanem a hit erős bizonyosságával történő szárnyalás. Ezt az „erős” szárnyalást az erő, az erős szeretet és a józanság Lelke vezérli (1Timóteus 1,7). Elég volt az egyéni, „individuális”, érzelmi, kétes, káoszt okozó, öncélú kegyességből!

A sas, pontosan „landol”, ha kell. A sas sem szárnyal mindig. Isten népe, mint a sas, pontosan célba talál, ha leszáll. Isten népe, döntő helyzetekben, időkben, Szentlélek által vezetett határozottsággal, bizonyossággal, bátorsággal dönt, és olcsó kompromisszumoktól mentesen, csakis a lényeget, az evangélium ügyét képviseli. Isten népe is célba talál, az Isten bölcsességével. Isten népe nem véti el az irányt. Isten népe nem szed áldozatokat, nem csap le senkire; – de nem is engedi feláldozni a rábízott drága ügyet, nem engedi elveszni a rábízott drága kincset (2Timóteus 1,14). Isten népének szolgálatát megáldja az Úr.

Szárnyalj az Úrban! Egyik ajándék a másikból következik! Aki az Úrban bízik, az így szárnyal az Úrban: – sasként; – gyönyörűen, magasan, biztosan, erősen, pontos landolással… Aki az Úrban bízik, szárnyal, és nem fárad…

Lukács 1,26–38 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 29. szerda

(14) „Ne félj, férgecske…” (Ézsaiás 41,1–20)

Isten megszólítja az egész világot, beleértve még a távoli szigeteket is (1–7). Isten kijelenti, hogy Ő az Úr, a történelem Ura, az események Ura és minden nemzeté is (4). Aki felemelkedhet egy időre – mint most, Círus, perzsa király –, az is az Úr ereje és kegyelme által tehet győztes lépéseket (2). Kár, hogy ezt nem látják a győztesek, miszerint diadalukat szolgálatra kapták. A népek félelmükben összekapaszkodnak (5); – ez jó lenne, ha nem ideigvaló érdekszövetségek, hanem a közös Isten-hit gyümölcsei lennének ezek a találkozások.

Isten megváltja népét. Isten – aki minden esemény fölött ugyanaz (4) –, „hatékonyan” megsegíti, mert megváltja övéit. Joggal félünk és csüggedünk! (8–16). Az élet, a halál, a szenvedés, az emberi konfliktusok soksága mind-mind félelmetes, rettenetes; – miközben az ember, minden tekintetben egy „férgecske” (14). Isten megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy kiválasztott minket; feltámadott, győzelmes jobbjával megsegített minket, azaz megváltotta életünket. Ez a tény enyhíti a félelmeket, és ujjongóvá tehet. Persze ez az ujjongás akkor is hiteles, ha nem kicsattanó. Láttam már olyan testi szenvedést, amelynek során az illető alázattal beismerte, hogy sokat prédikált már a szenvedésről, sok szép és kegyes dolgot mondott arról, de valójában fogalma sem volt, hogy miről beszél. Ennek beismerése is ujjongás, noha külsőleg nem az: mert az ember férgecske voltát beismerve, magát megalázva, már csakis az Urat várja.

Isten teremtett és újjáteremt. Megváltó szeretete viszi ezt véghez. A pusztaság bővízű ligetté lesz (17–20). Ézsaiás ismét és ismét visszatérő látomása. A több száz évvel később, Ézsaiás néven szóló próféta tekintélyét is az Isten Lelke adja, és ugyanaz az üzenet, amit az „Első Ézsaiásra” bízott az Úr. A szolga más, az üzenet ugyanaz. Ma is így van ez. Nagy a pusztaság, de nagyobb a reménységünk (Róma 5,5).

*

(24) „…semmit sem ér, amit tesztek, utálatos dolog, ha valaki titeket választ.” (Ézsaiás 41,21–29)

A prófétai igehirdetés természete, hogy folyamatosan ütközik másokkal, az Úr Igéje, igazsága, ügye érdekében.

Ézsaiás ütközik népe és a korabeli népek hamis hitével, bálványimádásával. Ézsaiás hangsúlyozza, hogy egyedül az Úr az Isten, minden ember által istenített bálvány ellenében, akik valójában semmik, semmit nem érnek, némák és tehetetlenek (21–24; 28–29).

Ézsaiás ütközik népe és a világ erkölcseivel. Valóban: utálatos dolgokat művel az ember, ha „bálványok” hatalmába és irányítása alá kerül. Márpedig éppen ezért van tele az életünk sok utálatossággal, és ezért vagyunk olyan utálatosak egymással is (24). Sajnos, Isten népe is terhelt sok utálatossággal.

Ézsaiás ütközik népe és a népek váradalmaival.  Emberektől, e-világi hatalmaktól várunk megoldást. Pedig ezek csak az Isten eszközei, egy ideig, mint ahogy akkoriban az volt Asszíria, Babilon, vagy a Perzsa Círus. Életünk során végül egyértelműen kiderül, hogy semmit nem érnek azok a dolgok, amikre itt gyakran feltesszük az egész életünket (24; 29). Az igazi örömhírt, megoldást, megváltást Jézus Krisztus ajándékozhatja nekünk (27). Minden más váradalom eleve kudarcra van ítélve: legfeljebb egy ideig „feldob”, aztán elfelejt elkapni.

– A próféta folyamatosan ütközik, konfrontálódik. Ez ebben a világban kikerülhetetlen. Ugyanakkor „ez az állandó ütközet” egy idő után fárasztó és kontraproduktív is lehet. Mi más korban élünk, mint élt a próféta. Mi Jézus Krisztus után vagyunk. Ezért ma már gyakran nagyobb áldás csupán hirdetni, és Isten Lelke által – bármilyen töredékesen is, de – megélni az Úr igazságát; mindenféle direkt ütközés nélkül. Hiszen mindenhol csak „ütközetek” zajlanak. Mi pedig a már lezajlott, nagy és győztes ütközet bizonyossággal teli szószólói vagyunk! Már nincs min vitatkozni.

Lukács 1,39–56 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 30. csütörtök

(1) „Ez az én szolgám…” (Ézsaiás 42,1–13)

A világban mindent az erő dönt el: ember és állat, minden élőlény; valahány hatalom, kultúra és vallás „erejét érvényesítve” tartja fenn magát. A nyers erő kimutatása és alkalmazása mellett vannak kifinomultan rafinált manipulációs és zsarolási technikák is, amelyek „felzabálják” a gyengébb erejét és életét. Nincs mit szépíteni ezen. Mindez úgy kezdődik, hogy harsányan lebeszélem, „leokosokodom”, letorkolom, lekiabálom a másikat; megalázam, kihasználom, kiszolgáltatottá teszem; aztán idősen és betegen eldobom; ha ellentmond, vagy nem engedelmeskedik, akkor lehetetlen helyzetbe hozom. Majd jöhetnek a durvább módszerek. Nem jó egy ilyen világban élni. Aki látja a mögöttes folyamatokat, egykor és most, az megretten.

Az Úr szolgája nem harsány, nem önérvényesítő. Ő nem kiált és nem lármáz (2). Az Úr szolgája nem emel kezet senkire, nem bántja a másikat, sem technikás módszerekkel, sem szószerint nem tesz ilyet. Ő gyengéd, az eldobott gyengékhez és betegekhez különösen az. Milyen gyönyörű képpel fejezi ki ezt a prófécia: A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el (3). Az Úr szolgája a betegek gyógyulását, a foglyok szabadulását munkálja (7). Minden nép számára segítséget készít, nem tesz kivételt (6).

Ez egy teljesen új hang, eddig ismeretlen szólam. Valóban Isten Lelkének hangja, amely átüt Ézsaiás szaván (9). Isten törvényének, igazságának érvényesülése valóban ez (4): a megváltó szeretet, amely nem odacsap, hanem gyengéden átölel. Tudom, olyan szép szavak ezek, de azonnal érted, ha mondjuk belegondolsz abba, hogy csúnyán eltörött a lábad, így annak minden pocikája, minden mozdulatra és érintésre kínokkal telve érzékeny. Nem mindegy, hogy akkor valaki odacsap az amúgy is törött és lüktető lábadra, vagy finoman megérint, bekötöz, segít… Akkor nagyon nem mindegy! Jézus Krisztusban valóban eljött az Úr szelíd, segítő, megváltó szolgája közénk (Máté 3,17; Máté 12,19–21; Lukács 4,18), akire már akkor rámutatott Ézsaiás, amikor még ez a megváltó, isteni szeretet csak kibontakozóban volt (9). Azóta sem tudta ezt a szelídséget befogadni a világ. Maga a prófécia is küzd az új „látással”, hiszen együtt említi a harsány és harcos Istent, meg az Ő szelíd szolgáját (13). Az egyetlen Isten (5; 8) erős Isten, de Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Lelkének ereje a szelíd szeretet ereje, és Ő csakis ebben gyönyörködik (1). Népét a szelíd és tevékeny szeretet igazságára hívta el (6). A világ, a népek számára sincs más út, egyébként a gonosz darálójában vagyunk.

*

(19) „Van-e olyan vak, mint az én megbízottam, olyan vak, mint az Úr szolgája?” (Ézsaiás 42,14–25)

– Meghökkentő fordulat következik a fejezet második felében (18–25). Az Úr tökéletes szolgájának dicsérete után Ézsaiás próféta elmarasztalja Isten népét, az Ő egykori és mai szolgáit. Ránk is vonatkozik mindaz, amit olvasunk. Nekünk szegeződik a kérdés: – Van-e olyan vak, mint az Isten népe? Micsoda ígéreteket kaptunk, micsoda felséges tanítást (21), amelyek Jézus Krisztusban már be is teljesedtek; és mi mégis tele vagyunk keserűséggel, panasszal, tehetetlenséggel. Süketek vagyunk Isten szavára? Minden érdekel bennünket, csak éppen az Ő Igéje nem? Vakok vagyunk arra, hogy az Ő céljait meglássuk: a jelen szenvedéseiben is észrevegyük az Őáltala készített dicsőséget? (Róma 8,18-27)

– Ézsaiás bűnbánatra hívja népét, nem pedig ítélkezik népe felett; sőt, saját magát is megszólítja: „…az Úr, aki ellen vétkeztünk…” (24) Ézsaiás szava egyben könyörgés is: Jöjj, Szentlélek Úr Isten, nyisd meg füleinket, szemeinket, szívünket! (18–19) Cselekedd Urunk, hogy meglássuk szabadító kegyelmedet, mert sokat láthatunk! (20) Cselekedd, hogy a nehéz időkben – kirabolva, kifosztva, megkötözve – meglássuk igazságodat, jogos ítéletedet! (21–22).

– A következő fejezetben kibontakozik az, ami már itt is evangélium: Isten a jövő érdekében inti népét (23), Ő engedte meg népe kifosztását (24), Ő tartja kezében az eseményeket. Sőt, az Úr népével együtt szenved, nyög, zihál, mint egy szülő asszony. Az Úr szent indulatba jön népéért, harcol népéért, győzelemre viszi ügyüket (13–17).

Lukács 1,57–80 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 31. Péntek

(2) „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok…” (Ézsaiás 43,1–13)

– Ézsaiás könyve az ószövetségi, Jézus Krisztusban beteljesedett evangélium kincsestára. A mára kijelölt igerészről is egy egész hetes evangélizációs sorozatot lehetne tartani. Ezért most csak egy igeverset tudok kiragadni, de nem önkényesen, hanem azért, mert a Szentlélek ezt különösen élővé, és egy újszövetségi történettel összefüggésben hangsúlyossá tette számomra.

A vízen való átkelés csodája, az Egyiptomból való szabadításra utal, aki soha nem feledkezik el népéről (2–7), aki az egyetlen Isten minden nép számára (8–13); és aki végső, üdvözítő, megváltó szabadítását Jézus Krisztusban mutatta meg (1). Nem kell fénünk, az Úréi vagyunk! (1; 13; Róma 14,8; Róma 8,38–39) Életünk értelme pedig az Úr megváltó szabadításáról való tanúskodás (12).

– A vízen való átkelés kapcsán felragyogott előttem az evangéliumi történet, amikor Jézus a vízen járva közeledett a tanítványokhoz (Máté 14,22–33; Márk 6,43–52; János 6,19). Nem a szószerinti csoda itt az igazi csoda; az jel, amely igazolja, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. A vízen járás nem az, hogy elkezdek járni a Balaton vízén. Az nem arra van, hanem hogy fürödjek benne, felüdüljek testben és lélekben, meg gyönyörködjek… A vízen járás csodája a hívő élet (16), amely még a hit hullámzásakor sem enged süllyedni, mint Péter esetében. Magam is egyre inkább tapasztalom, minden nap kegyelem, „vízen-járás”: az Úr irgalma tart fent. Őnélküle beleveszünk a mélységbe, a viharok zúgásában. Amikor mégis elsüllyednénk, akkor sem veszünk el!

*

(14) „Az Úr, megváltótok…” (Ézsaiás 43,14–28)

– Babilonként fölénk tornyosulnak bajok, betegségek, hatalmasságok, felgyorsult életünk bizonytalan kuszaságai. Ezek félelmetesen beárnyékolják életünket. Egyetlen reménységünk, hogy a „hatalmas Babilonok” mégis eltörpülnek Megváltó Urunk, teremtő és újjáteremtő királyunk mellett. Nagyobb az, aki velünk van: Ő a legnagyobb! (1János 4,4)

– Istenünk, a mi érdekünkbe küldte el egyszülött Fiát, akinek csak halvány előképe, Círus perzsa király. Ez a perzsa király, az Úr eszközeként legyőzhette Babilont, letörhetett minden zárat, és hazaengedhette népét. Megváltó Urunk letörte az emberlét halálosan fogva tartó zárait. Népe tudja, hiszi ezt! (14–15)

– Istenünk, megszabadított minket a Jézus Krisztusban! Mi ezzel a bizonyossággal járunk a földi élet pusztaságában. Az Úr jár előttünk, vizet fakaszt a sivatagban, megáldja életünket a leglehetetlenebb helyzetekben is. Ezért a jelent mindig a krisztusi jövő reménységében éljük meg, amelyhez képest az Úr múltbeli cselekvése csak halvány előképei annak, ami ezután kezd kibontakozni. Emlékezzünk a múlt nagy, isteni cselekvéseire, hogy még nagyobb reménységünk legyen a jelenben, az Úr által készített jövő maradéktalan gazdaságában (16–21).

– Ez a bizonyosság a jelen bukdácsolásait is bűnbánattal és a bűnbocsánat hitében éli meg, a megszentelődés útját járva (22–28). Ez a bizonyosság megsegít, hogy ne a múlt sérelmein, ne saját bajainkon és a mások által okozott nehézségeken rágódjunk, hanem engedjük el azokat. Nincs nagyobb dolog, mint túllépni a hétköznapi súrlódásokon, amelyeket amúgyis „kikukáz”, elsodor az idő.

Lukács 2,1–20 Énekszám még nem ismert

Február 1. szombat

(20) „Aki hamuban gyönyörködik…” (Ézsaiás 44,1–20)

Most mindjárt alkalmazom az igeszakaszt, hiszen a visszatérő ézsaiási témákat sokszor magyaráztuk már…

Mit gürcölünk, szünet nélkül, és csak ez ad tartalmat és értelmet az életünknek. Az elfoglalt, túlterhelt, gondterhelt ember a mai ideál, aki persze nem adja fel, kitart, helytáll, és még többre és többre törekszik. Mi több: ezt a helyzetet még élvezi is. Aztán olvasom az illető halálhírét – mint legutóbb is többekét – és belém hasít a kérdés: Biztosan így volt ez jó; biztosan így volt ez kedves az Istennek? Persze a probléma nem ilyen egyszerű, mert manapság vagy van munkánk ás megszakadunk; vagy nincs munkánk és nem is tudunk megélni…

A nagy dilemmában halljuk meg Isten bíztatását: Ne féljünk, hiszen teremtő, gondviselő, újjáteremtő Urunk nem fog elhagyni bennünket a túlterhelt időszakokban sem. Az Úr kiárasztja Lelkét ránk, az erő és a józanság Lelkét (2Timóteus 1,7), mint a bővizű patakot (1–5). Ő ad erőt és ad józanságot is, hogy egy adott ponton túl nemet mondjunk a halálos gürcölésre. Ezt nem egyszerű megvalósítani, mert embereket kell megsérteni, sok bennünket szipolyozóval kell összeveszni. De ez is része a lecsendesedésnek, az élet útján való haladásnak.

Az egyetlen, élő Isten velünk van ebben a harcban (6–8). Éppen ezen nyugszik népének bizonyossága és békessége. Minden bálvány tehetetlen, az egyetlen Isten azonban mindenható (9–20). Tehetetlenek vagyunk az Úr nélkül, halálosan tehetetlenek. Múlandó, hamuvá porladó kincsekért gürcölünk. Modern bálványaink sokasága elképesztő, és minden tehetetlen. Ez nem azt jelenti, hogy minden földi kincs bálvány. Amit az Úr kezéből kaptunk áldásként, annak örülhetünk e földi létben, és az Úr akarja is, hogy örüljünk. Ugyanakkor tudunk kell, hogy mindent itt kell hagynunk. Apám mondogatta: – Majd a nyugdíj idején pótolom, ami a hajtásban elmaradt! – De maroknyi nyugdíjas idő jutott csak neki!

*

(24) „Ezt mondja megváltód, az Úr…” (Ézsaiás 44,21–28)

A MEGVÁLTÁS, mint az egyetlen Isten páratlan cselekvése (24), már az Ószövetségben – így ebben a fejezetben is – evangéliumi szárnyalással szólal meg (45,9–25). Mi a megváltás?

– Az a megváltás, hogy Isten nem feledkezik meg népéről, hiszen Ő formálta népét, Ő hívta el őket szolgálatra (21). Isten emlékezete azonban nem egy nosztalgikus emberi emlékezet. Isten emlékezete, akárcsak szava: szabadító tett. Ha Isten nem feledkezik meg rólunk, az azt jelenti, hogy Ő velünk van a halálban és a halálon túl is (Zsoltárok 23,4).

– Az a megváltás, hogy Isten eltörli népe bűnét, azok vétkeit, mint a felhőt (22). Isten megszabadított a bűntől, a büntetéstől, a kárhozattól. Pedig a bűnök súlyosak. A megváltás ott kezdődik, hogy Isten megtérést ad népének (22), mert csakis az élő Istenhez fordulásunk után kezdenek el fájni bűneink, egész kárt vallott, engedetlen, szeretetlen és önző életünk, amellyel annyi szenvedést okoztunk egymásnak, és gyaláztuk Isten nevét. Ebben a világban nincs bocsánat, mert miközben a magunk vétkeit nem látjuk, folyton másokra hárítjuk a felelősséget, és a saját bűneink büntetését is másokon verjük le. Isten, Jézus Krisztusban ezt a gyarló emberi gondolkodást a golgotai keresztáldozatban a megváltás kegyelmi tettévé formálta. A megváltás: csoda, mert az Úr a bűn elhordozhatatlan terhét felhőként törli el, azokról többé meg nem emlékezik (43,25); miközben népét újjászüli, új életre hívja el.

A megváltásnak csak halvány előképe az egyiptomi, vagy a babiloni fogságból való szabadulás; mint ahogy Jézus Krisztusnak is csak halvány előképe az Isten népét hazabocsátó perzsa király (25–28). Az Úr a történelem hatalmasait, így Círus perzsa királyt is felhasználja népe megszabadításában (44,21–28; 45,1–8). Fontos csoda, nagy áldás az e-világban megtapasztalt szabadulás. Hálával élünk meg minden napot, Isten megtartó kegyelmeként, és tesszük a dolgunkat, amivel az Úr megbízott. Ugyanakkor tudjuk, hogy innen mennünk kell: de Jézus Krisztus által tudjuk, hova megyünk (János 8,12–14).

Ujjongásra hív ez az örömhír: az Úr megváltott népe vagyunk! (23)

Lukács 2,21-40 Énekszám még nem ismert

Steinbach József