Az Ige mellett – 03. hét

2020 – HARMADIK hét (01.12-01.18.)

Január 12. vasárnap

(1) „…csodákat vittél véghez, ősrégi terveket…” (Ézsaiás 25)

Ézsaiás az Ószövetség evangélistája. Már itt konkrétan zeng a krisztusi megváltás örömhíre, nyolcszáz évvel Jézus Krisztus születése előtt. Olyan ez a fejezet, mint a napfelkelte. Teológus korom óta kívülről tudom, mindig felidézem, imádkozom ezeket a sorokat. Micsoda erőforrás volt személyesen számomra is ez a fejezet, Ézsaiás sok más kijelentésével együtt, a nyomorúságosan nehéz és kilátástalan időkben.

A fejezet szerkezete is „tervszerűen” gyönyörű. Egy egyéni hálaének (1–5) és egy közösségi ének (9–12) között olvasunk az üdvösség nagy lakomájáról (6–8).

Isten csodákat tett és tesz, örök üdvözítő terve szerint. Isten örök terve tökéletes. Bízz az Úrban, minden rendben lesz! Ez a terv bizonnyal megvalósul, és úgy lesz jó mindeneknek. Az Úr mindent tökéletesen elvégzett, és áldott legyen Ő, hogy üdvözítő tervéhez igazodik. Ez az egyetlen, ami megnyugtathat bennünket. Egyébként joggal emészt el a bizonytalanság; a „mi lesz velünk?” aggasztó kérdése…

Ebben a tervben az ítélet is szerepel, mert amikor Isten dicsősége felragyog, akkor ez a dicsőség azonnal megítél minden zajongóan hatalmaskodó, másokat kiszipolyozó, gőgös bitorlást (2; 4–5): népek és nemzetek között (10–12), várban, kastélyban és városban egyaránt. Emlékszem arra, ahogy nagyszüleim ganéztak az állatok alól: határozott precíz mozdulatokkal, és szeretettel teli odafigyeléssel tettek rendet az állatok körül, az állatokért. Mára ez is a múlt, szinte ítélet rajtunk, hogy már a múlt. Az ítélet olyan, mint amikor egy gondos szeretettel takarító, erős kéz kiganézza a világot. Bocsánat a képért, de ezt nem én, hanem a próféta maga használja (10).

Isten tervében az ítélet az üdvösségért van. Ez egyértelművé lesz ebben a fejezetben (6). Ennyi legyen elég nekünk, ne akarjunk részleteket. Isten üdvösséges lakomája nagy vacsora (Lukács 14,15–17): öröm, bőség, asztalközösség. Ebben a világban mindent szétdobált a bűn és a gonosz. Sok a könny, tengernyi a szükség, szétesik minden közösség. Nem marad ez így! Isten hegyén, Isten közelében, az Úr kegyelméből, minden nép részesül a megváltás lakomájában. Ott Isten elveszi előlünk a leplet, véget vet a halálnak, és letöröl a szemünkről minden könnyet és gyalázatot (6–8; 1Korinthus 15,25–26; 2Korinthus 3,16; Jelenések 21,4;). Jézus Krisztus feltámadása óta mi ebben a bizonyosságban élhetünk!

Tanuld meg kívülről ezt a fejezetet, mondd, imádkozd, emlékezz az evangéliumra! (2Timóteus 2,8)

Jelenések 13,11–18 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 13. hétfő

(1) „Erős városunk van…” (Ézsaiás 26)

A ma embere „megerősített városokba” tömörül. A város a posztmodern lét szimbóluma: tömeg, sokféleség, önhittség, határtalan önérdek, csillogás és közben végtelen nyomor mindenütt; tényleges és jóléti nyomor, testi és lelki nyomor együtt.

– Isten összedönti a megerősített városokat, letaszítja a magasból az ott lakókat, ezek helyén általa alapozott, erős, maradandó várost hoz létre (Zsidókhoz írt levél 13,14). Azok lehetnek az „erős város”, az Isten városának lakói, akik tudják, hogy mennyire nyomorultak, nincstelenek, minden állapotukban, és mindenben csakis az Úrra szorulnak (1–6; 16); – az Úr kegyelmére, féltő szeretetére, és ugyanakkor az Úr igazságára szorulnak, amely életüket megtisztítja, a világot pedig újjáteremti (7–11).

Az erős Isten erős várost épít népének, és erejével kihozza a halálból övéit (19). Ez a bizonyosság az egyetlen, amely békességet tud teremteni bennünk és körülöttünk (12), valamint örömmel és valós ujjongással ajándékozza meg az emberi életet (19). E bizonyosság nélkül azonban idegen uraságok és hatalmasságok lesznek a gazdáink (13); vajúdunk és küzdünk, de csak szelet szülünk és nem valódi megoldásokat (18). E bizonyosság nélkül végleg elveszünk (14). A valódi megoldást az Úr adta, Jézus Krisztus feltámadása által. A feltámadás ószövetségi himnuszát olvassuk itt (12–19).

Jelenések 14,1–13 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 14. kedd

(3) „Én, az Úr vagyok az őrizője minduntalan…” (Ézsaiás 27)

Szenvedni mindig a jelenben lehet! A mások szenvedéséhez viszont alig lehet közöm, még a legnagyobb szeretet esetében sem. Elidegenedett korunkban, a haszonelvű és élvezeti kultúrákban a beteget és szenvedőt, az időst (már 45 éves kortól) azonnal leírják.

Isten rendet teremtő ítéletéért kiált ez az állapot (26,20). Ezen a világon mindenfajta szenvedés, amely mögött az emberi bűn gyarlósága áll, Isten rendet teremtő ítélete után kiált (26,21).

Csak az Úr oltalmára bízhatjuk magunkat (3); és arra, hogy az oltalmazó Úr, mindig küld egy-egy időre hűséges emberi eszközt mellénk a nyomorúságban.

– Igeszakaszunkban azonban többről van szó, mint az egyes ember szenvedéséről: Isten népének, valamint a világ szenvedésének, jogos ítéletének, és abból való megváltásának nagy témái ívelnek itt előttünk, amelynek áldásaként, Isten népe betöltheti küldetését a világban (2–6).

*

A jelenvaló fájdalmas, a jövő dicsőséges: e két véglet között bízunk az Úrban és várjuk Őt. A „most” szenvedése és az „akkor majd” reménysége között feszül az emberi élet. Ezek nem kisarkított végletek, hanem valóságos pólusok. A jelen szenvedései csakis a krisztusi feltámadás reménységében hordozhatók el.

A jelenvaló, fájdalmas szenvedés természetének leírására tökéletes kép a nagy, tekergő kígyó említése. Sokféle szenvedésről van itt szó: mindenütt ott tekereg, mindent lever, mindent összekuszál, mindenütt félelmet kelt, sziszeg, harap, megemészt a gonosz (1). A szenvedések nagy részét mi emberek okozzuk egymásnak, engedve a gonosznak. Hiszen mindezek gyökerében Istentől elfajult, hitetlen természetünk feszít. Ezért valójában minden szenvedés az Úr ítélete a bűn felett, minden vétek felett (4), mert az Úr előtt semmit nem lehet eltitkolni (26,21), és amely tönkreteszi az életet. Isten azonban a szenvedések napján is vigyáz saját tulajdon népére, elrejti őket (3), amíg érvényesíti igazságát, üdvözítő rendjét és dicsőségét a földön (4).

A fejezeten végigvonul az „azon a napon” hitből fakadó bizonyossága (1). Bármilyen gyötrelmes is a jelen, Ézsaiás bizonyos volt abban, hogy az egész emberi történelem – abban Isten népének ügye – egyetlen közös esemény elé néz, amit Isten előre elkészített. Mi nem tudtuk legyőzni, de az Úr legyőzte a „tekergő kígyót” (1). Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20). Isten népe örvendezhet, mert az Úr gondozza szőlőjét: öntözi, kapálja, oltalmazza és védi azt; hogy népe gyökeret verjen, virágozzon, és termésével elárassza a világot (2–6).

Jelenések 14,14–20 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 15. szerda

(5) „Azon a napon a Seregek Ura lesz népe maradékának díszes koszorúja…” (Ézsaiás 28,1–15)

A koszorú az, ami számunkra fontos, és amiről úgy gondoljuk, hogy az mások számára is észrevehetően „ékesíti” az életünket (4).

Sokféle koszorúnk van. Mindenki a saját személyisége, mániája és „belterjes” élete alapján fonogatja ezeket, és ékesedve illeg-billeg azzal mások előtt. Ilyen koszorú a büszkeség. Ilyen koszorú minden vallási, vagy vallástalan hitetlenség, istenpótlékos cselekvés. Ilyen koszorú minden öntetszelgés, önmagának viruló, érdekalapú szépség, tehetség, okosság, élvezet. Minden koszorú úgy ékesít, hogy paráznán hívogat termékenynek tűnő csúcsokra (1). Ez a kép a bálványimádás szakkifejezése volt akkor, és ma is érvényes. Bizony, minden hervadó koszorú fonogatása, abban való díszelgés, egy határon túl nevetséges, ócska, múlandó „majomkodás”.

A legszomorúbb, hogy Isten népe sem mentes ezektől. Izráel, Efraim is ilyenné lett: büszkesége, önhittsége ítéletet érdemel (2). Ez az ítélet azonban azért adatik, hogy Isten megmentse népét. Értünk veri le az Úr fejünkről a hervadó koszorút (3–4), hogy eljöjjön életünkben az a nap, amikor az örök és hervadhatatlan koszorúnk csakis az Úr dicsősége lesz (5–6). Ha az Ő dicsősége, igazsága és ereje ragyog fel rajtunk, akkor életünk áldott, és mások számára is áldássá lesz (1Korinthus 9,24–27; 1Péter 1,4).

Áldott légy Urunk, hogy leverted fejünkről a hervadó koszorúkat, és Önmagaddal ékesítetted fel az életünket!

*

(16) „Aki hisz…” (Ézsaiás 28,16–29)

Újabb szakasz Ézsaiás könyvében a 28–35. fejezetek egysége, amelynek központi kérdése, hogy – miután az északi országrész, Izráel („Efraim”), és a főváros, Samária elpusztult (28,1–13) a vezetők és a nép hitetlensége miatt (Kr. e. 722) – vajon Júda az Úrban fog-e bízni, az asszír fenyegetés során, vagy Egyiptomban? Mert jaj azoknak, akik „Egyiptomhoz” mennek segítségért, de nem folyamodnak az Úrhoz! Ezékiás király Egyiptomban bízott, ami a 36–37. fejezetekben leírt eseményekhez vezetett, amikor Szanhérib asszír király elpusztította a déli országrészt, és Jeruzsálem is Isten csodája által menekülhetett meg egyelőre (Kr. e. 701).

– Így már értjük azt, hogy Jeruzsálem vezetői miként kötöttek szövetséget a halállal, akárcsak Samária vezetői (18). Találó kép: Olyan „ágyba” fektet a hitetlenség (20), ami rövid, nincs rajta takaró, és halálosan kényelmetlen (18–22). Okosan hazug diplomáciával mi is hányszor kötünk szövetséget a halállal, az Úr minden figyelmeztetése ellenére is, hogy a saját erőnkből élvezetesebbé és szabadabbá tegyük az életet, pedig csak szorosabbak lesznek a bilincseink és fenyeget a teljes pusztulás (22).

Isten azonban nem engedi el népe kezét. Elpusztítja a régit, hogy felépíthesse romjain az újat. A szántás, a cséplés, az őrlés fájdalmas és nagy erőt igénylő műveletek, de tervszerűen egy áldott célért, a kenyérért történnek (23–29). Isten is így cselekszik népével. Isten új, örök alapra, drága sarokkőre helyezi népének életét (16). Erre az alapra építve nem ingadozunk, nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy Isten cselekszik értünk. Jézus Krisztus a mi életünk egyetlen alapja, értelme, ereje, célja. Jézus Krisztus a mi hitünk alanya és tárgya; mert Ő ajándékozza a hitet, és csakis Őbenne érdemes hinni.

Jelenések 15 Énekszám még nem ismert

 

Január 16. csütörtök

(3) „Táborral veszlek körül…” (Ézsaiás 29)

Amikor körülveszik a bajok a várost, a népet, az egyes embert (2–3); onnantól kezdve megalázottá, halk szavúvá lesz az, aki korábban büszkén harsogott (4).

Isten népét azonban bajaiban is az Úr öleli át, és csodálatosan megszabadítja. Ez történt akkor is, amikor az asszír király felvonult Jeruzsálem alá, és aztán hirtelen mégis eltakarodott onnan (Kr. e. 701). Ez konkrét, csodálatos szabadulás (5–8). Tele van Isten konkrét szabadító csodáival az életünk, csak nem vesszük észre. Egy példa: én állandóan autóban ülök, fohásszal indulok, és hálaadásra indító csodaként élem meg, amikor otthon épségben kiszállok. Körülvett az Úr a bajban és megszabadított.

– Jeruzsálemet is körülvette az Isten, szabadító hatalmának csodájával, de ők ezt az ölelést nem érzékelték. A városnak nem nyílt meg a szeme és a szíve arra, hogy az események mögött meglássa az Urat. Sok ember szeme és szíve olyan, mint egy lepecsételt irat (11). Urunk, törd fel a pecsétet kegyelmeddel, hogy halljunk, lássunk, megtérjünk, Téged tiszteljünk, és új életet éljünk! (9–16)

Isten azonban tovább öleli, védi népét, és népén keresztül az egész világot. Isten megnyitja népe maradékának szívét, hogy azok áldássá legyenek a világban (24). Isten egykor majd úgy veszi körül ezt a világot, hogy mindent megújít, minden gonosz elmúlik, Isten országának boldog rendje kiteljesedik (17–24). Ézsaiás próféta üzenetének egyik jellegzetessége: Isten megváltó szeretetének egyetemessége, amely az egész világmindenségre kiterjed. Nem az a kérdés, hogy ez kikre vonatkozik és kikre nem, hanem örülj ennek, imádkozz ezért! Lepecsételt irat az életed, a szíved, még nem érintett meg az Úr szava, ha ez nem örvendeztet meg.

Urunk, Te keríts be minket, Te végy körül bennünket, Te ölelj át! Ölelésed itt lehet korlát, böjt, próba; de mindez javunkra, üdvösségünkre van (Jób 19,6).

Jelenések 16 Énekszám még nem ismert

 

 

Január 17. Péntek

(10) „Ne a valóságot lássátok!” (Ézsaiás 30,1–18)

Isten szava a valóságos helyzetünkre, és az abból megszabadító egyetlen valóságos megoldásra figyelmeztet bennünket.

– Mi azonban, ameddig csak lehet, nem akarunk szembesülni azzal a tényleges valósággal, amiben élünk. Ezért mondták akkor is a prófétának, hogy hagyja abba dörgedelmes szavait, és szépeket mondjon nekik, hízelkedő dolgokat, kedvükre valókat, és ne a valóságot (10). Isten helyett bálványokban, e-világi hatalmakban bízunk, mint ahogy Isten népe Egyiptomtól várt segítséget (1–7). Hit helyett illúziókra alapozunk (11). Isten szava, Igéje, ígérete helyett emberekben reménykedünk (12).

A megtérés nem más, mint teljes ráhagyatkozás a megváltó Isten igazságára és szeretetére. A megtérés: Istenhez fordulás, bizalom az Úrban, amelyből békesség fakad. Csak ez segíthetne rajtunk (15). Eddig üres hiábavalóságokra építettünk (7); roncs kerítéseknek dőltünk, amelyek kidőltek, és gyalázatos mélységekbe jutottunk (12–14); megszégyenültünk, csalatkoztunk (3–5).

– Áldott legyen az Isten, hogy idejében, kegyelmesen és valóságosan magához vont bennünket! (18) Áldott legyen az Isten, hogy látjuk a valóságot, a halál árnyékának völgyében járva; de megtapasztaltuk az egyetlen valóságos szabadítást, Jézus Krisztusban! Ezért a valóságot látva sem csüggedünk, mert hit által többet látunk. Egyébként a megtérés, az Istenhez fordulás valóban Isten cselekvése, kegyelmi ajándék. Ugyanis enélkül pillanatok alatt beszippant bennünket a valóság csábítása, vagy reménytelensége. Az is kegyelmi ajándék, hogy az Úr mindig küld emberi eszközöket, akik által szabadító kegyelmét ténylegesen megtapasztalhatjuk.

Jelenések 17 Énekszám még nem ismert

 

 

 

Január 18. szombat

(29) „…szívetek pedig úgy örül, mint a zarándok, aki fuvolaszó mellett megy az Úr hegyére…” (Ézsaiás 30,19–33)

– Egy fárasztó nap után megnyugvás hazaérkezni. Egy hosszú út után öröm megérkezni otthonunkba. Nagy betegség, vagy veszélyes helyzet után pedig az ember szinte leborul, és hálával ünnepel, hogy újra hazaérkezhetett. Hazaérkezni! Ez Isten kegyelmének látható megnyilvánulása! Életünk megnyugvása, öröme, ünnepe csakis az, hogy földi életünk egy zarándokút, ahol a sok küzdelem között is hűséggel láthatjuk az „Úr hegyét”, az üdvösséget, a mennyei otthont. A hazaérkezés bizonyossága az Úr kegyelmének jele.

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk tanítónk marad. Nem hallgat el szava népe felé akkor sem, amikor engedetlen vargabetűket kanyarítunk az úton. Isten szava szól, és nem enged tartósan letérni az útról. Az Úr szava „pórázon” fog, vezet, tanít, megtart az úton a bálványos kísértések sokaságában (19–22).

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi gyógyítónk. Bekötözi sérüléseinket, meggyógyítja sebeinket. Gondoljunk bele, milyen sérülékeny az ember! Az Isten gyógyító kegyelme kihat testünkre, lelkünkre, egész életünkre, Isten népére, kapcsolatainkra; megjelenik a földön, a kozmoszban. Ez a gyógyulás Jézus Krisztus visszajövetelével maradandó gyógyulást jelent: szabadulást, megváltást bűnből, betegségből, haláltól, gonosz hatalmától (23–26).

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi harcosunk, aki értünk harcol, és olyan győztesen harcol, mint amikor kihozta népét a szolgaság házából. Jön az Úr, lerombolja a régit (26), hogy felépülhessen az üdvözítően új. Isten jogos ítélete megelőzi az újjáteremtés művét. Isten ítélete rendet tesz ebben a kaotikus világban. Nem az ítélet rettenetének örülünk, hanem annak, hogy vége a rendetlenségnek, eltűnt a sok „lom”, ledőltek a gőgös vártornyok, legyőzetett az ellenség, és megszűnt az ellenségeskedés (27–33).

Jelenések 18 Énekszám még nem ismert

Steinbach József