Az Ige mellett — 02. hét

2019 – Második hét (01.06-12.)

Január 6.

(20) „…irgalmaznom kell neki…” (Jeremiás 31,18–40)

ISTEN IRGALMAS.

– 1. Isten valódi istenségéből következik az irgalma: irgalmaznia kell népének még akkor is, ha megfenyítette övéit, mint egy tanulatlan borjút, de mindig népét szánva tette ezt (18–20).

– 2. Isten irgalma megmutatkozik a valóságos, konkrét, e-világi szabadításban. Vagyis Isten hazahozza népét a fogságból (21–22), felépítik a templomot (23), majd városukat (38–40), miközben újra benépesítik földjüket (27). Az e-világi szabadítás mindig lelki és hitbéli felépüléssel is jár. Az ember jobban lesz, felüdül a fáradtságból, jólesik az alvás (25). A hitbéli felépülés pedig azt jelenti, hogy Isten népe nem tartja igazságtalannak az Istent, bármi történik is vele, és mindig látja a saját bűnét és nyomorúságát. Vagyis a Jeremiás korában hangoztatott mondást többé nem hirdetik, miszerint az apák ettek egrest és a fiak foga vásott bele (29–30).

– 3. Isten irgalma mindig sokkal több, mint e-világi szabadulás; – sőt, az e-világi nyomorúságok ellenére is megtapasztaljuk azt. Isten irgalma abban az új szövetségben mutatkozik meg igazán, amelyet Ő Jézus Krisztusban kötött, amely valóságosan megújítja ezt az életet (33), de mindig túlmutat azon, az üdvösség teljességére (31–37).

1János 5,1–12 29. zsoltár

 

Január 7.

(2) „…körülzárva tartotta…” (Jeremiás 32,1–15)

FRONTOK MINDENÜTT.

– 1. Harc a külső fronton. Nebukadneccar, babiloni király hadserege körülzárta Jeruzsálemet és kiéheztette (Kr. e. 588–586). A nagy ereje könyörtelenül legyőzi a kicsit. Emberileg nincs esély (1–2). Ebben a nyomorúságban az igazi okot végképp nem akarjuk meghallani. Pedig istentelenségünk a bajok legfőbb oka (23; 32–35).

– 2. Harc a belső fronton. Cidkijjá király fogságba vetette Jeremiás prófétát, mert az a város pusztulását hirdette, és nem annak megmaradását. Jeremiást, mint népárulót csapták börtönbe, mert gyengítette a nép ellenállását. Pedig Isten akarata gyakran a bűnbánattal teli megadás, feladás, és nem az ellenállás (3–5).

– 3. Harc az isteni fronton. Isten az események Ura. Ő cselekszik (3). Isten a saját népéért harcol, az ítéletben felráz, meghirdeti a bűnt, rámutat a bajra, és elkészíti a szabadulást. Ennek kifejezéseként vásárol földet Jeremiás Jeruzsálem közelében. Az Úr cselekszik. A legelveszettebb állapotban is van reménység, az Úrban, hiszen Ő, Jézus Krisztusban a „legkörülzártabb” helyzetet is feltörte: a halál fogságát (6–15).

1János 5,13–21 474. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Harc a belső fronton.

Cidkijjá király, akit a babiloniak helytartónak bíztak meg, miután Kr. e. 597-ben Júda lakosságának egy részét már elhurcolták, fogságba vetette Jeremiás prófétát, mert az a város pusztulását hirdette, és nem annak megmaradását.

Jeremiás ezzel gyengítette saját népének kitartását az ellenséggel szemben.

Jeremiást, mint népárulót csapták börtönbe.

Pedig Isten akarata gyakran a bűnbánattal teli megadás, feladás, és nem az ellenállás.

Isten akarata soha nem lehet valamiféle hazug pozitív gondolkodás, hanem mindig a tényekkel való szembenézés.

A legnagyobb tény pedig a saját bűnünk és nyomorúságunk (3–5).

 

Január 8.

(44) „…jóra fordítom sorsukat…” (Jeremiás 32,16–44)

Jeremiás földet vásárolt a pusztulásra érett város mellett (25). Isten parancsára tette ezt, mert Isten reményteli jövőt ígért neki, és általa népének: visszahozom, biztonságban laknak, hűséges népem lesznek örök szövetségben, megtapasztalják a jót, szántanak, vetnek és állatokat tartanak (36–44). Nagyon szép! De igen keveset adna az Isten, ha csak ennyit adna. Ez nem lenne Istenhez méltó. Megszabadulunk, és de jó lesz nekünk ebben a világban: eszünk és iszunk, más népek szeme láttára. Isten ennél sokkal többet gondolt rólunk. Noha az evés és az ivás, a jólét fontos, az Isten országa nagy vacsora (Lukács 14,15–17). De mégis, ez a kép is sokkal több a puszta itteni jólétnél. A jólétben még nem oldódik meg semmi, hanem újabb démonok ébrednek fel az emberben. Jézus Krisztus által nekünk a mennyben van polgárjogunk (2Korinthus 5,1). Mennyi polgárként élünk már itt is, a Jézus Krisztusban. Van reménységünk, netán bizonyosságunk? Úgy látom, mindent itt, most, azonnal akarunk, lehetőleg minél többet, még az egyházban is.

2János 485. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az ószövetségi reménység erre a világra nézve hangsúlyozza az Isten által készített szabadulást.

Jeruzsálem fegyver, éhínség és dögvész által veszik el (24). Elbeszélhetetlen kínokat él meg a város lakossága.

A próféta eközben magasztalja Isten nagyságát, igazságosságát, hiszen úgy bánik mindenkivel, ahogy azt megérdemli (17–19). Ezért hozta Isten a csodáit megtapasztaló és mégis hűtlen népére az ítéletet (26–35), és annak városára, Jeruzsálemre is (20–24).

 

Január 9.

(6) „…Én majd…” (Jeremiás 33)

MAJD ISTEN…

– 1. Jeruzsálem védői elkeseredetten küzdenek. A város védői szó szerint minden követ megmozgatnak, hogy a betolakodókat megállítsák. Bizony, mindenre képes az ember, csak ő győzhessen. De ennek az emberi erőlködésnek az eredménye pusztulás és halál, Isten ítéleteként (4–5).

– 2. Megváltó fordulat következik: „Én majd…” – mondja az Úr. Ezután következik egy hosszú felsorolás, amit nem részletezünk, olvassák el a szakaszt (!). Ez a megváltó fordulat, a Bibliai üzenete, minden teológiai gondolkodás tengelye és szíve. Ha mi erőlködünk az halál! Ha Isten cselekszik, az gyógyulás, az „igazi béke”, az egyetlen megoldás (6–13).

– 3. Isten cselekvése azonban túlmutat az e-világban meg nem szűnő nappalok és éjszakák ritmusán (25; 1Mózes 8,22), túlmutat a templomi áldozatokon, a lévita papság helyreállításán (14–26), arra a királyra, aki az egész világ Megváltója lesz (21; János 3,16). De Ő túlmutat minden itteni „tapasztalati bázisunkon” (1Korinthus 2,9). Megfoghatatlan dolgokat jelentett ki nekünk a mi Urunk, amelyekről Őnélküle nem tudhatnánk, de Jézus Krisztusban megragadhatunk (3).

3János 119. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az ember az ellenség túlereje esetén védekezik, ha neki van túlereje, akkor támad. De mindkét esetben beáldoz mindent ebben a küzdelemben. A város védői szó szerint minden követ megmozgatnak, hogy a betolakodókat megállítsák. Képesek szétszedni saját értékeiket, örökségüket, a salamoni királyi palota köveiből raknak sáncot védelmükben. Bizony, mindenre képes az ember, csak ő győzhessen. De ennek az emberi erőlködésnek az eredménye pusztulás és halál, minden tekintetben. Isten elfordítja az arcát tőlünk ilyenkor, és valójában lángoló haragja csap le hitetlenségünkre, nem pedig az ellenség győz le bennünket (4–5).

 

Január 10.

(2) „Ezt a várost Babilónia királyának a kezébe adom…” (Jeremiás 34)

Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadítására (3,26). Vannak olyan Isten által minősített alkalmak, amikor az ember elengedi a dolgokat; – azt is mondhatnám, amikor az ember „feladja”. Persze elviselhetetlen, „tilos” kifejezés ez a hitetlen ember számára. Pedig ez a „megadás”, ha hitből fakad, és nem érdekből (8–16), akkor annak megvallása, hogy törékeny, gyarló, halandó, bűnös emberek vagyunk, akik mindenestől az Isten kegyelmére szorulunk, és Őtőle várjuk a megoldást, nem pedig magunktól, nem emberi erőlködéstől, ügyeskedéstől és kreativitástól… Ez a „megadás” csak látszólag „feladás”. Valójában a legnagyobb győzelemről van itt szó, amelyben az ember csakis Isten akaratára hagyatkozik. Pedig aki mindent átadott az Úrnak, akit az Úr Jézus Krisztusban megváltott, az tud „gyarapodni” itt is (Példabeszédek 10,27). Ez a gyarapodás örök, noha e-világi megtestesülése változó. Cidkijjá királynak most fel kellett volna adnia a várost, Isten akarata szerint (1–6). Éppen ez jelentette volna a megoldást, a görcsös ragaszkodás pedig a pusztulást hozta el (17–22). Urunk, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), taníts meg minket üdvösségesen „elengedni”!

János 1,1–8 319. dicséret

 

Január 10. – A teljes igemagyarázat

 

(2) „Ezt a várost Babilónia királyának a kezébe adom…” (Jeremiás 34)

 

Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadítására (3,26).

Vannak olyan Isten által minősített alkalmak, amikor az ember elengedi a dolgokat; – azt is mondhatnám, amikor az ember „feladja”. Persze elviselhetetlen, „tilos” kifejezés ez a hitetlen ember számára.

Pedig ez a „megadás”, ha hitből fakad, és nem érdekből, akkor annak megvallása, hogy törékeny, gyarló, halandó, bűnös emberek vagyunk, akik mindenestől az Isten kegyelmére szorulunk, és Őtőle várjuk a megoldást, nem pedig magunktól, nem emberi erőlködéstől, ügyeskedéstől és kreativitástól…

Ez a „megadás” csak látszólag „feladás”. Valójában a legnagyobb győzelemről van itt szó, amelyben az ember csakis Isten akaratára hagyatkozik.

Ez a „megadás” igazából nem is fakadhat érdekből, csak hitből. Hiszen, ha érdekből fakad, akkor képmutatás, egy ideig tart, aztán hamar kiderülnek, kirobbannak a bajok. Lám, Isten népe is ijedtében, gyorsan meg akarta tartani Isten törvényét, és szabadon engedte a „rabszolgáit”, amit az Úr hétévente megparancsolt nekik. De hit nélkül az ember nem tudja elengedni a dolgokat, legfeljebb csak egy ideig, látványosan, de nem valósan; – és azonnal kap utánuk (8–16).

Pedig aki mindent átadott az Úrnak, akit az Úr Jézus Krisztusban megváltott, az tud „gyarapodni” itt is (Példabeszédek 10,27). Ez a gyarapodás örök, noha e-világi megtestesülése változó.

Cidkijjá királynak most fel kellett volna adnia a várost, Isten akarata szerint (1–6). Éppen ez jelentette volna a megoldást, a görcsös ragaszkodás pedig a pusztulást hozta el (17–22).

Urunk, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), taníts meg minket üdvösségesen „elengedni”!

 

János 1,1–8 319. dicséret

 

Január 11.

(14) „…engedelmeskedtek ősük parancsának…” (Jeremiás 35)

A RÉKÁBIAK ÖRÖK PÉLDÁJA.

– 1. Korábbi esztendőben történtekre emlékeztet a próféta, amikor a rékábiak hűségét hozza elő (1–11). A babiloniak támadása elől a nomád rékábiak is Jeruzsálembe menekültek (11). A rékábiak ősei is Izráel Istenét tisztelték. Ezek akkor is az Urat hitték, amikor Isten népe hűtlenül bálványokat imádott (12–17). A rékábiak a városban is ragaszkodtak őseik hitéhez, életformájuk gyökereihez, őseik szokásaihoz és törvényeihez (18–18). Hűségük megmaradt Jeruzsálemben is, noha a letelepült, földművelő, majd városi életmóddal eleve együtt jár a „modernitás” szabad istentelensége és hűtlensége.

– 2. Isten Igéje más népekre mutat, akik hűségesebbek hitükhöz és önazonosságukhoz, gyökereikhez, és ebből növekedett kultúrájukhoz, mint mi. Ma más népek, más vallások és más kultúrák esetében is kiemelhető ez a hűség, látva a mi hűtlenségünket a saját „értékeinkhez”.

– 3. Ezt a hűséget kéri számon Isten Igéje Jeremiáson, Isten népén és rajtunk is. Aki mindvégig az Úrban bízik, megmarad (18–19; Jelenések 2,10). Hűségünkkel, az Úrba vetett hitünk gyümölcsével csünghetünk mindenkor az Úr kezén.

János 1,9–13 308. dicséret

 

Január 11. – A teljes igemagyarázat

 

(14) „…engedelmeskedtek ősük parancsának…” (Jeremiás 35)

 

A RÉKÁBIAK ÖRÖK PÉLDÁJA.

 

– 1. Korábbi esztendőben történtekre emlékeztet a próféta, amikor a rékábiak hűségét hozza elő (1–11).

A babiloniak és szírek egyesült támadása elől a nomád rékábiak is Jeruzsálembe menekültek (11).

A rékábiak ősei is Izráel Istenét tisztelték.

A rékábiak egy olyan korban is az élő Istenben bíztak, amikor Isten népe már hűtlenül bálványokat imádott (12–17).

A rékábiak a városban is ragaszkodtak őseik hitéhez, nomád életformájuk gyökereihez, őseik szokásaihoz és törvényeihez, amelynek része volt egyfajta názír fogadalom (4Mózes 6,3), a minden erjesztett italról, így a borról való lemondás (18–18).

A rékábiak hűsége megmaradt Jeruzsálemben is, noha a letelepült, földművelő, majd városi életmóddal eleve együtt jár a „modernitás” szabad istentelensége és hűtlensége.

 

– 2. Isten Igéje más népekre mutat, akik hűségesebbek hitükhöz és önazonosságukhoz, gyökereikhez, mint mi.

Az élő Istenben hívő rékábiak esete tényleg kiemelt példa erre.

Nem feltétlenül a nomád életmódjuk, hanem a hitükhöz, és ebből növekedett kultúrájukhoz való hűségük a példa.

Ma más népek, más vallások és más kultúrák esetében is kiemelhető ez a hűség, látva a mi hűtlenségünket a saját „értékeinkhez”.

Most itt nem maga az egyes kultúra a kiemelt érték, hanem az ahhoz való hűség a döntő.

 

– 3. Ezt a hűséget kéri számon Isten Igéje Jeremiáson, Isten népén és rajtunk is.

Aki mindvégig az Úrban bízik, megmarad: Nem szégyenülhetünk meg! (18–19; Jelenések 2,10)

Nem a fogadalmak tartanak meg bennünket, hanem csakis a megváltó Úr!

Hűségünkkel, az Úrba vetett hitünk gyümölcsével csünghetünk mindenkor az Úr kezén.

Ha a fogadalmak, a szabályok megtartása segítenek minket hűségesnek maradni, még mindig jobb, így kiskorú hűségben élni, mint az a nyomorult és halálos hűtlenség, amiben most nyögünk.

 

János 1,9–13 308. dicséret

 

Január 12.

(6) „…azért te menj, és az Úr házában a böjt napján olvasd fel…” (Jeremiás 36,1–19)

Jeremiás kapta az Igét, és továbbadta, amíg csak tehette, amíg élt, amíg volt ép értelme és szája… Amikor akadályoztatva volt a próféta (5), akkor is szólt, lediktálta a rá bízott üzenetet, és saját hűséges munkatársai segítségével vitte tovább az Igét. Csak az Ige szóljon! (1–6) Csak legyenek hűséges munkatársak! Csak merjünk közben imádkozva mindent az Úrra bízni (7), és nem az eredményre tekinteni! Itt is elérte az Ige a célját, megmozgatta a vezetőket és a királyt (11–19). Ha gyanakvó, vagy agresszíven elutasító is a válasz (20–26), mi maradjunk meg a hűséges szolgálatban. Mi mindig kezdjük újra az Ige szolgálatát, az Úr követését, amíg csak tehetjük, amíg csak maga Isten meg nem akadályoz (27–32), mert a körülmények önmagukban nem jelenthetnek akadályt (5).

1János 1,14–18 309. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Kr. e. 605-ből való ez a prófécia, amikor Egyiptom vereséget szenvedett és Babilon befolyása nőtt.