Az emberért – Kalásztépés szombaton – Igehirdetés 2020. december 20-án

Az emberért – Kalásztépés szombaton

(23) És történt, hogy Jézus szombaton gabonaföldeken ment át, és tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. 

(24) A farizeusok így szóltak hozzá: Nézd, miért tesznek szombaton olyat, amit nem szabad? 

(25) Ő ezt kérdezte tőlük: Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor szükséget szenvedett, és megéhezett ő is meg azok is, akik vele voltak? 

(26) Miként ment be az Isten házába Ebjátár főpap idején, és hogyan ette meg a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni másnak, csak a papoknak, és azoknak is adott, akik vele voltak? 

(27) Majd hozzátette Jézus: A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért; 

(28) tehát az Emberfia ura a szombatnak is.

(Márk 2,23–28)

(Márk 2,27)

 

Ebben az evangéliumi történetben a tanítványok szombaton, azaz a nyugalom napján, gabonaföldeken haladtak át, és útközben tépdesni kezdték a kalászokat (23).

Márk nem pontosítja, hogy a tanítványok miért kezdték el tépdesni a kalászokat: azért, hogy utat törjenek maguknak a gabonaföldeken keresztül az úti céljuk felé, vagy pedig azért tépdesték a kalászokat, mert éhesek voltak.

Máté és Lukács evangélista a segítségünkre sietnek, akik ugyanennél a történetnél annyit mindenképpen hozzátesznek, hogy a tanítványok akár azért tépdesték a kalászokat, hogy utat törjenek maguknak a gabonaföldeken, akár azért, mert éhesek voltak útközben, mindenképpen ettek a gabonaszemekből.

 

Ezért a farizeusok, akik az isteni törvény őrei voltak akkoriban, védelmükbe vették a nyugalom napját, a szombatot, mert mindez szombati napon történt, és azonnal kérdőre vonták Jézust: A tanítványaid, a nyugalom napján, szombaton, amikor semmit sem lehet tenni, miért tépdesik a kalászokat? (24)

Tudniillik azzal, hogy a tanítványok a kalászokat tépdesték és a gabonaszemeket megették, azzal igazából munkát végeztek a nyugalom napján, a farizeusok törvényértelmezése szerint.

A tanítványok tépdesték a kalászokat, tehát arattak.

A tanítványok csépeltek is, mert a kezükben, az ujjaikkal kimorzsolták a kalászokból a gabonaszemeket.

Végezetül a tanítványok őröltek is, mert a szájukba vették a gabonaszemeket, a fogaikkal összeőrölték a gabonaszemeket, lenyelték, megették azokat.

A tanítványok arattak, csépeltek, őröltek, vagyis a farizeusi törvényértelmezés szerint háromfajta munkát is végeztek abból a 39-ből, aminek végzése tiltva volt a nyugalom napján. Tudniillik értelmezni kellett a törvényt, ha „semmit nem szabad tenni” a nyugalom napján, szombaton, akkor tételesen soroljuk fel, hogy mik azok a munkák, amelyeket szombat napján nem volt szabad végezni. Így kialakult egy egész tiltólista a nyugalom napjának megszentelése kapcsán, és az örömünnep szabályok, tiltások rengetegévé torzult.

A tanítványok tehát arattak, csépeltek és őröltek, azaz megszegték a nyugalom napját, megszegték a szombat nap ünnepét, megszegték magát az isteni törvényt, Mózes törvényét.

 

A mai Ige üzenete, advent negyedik vasárnapján, ünnepre készülve az, hogy Jézus isteni szeretettel védelmébe veszi a tanítványait (25–28).

Hadd gondoljam tovább ezt az üzenetet!

Jézus, védelmébe veszi, a tanítványokon keresztül, az embert – ahogy Jézus maga mondja –, védelmébe veszi a szükséget szenvedő embert (25).

Egyrészt Jézus egy bibliai, ószövetségi igazolással veszi védelmébe a tanítványokat: Dávid is tett olyat, amit nem volt szabad a törvény előírása szerint, hiszen amikor szükséget szenvedett, amikor éhes volt, bement a templomba, megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papok fogyaszthattak el egy bizonyos idő után, egy meghatározott szabályrendszer betartásával (25–26).

Másrész, mert Ő – azaz Jézus Krisztus – ura a szombatnak, a törvénynek, így a nyugalom napjának is (28).

Jézus védelmébe veszi a tanítványokat, mert a törvény, a szombat, a nyugalom napja van az emberért és nem fordítva (27).

 

Ez ma, advent negyedik vasárnapján, a kulcskifejezés: az emberért (27).

Szabadító Istenünk van, aki hatalmasan cselekszik, megváltóan cselekszik, az emberért, értünk, akik szűkölködünk sok szükségben (151. dicséret).

*

Ez az Ige arra az örömhírre mutat rá, hogy SZABADÍTÓ ISTENÜNK VAN, aki az Ő népéért, és az Ő népén keresztül az emberért, sokakért, értünk cselekszik, szabadító hatalommal, szeretettel és irgalommal.

Ez az evangélium, ez az örömhír.

 

Szabadító Istenünk van, aki az emberért cselekszik.

Ebből az evangéliumból, ebből az örömhírből fakad a törvény.

Isten minden parancsolata – beleértve a Tízparancsolatot is – Isten rendjét szolgálja ebben a világban.

Isten törvénye Isten üdvözítő akaratának és szabadító kegyelmének megtestesülése, hogy a bűnrontotta világban is az Isten rendje szerint élhessünk, hogy ne essen szét az életünk, és megtapasztaljuk az élet teljességét.

Szabadító Istenünk van.

Ebből az örömhírből, az evangéliumból fakad a törvény, a Tízparancsolat, a negyedik parancsolat is, minden parancsolat, Isten rendjét szolgálva.

 

Nem véletlen, hogy a Tízparancsolat bevezetése is erre a szabadító Istenre utal: „Én az Úr vagyok, a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából…”  (2Mózes 20,2) Majd ezután következnek a parancsolatok.

A negyedik parancsolat, a nyugalom napja megszentelésének indoklásában is ezt olvassuk, amely először a teremtő Istenre, másodszor pedig – a törvény ismétlésében – a szabadító Istenre utal (5Mózes 5,12–15).

 

Az evangélium és a törvény is, az emberért van.

Az evangéliumból következik a törvény.

A parancsolatok megtartásának, értelmének forrása, lényege: a szabadító Isten emberért cselekvő, megszabadító, megváltó szeretete.

Isten, az evangélium által felszabadított ember szívébe írja a törvényt, ezért az nem kényszerből, hanem örömmel cselekszi Isten üdvözítő akaratát: Evangélium – törvény – evangélium hármassága ez.

Evangélium és törvény kapcsolata nagy téma a teológiában.

 

Megpróbálom egy mondatban, érhetőbben és világosan summázni az üzenetet!

A szabadító Isten nemcsak azért adta a törvényt, hogy azt pusztán szó szerinti értemben megtartsuk, egyfajta rabszolga lelkülettel, hanem még inkább azért adta a törvényt, így a nyugalom napját is, hogy részesüljünk annak öröméből.

 

Például a nyugalom napjának megszentelése kapcsán: A nyugalom napja arra utal, hogy a hat nap munka után adatik a hetedik nap.

Sőt az újszövetségi gondolkodás szerint, Jézus Krisztus feltámadása után, vasárnap ünnepeljük ezt a napot, a hét első napján; hirdetve, hogy mindent megelőz a nyugalom napja, mindent megelőz az Isten szabadító irgalma, és mi ebből az irgalomból fogunk élni a hétköznapon is.

A nyugalom napja az öröm ideje, amikor az Isten színe előtt megállunk, amikor az Istennel közösségben vagyunk, amikor megnyugszunk, amikor letesszük a terheket, amikor elcsendesedünk, amikor az örökkévalóság távlataiba kerül az életünk, amikor a mennyei világ gazdagságából részesülünk.

Ilyenkor jelen vagyunk Isten számára, hogy jelen lehessünk egymás számára is. Ilyenkor kiszakadunk a gürcölésből és gyakorlatilag a mennyei világ öröméből, bőségéből kapunk előízt, hogy aztán legyen erőnk, krisztusi módon, a hétköznapokhoz.

 

Szabadító Istenünk van, aki azért adta a törvényt, a parancsolatokat, hogy azokat megtartsuk, mert azok az életünk kiteljesedését szolgálják, bennünket védenek.

De nemcsak azért adta, hogy szolgai módon betartsuk azokat, hanem hogy megtapasztaljuk a parancsolatok betartásából fakadó örömöt, az Isten szeretetét, a kiteljesedő és boldog életet.

*

Ezért – ez a második nagyon fontos üzenet – Isten népe, AZ EGYHÁZ CSAKIS EZT A SZABADÍTÓ ISTENT KÉPVISELHETI, HIRDETHETI ÉS ÉLHETI.

 

Az egyház csakis az örömhírt hirdetheti: Szabadító Istenünk van, aki mindenkor, minden körülmények között, az emberért cselekszik – végképp a szükséget szenvedő ember oldalára áll –, mert annyira szeret bennünket.

Sokszor tapasztaljuk, hogy az egyház ezt a teljes, színtiszta evangéliumot meghamisítja, redukálja, elveszik a részletekben.

Az egyháznak mindenekelőtt a szabadító, megváltó örömhírt kell szolgálni.

Ismét említem a kulcskifejezést: Isten az emberért cselekszik, értünk cselekszik, mert örökkévaló szeretettel szeret bennünket. Isten az ember mellé áll, és mindig lehajol a szükséget szenvedő emberhez!

 

Ezért az egyház igehirdetése, bizonyságtétele nem silányulhat öncélú moralizmussá.

Az egyház nem erkölcscsősz, nem vallási rendőrség, mint a korabeli farizeusok voltak.

Az örömüzenetet nem lehet tiltásokra redukálni: „Nem szabad!” (24) Csonkítjuk az Isten Igéjét, amikor csak az a mondanivalónk, hogy ezt sem szabad, meg azt sem szabad, és felsoroljuk a szabályokat, a parancsolatokat, a tiltólistát, amivel újabb és újabb terheket teszünk az emberekre.

Hát nincs elég teher rajtunk?

Az egyház lényegi szolgálata éppen az, hogy adjon isteni erőt a terhek hordozásához, és az Úrtól való élet örömével, az üdvösség bizonyosságával levegye ezeket a terheket az emberekről.

Ez az egyház szolgálatának a lényege.

Az egyház ne silányuljon olcsó moralistává!

 

Ugyanakkor az egyház úgy hirdesse Isten Igéjét, hogy azzal nem él vissza!

Az egyház bármelyik Igéhez nyúl, bármelyik Ige alapján szól, akkor azt pontosan szólja!

Ez a pontosság nem abban van, hogy egy bibliai Igét szószerinti pontossággal idézünk. Ez a pontosság abban nyilvánul meg, hogy az adott bibliai Igét a teljes Írás összefüggésében magyarázzuk, azaz annak „lelkét” hozzuk a felszínre, miként Jézus a Hegyi Beszédben, a törvény magyarázatában ezt tette.

Minden igemagyarázat akkor pontos, ha abban az isteni, krisztusi szándékot, a szabadító Isten emberért cselekvő irgalmát hirdetjük meg.

Ez azért nagyon fontos – a mai Ige felhatalmaz engem arra, hogy erről szóljak –, mert minden igehirdetés igemagyarázat is, segítve az alapige pontosabb és elevenebb megértését.

A mai igeszakaszban az hallhattuk, hogy Jézus Krisztus – még inkább az Őt idéző húsvét utáni gyülekezet – egy ószövetségi Igével igazolja mindazt, amiért Jézus védelmébe veszi a szombaton kalászokat tépdeső tanítványokat. Jézus egy történetre emlékezteti a farizeusokat, amely Sámuel próféta első könyvéből ismert (1Sámuel 21,1–6). Az idézett ószövetségi történet lényege, Jézus magyarázata szerint az, hogy lám Dávid is tett olyat szükséghelyzetben, amit a törvény szerint nem volt szabad megtennie, mert megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papok ehettek meg, szigorú rend szerint. Ennek az Igének ez a lényegi üzenete, Jézus Krisztus magyarázata szerint.

Ha elolvassuk az idézett ószövetségi történetet, akkor észrevehetjük: mintha Jézus – illetve Márk evangélista – nem pontosan idézné ezt az ószövetségi Igét. Nem akarlak benneteket ilyen írásmagyarázati kérdésekkel fárasztani, de hadd menjünk bele most itt ebbe a kérdésbe. Úgy tűnik, számos tévedés van ebben az igei citátumban, mármint az idézet szószerinti pontosságát illetően. Nem Ebjátárnak, nem is Abímeleknek, hanem Ahímeleknek hívták a történetben szereplő papot. Nem Dávid ment be a templomba, hanem a pap hozta ki neki a szent kenyereket. Dávid nem a vitézeivel volt, hanem egyedül volt. Ráadásul, az ószövetségi történet szerint nem is a nyugalom napja volt, nem szombat volt akkor, amikor mindez történt. Úgy tűnik tehát, hogy a szószerinti elvárás alapján nem pontosan idézik itt az Írásnak ezt a helyét.

Mégis azt kell mondanunk, hogy a lényeget illetően, itt idézik pontosan az Igét, mert ennek a parafrazeált idézetnek a lényege pont megfelel az Ige, a teljes Írás lényegi üzenetének: Dávid is tett olyat egy szükséghelyzetben, amit a szigorú törvényi előírások szerint nem lett volna szabad megtennie, amikor megette a szent kenyereket. A Bibliának ez a szakasza is azt hirdeti meg, azt hangsúlyozza, amit a teljes Írás kiemel, ami maga az evangélium, Isten szándéka, miszerint Isten mindig a szükséget szenvedő ember pártján áll. Ebben az igeidézetben tehát érvényesül a krisztusi szándék, a teljes Biblia üzenete, tehát az igeidézet pontos, minden szószerinti, részleteket illető pontatlansága ellenére is.

Akkor idézzük pontatlanul az Igéket, mintegy „igeháborúba”, teológiai vitákba keveredve egymással, amikor az Igét a saját öncélú gondolataink, kegyességi irányzataink, teológiánk céljainak szolgálatába akarjuk állítani. Hányszor van ez így!? Gyakran járunk ezen a tévúton, amikor Igékkel akarunk igazolni mindent, de igazából a saját gondolatainkat, a saját érdekeinket hangoztatjuk, amikor „igeháborúba” keveredünk: citátum citátum hátán.

Valaki azt mondta nekem egyszer: „Elegem van ebből a citátumos visszaverősdiből, amelyben egyáltalán nem érvényesül a Biblia üzenete, a lényegi üzenet, Isten megváltó szeretetének evangéliuma, hanem éppen ellenkezőleg, egy idegen lélek munkál ilyenkor közöttünk. Isten Igéjét – legyen az bármelyik Ige a Bibliából – csakis az örömhír, a szabadító Isten, a krisztusi szeretet felől lehet értékelni, értelmezni és magyarázni: az emberért, értünk cselekszik az Isten, szabadító, megtartó, megváltó, irgalmas szeretettel.

Farkas József erről az „igediktatúráról”, vagyis Igével való ilyen visszaélésről azt mondta egyszer, az egyik igehirdetésében: „Kedves Testvérek! Egyesek számára a Biblia egy nagy erdő, sok-sok Igével, és abban mindenki megtalálja azt a furkósbotot, amivel a másikat fejbe verheti. Én ebből a nem méltó, nem krisztusi játékból kiszállok…”

Nem az idézi pontosan az Igét, aki szó szerint pontosan idézi azt, hanem aki krisztusi szándékkal, az Isten szabadító szeretete felől idézi és értelmezi azt. Így soha nem élhetünk vissza az Igével, saját önző céljaink igájába fogva azt.

 

Szabadító Istenünk van!

Az egyház szolgálata a szabadító Isten evangéliumának hirdetése, és az evangéliumi szeretet megélése a világban.

Az egyház nem torzulhat olcsó moralistává, nem is élhet vissza az Isten Igéjével!

Nem újabb terheket rakunk az emberekre, hanem felszabadítjuk őket a terhek alól, illetve mennyei erőt adunk azok elhordozásához!

Nem silányulhatunk egy fárasztó, csak ügyeket intéző, bürokratikus intézménnyé.

Az egyház szolgálatának lényege: hirdetni és élni a szabadítás evangéliumát, szeretni az embereket. Így lehetünk hűek a mai Igéhez és az egész Biblia krisztusi szemléletéhez.

*

ISTEN SZABADÍTÓ ISTEN, AKI HATALMASAN CSELEKSZIK AZ EMBERÉRT, ABBAN A JÉZUS KRISZTUSBAN, AKIBEN Ő SZÁMUNKRA SZABADÍTÓKÉNT ELJÖTT erre a világra.

 

Jézus Krisztus az első karácsonyon megszületett, majd meghalt és feltámadott, felment a mennybe, Igéje és Lelke által most is itt van közöttünk.

Isten Jézus Krisztusra nézve, Őáltala, Őbenne teremtett mindeneket, Őáltala gondot visel ránk, Őbenne megváltott minket.

A sorrend még a teremtéskor is pontosan ez, amire utal is a mai Ige.

Isten először megteremtette az embert, aztán az emberért adta a nyugalom napját, hogy örvendezzen az Isten közelében, és felkészüljön – a mennyei világ gazdagságában megerősödve – a hétköznapokra.

Isten először tehát megteremtette az embert és az emberért megteremtette a nyugalom napját, a szombatot, a törvényt.

Isten az emberért teremt, életet teremt.

Majd Isten az elbukott ember számára törvényt ajándékoz, az Ő isteni rendjét, hogy ezáltal is szabadítóan cselekedjen az emberért, és az ember életét, üdvösséges irányban, kordában tartsa.

Isten, Jézus Krisztusban, az Ő szabadító, megváltó irgalmát mutatta meg nekünk, amikor üdvösségre segített bennünket, amikor ingyen kegyelemből örök életet ajándékozott nekünk, amely beragyogja ezt a földi életet. Ez a megtartó kegyelem szívünkbe írja az Isten törvényét, hogy szabadon, örömmel engedjünk az Úr éltető rendelkezéseinek.

Isten az emberért teremt, az emberért törvényt ad, az emberért – Jézus Krisztusban – megvált.

Mindhárom tett a szabadító Isten cselekvése.

Az emberért, értünk cselekszik az Isten!

Ez az örömhír ennek az Igének a központi üzenete.

 

Egy percben térjünk még vissza a mai Ige hátterére!

Itt látszik igazán, hogy mennyire szükségünk van az Isten szabadítására.

Innen látszik igazán, hogy milyen hatalmas örömhír ez: Szabadító Istenünk van, aki az emberért cselekszik, és mindenkor a szükséget szenvedő ember oldalán áll.

Márpedig melyikünk ne szenvedne szükséget…

 

Ezek a tanítványok tépdesik a „kalászokat”.

Ez a tépdesés – valahányszor elolvastam ezt az Igét, noha ez egy kissé átvitt értelmezés – mindig eszembe juttatta az embernek azt a nyomorúságát, amikor indulatosan tépdesünk, kapkodunk, csapdosunk, össze-vissza és ide-oda kapunk, megbántva, megsebezve egymást is.

Ez a tépdesés kifejezi az indulatai, ösztönei, érdekei szerint tobzódó ember nyomorúságát, aki minden értéket, életet tápláló „búzatáblát” is tönkretesz.

De ez a tépdesés az emberi kétségbeesést is kifejezheti…

Isten az emberért elküldte Jézus Krisztust, hogy ezt az indulatos, össze-vissza kapkodó, másokat is bántó és megsebző, az életet tápláló értékeket semmibe vevő, indulatai, ösztönei szerint tépdeső, tobzódó, gyakran kétségbeeső embert megváltsa, megszabadítsa.

 

Aztán ezek a tanítványok, miközben tépdesik a kalászokat, talán utat keresnek, utat törnek a „búzatáblák rengetegében”.

Isten, Jézus Krisztusban, megmutatta az Ő szabadítását értünk, emberekért, hogy minket, sokféleképpen bizonytalanokat, útkeresőket, világosságával vezessen az úton.

Hányszor kerülünk döntéshelyzetbe, hányszor nem tudjuk, hogy merre van a helyes irány!

Urunk, könyörülj, mutasd meg a helyes utat, hogy ne mehessünk másfelé, csak amerre Teneked kedves, hiszen az lesz számunkra is áldott irány!

 

A mi szabadító Istenünk cselekszik értünk úgy, hogy az éhségünket is enyhíti.

A tanítványok a kalászokat tépdesték, talán mert utat törtek maguknak, vagy pedig mert éhesek voltak, hiszen ettek a gabonaszemekből.

Igen, a szabadító Isten enyhíti, megelégíti minden éhségünket, mert értünk cselekszik.

Hányféle éhség gyötör bennünket?

Kezdhetném a kenyéréhséggel, gondolva a szegényekre, a mélyszegénységre. Tevékenyen gondoljunk azokra, akik nélkülöznek a közelünkben!

De nem csak kenyérrel él az ember (Máté 4,4). Sokféle más éhség is terheli az emberi életet.

Az ember éhes az életre, az élet teljességére. Szabadító Istenünk van, aki megajándékoz bennünket az élet teljességével.

Az ember éhes az örömre. Jézus Krisztusban adatott nekünk az a csoda, hogy minden körülmények között örüljünk. Örüljetek az Úrban mindenkor! (Filippi 4,4)

Mi emberek sokféleképpen éhesek vagyunk a sikerre, amit a bibliai szóhasználat szerint áldásnak nevezünk. Ez az éhség arra irányul, hogy az életünknek legyen tartalma, értelme, valami megfogható, látható eredménye, aminek örülhetünk és ami alapján továbbhaladhatunk, mert ez a siker, illetve áldás erőt ad a továbbiakhoz, hogy ne keseredjünk bele az életbe. Az Úr megsegít bennünket, cselekszik érettünk e tekintetben is. Vedd észre ezt! Sokszor nem vesszük észre, hogy hány és hány konkrét siker, áldás kísér minket az életutunkon. Konkrét áldások ezek, minden kudarc ellenére is, amelyeken keresztül az Isten eme éhségünket is megelégítette.

Az ember éhes az újra; arra, hogy megújuljon, felfrissüljön, megelevenedjék az élete ebben a földi világban. Arra az újra szabadít fel bennünket a mi Urunk, amely új Őtőle való, ami Őneki kedves, és ami arra a régire épül, ami szintén Isten szerint való. Tehát az Istennek kedves megújulás megbecsüli az értékes régit, és arra építi fel az Istentől való újat, így nem valami öncélú, emberi újítgatásról van itt szó.

Szabadító Istenünk van! Értünk cselekszik a mi Urunk!

Értünk cselekszik az Isten, akik sokféleképpen „kétségbeesve” tépdesünk, kapkodunk; akik vigadozva vagy dühösen, ösztönösen vagy tudatos érdekek mentén szerveződve indulatosak vagyunk.

Értünk cselekszik az Úr, akik útkeresőkként bolyongunk. Ő megmutatja az üdvösség útját nekünk a rengetegben.

Értünk cselekszik az Úr, akik sokféleképpen éhesek vagyunk: kenyérre, életre, örömre, sikerre, áldásra, újra. Ő pedig üdvösségesen megelégít bennünket, táplál, éltet.

 

Az emberért! Ez advent negyedik vasárnapjának evangéliuma.

Az emberért, érted és értem cselekszik az Úr.

Főként védelmébe veszi az Úr a szükséget szenvedő embert!

És ki ne kerülhetne közülünk szükségbe?

Ez már a karácsony örömhíre.

Maga Jézus Krisztus mondta: Ő azért jött, hogy nekünk, embereknek, életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10).

Ez a teljes Biblia bizonyságtétele. Minden Igét csak innen szemlélhetünk.

 

Ha erre a csodára, az Isten Lelke által ráébredhettünk, akkor – a Heidelbergi Káté első kérdés-felelete értelmében – ettől kezdve szív szerint is késszé és hajlandóvá leszünk arra, hogy az Úrnak éljünk, az Ő törvénye, az Ő rendje szerint.

Urunk, a megváltás csodája által, az Ő vitathatatlan, életet kiteljesítő törvényét a szívünkbe írja, így ettől kezdve Isten rendelkezéseinek megtartása nem kényszer többé, hanem a legnagyobb szabadság, az Isten Fiainak szabadsága.

 

Igen, Jézus Krisztus azért jött, hogy életünk legyen és bőségben éljünk mindannyian, hogy szív szerint az Ő törvényét teljesítsük!

 

Jézus Krisztus azért jött, hogy ezáltal másokat is erre az örömre, a teljes élet örömére segítsük, azaz nagyon szeressük egymást.

Karácsony ilyen értelemben a szeretet ünnepe.

Jézus Krisztus azt is kijelentette nekünk, hogy arról ismernek meg bennünket, hogy az Ő tanítványai vagyunk, hogy egymást szeretni fogjuk (János 13,35).

Ebben a krisztusi szeretetben az Isten szabadító irgalmát – amely mindig a szükséget szenvedő ember mellé áll és az élet teljességét szolgálja – soha nem torzíthatjuk olcsó moralizmussá, vagy valamiféle „igediktatúrává”, ezáltal újabb terheket helyezve az emberekre, mint minden más bürokratikus intézmény, hanem ellenkezőleg, mindenkor megjelenítjük Jézus Krisztus szabadító irgalmát.

 

Örüljünk ennek a szabadításnak!

Jöjj királyunk, Jézusunk, hogy miénk legyen ez a szabadítás, az ebből fakadó öröm!

Mert nemcsak megtartani lehet a parancsolatokat, hanem még inkább részesedhetünk az isteni rendelések mennyei öröméből.

Úgy legyen!

 

Imádkozzunk!

Áldunk Téged, Megtartó Urunk! Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban megtartod, hordozod életünket mindenkor, minden helyzetben az öröklét boldog megérkezéséig.

Magasztalunk Téged, szabadító Urunk! Köszönjük, hogy a bajból kimenekítesz, hogy a bajban mennyei erőt adsz, a baj ellenére megszabadítasz.

Dicsérünk Téged, Megváltó Urunk azért a szabadító szeretetért, amellyel értünk, emberekért, üdvösségesen munkálkodsz és soha nem mondasz le rólunk, sokféle szükségünk közepette sem.

Könyörgünk egymásért, szeretteinkért, hívő népedért, a világért, mindenkiért!

Kérünk Téged, hogy megváltó szereteted öröme járja át, elégítse és békítse meg sokféleképpen éhes, útkereső, kétségbeesett életünket, ünnepeinket és hétköznapjainkat egyaránt!

Dicsőség Teneked ezért, élő Istenünk!

Ámen!

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. december 20.

(Illusztráció: „Karácsonyi egyházkerületi üdvözlőlap”, 2020. december 20.)

  1. hét – Advent negyedik vasárnapja