Áhítat a Dunántúli Református Lap 2017. karácsonyi számából – részlet

OLVASANDÓ: PÉLDABESZÉDEK 10,25

(25) Ha ráfúj a forgószél a bűnösre, nincs többé, de az igaz örökké tartó alapon áll.”

 

A mai Ige ellentétes párhuzama nemcsak az ember állapotát;

– és nemcsak az evangéliumi megoldást villantja fel;

– hanem ezáltal HÍV BENNÜNKET AZ ÉLŐ ISTEN magához, nemcsak, mint egyes embert, hanem mint egyházat, mint közösséget, mint társadalmat és mint világot egyaránt.

 

Samuel Beckett „Godot–ra várva” című drámája döbbenetes mélységgel írja le ugyanazt, amiről a mai Ige szól.

Emberek egy halom szemétdombon ülve beszélgetnek és várják Godot.

Ha majd ő eljön, akkor minden jobb lesz, tisztább, rendezettebb, boldogabb lesz…

Ki az a Godot? Kit várnak ezek?

Az ember mindig vár valakit, meg valamit, meg azt, hogy majd másabb lesz, jobb lesz, majd megújulunk! Aztán felruházunk minden korban embereket „mandátummal”, akiktől mitikus erővel várjuk a megújulást. De ettől nem változik semmi, legfeljebb csak a „bűn” módszerei lesznek mások. Azaz mindig csalódunk. Marad a szemétdomb. Így aztán jön egy másik generáció, és az újra kezdi a mítoszok gyártását, meg a várakozást Godot–ra.

Párhuzamot húzva akkor és most között… Eltelt a „Reformáció 500” és nem újult meg semmi. – hangoztatják sokan. De, akik mondják, ők a maguk helyén „miért nem csináltak csodát?” Hát várjuk tőlük a megújulást! Ha ők ennyire tudják, tessék, mutassák meg!

 

Álljunk csak meg!

Az evangélium éppen az, hogy emberektől hiába várjuk, csak Istentől várhatjuk az érdemi megoldást, még akkor is, ha Ő felhasználhat emberei eszközöket bizonyos időszakokban; – de akkor is az Úr cselekszik.

Ő pedig nem megújulást, hanem valós, örök megoldást ad.

Ő pedig Jézus Krisztusban már eljött.

Az ígéretek beteljesedtek. Jézus Krisztus eljött, hatalmasan szólt, tanított, szenvedett, meghalt, feltámadott, s legyőzve a halált, visszajön, hogy teljessé tegye rajtunk a megváltás művét.

Már a miénk az, már beteljesedett az, aminek maradéktalan kiteljesedésére várunk.

Ez a tény pedig igazzá, igaz örökössé, igaz–maradandó alapra építővé, oszloppá, azaz reményteli emberré és néppé formál bennünket, akik elkezdik kitakarítani a szemétdombot.

Isten hívő népe tudja, hogy ki az Ő megváltója; hogy ki az, aki eljött hozzá; és ki az, akit bizonyossággal visszavár, akire örökké építhet.

Őbenne „alaposan igazunk van”! De csakis Őbenne! Őnélküle elveszünk, elsodor a forgószél, vagy egy lehelet…

 

Samuel Beckett sírjánál állhattam a napokban a Montparnasse–i temetőben, nem messze Maupassant és Saint–Saens sírjától.

Beckett egyszerű, márványlappal lefedett sírján, ahol felesége mellett pihen, egyetlen egy szál virág díszlett, egy rikító sárga őszirózsa.

Csodálatos volt ez a látvány az őszi temetőben.

Ez a gyönyörűen rikító sárga virág már messziről feltűnt, és hirdette a feltámadás reménységét a hugenotta családból származó író és filozófus sírjánál. Azt hirdette a sárga rózsa, hogy Jézus Krisztus nem kárt hozott nekünk, hanem üdvösséget, végképp rendbe hozva azt a kárt, amit a sokféle gonosz okozott ebben a világban.

Beckett sírjának hátterében a párizsi Montparnassse–torony hatvan emelete magasodott. Kiemelkedett a környező épületek sorából, nem is illett a képbe, messze volt még az égtől, noha komoly vasbeton alapra épülhetett.

Ennél örökkévalóan magasabb a mi ígéretünk, és örökkévalóan tartósabb a mi életünk alapja, mert arra a Jézus Krisztusra várunk, akit bizonyossággal ismerünk, és aki már eljött.

 

Az igevers görög fordításának tartalma evangéliumi magasságokba emeli az üzenetet:

Az Úrban örökké biztonságban vagyunk;

– „alapunk” van, „igazunk” van; „alaposan igazunk van”;

– Őbenne biztos alapra helyezett oszloppá leszünk;

– sőt mi több, megmenekülünk, megmaradunk örökre!

 

„Ha ráfúj a forgószél a bűnösre, nincs többé, de az igaz örökké tartó alapon áll.”