A szolgálat elmélete és gyakorlata – Igehirdetés 2019. 11. 03

A szolgálat elmélete és gyakorlata

(16) Hála legyen Istennek, aki értetek ugyanezt a buzgóságot adta Titusz szívébe. 

(17) Mert megkapta ugyan a bátorítást, de buzgóbb lévén, önként ment el hozzátok. 

(18) Elküldtük vele együtt azt a testvért is, akinek az evangélium hirdetésével szerzett jó híre bejárta valamennyi gyülekezetet. 

(19) Sőt ezenkívül a gyülekezetek kiválasztották őt útitársunknak is ebben az adománygyűjtésben, amelyben szolgálunk, magának az Úrnak a dicsőségére és a mi jó szándékunk megmutatására. 

(20) Mert óvakodni akarunk attól, hogy valaki megrágalmazzon minket szolgálatunknak eme bőséges eredménye miatt: 

(21) mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is. 

(22) Elküldtük velük együtt azt a testvért, akinek az alkalmasságát sok mindenben kipróbáltuk, mert sokszor buzgó volt, most pedig még sokkal buzgóbb, mert nagyon bízik bennetek. 

(23) Akár Tituszról van szó, aki nekem társam és közöttetek munkatársam, akár a mi testvéreinkről, a gyülekezetek küldöttei ők: Krisztus dicsősége. 

(24) Tanúsítsatok tehát irántuk szeretetet, és mutassátok meg nekik, hogy méltón dicsekedtünk veletek a gyülekezetek előtt.

(2Korinthus 8,16–24)

(2Korinthus 8,18–21)

 

Jézus Krisztus gazdaggá tett bennünket.

Bővelkedünk ebben a mennyei gazdagságban; azaz bővelkedünk a hitben, az ebből fakadó igyekezetben és a krisztusi, szolgáló szeretetben.

 

Ebben a krisztusi, szolgáló szeretetben ölt testet a mi bővelkedésünk, amelynek során észrevesszük azokat, akik segítségre szorulnak, akik szükséget szenvednek bármilyen értelemben is.

 

A mai Ige a keresztyén szeretetszolgálatról szól; általánosabb értelemben a segítségnyújtásról, és még általánosabb értelemben a szolgálatról van itt szó.

Annak az elvi, teológiai tételeit tisztázza itt az apostol.

Utána azt fejti ki Pál, hogy mi történik ezzel az elvi, teológiai, igei egyetértéssel a gyakorlatban, amikor a hétköznapokban elkezdődik a krisztusi szeretet gyakorlása.

Az apostol megvizsgálja e témát illetően az elmélet és a gyakorlat viszonyát. Ezeket egymással kapcsolatba állítva, még gyakorlatibbá lesz az apostol, mert konkrét útmutatásokat fogalmaz meg arra nézve, hogy minden gyarlóság és csalódás ellenére se adjuk fel a krisztusi, szolgáló szeretetet ebben a „bűnrontotta” világban.

Az apostol a Galata levélben is megfogalmazta ugyanezt: „…szeretetben szolgáljatok egymásnak.” (Galata 5,13)

 

Nézzük ezeket sorban!

*

Először az IGEI, TEOLÓGIAI, ELVI ALAPVETÉSRŐL lesz szó, amelyről egyébként már hét igehirdetésen keresztül szóltunk, az első tizenöt vers alapján (8,1–15).

Ezért inkább a mai Igére nézve foglalom most össze ezt az elvi alapvetést; hiszen a szeretetszolgálat, illetve a krisztusi szolgálat elvi alapvetését tárja elénk az apostol a nyolcadik fejezet első tizenöt versében; mai szakaszunk pedig már inkább annak gyakorlati következményeit veszi sorra.

 

Mi ez az elvi, igei alapvetés?

Induljunk ki abból, hogy adott egy konkrét ügy (19).

Minden esetben van egy ilyen konkrét ügy, a szeretetszolgálatot illetően.

Ez az ügy, a mai igeszakasz szerint, az éhínség és egyéb okok miatt szűkölködő jeruzsálemi gyülekezet, az ősgyülekezet megsegítése, az ezzel kapcsolatos, krisztusi szeretettel teli adománygyűjtés megszervezése.

 

Ebben az ügyben az érintett gyülekezetek felfedezik az Isten akaratát.

Valóban csodálatos ajándék, mennyei élmény ez.

Az történik, hogy Görögországban, Makedónia és Akhája tartományaiban, ezen belül a korinthusi gyülekezetekben is, felfedezik Isten akaratát erre az ügyre nézve: „Szükséget szenvednek a testvéreink a jeruzsálemi gyülekezetben; ők Krisztusban testvéreink, örüljünk az örülőkkel, sírjunk a sírókkal, segítsünk!” (Róma 12,15) Felragyog az Isten akarata előttük: „Olyan sokat kaptunk az Úrtól; és a Krisztus szeretetéből ez a szeretetszolgálat következik.”

Először mindig a ránk bízottakat illetően érvényes ez a szolgálat, amit az apostol így fogalmaz meg: „A szentek iránti szolgálatról el ne feledkezzetek!” (2Korinthus 9,1) Felragyog e tekintetben az Isten akarata: „A testvéreink ott szűkölködnek, segítsünk!”

Elkezdődik tehát ez az adománygyűjtés. Közben a korinthusiak átélik azt, hogy ez egy jó, fontos, nemes ügy. Isten akarata ugyanis mindig jó, vitathatatlan, tökéletes, az ember javát szolgáló akarat; a szűkölködők szükségét enyhítő akarat. Tehát ez egy jó ügy; ezt kell tenni, hiszen Isten felismert akaratát azonnal cselekedni kell.

Ahol felragyog az Isten akarata, ott az emberek egyként odaállnak az így felismert ügy mellé. Ahol felragyog az Isten akarata, ott mindig elkezd munkálni a Szentlélek, és a széthúzásból szent egységet formál Isten Lelke.

Tudjuk – sokszor elmondtam már –, hogy szinte tapinthatóvá lett a feszültség a korinthusi gyülekezetben. Amikor azonban felragyogott előttük az Isten akarata, a konkrét feladatot illetően, akkor ebben egyetértettek, így szűnni kezdett a pártoskodás.

Ennek nyomán az apostol és a korinthusi gyülekezet között is rendeződni kezdett a viszony.

Sőt, egy másfajta egység is kirajzolódott itt, a pogányokból, nem zsidókból lett keresztyének és a zsidókból lett keresztyének egysége; hiszen minden korábbi különbség ellenére, akik Jézus Krisztust Úrnak, Isten Fiának, Megváltónak tartják, azok egymásnak testvérei; még akkor is, ha a korábbi életünk maradványaival a jelenben is küzdünk. Nem volt ez egyszerű kérdés a zsidókeresztyének és a pogánykeresztyének összetartozásának esetében sem; és ma is bonyolult kérdés az egység kérdése, még Jézus Krisztusban is.

Mégis, ott, ahol felragyogott Isten akarata, ott Isten egyesítő Lelke kezd el munkálni, és az emberi önzések által épített falak repedezni kezdenek.

Odafigyelünk egymásra ebben a „szeretetszolgálatban”; odafigyelünk a Krisztusban testvéreinkre, a szentek iránti szolgálatra; Isten akarata szerint. De aztán kilépünk a világba, átlépve belterjes köreinket, odafordulva azok felé is, akik netán nem értenek egyet velünk, akik azt mondják, hogy ők hitetlenek, vagy egészen mást gondolnak a világról, mint mi; mert azok felé is küldetésünk van. Ez a szeretetszolgálat a mieink között kezdődik el, de továbblép…

A kérdés ekként vetődik fel: „Ki a te testvéred, a Jézus Krisztusban, aki szűkölködik, és akit az Isten egy adott életszakaszban rád bízott; akinek az embere vagy?” Majd ezek után így folytatódik a kérdés: „Ki az az ember, aki nem tartozik közvetlenül a gyülekezethez, az egyházhoz, de szükséget szenved, és az Isten rád bízta őt? Ki az a testvér és „nem testvér”, akit adott időszakban mindig rád bíz az Isten? Ez egy-egy ember. Kik ezek most az életedben?” Ismét mondom: nem a világ összes emberét kéri rajtunk számon az Isten, hanem legalább innen egyet, meg onnan egyet nevezz meg a magad számára, akiket az Isten most rád bízott (János 5,7).

Ebben a szolgálatban hitelesen valósul meg az egység: felragyog az Isten akarata, a krisztusi, segítő szolgálatban, a szükséget szenvedők felé; és ebben a szolgálatban felragyog az Isten dicsősége, a Krisztus dicsősége (23).

 

Álljunk meg itt egy pillanatra.

Milyen ügyben forgolódsz? Milyen ügyet szolgálsz?

Ott, ahol éppen teszed a dolgodat, felragyog-e az Isten akarata, a Krisztus segítő, irgalmas szeretete az életedben?

Egy ügynek a harcosaként, vagy pedig egy ügynek a szolgájaként élsz?

Mert, ha egy ügynek a harcosa vagy, akkor ott mindig kísért a gonosz, hogy igazából a nemesnek feltüntetett ügy mögé bújva, csak rólad legyen szó és a másikról alig.

Ha pedig egy ügynek a szolgája vagy, akkor ott mindig az Isten dicsőségéről van szó (23), és az Istentől kapott ügyön keresztül – fogalmazzunk pontosan – a másik emberről is; vagyis rólad is szó van a szolgálatban, mert miközben adsz, ezzel a te életed is kiteljesedik, rendeződik.

Ez az igei, teológiai, elméleti alapvetése a szeretetszolgálatnak, a keresztyén szolgálatnak, a krisztusi szeretet valódiságának (8,8), amit a mai igeszakasz alapján megfogalmazhatunk.

*

Utána lépjünk tovább: KÖVETKEZIK A GYAKORLAT (16–24).

A hétköznapokban a krisztusi szeretet, a krisztusi irgalom miként ölthet testet?

 

Ihletett ez az Ige, mint ahogy az egész Biblia az. Ennek a jele az is, hogy az apostol őszintén vall az elmélet és a gyakorlat nyomorúságos ellentétéről; ebben az igeszakaszban és más leveleiben is.

Egyrészről tehát átéljük: „Igen; jaj, de jó; ez fontos; ez az Isten akarata; ebben egyek vagyunk; ezt az Isten bízta ránk!”

Gyönyörködünk az Isten akaratában, az Isten törvényében – kiált fel az apostol a Római levélben –, aztán a tagjainkban, a testünkben egy másik törvényt látunk, amely vétkezni kényszerít bennünket e gyönyörűséges, isteni akarat ellen (Róma 7,22–23).

Vagyis amiben igei, teológiai, elvi módon egyetértettünk, amiben gyönyörködtünk, amiért isteni felhatalmazással együtt dobbant a szívünk, az a gyakorlatban mindig megbicsaklik. Ez az emberlét nyomorúsága.

Az apostol, ebben az igeszakaszban, az elméletet és a gyakorlatot egymás mellé állítja, és máris üvölt a kettő közötti ellentét.

 

Ezt az ellentétet „általános” értelemben is megéljük a mindennapokban. Nincs az a nemes, tiszta, szent ügy, amit ez a gyarló világ ne koszolna be. Ezért vívjuk a hit harcát (1Timóteus 6,12), mert minden elvi gyönyörködés ellenére, a koszolódás mindig fenyeget bennünket.

Mondjak példákat? Csak utalás szintjén teszem meg ezt.

Szerelem, házasság, családalapítás, és egy év múlva válás…

Gyermeknevelés: felnőnek és „időhiány” miatt (?) közömbösek lesznek, olykor elhidegülnek, netán elvadulnak a gyermekeink; pedig olyan lelkes szeretettel, okosan, elszántan akartuk nevelni őket…

Az egyházban, a testvérek közösségében hogyan valósul meg az irgalom, a krisztusi szeretet; főként, amikor valamiért nehéz helyzetbe kerül egy-egy testvérünk élete; az ok most mindegy is, hogy hogyan, miért került nehéz helyzetbe az illető. Elméletben mondjuk, hogy szeretni kell, segíteni kell; és a gyakorlatban olyan kegyetlenek, pletykások, kárörvendők tudunk lenni még egymáshoz is, a mellém rendelt testvéremhez is.

Döbbenetes ez az ellentét.

Olyan ez az ellentét, mint amikor onnan felülről aláhull a hófehér hótakaró; aztán elég pár perc és elkezd bekoszolódni, míg a végén szutykos latyakká lesz az, ami korábban hófehérként ragyogott.

Olyan ez az ellentét, mint amit a napokban a halál hatalma szemléltetett, hiszen a temetőkerteket jártuk, elköltözött szeretteinkre emlékezve, ezekben a napokban. Nézem gyerekkori lakhelyem temetőjének síremlékeit, és akik negyven éve itt nyüzsögtek, mind odakint pihennek már…

Tele vagyunk elszánással, és mindent bedarálhat a hétköznapok keménysége, a bűn, a betegség, a halál?

 

De nemcsak általános értelemben, hanem a mai témánkat illetően – a szeretetszolgálatot, a krisztusi szeretettel teli keresztyén szolgálatot illetően, a krisztusi szeretet konkrét megvalósítását illetően – is kiáltó ez az ellentét, elmélet és gyakorlat között.

Én most csak kérdéseket teszek fel. Nem is válaszolok ezekre a kérdésekre, mert a kérdések eleve magukba foglalják azt a problémát, amiről itt szó van. Miközben sorolom ezeket a kérdéseket, felismeritek majd, hogy itt arról is szó van, amivel ma, a világ problémáit illetően, a keresztyénség küzd.

Ezek a kérdések így hangozhatnak…

Segítsünk? Igen, segítsünk!

De miért segítsünk? Mire hivatkozva segítsünk? Már itt elkezdődnek a viták, már itt kezdi maga alá gyűrni a gyakorlat az elméletet. Azért segítsünk, mert Jézus Krisztus által, ez az Isten kijelentett akarata felénk! Mások azonban, a segítség szükségessége kapcsán, nem hivatkoznak Isten akaratára, hanem egy önmagunkból fakadó általános humanizmusra hivatkoznak, valami bennünk lévő jóságra és erkölcsre.

Segítsünk? Miért segítsünk? Kiknek segítsünk? Mikor segítsünk? Meddig segítsünk? Hogyan segítsünk?

Meddig tűrjük azt, hogy a krisztusi szeretettel visszaéljenek? A keresztig, a halálig, az önfeláldozásig vállalnunk kell ennek a krisztusi szeretetnek a kockázatát?

Hatalmas kérdések ezek, nem is merem megválaszolni azokat, bele sem megyek azokba most… Csak azt akarom érzékeltetni, amit az apostol is érzékeltet: az elmélet és a gyakorlat fájó ellentétét.

 

Tudjátok, ami igazán gyönyörűséges ebben az Igében, hogy az apostolnak nemcsak fáj ez a kiáltó ellentét, hanem a mai Igében, szentlelkes józansággal, de élő hittel szembenéz ezzel az ellentéttel.

Az apostol számol azzal, hogy ebben a gyarló világban minden, Istennek kedves, igei, gyönyörű, nemes, szép ügyet bedarálhat a gyakorlat, a megvalósítás, a gonosz.

Gondoljunk csak bele! Arról van itt szó, hogy ha csak a szeretetszolgálat kapcsán, ezekre az imént felsorolt kérdésekre válaszolni kezdenénk, azonnal olyan vitáink támadnának, amelyek során már az elején, a vita szintjén elvérzik az egész.

Az apostolnak fáj ez az ellentét!

De az apostol hittel és reménységgel néz szembe ezzel a problémával. Vagyis az apostol soha nem adta fel, soha nem adta meg magát ennek a mindent bedaráló, szomorú tapasztalatnak.

Az apostol az Úr megtartó, erős, szabadító kezébe kapaszkodott. Ezzel a hittel számolt az apostol az emberlét nyomorúságával, gyarlóságával, a testvérek közösségében is, miközben minden körülmények között vallotta azt, hogy Istennek, aki megváltott bennünket a Jézus Krisztusban, van hatalma arra, hogy minden gyarló, önző erődítményt leromboljon, amit az Isten ismeretével és a Krisztus szeretetével szemben emeltek ebben a világban (2Korinthus 10,4).

Pál apostol szembenéz ezzel az ellentéttel – két lábbal a földön jár, nem pedig az illúziókkal áltatja magát –, de reménységgel néz szembe ezzel az ellentéttel. Az apostol nem csügged el. A korinthusiakat is erre biztatja (2Korinthus 4,1).

Az apostol nem fárad bele a csalódásaiba, hanem megragadja hit által az Isten erejét, kegyelmét: és közben reménységgel teszi a dolgát, amíg teheti. Ez nagyon fontos: reménységgel tenni az Istentől ránk bízott dolgunkat, amíg tehetjük azt!

 

Arra kér bennünket a mi Urunk, miközben a mai Ige üzenetére figyelünk, hogy noha folyamatosan átéljük ugyanezt a kínzó ellentétet, elmélet és gyakorlat között, mégsem csüggedhetünk el, sohasem.

Kedves Testvéreim! El ne csüggedjetek, el ne hagyjon benneteket az élő reménység!

Nézzetek szembe ezekkel a nehézségekkel; de hitben tegyétek ezt, abban a bizonyosságban, hogy a mi Urunk hatalmasabb a gonosznál, e gyarló világ minden „hasadt” ellentmondásosságánál!

Tegyük tehát a dolgunkat, krisztusi szeretettel, önzetlenül, a magunk helyén, és Isten majd megáldja azt. Ennyi elég! Az apostol is ennyit tesz. Kegyelmi állapot, ha ezt tehetjük, ha megmaradunk a hitben, a reménységben, a szeretetben (1Korinthus 13,13).

Kegyelmi állapot, ha ebben a durva, kemény, agresszív világban nem adjuk fel a krisztusi szeretet és irgalom lehetőségét és cselekvését, szívünk utolsó dobbanásáig sem. Kegyelmi állapot ez! Adjunk hálát, hogy ebben a kegyelemben vagyunk! Legyünk tehát hűek ehhez a kegyelemhez, vállalva a krisztusi szeretet kockázatát! Nem marad el az áldás (1Korinthus 15,58).

Egy olyan világban élünk, ahol már a legkisebb ügyet sem lehet konfliktus és összekülönbözés nélkül megtárgyalni; sőt, ahol egy tárgyalást sem lehet úgy lefolytatni, hogy annak végén ne lehetne „vágni a feszültséget”, esetleg ne kiabálnánk egymással; és akkor még nem is hoztuk szóba az igazán nagy problémákat. Éppen ezért: le ne mondjunk a krisztusi szeretetről, a krisztusi irgalomról; és az Isten majd megáldja azt!

*

Végezetül, hogy ez így legyen, hogy a szükséget szenvedők segítése, a szeretetszolgálat és egyáltalán a keresztyén szolgálat az igei magasságok mércéje szerint, krisztusi szeretettel mehessen végbe, KONKRÉT ÚTMUTATÁSOKAT IS AD AZ APOSTOL (20–22).

Az apostol azért adja ezeket a konkrét útmutatásokat, hogy ez a krisztus meder megmaradjon.

Nekem ebben az Igében ez az üzenet sokat jelentett, úgyhogy engedjétek meg, hogy néhány percben ezeket a konkrét útmutatásokat még összefoglaljam.

 

Az egyik gyakorlati útmutatás azokra a kényes területekre utal, amelyeken csak imádságos gonddal lehet lépdelni.

A keresztyén szolgálatban, a szeretetszolgálatban és minden, közért végzett szolgálatban vannak ilyen igen kényes területek, amelyekre különösképpen oda kell figyelni, imádsággal és minden előírást betartva.

A mai igeszakasz hátterében egy adománygyűjtés áll. Nagy összeg gyűlt össze a jeruzsálemi gyülekezet számára. Ezért az apostol Titusz mellé odarendel még két munkatársat, akik pontosan felügyelik az egész folyamatot, számontartva, hogy mekkora összeg gyűlt össze, ezt elvitték, átadták.

Mindez az átláthatóság a pénzügyek területén különösen fontos, hogy valaki meg ne rágalmazzon minket (20).

Az apostol kitér arra is, hogy az adományozás bőséges eredménye miatt ez az óvatosság még inkább szükséges. Minél bőségesebb ugyanis az eredmény, minél inkább megáldja az Isten a munkánkat – a keresztyén szolgálatot, a krisztusi szeretetet –, annál nagyobb az irigység, annál inkább támad a gonosz (20).

Azért, hogy tiszták legyünk Isten előtt és az emberek előtt is, figyeljünk oda ezekre a kényes területekre (21), hogy az elmélet és a gyakorlat ne ütközzék a kelleténél jobban egymással, és a gyakorlat ne darálja be az igei gyönyörűséges elméletet.

 

A másik gyakorlati útmutatás a vezetőre, annak megbecsülésére utal; a vezetés tiszteletére utal (Róma 13,1–7).

Ha itt a vezető részéről mégis lenne visszaélés, az a vezető ítélete.

Mi történt itt? A korinthusi gyülekezet tagjai kiválasztották Tituszt arra, hogy levezényelje ezt az adakozást (19). Külsőleg valamiféle demokráciára utal ez a kifejezés. Remélhetjük, hogy ez a folyamat, Isten népének körében csak külsőleg demokrácia, valójában annál sokkal több, teokrácia, mert az ilyen választás mindig imádsággal, az Isten akaratát tudakozva történik meg.

Az apostol hangsúlyozza a korinthusiaknak: „Ti választottátok ki Tituszt, akkor ebben a fontos szolgálatban most ő a vezető. Ha így döntöttetek, akkor az a feladat, hogy odaálltok a felelős vezető mellé egy emberként, őt segítitek, őt támogatjátok; félretesztek minden egyéni érdeket, beálltok mögé, mert beálltok a közös és szent ügy mögé, az Isten szolgálata mögé, és nem terhelitek egymást, „energiavámpírokként”, felesleges vitákkal.

Igen gyakran attól is elvérzik az elmélet a gyakorlatban, hogy sokat és feleslegesen vitatkozunk, irdatlan energiákat emésztve fel ezzel, miközben egy mozdulatnyi cselekvés nem történik.

„Van egy vezető, ti választottátok, reménységgel imádkozva választottátok meg őt, tehát álljatok oda egy emberként mögé!” – erre int az apostol.

Ezt az üzenetet lefordíthatnám a közéletre is.

Gondoljunk bele, miként működik a gonosz ezeken a területeken: „szétdobál”, megoszt, és a lényegi ügyekben, építő cselekvés nélküli meddőjáratokban vesztegeltet bennünket.

Vegyük tehát figyelembe ezeket az igei útmutatásokat: vannak kényes területek, különösen figyeljünk oda ezekre a területekre, imádságos szívvel; és ha vezetőt választottunk, akkor bármiként alakult is a választás, egy emberként a megválasztott vezetőt támogassuk mindaddig, amíg a vezető felhatalmazása tart!

 

Harmadszor: a vezető nem végezhet mindent egyedül, kellenek a munkatársak!

Ezért a harmadik gyakorlati útmutatás a munkatársak fontosságát emeli ki.

Pál apostolnak adta az Úr – többek között – Tituszt, mint munkatársat. Titusznak, ebben a szolgálatban, adta az Úr azt a két testvért, akit szintén kiválasztott a gyülekezet.

Micsoda ajándék egy-egy ilyen munkatárs, akik – miként Titusz – hittel, bizonyossággal, fáradhatatlanul végzik a szolgálatukat.

Ebben a gyülekezetben is hálásak vagyunk a munkatársakért.

Titusz olyan munkatárs volt, akiben meg lehetett bízni, aki iránt minden tekintetben bizalommal lehetett a vezető. Ez is egy hatalmas probléma: a vezető bizalommal lehet-e a közvetlen munkatársait illetően? Nem mintha bármit is titkolni kellene, de egy folyamatban vannak olyan események, amelyek teljes bizalmat feltételeznek, hogy minden ékes és szép rendben menjen végbe; vagyis valamiről lehet beszélni, valamiről meg nem kell szólni.

Urunk, adj ilyen munkatársakat nekünk, akik nem béresek, noha méltó a munkás a maga bérére (Lukács 10,7), hanem akiknek szívügyük az, amit az Úr eszközeiként egy adott feladatban tesznek.

Az ilyen munkatársak nem fáradnak el, mert az Isten Lelke erősíti őket. Az ilyen munkatársak nem panaszkodnak. Mi örökké fáradtak vagyunk. Persze elfáradnak a legkülönbek is, de akik az Úrban bíznak, azok nem fáradhatnak meg (Ézsaiás 40,30–31).

Elszégyelltem magam én is, látva Titusz fáradhatatlanságát. A mai igeszakasz tudósításának hétterére tekintve, itt arról van szó, hogy az akkori utazási viszonyok között az apostol Titusz elé ment, Efezusból Filippibe. Titusz Korinthusból érkezett Filippibe. Ott találkoztak. Titusz ezután indult vissza az adománnyal Korinthusba; a két kijelölt munkatársával együtt (16–18).

Elgondolom, hogy amikor nekem egy héten több ezer kilométert kell autóval utaznom, már fáradtnak érzem magam…

Titusz nem fáradt; őbenne meg lehetett bízni; ő nem béres, hanem szívügye az Isten ügye.

Titusz felelős munkatárs, aki a maga szintjén vállalja a felelősséget, és nem hárítja azt tovább a felette lévő vezetőre; mert ami az ő felelőssége, arról neki kell számot adnia.

Urunk, adj ilyen társakat és munkatársakat nekünk, akik bátorítanak minket, buzdítanak bennünket; akik szeretnek bennünket, akikkel méltán dicsekedhetünk, akikben nem fogunk csalódni! (24)

Ahol bizalom van, ott lehetséges az Istennek tetsző buzgóság, minden fárasztó és bomlasztó túlbuzgóság, valamint gyanús provokációk és hergelések nélkül (22).

Ez a bizalom, bátorítás, buzdítás kölcsönös: a közös ügyünkben egymást bátoríthatjuk, buzdíthatjuk, erősíthetjük.

Hiszen a Jézus Krisztus szeretete, gazdagsága így jelenhet meg közöttünk, a szentek között, a testvérek közösségében; és rajtunk keresztül e sok szükség között vergődő világban (22–24).

Gyönyörű az Isten törvénye, az Isten rendje, az Isten Igéje (Zsoltárok 1).

Olyan gyönyörű, mennyei, üdvösséges rend ez, amelyben méltán gyönyörködünk.

 

Az ember és az „itteni” valóság nyomorúsága az, hogy ezt a „szent elméletet” mindig be akarnák darálni a hétköznapi nyomorúságok, a bűnös, gonosz hatalmak.

 

Az apostol azonban nemcsak szembenéz ezzel az állapotunkkal, hanem az Isten hatalmába, erejébe kapaszkodva, hittel néz szembe ezzel a kihívással, miközben mindhalálig hűséggel teszi a dolgát (Jelenések 2,10).

 

Az apostol hitére és reménységére utalnak azok a konkrét útmutatások is, amelyekkel a krisztusi szeretet gyönyörűségét őrzi a hétköznapok között és a rendkívüli helyzetek idején.

Természetesen e konkrét útmutatások sorát még lehetne folytatni…

 

Ki a te embered, aki felé szolgálatra hívott el az Úr? (János 5,7)

Mert sok a szükséget szenvedő, közöttünk is.

Ne felejtsük el, hogy a jóléti társadalmakban másként szűköl az ember; de szűköl. Most másként irtjuk egymást. Ez lassú halál, de gyakran kínhalál, és e jólétben még panaszkodni sincs jogunk… Nem is beszélve persze a tényleges, nagy nyomorúságokról. Sok a szükség!

Ki a te embered a szentek közösségében és a világban? Mindegyik területen, minden időszakban, már egy-egy ilyen ember „elég”.

 

Ne felejtsük el az Ige biztatását: Soha ne adjuk fel, a farkastörvényekkel teli világban sem, a krisztusi szeretetet, az irgalmat!

Krisztusi szeretettel szolgáljunk egymásnak! (Galata 5,13)

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2011. augusztus 7.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. november 3.

(Illusztráció: „Mohásodás”, 2019. november 1.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 21.

Szentháromság utáni 20. vasárnap

 

 

Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:

„Mert megkapta ugyan a bátorítást…” (2Korinthus 8,17)

Ha kapunk bátorítást emberektől, az mindig megerősít a feladatunkban! Bátorítsuk bátrabban egymást! Ha intenünk kell valakit, azt is szeretettel tegyük, hogy az illetőnek, az Úr kegyelmébe kapaszkodva, legyen bátorsága újra kezdeni… Tehát inteni is lehet bátorítva. Ugyanakkor nekünk is legyen bátorságunk elfogadni az intést és a kritikát. Ezen keresztül is bátoríthat az Isten. Titusz kapott bátorítást testvéreitől. Akik testvéreink a Krisztusban, azok bátorítanak; és ha intenek, azt is szeretettel teszik (16).

Többnyire azonban kevés a bátorítás. Intés helyett is inkább durva támadásoknak lehetünk kitéve mai világunkban; az Úr követésében különösképpen. Ekkor gondoljunk arra, hogy az Úrtól kapott bátorítás nekünk mindenre elégséges, ahogy Titusz is buzgóbb volt feladatában annál, mint amire az emberi bátorítás felhatalmazta volna. Ezt az isteni bátorítást mindig megkapjuk az Igéből, napi kegyességünk által. Ez az isteni bátorítás buzgóvá tesz, de nem túlbuzgóvá. A buzgóság az Úrtól való és épít, a túlbuzgóság emberi érdekek és dicsőség kiszolgálója, és éppen ezért rombol (17).

Az Istentől kapott bátorítás mindig vigyáz arra, hogy hiteles legyen és annak is látszódjon: pénzügyekben különösen. Itt is adakozásról, gyűjtésről, pénzügyekről van szó. Minden ékesen és szép rendben történhet csak. Ezért rendelnek még két munkatársat a gyűjtés levezénylésére. Ugyanakkor, a gonosz ott lép akcióba a leginkább, ahol az Urat szolgálják. Még inkább támad a gonosz ott, ahol eredményes ez a szolgálat, hiszen ez esetben mindig felüti a fejét az irigység. Az Úr bátorítást ad akkor is nekünk, ha megrágalmaznak bennünket, vagy csak halványan sejtetnek velünk kapcsolatban valamit. Nekünk tiszta a lelkiismeretünk, és ez elég (1Péter 3,16). Ezért semmiféle gyarló és alantas bántás nem szegheti kedvünket. Isten bátorítása erre is elégséges (18–20)